A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 07

folyvást volt vagy eladásra vagy cserére való játéka, iskolai szere, és
üres óráit legszivesebben tölté atyja boltjában, hol szenvedélyes
gyorsalkodással adá le az árúkat, papirba tekergeté, kötözgeté azokat s
a t. Atyja – minthogy rendszerint szeretjük fiúnkban folytatandónak
tudni kedvelt munkásságunkat – nem is szánta fiát másra, mint
kalmárságra; de rögtöni halála után, hitelezők és ragadó kezek fértek
kis vagyonához, kik gyönge korú Valkaynk örökét leolvasztották, s így
idegent juttattak be a boltba. Az ezredénél is kitört Valkayból a
születési hajlam. Mindenütt hol keresztül ment, vagy szállva feküdt az
ezred, kiügyeskedte ő a hasznot adható árú-czikkeket, s nem sokára
kisebb nagyobb adóssává lőn neki nagy része a tiszti karnak. Nőszülvén
később, kadétokat és alsóbb tiszteket vőn kosztra fel, s naponként
gyarapodék. Azonban nagybátyja kilépése, s tulajdon kivágyódása
odahagyaták vele a katonai életet. Nejének koros atyja helyébe, kasznár
lőn báró Regéczy jószágában; s így hajlamával inkább egyező új pályát
nyere. Gazdálkodás és kereskedés – mert Valkay azt tartá, hogy csak az
lehet jó gazda, ki termékeivel némileg kereskedő is – hozzá járulván
szorgalma, s a katonai életből áthozott pontossága, csakhamar
gazdatiszti példánynyá emelék őt a környékben. Kalmári szeszélye most
jöve még valódi éledésre. Járt kelt vásárokon és árveréseken, vett,
adott, cserélt, s nem vala czikk, mit kirekesztene kémlődéseiből. Neje
és leánya, kiknek miként nevezé, kötőre-valójok jára a nyereségből,
hűséggel gyámolíták őt ezekben, s Valkay néhány év alatt szép tőke
pénznek lőn urává. Kegy-ura távol lakozék, s helybe kíváná a jövedelmet,
feleslegesnek tartván saját szemeivel nézni szét a jószágban, melyet oly
jó kezek alatt tuda lenni. Regéczy azok közöl való volt, kik folyvást
pénz híjjával küzdnek, Valkay pedig azon nemesek egyike, kik folyvást
adhatnak, s így midőn Valkay, meljének gyöngülése miatt búcsut vőn
kegy-urától és szolgálatjától, amaz szép összegecskével marada
tisztjének adós. A báró ebben zálogba ereszté neki bélteki kis
rész-jószágát, melyet Valkay szívesen elfogada azért, hogy laka legyen,
s belőle kicsinben gazdasági, nagyobban pedig kalmári és kémlői
kedvteléseit szabadon és kényént űzhesse.
Különös az az emberekben, így szólalt meg Valkay, a mint agg
posta-csézáján, háznépével, huzomos némaságban hajtatott Béltek felé,
megrakott szekerei után; különös az az emberekben, hogy inkább szeretnek
nagy szolgák lenni, mint kis urak; pedig kedves feleségem – itt nője
kezére szorítá kezét – amaz állapot csak csillogó köntöst ad, míg emez
alkalmast.
Te katona voltál, most kalmár vagy, felelt az asszony rezgő könnyel, s
ez mindkettő költöző madara az emberiségnek. Mi nők, fészkeinkhez
szokott madarak vagyunk, s e megszokásbóli kiragadtatásunk tollait szedi
szárnyainknak.
Ej mit, feleség, mondá vidor bíztatással Valkay, magadéba mégy. Nagy
hazánkból nem megyünk ki, kis hazámat pedig inkább fellelem ott, hol
szűk lakó-szobámnak a fala is enyém, mint hol más falába verem szegemet.
Amott még gyermekem is akaszthatja kis unokám sipkáját reá.
Mosolygott jó Valkayné, de belül nem vidult. Senyvedni kezdett új
lakában, s hervadott meg nem szokhatásában. Csakhamar eltemeté őt
Valkay.
