A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
2. KÖTET
A BÉLTEKY HÁZ
Irta
FÁY ANDRÁS
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
[Illustration]
A BÉLTEKY HÁZ
TANREGÉNY
IRTA
FÁY ANDRÁS
ELSŐ KÖTET
GERGELY IMRE RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1908
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


FÁY ANDRÁS.
1786–1864.
Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett),
valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett
olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel
nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert a ki ma regényeket komponál, az
nem fundál pénzintézeteket is, a ki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír
regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt, voltaképen egyet
jelentett a két functio s tekintetes Fáy András táblabiró úr akképen
okoskodott, hogy a mi pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe
(az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. A mi szellemi
kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép
közt, hadd kamatozzék a hazának.
Fáy András Kohányban, Zemplén megyében született, 1786-ban, előkelő
családból, melynek legendái IV. Béláig szállnak vissza. Elvégezvén
gondos tanulmányait, gombai birtokán telepszik le, s az akkor, gazdag
úrfiak módjára a szolgabiróságon kezdi Pestmegyénél.
De ez nem elégítheti ki sokáig. Tartalmas, izzó gondolatokkal, hatalmas
tervekkel teli feje, használni akaró nemes lelke feljebb ösztökéli. Ne
tessék félreérteni, nem stréber ő. Nincs még akkor az a faj. Pestre
vágyik, hogy nagyobb karriert csináljon, de ez nem dieten élassist,
rendjelt, belső titkos tanácsosságot jelent, mint a hogy jelentene most.
Ezt a nagyobb karriert el is éri. Felköltözködik állandóan 1818-ban s
lesz belőle, a hogy Szemere Pál nevezte: «a haza mindenese».
Pesti letelepedése éppen az ujjászületés legelejére esik. Gyenge kis
hullámzás volt észlelhető, valami homályos törekvés átgyúrni ezt az
Ázsiát Európává. Egy-egy izmosabb kar neki látszott gyürkőzni valamely
kezdeményezésnek, egy-egy váll aláhajlott, hogy tegyenek rá valami
terhet. De mit? Hiszen épen azt nehéz kigondolni. Mindent csinálhat, a
ki dolgozni akar; azért mindent, mert nincsen megcsinálva semmi. Azon
módon van az ország, a hogy a török itt hagyta, még itt érzik a
szandáljaik szaga is.
Fáy mindenekelőtt a tollhoz nyúlt s megírta meséit, melyek nagy hatást
keltettek országszerte, mert az aktualis magyar életre vonatkoztak.
Korszerű eszméket szór szét, égető feladatokat vet föl, humorral vagy
éles gúnynyal ostorozza a nemzeti hibákat, parabolákban és állati
cselekményekben, úgy mint egykor Aesopus. – Csakhogy Aesopus pusztán
mesélt és tanított, Fáy pedig azonfelül politizált és rázogatta az alvó
nemzetet.
Gyorsan követték egymást egyéb munkái, a _Különös testamentum_, egy pár
jóizű, humoros elbeszélés, a magyar nevelés és a társadalom ferdeségeit
ostorozó és egy vígjáték: _Régi pénzek Erdélyben_. Már ekkor motoszkál
fejében egy állandó pesti szinház építése, melyhez meg is szerzi a
telket. Ugyanazt, a melyen ma áll a Nemzeti Szinház.
Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. Szinte
félnének a göndör hajú, gömbölyű fejű, villogó szemű, fekete úrtól, az
emberek, ha nem becsülnék olyan nagyon, mert mindig tele van a zsebe
aláírási ívekkel, a feje plánumokkal. S hogy tud persvadeálni! Mindenütt
ott van s mindég mozog, mint az eleven ezüst. Egy biztosító intézetről
álmodik, ipartestületet tervez, takarékpénztárhoz toborz részvényeseket;
Széchenyi István udvariasságból ír alá néhány részvényt, kétkedő
mosolygással, hogy: Nem lesz abból semmi.
1832-ben jelenik meg legkiválóbb munkája a _Bélteky ház_ két kötetben.
