A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 16

kerék alá születtem. De hagyjuk ezt a vígság ölén és napján! – Az ifjú
derűt erőtetett fel arczára, s nem sokára együtt zajgott a többivel.
A mint Gyula és társasága a tanyára visszatértek, épen készülőben volt
haza a paraszt ifjúság. Ki sem örült ennek inkább mint Pista, kinek
egész déllyest borongóban állt kedve; az úrfiakban s kivált Kálmánban,
héját látván kerengni kedves galambja felett.
Dudája előtt mene vígan haza a sereg, s nem sokára utána felkészüle az
úri társaság is. Most a kastélyba a bál álla be, s bár nagy zajjal, de
mégis igen megoszlott kedvvel és elégedéssel folya az majd viradttig. A
septemvirék átallák azt, hogy a hadnagyocska sokat fonatkozék Málihoz, s
Málinak viszont mindig vala ehhez intézni-való szava. Vincze, bár
erőteté magát zajgani Máli körül, bosszús vala magában; mert kemény szem
alatt álló Klárcsijához sehogy sem férhete, s ennek tegnapi változását
mentségül használá a septemvirné, ha tánczra kéreték. De annál
lelkesebbek valának Gyulának Pólival s Ongaynak Málival mulatozásai.
Apró biztosságok, miket az est és táncz alkalmai hoztak közikbe,
megszövék a szerelem bájfonalát közöttük.
Sokáig, már miután táncz végével fekvésre vonulának is ifjaink
szobáikba, nem bira álom jőni ezeknek pilláira. Fejtegették magok közt a
mai mulatságot, dicsekedtek, panaszkodtak, nyilatkoztak, kiki sorsa és
szerencséje szerint. Ongay csakhamar kitudta Vincze bibéjét. Szívemre
barátom, kiálta egyszerre neki, s úgy szorítá Vinczét magához, hogy
szinte nyekkent az izmos hadi karok alatt; tartottam tőle, hogy
vetélkedőm vagy. De most jól áll a dolog; hidd el, oly nyájasan érzem
szívemet, mint midőn az őrkatona először tevé fegyverköszöntését
előttem, új tisztje előtt. Málitól megmentlek én jó fiú, ne félj!
Klárcsit pedig majd meglátom én, ki kapja el előled! úgy-e Gyula pajtás?
A két boldog barát nem hagyá boldogtalannak lenni a harmadikat, s szép
remények közt dőlének mindnyájan az álom karjaiba.
Másnap oszlott a társaság. Meghívások, igérkezések vagy szabadkozások,
lelkes és szokásos hálálkodások, két szerelmes ifjainkra nézve pedig,
miként alkalmat nyerhetének magoknak, kézszorítások és csókok közt
történt meg a búcsuvét. A generál megölelé Klárcsit, s nyájasan
simogatván meg arczát, arra inté, hogy míg haza kerül, szokjék vidámabb
lenni. A báró, folyosójára állva, ki inté kezével, s leánya mögötte
kendőjével az «isten-hozzádot,» s vendégek kocsijai elzörrentek.
Soha sem találjuk csöndes lakunkat magányosabbnak és unottabbnak, mint
víg tanyahelyrőli megtérésünkkel, hol érzékeink mellett sziveink is
mulatoztak. Így volt most pesti szobájával Gyula. Azonban enyhítette
idegenségét Ongay, ki elfogadván a septemvir meghivását, még egy pár
napi szabadságát barátival tölté el. De Vinczét ez sem birá vigasztalni,
bár miként megkedvellé is Ongayt; mert Klárcsija még búsabb lőn
hazajötte óta; szép szemein bánat homálya borongott és halványodó
arczait néma bú ülte. Szembeötlőleg kerülte ő Vinczét és barátait, nem
nyerheté pillantását Vincze sem magára, sem éléstárba jártában ablakára.
Hideg komolyság terült el a lyánka egész lényén.
A septemvirné tudniillik, kemény leczke alá fogá az úton a szegény
Klárcsit, s büszkesége nem igen hagyá válogatni a kimélő szavakat.
Keserű ellenetbe állítá: Vinczének, mint nagy születésű, vagyonú, és
reményű egyetlen ifjúnak állását, s a lyánka csekély sorsának szűk
reményeit. Sima képed mindened, mondá a főispánné, s azon kis rokonság,
mely hozzánk köt, az az egyetlen pont, mely házunknál tart; ezt tudva
tehát, remélem jó leány, magad átfogod látni, miként Vincze kezére mi
kilátásod sem lehet; hacsak szemtelen tolakodásnak és hálátlanságnak
gyanúját nem akarod magadra vonni.