Ez, nem birván a míveltebb férfiak eszméletével, inkább fájlalá nejében
a takarékos gazdasszonyt, mint feleséget. Azonban Kriska leánya, tán
felesleges tulajdonokkal is fejledezett, kipótolhatni e részben a
hiányt. Marka olyan lőn, mint fátyolszitája, mely szűken hullata át
mindent, s Valkay azon biztos megnyugvással űzheté kémlődéseit és
külgazdaságát, hogy a háznál ugyan veszendőbe vagy pazarlásba mi sem
megyen. Kriska még anyja éltében gyűjtött kötőre-valóját, most még több
apró forráskákból gyarapítgatá, s főkép szép kézi munkáiból, mikben
anyja egykor remeklő vala. Valkay szívesen eresztgetett néha apró
vizecskét kedves magzatja malmára: ellátván jó előre azt, hogy mátkai
nyomtatékul nem lesznek kelletlenek az ily ártatlanul gyűlt
összegecskék, minthogy a szegény leányka, hibás fűzések miatt kinőtt
vállú vala.
Most már Valkay egyedül kedvtelésének élt, s bő tapasztalásai és néhány
jó könyvek után, miket ipájától örökölt s téli napokon olvasgatott,
naponként terjeszté és nemesíté azt. Szűk szántóföldjei és szőleje, a
legjobb munkában álltak nemcsak a határban, hanem az egész vidékben.
Válogatott fajtájú marháira vidulás volt tekinteni. Minden munkának
kellő ideje, ereje, minden portékának szabott helye volt nála, s pontos
rend és szorgalom szőtte át kis gazdaságát. Szintígy folyt kémlődése is.
Józan fontolással és biztos tapintattal, mely jellemzi a született
kalmárt, illesztett össze időt, termést, szükséget, környéket,
pénzkeletet, s ezekhez szabta maga alkalmazásait.
Így Valkay naponként növekedék vagyonban és ismeretben. Mi sem nyit
inkább elmét, s tanít életbölcseségre, mint sok emberekkeli zsurlódás, s
kölcsönös haszon-váltás velek. Azonban – ámbár vagyon-vágy és
haszon-lesés, mint leggyöngébb és közönségesebb oldalai az emberiségnek,
biztos kulcsai az ember ismeretnek – tagadhatatlan, hogy csak mívelt
ember-barát kerülheti el, hogy azok nála ember-becsmérlésre ne
nyújtsanak alkalmat.
Valkaynk is, minél inkább gazdagodék, minél inkább ügyeskedék használni
az emberek gyöngéjit, annál kevésbé lőn kímélő irántok. Ezen ügyesség és
gazdagodás, mely másokat folyvást ő reá, magát pedig soha másra szorulni
nem késztete, elbizottá tevé őt felsőbbsége érzetében, miként sok
gazdagainkat szoká tenni. Megjegyzései gazdaságról és kereskedésről,
többnyire helyesek és józanok valának; de ritkán egyszersmind nem
élesek, s miként általában nem az embereket, úgy különösen nemzetét sem
kimélé kifakadásaiban, s legelőbb is ez hozzá őt Matyinál idegenségbe.
Valkay a katonaságból két szokást hozott haza: tudniillik lóháton tevé
minden útját, és nyalkán öltözködék, sokszor tekintetlenül az idő
mérsékleteire. Egyébiránt is, czéljaiba merülve, kis pont vala előtte
egészsége, ha haszna testrongálást kivánt; s így a gyakori átfázás,
hosszas lovaglás és törődések, úgy lesűlyeszték különben nem gyönge
testalkotását, főkép tüdejét úgy megrongálák, hogy most már gyakran majd
a fúladásig gyötrék köhögései; s így az egy borkereskedést kivéve, mely
kevesebb törődést kívánt, minden egyéb kémlődéseivel felhagyni
kénytelenítteték.