Az első magyar regény mely a magyar társadalmi életbe markol bele
merészen. Mintegy gitár kiséret ez a regény a Széchenyi reformokat
sürgető menydörgő szózataihoz. Élénk és meglepően találó színekkel
vannak rajzolva a maradi alakok, egyszersmind bemutatva mintegy
ellentétképen a jövő Magyarország emberei is, mint a hajnövesztő szerek
kínálásánál egymás mellett szemlélhetőleg a kopasz és a Loreley-hajú
fejek.
A regény szinte megrázó hatást tett, bár szerkezete egy kicsit gyenge;
Fáy egyébiránt maga is beismeri, hogy őt első sorban a «használni akarás
tendentiája vezeti» írásaiban és nem a művészi szempont.
Magyar ember lévén, nem kerülhette ki a politikát sem. 1835-ben, mint
Pestmegye követe vett részt a pozsonyi diétán. A negyvenes évek elején
elnöke volt az ellenzéki körnek s több politikai czikket is írt.
Nővekedő írói érdemei mellett egyéni tekintélye és nymbusa hova-tovább
nagyobb dimensiókat vett föl; ha Széchenyi nincs, őt illeti a
«legnagyobb magyar» titulusa, ha Deák nincs, ő nevezhető a «haza
bölcsének» – így azonban maradt végig a «nemzet mindenese».
Nem egész végig. Mert a forradalom után teljesen visszavonult a
közélettől. Egy szalmaszálat se tett többé keresztül. Hiszen most már az
ország a németeké. Hanem a nyelv, az még a mienk s innen lehet még
föltámadás. Kizárólag az irodalomra vetette magát. Írt, írt
szakadatlanul. Rendre jelentek regényei, «Jávor orvos és szolgája
Bakator Ambrus», a «Szutyogfalviak», vígjátékai, a «Mátrai vadászat»,
«Régi szerelem nem avul el»; neveléstani értekezései stb. Az öregség is
jött, jött, a kéz immár reszketett, a betük összefolytak, de ő azért
csak egyre írt, még hetvennyolcz éves aggastyán korában is. Méltán
mondták róla, hogy a férfiú érett eszével dolgozott, mint fiatal ember,
s az ifjúság lángoló tüzével, mint aggastyán. 1864-ben halt meg, szép
juliusi napon, midőn ferenczvárosi gyönyörű kertjében javában nyíltak a
rózsák. Ez a kert volt a legkedvesebbje; ő ültette, ő teremtette
sívó-homokon. Itt szeretett irogatni délutánonkint, ha nem kocsizott ki
fóthi szőllőjébe; e két helyen gyakorta gyűjtötte össze barátjait,
kivált a fóthi szüretek voltak vidámak és hiresek. Vörösmarthy Mihály
«fóthi dal»-a is innen való.
Félszázad mult el azóta, s hol van ez már mind? Mi lett az ő kedves
alkotásaiból? A szőllőt megette a filokszera, a ferenczvárosi bájos
paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert
regényei, színművei, többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára
fejlődött ki nagyobbnak, mint a milyennek valaha álmodta. Csak a pénz
halhatatlan.
_Mikszáth Kálmán._


A BÉLTEKY-HÁZ
_Első kiadása megjelent 1844-ben_
Éji homály és kelő szürkület, kétesen küzdtek még egymással, midőn Gyula
lőcsövet vetve vállára, az apai házat elhagyá. Kerten keresztül közelebb
éré a szabadot s arra választá útját. Nyomula szíve, a mint kertbeli
alkotásira végpillantatját veté. Édes vonzó érzet él bennünk, még a
lelketlen dolgok iránt is, hogy ha mi adánk lételt azoknak.
Közel a temetőhöz vitt el útja s betért búcsúját venni anyja sírjától.
Nyugvó csendben szunnyadt körülte az élet, faluban és mezőben,
ellenetben zajgó keblével. Egymást váltogató érzésekkel borult a sír
harmatos hantjára s eltökélve költ fel arról: tisztán tartani meg szívét
az élet zajlásaiban, miként hajdan jó anyja oktatgatta volt őt.
Mulandóság sejtelme soha sem szál meg bennünket búsabban, mint midőn
elhunyt kedveseink sírjait látogatjuk. Velek töltött örömeink lelkünk
eleibe omlanak s elszorítják ezt azon eszméltetéssel, hogy ők s ezen
örömek nincsenek többé! Azon szellő, mely sírjaik bogácsai közt susog,
bús sejtést lenget reánk!