A lyánka zúzatva vala, s nem enyhítheté lelke sebét többé a septemvir
simítóbb és gondosabb tónja, melylyel nője kifakadó előadásainak sértő
töviseit tördelni igyekvék. Nincs oly békés indulat a világon, mely
büszke önérzelemre ne birna felszökelni, ha méltatlanul s alázva
nyomatik. Ez a léleknek szép ruganyossága. Klárcsi is sűlyedt arczát és
tekintetét, büszke önérzettel emelé fel, erősen eltökélve magában, nem
koldulni e kevély nemzetségnél oly szerencsét, melyet kiméletlenül, s
oly fenn kivánnak beszámolni neki. Első felingerültében, erőt vőn nemes
büszkesége hő szerelmén. De majd haza érvén, a mint szobájában kezére
hajtva fejét, merülten üle, elő-elő szálla lelkének a háttérből Vincze
kedves képe, előrepkedének azzal első szerelme bájos alakjai, első
boldog óráinak tündér álmai; s mindezek vesztének keserű érzetében, köny
záporozott le arczain. Hiszen ő boldog ártatlan kedélyében, nem óhajtott
rangot, kincset, csak Vinczéjét óhajtá ő, s oly szűk viskót vele, mely
egy boldog párt befogadhat, s ehhez világgali és életteli
ismeretlenségében, elegendő jognak tartá azt, hogy szeret és
viszon-szerettetik. Most könyörületlenül felriasztva szép álmából, látni
vala kénytelen, hogy bűn és szemtelen tolakodás neki, csekélynek, a nagy
reményű ifjat szeretnie. Legkeserűbb vala ezen érzelemben reá nézve az,
hogy Vinczét is különösen figyelmetlennek tapasztalá Kisréten maga
iránt. Tán ő is osztja szüléinek gondolkozását! így tünődék magában. Nem
volt-e Máli, a neki szánt, tárgya minden figyelmének?
Az ifjak utólsó estvéjöket ülék szobájokban, s Vincze néma merülésben
hagyá elsiklani szíve mellett, barátjainak tréfáit. Ongay kifordula, s
kiszemlélé, hogy a főispánné férjestül látogatásra kocsizának. Vincze
iránti aggodalma, azonnal egy gondolatot löve elméjébe. Klárcsi szobája
felé lopódzék, melynek a folyosóra nyílék ablaka, s a bent égő
gyertyavilág mellett látá, Klárcsit búsan kötögetni, majd ismét
folytatni kötését; ellenében pedig a szobaasszonyt varrogatni.
Bekopogtata s benyitá az ajtót. Engedelmével édes hugocskám, mondá, imé
az ifjasszonyt jöttem megkérni egy kis vásárlásra számomra, minthogy
nőiek a portékák. Remélem, nem veti meg az ifjasszony kérésemet, úgy-e?
s egy kis ajándékot nyoma a szobaasszony kezébe. Szivesen kész vala ez,
s Ongay följegyezvén egy sor apró vásárlani-valót, s pénzt adván azokra
kezébe, szépen kikészteté őt a szobából. Ezzel visszafuta Vinczéhez,
hevenyes erőszakkal vonszolá ki a tartózkodó ifjat s berántá a meglepett
lyánkához magával; Gyula követé őket. Hugocskám! így szóla Ongay,
bocsássa meg beavatkozásomat, de úgysegéljen! Vinczémet nem hagyhatom
heringgé epedni. A nap felhőbe borul olykor, de azért le nem megy
egünkről; hát két egymásért alkotott szív szakadjon-e mindjárt, mihelyt
szerelme borong?
Klárcsim! kiálta Vincze, s ajkához voná a lyánka kezét. Mit vétettem én?
hogy lakoljak szüleim keménységeért én is?
A lyánka halványan, reszketve, és szótlanul állt, másik kezével kötésén
bibelt s meglepetett zavarában, nem tudta hová vesse szemeit? Sújtotta
keblét és hajadoni szemérmét az is, hogy az ifjakat is avatva látá
szívének titkába, és azon kisebbítésekbe, mikkel kedvesének szüléi,
állapotját illeték.