*
Leguli, a mint átmene, szép négyes fogatot talála csillogó hintóval
Valkay háza előtt. A szobában egy kövér meglett korú úr, az öreg báró
Regéczy, nyugalmasan ült, vagy inkább feküdt az agg zsellyeszékben,
hosszú gazdag pípával szájában. Nyájasan köszöne Legulinak s enyelge a
ki és bejáró Kriskával. A kiszáradt Valkay, mintegy ellen-darabjáúl
amannak, az asztal mellett ült, melyen apró metszett üvegecskékben
bor-kóstolók állottak, s Leguli beléptével felállván ültéből, ezt
kalmári udvarisággal székkel kínálta.
No édes Valkay uram, már mennem kell, mondá a báró, letéve pipáját; s
Valkay, oldalszobájából néhány zacskót emele elő: számoljuk hát nagysás
uram, mondá, s a zacskók bontogatásához foga.
Hagyja, hagyja! kiáltá Regéczy, hiszen megszámolta Valkay uram?
Én meg, nagyságos uram, magamnak; de úgy tartom, a ki átveszi is
számolja meg magának. A pénz számolva jó, ezt tartja a magyar példaszó.
Jól és hibásan tartja, miként jő, édes Valkay uram. Gondoljon csak egy
százezer jövedelmű urat, ki felét ennek pengő, vagy épen kongó pénzben
kapja, mennyi szép időt nem mulaszt el e kurta életből, míg pénzét
számolgatja, bevételkor, és kiadáskor? mennyi édes örömet szalaszt el
addig! mikhez, gondolnám, egy százezeres jövedelmű úrnak, csak szép joga
lehet? Nem-e kedves úr? kérdé Legulihoz fordulva.
Úgy van, nagyságos uram! felelt kedvkereső kaczajjal Leguli: de
százezerből van is minek elcseppenni, s az ily urak szokva is vannak az
elcseppenésekhez.
No én nem vagyok ugyan százezeres úr, mondá a báró, de ily gyanútlan
kéztől, mint Valkay uramé, nem szoktam számolgatni a pénzt.
A mint tetszik nagysás uram, mondá Valkay, méltatva a hízelgést;
összeveté a zacskók feliratait, s a bárónak nyújtá számvetését. Ez
futólag áttekintvén az összeget: jól van édes Valkay uram, mondá, s
pipával és mustra-üvegekkel együtt, cselédjének rendelé átadatni a
zacskókat. Engede azonban még is Valkaynak abban, hogy a zacskók
bepecsételtessenek.
Különben cselédem biztos, mondá a báró. Igaz, hogy megjártam magam is
már vagy egy párral, míg Miskámra akadtam.
Engedelmével nagysádnak, engemet az efféle párszori tapasztalás,
bizatlanabbá fogna tenni, mind hiedelmemben, mint cselédemben. Kiki csak
addig erős, míg elegendően nem kísértetik, s jó hazánkban a cselédséget,
romlásnak eredtnek tapasztalám.
Úgy tartom, közbeszóla Leguli, csak a cseléd világszerte egyforma.
Csekély, vagy mi még rosszabb, félmíveltségnek, rendszerint szokott
munkálatja az, hogy a szivet ártatlan tudatlanságából kiemeli, a nélkül,
hogy nyílt világú elveket nyújtna helyébe. A mely polgári rendeknél,
tiszta fényű nevelés gyérebben gyújtogatja az erkölcsiség szövétnekeit,
csak szorgalom és ipar lehetnek azoknak védangyalai. Munkás és czélszerű
szorgalom, tartják rendben az embert; de nagy részének uraink
cselédségének, minden foglalatossága, csak azon henye kiskörben
határozódik; melyet személyeik körül szokás és fényűzés szabnak ki. Hogy
lehete hát nála bíztosan szigorú erkölcsre számolni?
Már barátim, mondá a báró joviális vidorsággal, gyanakodás epéje az
életnek. Belőle egy csepp is elég néha egész öröm-forrásokat
megkeserítni. Én ugyan, hálás érzetemben, hogy oly állapotba helyezett a
sors, melyben meg is lopattathatom, akkor sem tudok búsulni midőn már
megloptak, nem hogy azon búsuljak hogy meglophatnak.