Elindult Gyula bizonytalan szerencséjére s kiérőben vala a sírdombok
közöl, a mint a kétes világosságban emberi alakot mozogni láta. Felé
tartott s eleibe lopódzott ez is. – Csitt, csitt vadász! így szólítá meg
Gyulát súgó hangon, lábhegyen járj, még alszik, fel ne költsd
robogásoddal!
[Illustration: Egymást váltogató érzéssel borúlt a sír harmatos
hantjára…]
Az ifjú szemre fogá az idegent s úgy tetszék neki, mintha látta volna
valaha. Viselt hosszú köntös, nedves az éj harmatjától, nyúlt el testén,
fürtjei rendetlen bomlásban szóródtak el vállain s halvány arczának nem
kellemetlen vonásain és szelid szemein, láthatók valának a csendes
tébolyodás nyomai.
«Nem hoztál virágot?» kérdé biztosan Gyulát, megfogá kezét; s gondos
csendes léptekkel, miként súlyos beteg körül járdalunk, voná az ifjat
egy új hányású sírdomb felé.
«Itt alszik, de nem sokára felébred; majd örül virágaimnak.» Ezzel leüle
kalapja mellé, mely rakva vala mezei virágokkal s gondos válogatással
illegeté azokat a sír halmára és emlékére.
«Ki vagy te szerencsétlen?» kérdé Gyula illetődéssel.
«Szerencsétlen, de nem rossz!» felele az idegen, mintegy eszméletlenül
arra, mit mondott s folytatá kedvteléses szorgalommal munkáját.
Nehéz kebellel tért tőle útjára Gyula. Az idegen és saját sorsa
gyászképein búsan borongott lelke. Elkietlenedett előtte az élet s
homályba sülyedtek néztei a jövőbe. Merre forduljon a tág világban? mi
pályát kezdjen a sok bizonytalan közöl? hányta vetette elméjét s
habzásában meg nem állapodhaték szíve semmiben. Hol kínos a választás,
örömest engedjük a sorsot határozni, hogy mintegy menekedhessünk
önvádlástól magunk előtt. Így Gyula is, «Majd rést mutat az idő és
szerencse!» úgymond s ballaga bizonytalan sorsa eleibe.
Délfelé a zuhogó zápor beveré őt egy fogadóba. Tömve volt az
vendégekkel; mert a megye széke, hol tegnap tartatott a tisztválasztás,
csak egy fogatnyira feküdt attól. Gyula fülére vonva köpenyét s szemére
húzva kalapját, betére a nagy ivóba és egy asztalnál a még üres helyet
elfoglalá. Zajgó ifjú csoport ült itt egy nagyobb asztal körül s vitte a
lármás szót a szobában; más asztaloknál széllyel tanyázott a többi
vendég és étkezés közt leginkább az ifjak zajára figyelni látszott.
Beszéd tárgya, mint gondolhatni, a megesett tisztválasztás vala és Gyula
azonnal sejté, hogy az ifjú asztal ugyan azon egy párt tagjaiból álla,
mely a tisztválasztásban, többi felett a szerencsét kivívá. Tréfás
játéka az hiúságunknak, hogy minden nagyobb eseményben, mely körültünk
történik, fontos szerepet törünk tulajdonítgatni magunknak, vagy
legalább nyomós részvétet abban. Így vala ez az ifjaknál is. Mindegyike
csaknem egyedül tevé meg az alispánt, ez vagy amaz főszolgabirót; mert
egyik jókor toppana elő kiáltóival, másik egyedül kapá fel kegyeltjét a
levegőbe, harmadik közel fére harsogó torkával a főispán mögé, negyedik
magához pártoltatá az ellenes felet s több effélék. Kinek ily
nagyobbszerű szerepekből mi sem juthata, az kisebbszerű hős tetteit
hordá elő s legalább jó helyével, ülésével, állásával s egyéb
részvételeivel dicsekvék.
«Én négynek igértem meg az alispánságot, mondá egyik kaczagva, kiben
Gyula azonnal Halkóra, a víg-lantosra ismert; s utoljára is az ötödikre
adtam szavazatomat. Mindegyiknél vígan megettem a választási lakomát.»