Édes bácsim! mondá Vinczének, oly hangon, mely alig bira feltörni
fojtott melléből, minek tagadnám el egykori boldog ámulásomat? Gyermek
és tapasztalatlan voltam: betekinthetni a világba és életbe, s innen
menthető az. Most már, miként a méltóságos asszony magát kifejezé,
szemtelen tolakodás fogna lenni tőlem, reméleni többé.
Vincze eleven érzetében, mint vala sértve leánya, karjai közé szorítá
azt: nincs földi erő, mely tőlem elszakasszon kedves! kiálta férfias
elszánással, s fogadások és eskük folyának ajkairól. Két barátja segíté
őt nyájas remény-csillogtatásokkal, erőt, lelket, biztatást adva a
kölcsönös kitűrésre. A szegény szerető lyánka, elhalmozva volt ennyi
ostrom-roham által; Ongay heves, Gyula nyájas, Vincze esdeklő
kérelmekkel vítták őt, mellettök vívott pártos szíve is – így megadva
magát, borult Vinczének mellére. A két barát összetéve kezeiket, fogadá
el kölcsönös eskeiket, hogy örökre hű, örökre állandó marad egymáshozi
szerelmök.
Elhatározák egyszersmind, mily vigyázattal legyenek szerelmök titkára
nézve, hogy mi se árulja el annak folyását a szülék előtt, s a
fölfedezés veszélyt ne vonjon arra. Mikorra a szobaasszony vásárlásaival
megtére, az ifjak már rég szobáikba takarodának, s köztök Vincze nyugodt
vala, miként bércz és erdő a vész lecsillapodtával. Másnap megszakadt a
fűhere. Ongay Józsi, sokáig csüggve barátai ölelésein, vált meg, s
beutazott ezredéhez.
*
Angelica nyugtalanúl várta művészi barátit. Ezek, mindjárt Ongay elmente
után átviteték szereiket hozzá, s a lányka gyermekes örömben vala, a
mint a kis egyesület munkához foga. Művészet világábani nyomozások,
kisérletek, közlések és vitatkozások, naponként nevelék ennek
isméreteit, s a két ifjú szivesen tölté üres óráit Angelicánál. Kálmán,
ki soha sem vala pénz hijjával, s azt nem is veré rakásra, gyakran
rendele apró ozsonnákat, vacsorákat az öreg festésznőnél, vagy a
szabadban Pest és Buda vidékein. Ezeket lelkes társalgás, biztos tréfák,
ha Halkó megkapható vala, hanga és ének, s mindenkor Angélicának kedves
ártatlansága és aranykori szelid kedélye fűszerezték.
Gyula lelkes szenvedélylyel dolgozá tájfestését. Angelicának, a műértő,
s ha részletek sikerűltek, elragadtatásokban fellengő művésznőnek
jelenléte, s magok a magasztos vidék bájai, örök hevűletben tarták
lelkét és ecsetét. Különösen szerencsés vala Gyula a színezésben, és
fény-sötétben, mi oly bájt szokott adni a tájfestményi remekeknek, s mi
most fő nyomozása volt Gyulának. Már állott tisztes méltóságában az agg
Gellért, lábainál zajlott el a Duna, s megválva százados szomszédjától,
azonnal szétterűle medrében. Másfelől Mátyás büszke vára pompázott a
szomszéd palotákkal, templomokkal, tornyokkal; háttérben Buda hegyei, és
szőlő-halmai feküdtek, s felettök kellemes derű, és szelíd ég lebegett.
Ezzel kész vagyok! kiáltá Gyula, s letevé ecsetjét; de már most mi
életet adjak nyugvó természetemnek.
Angelica előbb úgy vélekedék, hogy maga a természet elég önmagának, s
elég élet mutatkozik a zöld tenyésző növényi világban, városban és
emberi alkotásokban.
Gyula nem vala kielégítve ezekkel. Nyugtalanúl habzik az emberi kebel,
mondá, s korán ellankad ott, hol habzó élet nem zajog felé. Kálmán
nagyszerű életet óhajtott a magasztos tárgyak mellé. Tegyük úgymond, a
husvét másodnapi nép-ünnepet Gellért hátára; vagy diétai ülésre kocsizó
nagyjainkat a vár felútjára; vagy lovagló generál-stábot a fő utczára,
ilyeket tanácsla.
Én úgy hiszem, felelé ezekre Gyula, hogy a táj mozgó életének, nem
szabad oly erősnek lennie, hogy a figyelmet magára rántsa, a természet
nyugvó tárgyaitól, mert ezeket nyújtni legelésűl a lélek eleibe a fő
czél tájfestéseinkben. Csak annyi életet gondolok szükségesnek azokhoz,
mennyi a táj és érzelmeink megjelölésére s a szemlélőnek élet-habzó
vágya kielégítésére elegendő.