Én csak abban maradok, mondá Valkay, hogy hazánk e részben aligha nem
betegebb a külföldnél. Miként nyerhessen biztos czélt nálunk a cseléd
iparja, holott nehány forintnyi, megzsugorgatott tőkécskéjét, hitel
hiányában, örökrei elveszés veszélyei nélkül, ki nem adhatja kezei
közöl? s féltnie kell azt, mit gyámoltalan vénsége napjaira és gyermekei
számára megtakaríthatna? Kénytelen kis szerzeményét újra eltékozlani,
mire falukon, de kivált városokban, a minden harmadik háznál kiszegzett
czégérek, nagyon is erős és folytonos ingert nyújtnak neki. Számosabb
takarék-pénztárak kellenének hazánkban is, mikkel a míveltebb külföld
már rég ellátva van.
Egyike ez is sok szép álmainknak, amice Valkay, kiálta kaczagva a báró;
de hol veszünk alapítói tőkéket hozzájok?
Megsúgom domine illustrissime! felele Valkay. Minthogy épen cselédségről
van szó, keskenyítsük le egyes akarattal, formaruhájának és kalapjának
arany és ezüst paszománytjait, mostaniról csupán egy ujjnyi szélességre,
s a jelenlegi szokott felesleget, verjük csak öt évig rakásra össze – s
emberségemre fogadom, megvan a kívánt alapítói tőke.
No, valamit magam is adóznám e szerint, kaczagva kocsija felé ödöngtében
a báró, s bizony örömest adóznám; de amice Valkay, bizony csak jámbor
óhajtat marad még ez egykorig! s lába alá vévén kocsijában zacskóit,
elhajtata.
Mivel szolgálhatok önnek? mondá ismét beeresztvén maga előtt vendégét a
szobába, udvarias meghajtással Valkay.
A fortélyos Leguli jónak látá, bevezetésül kedvét nyerni az öregnek, s
mint nem ügyetlen ember-ismerő, tudta: mily édesen hízelg önnünknek az,
ha mestereknek ismertetünk osztályainkban, s oktatás kéretik azokban
tőlünk.
Én, úgymond Leguli, Fiscalis vagyok; a mennyire hivatalom
foglalatosságai engedik, szenvedélyes a gazdaságban; s megvallom,
főképen gazdai híre önnek, vont ezen tisztelet-tételre. Ha
alkalmatlankodástól nem félnék, óhajtnék szerencsés lenni, láthatnám
gazdasági rendezményeit.
Valkayt elővevé ezen szókra gonosz köhögése, mint mindenkor szokta, ha
kedvetlen dolog érdeklette őt; mert a Leguli név nem lehete a
szomszédságban ismeretlen előtte. Azonban belső érzetére, felvonván ő is
az udvariság szokott palástját: enyém leend a szerencse, úgymond, csak
azt fogom sajnálni, ha csekély terjedelmű gazdaságom, ön várakozásának
meg nem fog felelhetni. Kicsinyben csak a szorgalom jöhet számba, míg
nagyban már maga a kincs és bőség is meglep. Ha hát úgy tetszik, menjünk
legelőbb is a kertbe le. Ezzel előre ballagott az öreg, Leguli pedig
karjára öltvén Kriskát, követé.
Valkayra nézve, kinek Kriskája szemefénye vala, már Legulinak ezen
nyájassága is szívlágyítás volt, melyet amaz, jártas fogásival,
léptenként tudott nevelni. Mesterileg játszotta a nyíltat, az
elfogultlan kedélyüt, s Valkay mindinkább elégedett lőn vendégével.
A kertben mit sem látott Leguli, mi haszonvétre ne lett volna számítva.
Út-sorai birsből, somból, vagy törpe gyümölcs-fákból állottak, s minden
fa minden vetemény azt a helyet bírta, melyet az anya természet rendelt
annak. Bujaságig tenyészett itt minden. Nagy különbséget tapasztalt,
Valkay javára, ennek és Matyi szomszédnak kertje között; szembeötlő
lévén amannál a czélszerűbb elrendelés, s kitűzött iránya minden
szorgalomnak. Egy szőlő-lugos s a peres diófák voltak a kertnek minden
nyughelyei. Közepett kút és tágas kő víz-tartó állottak, mikből a kert,
szétágazó csatornákon öntöztetett.