Kaczagott szavára az ifjúság. «Miért ne tenném?» folytatá szavait Halkó,
«némelyik közülök, máskor soha sem pihenteté meg rajtam szemét. Örömöm
telik a kevélyt, ha egyszer horgomra kaptam, kissé megrángatni. Kölcsön
esik úgy is, ha egyszer felkaphatott az uborka-fára!»
Egy szikár magas termet, viseltes sötét köntösben, lépett be az ivóba s
Gyula mellett fogott ülést. Arczának kiálló csontjai, de beesett húsa,
képének sötétes színe és bizonyos feszes ügyetlenség mozdulataiban,
egyszerre a könyv-tudóst gyaníttaták benne. A férfiú mintegy negyven
éves lehetett s tömött szem-íve, mordság nélküli komoly tekintete,
fennszoktatott fejtartása, némi méltóságot kölcsönöztek alakjának.
Zsebéből egy darab sajtot papirba takarva vett ki, egy messzely bort
parancsolt magának mellé s falatozáshoz fogott.
Az ifjak épen az új tisztviselőkért ittak s kiürítvén az alispán
egészségeért, kit pártjok teve meg, poharaikat, szilaj buzgóságokban a
falhoz verék azokat.
«Natis in usum laetitiae scyphis pugnare, thracum est.» mondá Gyulához
fordulva a sajtozó.
Kapott az alkalmon másik szomszédja, kit bús emésztésében boszantni
látszott az ifjak vígsága s most tudósunk előtt kifakadt ellene.
Uram! felele ez, bizonyos oktató tónnal, mely sajátja látszék lenni, a
vígság, érzékeinknek lelket elkapó mámora, melyben a mindenkori
szertartás, emberfeletti bölcsesség fogna lenni. Úgy hiszem, magok a hét
bölcsek, ifjúságokban bohók voltak s tán boldogabbak, mint későbbi
bölcsességökben. Nagy bölcsesség; a bohó világgal bohóknak lenni
tudnunk! Szilajok vígságaikban úgy a legmíveltebb nemzetek, mint a
hottentotok. Mit nem tettek, a míveltségben egykori mesterei a világnak,
a régi görögök, a magok ünnepeiken, közjátékaikon? mit nem a rómaiak, a
magok saturnáliáiban, bacchanáliáiban, miket később tanácsi végzésnek
kelle eltörölni? Rendesen a szerint józanodunk, miként
öröm-fogékonyságunkat s így boldogságunkat veszítjük; ennélfogva szánom
azokat a mindig józanokat, kik ártatlan vígságokban botránkoznak, csak
azért, mert zajosak!
Mely botránkozás gyakran onnan származik, hogy irigyeljük másoknak azon
öröm-éleményt, melyet velek együtt ízleni, már nem vagyunk képesek,
mondá egy a vendégek közöl. Örömünknek főrészét teszi, tehetségünk
leélhetni azt.
Zajos vígságokban, megjegyzé a boszús, kábítás pótolja az örömet és
szivnek éleményét.
Ez igaz lehet, mondá a tudós, de az is, hogy az ily mulatságok, ha
gyérek és vétketlenek, jótevőleg zavarnak ki testet lelket, szunnyasztó
egyformaságából, miként nagy szelek megtisztítják a peshedt levegőt.
A szomszéd, nem lévén kedve folytatni a beszédet, kifordult s az alatt
megtudák Gyula és a tudós, hogy ő egy kiesett tisztviselő vala.
Visszatértével, fejét kezébe hajtva gubbasztott. Tudósunk részvéttel
ütögeté meg vállát: bonus animus in mala re, kedves úr! dimidium est
mali! így szóla hozzá.
Kicsoda ön? kérdé őt szemével mérve az ifjú.
Én consumens vagyok, felele a tudós s ennek is azon neme, melynek
innet-tova nem igen leend consumálni-valója és így becstelen in hoc
mundo optimo; mert a másik consumensi nem, mint illő, tiszteletben
tartatik. Ezen rövid életrajzocskám, reménylem, kezesség leend ön előtt,
hogy a bonus animus in mala re, nálam is szükséges vendég.
Az ifjú megszorítá kezét a tudósnak és fölkelvén ültéből, elfordula.