Így tehát a Dunára, nyugalmasan evező hajókat festett Gyula, melyeknek
orraikban apró tűzhely lobogott, s tetőiken békes utascsoportok álltak,
partjára kalmári hordók és ládák kirakodását, hogy ezek a kereskedői
várost jelöljék, utczára kényént sétáló párokat, társaságokat, miknek
érzék-ingerlő gyümölcsök, termékek, virágok kináltatnak árusnéiktól,
hogy ezek a táj gazdagságának tanúi legyenek; Gellért oldalára ifjakat,
kik közől egyik könyvben olvasott, másik távcsőn szemlélgetett, harmadik
ebével enyelgett, s a t., hogy ezen jelenetek az áldott béke nyugalmát
ábrázolják.
Angelica is elkészült Sapphójával. Az ifjak nem valának elégedettek a
költőné nyugodt arczával, melylyel az a szirtről lerohan. De Angelica
tüzesen védé dolgozását. Sapphó, úgymond, akkor vesztett el mindent,
midőn megértette phaontóli megvettetését, nem midőn egy kietlen, egy
únott élettől szabadúlni készült. Nem halvány-e arcza? nem ül-e a bú
sötéte, szemében? Ó, a pihegés nem fő kincsünk?
Kálmán legkevésbbé boldogulhata dolgozásával. Mindég volt
értekezni-valója Angelicával, s vagy feltartóztatá őt is örök
enyelgésével munkájában, vagy háta mögött szemlélé azt. Nem haladhata, s
gyönge dolgozásai között tán ez vala a leggyöngébb. Gyula sejteni kezdé,
hogy Kálmánnál csak ürűgy a művészi hajlam, s a szép festész-leány
iránti indúlatja lappang alatta. Több tekintetekből nem javallá azt, a
lányka sorsa iránti aggódás szorongatá keblét; s meg nem állhatá, hogy
Kálmánt ez iránt szóra ne fogja.
Kálmán szokott könnyűségével fejtőzék ki Gyula feddőzései alól; de
Gyulát nem birá egészen megnyugtatni. Annyit nyere még is, hogy
ritkábbak lőnek látogatásaik Angelicánál, s azokban Kálmán vigyázóbb és
idegenebb a lányka iránt.
Egy kellemes nyári nap délutánján, kikocsizának ifjaink, a festészné és
lyánya, a budai hegyek közé. Egyik nyájas fekvésű majorban leszálltak,
hol számos társaságot találtak, mely tánczczal, tekével, s vidám
beszélgetéssel mulatozott. Kálmán frissítőket rendelt; de Angelica,
kinek ritkán vala módja a természet ölén mulatni, felvágyott a hegy
ormára, kies festői lelátást remélvén magának róla. Csakhamar felerede
tehát a társaság, s kellemes árnyban, mi a hő napon igen kivánatos vala,
feljuta a hegy tetejébe. Kálmán, ki ismeré a vidéket, a hegy nyugoti
élére vezeté társait. E hajláson kelle vala feljőnünk, mondá, kissé
kerűltünk; de megjutalmazand szemünk ritka legelése. Valóban a
meglepésig tündéri vala innen a kilátás. A festésznét, ki
szívdobogásokban szenvedett, ellankasztá a felhágás, s szokott
változása, egy fa árnyékába leülni készteté őt. A nap épen lenyugvóban
vala s búcsuzó lángolásával, elborítá a társaság arczait, hegyek
fürtjeit, messze város tornyait, s mindent, mire még végsugarai
hathatának. Egy nyiláson a Duna csillogott elő, szemet vakítva
tűzszikráival; de a völgyben és sugárhagyott oldalakban már est
bolyongott, s éji ülést keresve szállongtak tollasaik. Fáradt munkások
ballagtak, vállra vetett szerszámaikkal, hazafelé.
Merülve vala a természet ezen pompás jelenetébe, minden szem és szív, s
főkép Angelica lelke nem bíra eltelni e neki ritka éldelettel; jóllehet
anyja változása, némileg zavará is annak izelését. Kevesebb az öröm,
ritkaságával nekünk, mint nagyszerűségével, és legtartóbb tisztaságával.