Ezek tán ritka külföldi szőlő-fajok? kérdé Leguli, egy vidor növésű
szőlő iskolára mutatván.
Van közte egy-kettő, felelt Valkay; de többnyire iskolám, azon honi
fajokból áll, melyek hegyünkben, tapasztalásom után leginkább teremnek,
s legjobb borunkat adják. Én a ritka, vagy sok fajak termesztését,
szenvedélyi játéknak tartom inkább, mint haszon-iránynak. Minden
vidéknek, sőt helynek, saját termései vannak, miként éghajlat és
földanyagok vegyületei különböznek; s nálunk hegyaljai fajokat
termesztni akarni, szintoly sikeretlen erőködésnek látom, mint a
hegyalján vörös fajtáinkat. Nagy nyereség fogna lenni, hazánkban a
szőlőmívesre nézve, meghatározása a főbb szőlő-fajoknak, illető
vidékeikkel és helyeikkel együtt, valamint kísérletek is a fajok
vegyítései körül; de a munka sok fáradalmat, gyakoroltságot, és
pártfogást kíván.
S ez lehet az oka, hogy sok jó boraink közt, oly sok silány iránt is
panaszkodhatunk; megjegyzé Leguli.
Ez egyik, de más is kedves úr. A magyarnak tulajdona, minden ágában a
gazdaságnak, terjeszkedni inkább, mint tökéletesítni. Sok sovány
szántóföldről aratni inkább keveset, mint kevés jóról többet, sok
görcs-marháról nyerni inkább kevés húst, mint kevés hízottról sok
jobbat. Így van a dolog a szőlő-hegyekkel s kertekkel is. A természet
mintegy kijelölte ezeknek a déli magosb tájakat; de hazámfiai elmellőzik
e jó anya rendelését, és szőlőt ültetnek hegyen, völgyön, dombon, és
lapályon. Egy helység sem szívesen akarna ellenni bor-adó hely nélkül;
így gyakran azon hóldjait, melyek más termést teremtve, kettős, hármas
hasznot adnának, beülteti oly szőlővel, mely rigót és seregélyt nem lát
maga felett soha. Jó bor-adó vidékeink majd általában megvannak
szőlőkkel terhelve; s így a szükséges kezek hiányában, félmunkák rontják
el itt is a természet kegyeskedését. Ezt a terjeszkedési vágyat találom
én a gazdaságban főgátló előitéletnek hazámfiainál; mert ez kölcsönösen
meglopja a gazdaság ágait, földben, szükséges és idejekori munkákban,
kezekben, s a megoszlott csekély erő kárt áraszt egyesre és egészre.
Mindenben, de kivált a szőlő-mívelésben, szembeötlő ennek kára az egész
hazára nézve. Ama hiányok s bor-forrasztási járatlanságunk miatt, a sok
rossz bor elöli borkereskedésünket a külföldön, belül pedig a nagy
boremésztés, a köznépnél erkölcsöt és vagyoni állást sülyeszt.
Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek, s az alattuk álló padra
leültek. Ez legkedvesebb pihenő-helyem, mondá Valkay; ezek a fák nem a
legjobb diót termik ugyan, de mivel itt értem őket, s a nyári hőségben
nekem beteges öregnek, enyhítő hivellést adnak, meghagytam helyeiken.
Legulinak hő futott a szivére és homlokára, s az utóbbira izzadási
cseppeket is hajta. Kegyetlenségnek látá oly nyilatkozás után, csak
óhajtni is a fejszét oly jótevő fák derekaira, s feltevé magában,
legalább is elhalasztani a béke ezen czikkelyét.
Felmentökkel, az udvaron megtekinték a marhaólat, s Legulit valóban
meglepé a vidám tekintetű, ép, húsos marha látása, a tisztaság marhán és
ólon, s teljes győződésből ejte hízelgést iránta Valkaynak.
[Illustration: Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek…]
Nem tagadhatom, mondá Valkay, hogy gond mellett, határunk legelője is
sokat tesz marháink gyarapodására. Bélteky-szomszédom szintúgy nem
barátja a juhtartásnak, miként én nem vagyok, s a mely határt semmi,
vagy kevés juh jár, sikeresb ott a marha-legelés.