Csakhamar nagy pörzaj támadt a szobában. A bús ifjú, töretlenségében,
egy vele együtt kimaradt tisztviselő egészségére köszönté poharát; de az
ifjak asztala az ő «éljenje» ellenében «vesszen-t» kiáltott. Borúsan
súlyosodott mindkét részről a szócsata s minden pillanatban kitöréssel
fenyegetőzött.
A tudós fölkele és méltósággal állapodván meg az ifjak asztalánál: pace
advenio, et pacem ad vos adfero! így szóla dörgő gordon-hangjával
hozzájok s csend lőn ez új jelenetre köztök; hazafiak esze elágozhatik
véleményekben az eszközök felett, mert ez emberi sorsnak gyarlósága; de
szíveiknek egyesülniök kell a czélnál, mely a közjó. Önök túlestek az
eszközökön a tisztválasztáskor, egyesüljenek tehát most a czélnál.
Magyar ellenségének átkul kivánom a visszavonást; de a magyar hazában
béke uralkodjék!
Az ifjak egymás szemébe tekintgettek: helyes, professor úr! kiálta
Halkó, felszökik ültéből s két poharat ragadván kezébe, egyikét az
extisztviselőnek, másikát pedig társai felé nyujtá. Követem bölcs
fogadósunkat, így szóla ünnepéllyel; ime uraim! a víz zúgó folyamban
habzik Dunában, Tiszában, a bor nyugtan pizseg a pinczében; de
fogadósunk szép békére párítá palaczkjainkban a két különböző elemet.
Kövessük szép példáját. Tartsa meg az ég egyetértését a magyarnak!
Kaczagva üték össze poharaikat az ifjak az ellenféllel, magok közé
ülteték ezt és a tudóst, kit Halkó ismervén, Porubay exprofessornak
ismertete s azonnal megkészült a béke. Az ifjak nemes kiméletből
kikerülének minden czélzást, minden előhozakodást a tegnapi napról;
egyedül a víg Halkó vivé a szót, melyet a komolyas, de vidám lelkű
Porubay, különös jovialitással előbeszélt iskolai történetecskékkel
fűszerezett.
Halkó, lantja húrjaiba kapott, csend lett a szobában s lelkesedéssel
dallott egy dalt, melyben egyértésre és egy észre, egy szívre buzdította
a magyart, kire a gyakori viszályok annyi veszélyes vihart idézének elő
s miket alig bíra ön erős lelke, kara, sőt istenének pártoló kegye is
legyőzni.
Halkó már régóta szemszegzé ültében Gyulát, most hozzá mene s
közelebbről fogá szemügyre. Gyula kezét nyújtá neki. Én vagyok barátom,
így szóla hozzá: de el ne árulj; nevem, születésem maradjon titokban,
míg kifejlik dolgom. Egy két szóval értesíté Gyula maga állapotjáról
Halkót, mennyit belőle annak könnyelműségére bízhatónak véle. Te vándor
madárként járod a hazát, mondá neki; nem tudsz-e valami helyet, mely
tehetségeimmel s a mennyire lehet, szabad szellememmel arányban
állhatna? Halkó homlokára tevé mutató ujját, mint ki jártatja elméjét s
egy kis gondolkozás után: lennél-e nevelő barátom? kérdé hevenyen
Gyulát, olyan nevelőt értek, ki csak saját lelkének számol
kötelességéről és oly háznál nevel, melyben kétségbe sem hozzák, hogy ő
is az urasághoz tartozik? Az Uzay-házhoz hallom van egyre szükség.
Gyula, azon véleményben, hogy épen a nevelői pálya az, mely
szabadságunkat leginkább megszorítja, nem igen hajlott ahhoz! de Halkó
Porubayra hivatkozék.
Az öreg tekintetes Uzay Elek úr, mondá ez, talpig emberséges szelid úr s
nekem kegyes jóakaróm, kinél szabad akaratját meg fogja tarthatni ön;
legfölebb kedv-keresésből sakkozni fog ön néha vele, ha más ellenfél nem
akad.
Sokat hordtak elő Halkó és Porubay a ház dicséretére, miket Gyula
előismeretek gyanánt jegyze fel elméjébe s végre elhatározá magát,
megkisértni szerencséjét nála.
Úgy jöhet, súgá Halkó, hogy pótlékod is akad itten Póli helyébe; Cili
kisasszony jobb a jó napnál.