Darabig elragadtatással őgyelegtek szemei, az est aranyában ragyogó
különbféle tárgyakon, a mint egy fordúlásban, valami csillogóba ütköztek
azok, nem messze állásukhoz az ösvény megett.
Mi csillog amott oldalt? kérdé az ifjakat.
Gyula a helyre futa, s egy emlék-könyvet emele fel, melynek aczél
kapcsa, játszadozott volt a hanyatló sugárokkal. Felnyitotta a könyvet
Gyula. Táblája alatt ennek, kés, olló, s több effélék voltak; egyik
felében többnyire orvosi jegyzetek állottak, másikban különféle
gondolatok s érzelmek följegyzései, melyek általában, miként az írás és
hibás betűzés mutatá, női kéznek és búsongó léleknek szüleményei
valának.
Gyula utóbbi feléből a könyvnek, ezeket olvasá:
«Szenvedő léleknek, mely sehol vigasztalást nem talál, enyhűlést fog
nyújtani, ha fölkeresi a rokon szenvedőt, s vele szövetkezik.
Viszonközlés, s látása annak, hogy más is szenved, erőt edz kitűrésre
nála. Az élet nem nyer ugyan az által becset; de a szivet megóvja még is
a csüggedéstől. Nem epedez a könyülte szem oly esengve, túl messze kéklő
hegyeken, felül fent evező felhőkön, idő előtt jobb és nyájasabb haza
után!»
[Illustration: Angelica lelke nem bira eltelni…]
«Ha azt meggondoljuk, mily sok hatalmunkon kívül fekvő körülmények
határozzák el tetteinket és sorsunkat: nem lehet kimélőknek nem lennünk
mások gyöngeségei iránt. Bíró, midőn halálos itéletet mondasz ki, ám
borúljon a gonosztevő ellen haragba egyik szemed, de könybe
szánakozástól a másik. Különb fogtál volna-e lenni te, ugyan azon okok
során? ugyan azon körülmények látatlan homályos szövedékében?»
«Gyakori az nálunk, hogy inkább a természetet hagyjuk önmagával
ellenkezni, mint sem gyermek-korunkban beszítt előitéletektől
megváljunk.»
«Mosolyogjam-e, vagy nehezteljem azon kis lelkek önelégültségét, kik
tunya veszteglésökben, hon és emberiség közjaváért fáradó nagy
férfiakkal, lángelmékkel, buzgó emberbarátokkal kivánnak mérkőzni, sőt
ezek feletti felsőbbséget követelni magoknak, csak azért, mert – nem
botlottak soha, s gáncs-érdemlés nélkül, bírtak elvegyűlni a pórnép és
folyó közvélemény között?»
«A boldogtalannak munkás kínzója a képzelet. Sebes madárként repűl be ez
múltat és jövőt, hogy kínzó szereket gyűjtsön számára. Elkölcsönözi
tűkrét ennek és amannak, s eltiltja azokkal ettől a reményt, amattól a
feledést.»
«Mint bízza el az ember önerejében magát, míg gyöngéi szunnyadnak, míg
boldog nem kisértetni! Sok rétege van az emberi szívnek; események és
élet változó viszonyai fejtik ki ezeket. Előre sem önmagadat, sem mást
megitélni nem bírhatsz: miként fognád, miként fogná kisértetben kiállani
a próbát? Ember, te világnak, te sorsodnak ura, te óriás képzetedben,
vigyázz: megne buktasson az első megkisértés!
«Magasztalt emberi bölcsességünk abból áll, hogy tudjuk másoknál, mit
kelle vala tenniök? s magunk csak azt tesszük, mit mások tettek.»
«Többet megírhat emberi erő a sors csapásiból, mint előre vélné; gyakran
a szükség majd nem hőssé alkotja őt ebben. De sértett előitéletei
fájlalásában, rendszerint a csodálatig törpe és kishitű. Akként van
ezzel, miként a szerfelett izgékony beteg inazat, mely kiállhatja a
menydörgést; de a közel suttogást, az egér-porczogást nem szenvedheti.»
«Remény és emlékezet, sarkai az életnek. Köztök forog a gyarló emberi
pálya, egy szúette ajtó; s egyedűl e két izmos sark tartogatja, hogy
reánk ne szakadjon!»
Már lemenőben vala a társaság, a mint szemközt egy nőt láta felsietni,
kit szorongó szétnézeglése, egyszerre az emlékkönyv vesztőjének
gyaníttatott.
Tán vesztett ön valamit? kérdé Gyula.
Emlékkönyvemet, felele ez, a mint itt orvosfűveket szedegeték a
hegyekben, s leginkább e tájra gyanítom károm esését; mert könyvem
bírását idáig kisérheti emlékezetem.
Gyula átnyújtá a könyvet neki, nagyobb tisztelettel, melylyel
jegyzeteiben tündöklő lelkének adózott, mint mely, szegényszerű
köntöséből látszó rangját illetheté. A nap bíbora épen a nőnek arczára
lángolt, s azon a hajdani szépség romjai közt, ritka vonzó méltóság
mutatkozott, szemébe, az egykori már kialudt tűz helyébe, bizonyos
szigorúság, és komoly bú honolta magát.
Hálával fogadta vissza tulajdonát, s észrevevén a beteges festésznét,
azonnal gondosan kitudaklá baját, s egy kis üveget vevén ki zsebéből, a
benne volt néhány cseppet kiitatá vele. Néhány percz múlva enyhűlni
kezde a beteg, és nyugasztalódni Angelica.
Most, most! kiáltá ez egyszerre az ifjaknak, azonnal leáldozik a nap,
már csak a bérczek kellő tetőin aranylik sugára. Ó be szép, be magasztos
egy jelenet! Gyakran óhajtnám a művészt és főkép festészt ily helyekre.
Ha már nagy csarnokok, szobrok, nagyszerű képzeteket adnak előnkbe,
mennyivel nagyobb mérszereket nyújthatnak a természet nagyszerű tárgyai
és jelenetei! Százados terebély fák, felhőt hasgató hegyek, nap költe,
nyugta! Ó ha többször lehetne alkalmam ezekhez.
Én nem csak a művészt ohajtnám ily helyekre, mondá, mintegy maga eleibe
meredezve az idegen nő, hanem büszke rangosainkat is. Magas hegybérczen,
hol legfölebb egy két nyomott ösvény emlékeztet emberekre, s körűltünk
minden az istenségre, közelébb látszunk állani ehhez, és messzebb a
gyarló világtól. Büszkén dagadozott keblünk, lelohad szűk érzetében, ha
szemünket a föld felé vetjük le, melyen hitvány hangyaként hemzseg, a
maga semmiségével, az emberi faj! Látja, mily csekély a legbüszkébb
csarnok is, azon hegy mellett, melyen áll, s érzi, hogy más hatalmasb
kar rakott ormot oromra, más gyarlóbb kéz követ kőre. Visszarántatva
önmagába, sejti mily kis része ő a nagy természetnek, melynek urául
vetegeti magát, gyermekes puffaszkodásaiban!
Helyes! közbeszökék szavával Gyula, lelkeinknek bizonyosan nem fogna
lenni ártalmas, többször meghágnunk a bérczek csúcsait. Jobbak,
szabadabbak ezeken érzelmeink a magasztos magányban, a terjedelmes
láthatárban. A bútól tépetett szív pedig, veté czélzással utána, mint
nem enyhűl, látván maga alatt embert és életet, a magok kicsinységeiben,
s a nagyot maga körűl és felett, a hatalmast: egy percznyi szavára
meggyógyíthatni sebét!
A nő nem felele merűltében. Ön inazatja, a mint látom, gyönge, így szóla
eltérve a festésznőhöz, még gyakran szenvedhet szívdobogásban; engedje
meg hogy szolgálhassak csepjeimből.
A beteg hálásan köszöné ajánlását.
Velem nincsen több, de holnap szállására viendem mondá. Hol és miként
tudakozzam azt?
Berky festészné vagyok, felele a beteg, s megnevezé lakását.
Berky? kiált hevenyen az idegen nő, s vonaglón ragadja meg a festésznő
kezét. Ön Berkyné, s ez itt leánya?
Az én Angelicám, felele Berkyné.
Életben van férje? kérdé lassú, fojtott hangon az idegen.
Éve múlt, hogy elhalt.
Elhalt! – mondá az idegen nő, csendes szózattal utána.
Mindnyájan csodálták ennek részvételét. Tán ismeré ön férjemet? kérdé a
festészné.
Ismertem, felele ez. Felkeresendem önt, mondá hevenyen, és leindúla s
vele együtt a társaság.
Az ifjak beszélgetének Angelicával; Kálmán pedig karon vezeté ezt le a
hegyről, s édelge körűlte.
Ez az úr tán mátkája, édes Angelicám? kérdé az idegen nő Kálmánra
mutatva, s biztosságukról vonva következést.