Gyula egészen idegen érzelmei között, elhagyá suhanni füle és szíve
mellett Halkó szavait s útjáról és Uza falu fekvéséről tudakozódék.
Fekvése valóban kies, mondá Halkó, a helység Mátra aljában terül el,
közel a várfoki omladékhoz. Ily költői szelleműnek, mint te vagy, már
maga a festői táj is, csupa élemény.
Az alatt a megszünt záport nyájas derű váltá fel. Porubay felkészüle s
kivezeté lovát. Többen az ifjak közöl kikisérték őt, részint
tiszteletből, részint meglátni a tudósnak lovaglását. Egyszerre kaczaj
támada köztük s Porubay görög és római átkokat szóra maga körül. Lovát a
zápor megöntvén, volt szinét naggyából lemosá róla s az előbb sötétpej
paripa, most sárga lőn, itt-ott, hová a zápor nem férhete, megmaradt
pejfoltokkal; úgy, hogy eleinte maga is kétkedék: lova-e vagy sem? Az út
lucskos leve s egy az ifjak közöl felsegíté kötni a ló farkát, hogy
sárosodástól mentse azt; s ím a szép hosszú fark, egy erős rántásra,
kezében marada; mert az csak akasztva vala a kurta szőrű farktőhöz. Az
ifjak letörleték, mint lehetett, a lóról a festéket, Porubay víg robaj
és hálálkodás közt ült fel táltosára s egy «valéte»-t kiáltván hátra a
társaságnak, ügyetlenséggel döczögött el rajta.
Gyula másnap alkonyodat felé ére Uzára. A vidék, miként Halkó mondá,
valóban festői vala. Nyájas lapályon feküdt a falu, felette magas hegyek
meredeztek egymás felibe, rengeteg erdőket hordva bérczeiken.
Utó-tájban, kisebb hegyfokon egy várrom fogá el a szemet és lelket.
Faluszélen állt az agg kastély, váralakra építve, barna vakolattal és
czikkes tetejű bástyákkal; melyeknek ablakai végig szolgáltak kilátással
a helységeken. Ennek közepén dombra épült a templom s bádogos tornyát a
kastély felé mutatta.
Gyula egyenesen a kastélyba mene fel. Egy jó képű cseléd, viseltes s
kissé gondtalan öltözetben, fogadá őt; kész szívességgel szedé el
csekély butorát s helyet rendelvén annak, megjöve ismét bejelentni az
idegent.
Gyula beereszteték. Az öreg Uzay, mintegy hatvan éves úr, kis bársony
sipkában fején, hosszú házi s félig hálóköntösben, ült sűrű pipafüst
között, sakk mellett s ellenében Bodnár a helybeli pap. Mindketten
szívesen üdvözlék az ifjat, kissé fölemelkedve ültükből, de sem pipát,
sem játékot nem téve félre.
Kihez van szerencsém? kérdé Uzay.
Vas Gyula vagyok, felele ifjunk s Porubay professor úr utasításából,
nevelői tisztet keresek ez úri háznál.
Tamással, az előbbi cseléddel, széket tétete Uzay Gyulának s pipát
gyújtata számára. A dolog fontos, mondá Uzay, majd szólunk bővebben
róla: s folytatá játékát. Gyula széttekinte az alatt. Inkább kényletre,
mint pompára mutatott a háznál minden s az agg butorokból úgy látszék,
hogy tulajdonossok nem nagy barátja a változtatásnak.
Uzay megnyerte a játékot s újjal kínálta meg Gyulát, ki azt elfogadta.
Ez alkalmasint erősebb vala abban, mint az öreg, de ez gyakorlottabb; s
így Uzay, bár nehezen, megnyeré játékát Gyula ellen is. Igen
elégedettnek látszék kettős diadalával.
Tamás kiveré a kiégett pipát, s újat gyújta urának. Gyujtásközben Uzay,
eredetéről tudakozá Gyulát. Ez árvának adá ki magát, hogy minden további
kérdéseket könnyebben kikerülhessen.
Egy pöröm van a papommal, mondá Uzay, legyen ön bíránk benne. Én a házi
nevelést javallom, ő iskolait; mit itél ön?