Angelica nem szóla. Báró Regéczy ő nagysága? felelt helyette az anyja.
Báró? ismétlé vont hangon az idegen nő, és oly jelentő szemet szegze
Kálmánra, hogy ezt egészen megzavará. Örűlt és könnyebbűlt ennek melle,
a mint leérve a hegyről, az asszony eltért a társaságtól, és azt a maga
foglyozó alkalmatlanságától megmentette.
Estve a vacsora felett, sejté Gyula a septemvírné példázgatásából, hogy
Angelicánál szokott mulatozása, s mai kikocsizása el van előtte árúlva.
A septemvírné igen elégedett vala eddig, Gyulának Póli körűli
forgolódásával, s annál elégedetlenebb most, miként vélé, a festő
leánykájáhozi félrecsapásával. Úgy lejté a beszélgetést, hogy alkalmat
nyerhessen felhozhatni leczkéjét, melyet úgy Vinczéhez, mint Gyulához
kivána intézni. Közönséges pór-lelket árul az el, így szóla, ki a rangot
becsűlni nem tudja, és azt tanúsítja, hogy érdemetlen reá. A jelesb
madarak fenrepűlést és tetőni ülést kedvelnek; így a magát érző emberi
kebel is fölfelé vágyik.
Az arab, folytatá a septemvír, gondosan jegyzi lovának apai és anyai
őseit, s azt véli nagy igazán, hogy jeles ménnek, kanczának, jeles
csikai és ezektől jeles unokái származnak. Gondosan válogatja a spanyol,
ángol és szax, nyájának kossait, és a magyar, tenyészésre szánt barmait;
s ez egyedűl az emberben lenne-e máskép? Ivadékokon át, mintegy nemesbbé
szűrődik a vér, s míg egyfelől a nagy születés, nemes fék a szíven,
alacsonykodások ellen; másfelől az ősök példái, tettei, szép rúgók
előtte, s hathatós buzdítások és ingerek, hasonló jeles és kitűnő
pályafutásra.
Gyulának annál inkább fájtak e czélzások, hogy egészen tisztára nem
nyilatkozván azok, magát ellenök nem is védheté, s így magán kelle
hagynia a gyanút, melyet Póliért igen átalla. Föltevé magában, hogy
Angelica látogatásait abban hagyja. Ezen elhatározását elősegíté
Kálmánnali elégedetlensége is, melyet az idegen nő megütközése még
inkább fölébreszte nála.
Egy kies őszi napon, milyet nyájas búcsuzóul szokott nyújtani a haló
esztendő, vidéki látogatásból kocsizának haza Gyula és Vincze.
Dérzsugorodtan álltak immár a szőlők, sárgán a fák, csak a megy pirúlt
még vidor éltet hazudva, s minden futó szelletke sűrüen sodorta le a
haldokló falevelet. Némán ültek egymás mellett az ifjak, saját
gondolataikba merűlve, s életvágy, és remény felváltva járták kebleiket.
Beérve Budára, haza hagyák üresen menni kocsijukat; magok a nyájas
időtől csalogattatva, megmászák agg Gellért tisztes oldalát.
Mily kecses, mily nyájas a természet, még haldoklásában is! megszólalt
Vincze szelid ábrándozással szemében, a mint a tetőre felértek. – És
szép hazánk földje, édes Vinczém, felele Gyula, amerre innen szemünk
széttekint! Nézd Vinczém, csak meddig az ég boltja láthatárunk előtt
lehajol, mennyi kedvesünket zárja a haza! hát a távolas kék hegyeken
túl, mennyi rokonos honfiat nem ápol az? Nyájas érzelme keblünknek:
tartoznunk, szorosabban köttetve állnunk valamihez. Mi az élet varázs
kedvellése és ingere egyébb, mint kedves köttetésünk egy megszokások
köréhez, rokoninkhoz, és darab földhöz, melyet dagadó kebellel
_hazánknak_ nevezzünk? Csodásan emeli a keblet a honnak szeretete, épen
miként kedvesünknek szerelme, ki felé kéjes vágygyal, örömreményekkel
eped szívünk; de hon felé büszkébben édes Vinczém, és magasztosabb
önérzettel! Épen régi kedves tervemen legelt szivem és elmém ismét, mai
egész útunk alatt. Szép őszi vidékek, mondhatnám, szívemre még inkább
hatnak, még inkább szólnak kedélyemhez, mint tavaszéi. És a tisztes
hegyorom, mely annyi zaját látta a magyarnak, örömét ritkán, teljes
egyértését majd soha sem, ó mint haboztatja lelkemet! Majd búsan meríti
azt a múltnak gyászaiba, majd szép hajnalt derengtet neki a jövőből elő,
s reménnyel, önbizalommal edzi, emeli azt! – A jövő tavaszszal kiutazunk
külföldre. Ne tegyük ezt édesem, csupán vak szokásból. Im itt ég és haza
láttára tegyünk fogadást egymás között, hogy reményes vetésünk leend
kiutazásunk, egykori aratására jó hazánknak!