Tekintetes úr, felele Gyula, azt vélem, hogy a nevelés azon sok oldalú
tárgyaknak egyike, mik teljesen soha ki nem meríttethetnek. Körülmények
sokat határoznak s maga a nevelő személye mindent. Ha ez lelkes,
lelkiismeretes s mi fő: szellemével ügyes lebocsátkozni növendékéhez,
hogy ezt magához emelhesse, igen czélos lehet a házi nevelés is;
különben előbbre teszem az iskolait, melynél gyakorta a tanítók
változása, társalgás, példalátás, vetély s több effélék, sokat
kipótolhatnak.
Jól, de kikerülve szól ön, mondá Uzay, hallja hát előbb okaimat. Uzay
hátraigazgatá sipkáját, nehány szaporább szippantást tőn pipájából, hogy
előre kivehesse azon, beszédje alatt teendő mulasztásait. Nem
kárhoztatnók-e az oly kertészt, így szóla, ki egyaránt ültetne, öntözne
minden növényt, mellőzve sajátságos természetöket s így fuladni, vagy
aszszni hagyná azokat, mik épen ellenkező bánást kívánnának? Abban
reménylem egyet fogunk érteni mindnyájan, hogy a gyermek egyéni
sajátságát kiismerni, első gondja és kötelessége minden nevelőnek; mert
csak ezen ismeret adhat irányt munkálkodásinak. Hogy tehesse ezt az
iskola, mely száz gyermek közt osztja fel figyelmét? Ki tudja, mit tesz
kiismerni egy emberi lelket, nem fogja tagadhatni azt, hogy egy
gyermeket, testben, lélekben, indulatban, erőben, tehetségben,
hajlandóságban teljesen kiismerni, már magában elegendő feladat, egy
férfiú egész munkásságára. Így tehát az iskolákban, elsimulva az egyéni
sajátságok felett, csupán emberi köz mérték után neveltetnek
gyermekeink. Tudakoztatik-e ezektől valamelyikében: mire születtél? mi
vágynál lenni? Egyaránt neveltetik pap, katona, törvénytudó, orvos és
művész; s egy pár év és körülmények képezik aztán mindegyikét azzá, mire
őt sors szánta s többnyire félember leend a maga pályáján!
Tapasztalással kérkednek azok, kik az iskolai nevelést pártolják. De
felér-e ezen szűk korlátú iskolai tapasztalás, azon folyvást szem előtt
forgó példákkal, miket egy jó háznál lát, hall a gyermek? Tanulhatja-e
iskolában a világi élet viszonyait? Tanul-e keresni, józanul költeni?
férj, apa, házigazda lenni? Az a nagyon magasztalt vetély sem pártolt
dolgom. Nem egyben tapasztalám, miként ezen vetély átkiséri az iskola
növendékét, világi pályáiba is s irigy dulakodássá válik itt künn, mely
számos közjónak nyakát szegi. Ha egyéb rosszat nem szül is, magas
érdemet képzeltet a kijelöltekkel önmagok felöl s elégedetlenségre nyujt
alkalmat az életben, ha a világ a holt, vagy fonákul használt tudományt,
künn is érdemnek venni vonakodik. Többeket említhetnék, kik zavarba
jövének azon, hogy utóbb helyüek az iskolai fokoztatásban, künn az
életben felikbe haladának. Gyanakszom, hogy azon iskoláinkból, mikben a
tanulók közt tüzes vetélyek divatban nincsenek, általában békesebb,
összetartóbb polgárok kerülnek ki. Nem említem azt, hogy azon nagy köz,
mely az iskolákban, a gyér együttlét miatt tanító és tanítvány között
áll, rendszerint tekintélynek előitéleteit szüli ennél. Csak azon nagy
lomát hozom elő a tudományoknak, mik ha bárcsak előrajzaik adatnak is
iskoláinkban, nagyobb részére nézve a tanulóságnak és rövid életidőnkhöz
képest, igen oly forma viszonyban állnak, miként terjedő előbeszéd áll
kis könyvecskéhez képest!