Vincze hévvel szorítá meg barátja kezét. Én tisztviselő leszek, édes
Gyulám, s példányúl fogom készítni magamat: miként kelljen a
tisztviselőnek hivatala legnemesb irányait ellesni, és czélul tűzni ki?
miként kelljen a haza javára terjedezni a legszűkebb körben is? miként
nem venni álcsillogást a hivatalból, hanem önmagából kölcsönözni ki
valódi nemes fénykört számára annak? miként megvonnunk a hasztalan
fényűzés költekezését háztartásunktól, hogy többre teljünk a haza
segélyére?
Én a szorgalom és művészet tág mezőit fogom pályáimnak, mondá Gyula.
Megismerkedni mindkettőnek gátjaival, azokat elhárítni segítni, és
divatot s becset szerezni mindkettőnek hazámban – ezek leendnek czéljai
lelkemnek, elmémnek és minden iparomnak!
Nemes lánggal ölelék meg a barátok egymást, s a szép czélú kötésre, szép
büszkeség szállott szíveikbe.
Káray eljöve értekezni az utazás felől. Az ifjak azonnal meglepék őt
tett kötésökkel. Nyájas javallás mosolygott a férfiú arczain. Így
óhajtnék minden magyar ifjat, mondá, kit rang, szív és elmetehetség
többre jelöltek ki a hazában, mint csak leélni benne a növényi életet.
Mindketten szép pályát választottak ifju barátim; de megvallom, én
inkább hajlok a Gyuláéhoz, minthogy szabadabb kezet és több oldalúságot
enged. Egy vagyonos magyar birtokosnak házi élete igen tág mező; sokat
tehetni abban a hazáért, sokat róvhatni le fogyatkozásaiból, sok jót és
hasznos újat terjeszthetni el maga körűl, sok hiányt pótolhatni,
legalább sok hibás előitéletnek szeghetni nyakát. – Gazdaság-folytatása,
gyermek-nevelése, ház- és cseléd-tartása, jobbágygyali bánása,
kereskedői szemlődései – mind követendő példányok lehetnek, és világító
fáklyák, a nélkül, hogy elzárnák őt a tudományoktól, haza dolgaibani
részvétektől és szép mesterségektől; mikben pártfogói, művészi, vagy
legalább értői mellék-szerepeit, használva, sőt serkentve viheti.
Most azon eszközökre tértek, melyek által az ifjak idővel tervök
kiviteléhez férhetni reméltek. Gyulánál új eszmék keltek, és tisztultak
a régiek. Másnap ez egy iratban benyújtá feltett gondolatjait, miket ő
_terv-szikráknak_ neveze, Káraynak. Azokból egy kettőt ide csatolunk:
«Minden nemzet úgy védi agg szokásait, s ezek közt ősi előitéleteit is,
mint vagyont; s a magyar, ki agg-szokásihozi ragaszkodásának sokat
köszönhet, még inkább más nemzeteknél. Így van a dolog egyesekre nézve
is. Példaadás itt a legjobb eszköz, ha javítni akarunk. Mi sem győzi le
sikeresebben az előitéleteket. Látnunk és tapasztalnunk kell a jobb
újnak hasznait, üdveit, hogy kedveért, a sajátunkká, sőt természetünkké
vált régiszokást, melynek még hiányait is szivesen megszokjuk, cserébe
adni birhassuk. Szóért, tanácsért, javaslatért, mik repűlnek, s mindig
kisebb vagy nagyobb mértékben gyanúsok előttünk: ha valljon úgy fognak-e
elsűlni a kivitelben, miként árultatnak? s tiszta jóakaratuak e magok az
árusok is? ritkán vagyunk képesek ilyes cserékre bírni magunkat.»
«Kímélettel, tűrő szeretettel fogok föllépni hazámfiai között, hogy