Most már méltóztassék megengedni a Tens úr, hogy én szólhassak az
iskolák mellett és házi nevelés fogyatkozási ellen, mondá Bodnár és
letevé pipáját. Szülék és cselédség teszik házainkat s vendég. Tartozó
tisztelet az elsők iránt, kiket gyakran házi gondok is komorítnak,
béklyózván a gyermeket, az, vagy korlátlanság, szivesen a második
rendhez, a cselédséghez vonják őt, melynél elaljasul; a vendég pedig,
valamint ünnepletei is a háznak, gazdasági munkák, házi események és
bajok, akadályoztatják tanulásban. Ha iskolákban néha nagyobb a köz,
tanító és tanuló között, mint óhajtható volna: házi nevelésben többnyire
kisebb az, mint lennie kellene. Még azon legkedvezőbb esetben is,
melyben szüle és tanító, rendszeres egyetértésben állnak a nevelésre
nézve egymással, kötve van a házi tanító a szülői tekintély által s
ritkán birhatja egészen növendékét. És hányadik ház az, melyben a nevelő
tekintete, óva van a cselédség mellőzésétől s elsőnek téve növendéke
előtt? Házi nevelésben nem szerezheti meg a gyermek a szükséges
emberisméretet, nem látja az életet sok oldalúságában, változásiban, nem
az embert sokféle viszonyaiban. Továbbá; elveszti itthon azon szép
szövedéket, melyet az iskolai kor, barátkozásai által fon s az érettebb
kor báj-övéül az életnek, világi pályáiba is átviszen és megőriz. Ritkán
nyilhatik házi nevelésben a gyermeki szív, érzelem- és indulat-közlésre,
rendszerint hideg önzésre csukódik az el magányában, a test pedig és
lélek otthoni kényelemre szoknak s nem edződnek iskolai apróbb
sanyarúságok által, egykor jöhető inségeihez az életnek. Ellenben az
iskolákban, megszakadnak a rang közfalai, egyedül a tanító szab rendet,
személyes érdem-becsülést s a lerangoztatott úrficska önérdem után
kénytelen törekedni, mely egyedül képes megkülönböztetni őt a kapás
fiától. Közlőbb lesz ott, barátkozásra nyiladozván gyermeki ártatlan
szíve s ezen közlés által nemesül érzeteiben és ismereteiben.
Szorosabban köttetik idővel a polgári állományhoz, kiismervén idegen
érdemeket is s tanulván egyébnek is köszönhetni valamit, mint csupán a
véletlennek, születésének, rangjának és szüléi tekintélyének. Általában
úgy vélem, tagadhatlan az, hogy a lélek az iskolákban, nyiltabb,
tágasabb terjengésre szokik, nagyobb és biztosabb mérszereit kapja az
életnek; s míg a házi nevelés inkábbára csak kis házi körre nevel, világ
és haza polgárjának készíti növendékünket elő az iskola.
Itt elhallgata Bodnár és Uzay újra itélethozásra kéri fel Gyulát.
A tárgy oly fontos, mindkét rész okai oly nyomósak, mondá Gyula
szerényen meghajtva magát a feleknek, hogy itten kissé erősebb szakállú
birót óhajtnék, mint fiatal csekélységemet. Így engedelmet reménylek
arra, hogy itélet helyett csak szerény véleményemet adhassam. Az
előhozott kölcsönös okok még inkább meggyőznek a felől, hogy jó nevelés,
nem általános hideg rendszerek, hanem körülmények és nevelőkben tett
választásaink következménye. Ha szülék jól választák a nevelőt, vele a
nevelésben munkás kezet fognak, munkásságára és példalátásira a
gyermeknek, gond van, ha olykor-olykor ez, bölcs ügyelet alatt, világot
és embereket látni küldetik, nincs ok kárhoztatnom a házi nevelést. Nem
tagadhatom azonban, hogy hasonló kedvező körülmények közt, az iskolainak
adom az elsőséget; azon szoros kikötéssel mindazáltal, hogy kivált hol
mód nem hiányzik, külön tanító által, a két nevelés mintegy egyé
olvasztassék. Csupán egy esetben választnám fiamnak a házi nevelést; ha
tudniillik: valamely életpályára kirekesztőleg kedve és talentuma
mutatkoznék. Ezt, úgy vélem, a házi nevelés, sok félrecsapongások
elmellőzésével, czélosabban fejthetné ki, mint az iskolai, mely egyes
tudományos felfogásokra s lélek és tehetség egyes jelenségeire, oly
szorosan nem ügyelhet.
Gyula tudtán kivül szépen közlé a kerékvágást. Bodnár mint nyertes