Leguli csodálkozott e nyilatkozáson.
Véleményem az, így fejté ki magát Valkay, hogy a selyem birka, mely
innettova Európa minden tartományait elönti, s így a vevési és gyártási
csődülést megcsökkenti, nem fogja adhatni hazánknak azt a sikeres
állandó hasznot, melyet az általa kiszorított, és sok lapályos legelőink
miatt, hazánknak inkább saját marha-gulyáink adhatnának.
Most a lovakra került a sor. Leguli egyszerre fellelte szemével a büszke
fakót.
A mint látom, paripákat is tetszik tartani? kérdé.
Egy párt, felele Valkay; igen is szokva vagyok a lovagláshoz, s ámbár
nem nekem való immár, lóháton járom most is a határt. Ez a fekete kancza
hordoz leginkább, minthogy nyugalmasabb; a tüzes fakó jobban megviseli
meljemet, s ezért azt ma báró Regéczynek, a fia számára el is adtam.
Egy béke-pontja Legulinak, halomba dőlt ismét; azonban ügyesen titkolva
zavarát, nyílt kedélylyel tudakozódott a lovak koráról és tulajdonairól,
s Valkay szíves vala feleleteiben, melyek többnyire kedves állatjai
magasztalásaiból állottak.
Leguli, hogy Kriskát is bevonja a beszélgetésbe, már előbb tárgyul vette
a fejős teheneket, mik sajátjai voltak Kriskának; s most keresztül
menvén az udvaron, a rajta elöntött számos baromfi iránt mutatott
figyelmet. Hízelgéseket ejte a szorgalmas gazdasszonynak, pajkosan
tudakozá tőle: melyik volna szánva a menyekzői sültnek? Tréfa, enyelgés
űzé egymást, s alkalmas derült kedvvel tért be a kis társaság a szobába;
mit az udvarias Leguli csaknem kéjig emele azzal, hogy vezetett Kriskája
kezét, nyájas meghajtása mellett, csókra ajkához vivé.
Valkay bort rendele fel, mi nála a jó jelek közé tartozott. A férfiak
melléje ültek, Kriska pedig egy ablakban álló asztalka mellé,
munkájához. A gyakorlott Leguli megérve vélvén már az előkészületeket,
sima nyelvvel és szóval, mely annyira sajátja vala, közelíte küldetése
czéljához. Előre bocsátá általános megjegyzéseit az ifjúi kor gondatlan
hevéről, mely gyakran a legjobb szívet is méltatlanságokra rántja.
Kicsinyben vádolva, nagyban pedig mentve, szóla Matyiról, s a kecske és
lövés történeteiről. Válogatott kifejezésekkel adta elő Matyinak
megbánását, s kivált Marinak, ki iránt kedvezőbb szíveket remélt a
háznál, béke óhajtását, s a békének, főkép szomszédok közti édes
malasztjait. Egy szóval: Leguli fúlánkját vevé minden szónak, s oly
kímélettel forgatá az egész kedvetlen tárgyat, hogy Valkay csekély
köhögéssel beérve, hallgathatá végig szavait.
Azonban nem állhatá meg még is, hogy szemöldje komorabbra ne vonuljon.
Egy kis hallgatása után: kedves úr! így felele, szokott dolog
ifjainknál, sokat róni bakütések rovására. Viszketegből: emlegettetni
valamiről, s víg zaj közt emlegethetni valamit, mi nem mindennapi
bohóság, sok becsületes jámboron keresztül jártak ők már. Nekem nem
barátom a viszálkodás; éltem hanyatlik s ezen szegény leánykára, nem
örömest hagynék rosszakarókat. Azonban a szív akaratosabb mint a fő.
Asszonyainkért megteszem azt, hogy megfizetvén Bélteky úr kecskeimet,
elállok peremtől, s nem leszek idegen szomszédi szívességektől is
iránta, ha viszont ő is megkímél bosszontásaival. Ez fegyver-nyugvásra
elég, s tudja ön, hogy a békét rendesen fegyver-nyugvás előzi meg. Ezzel
tölt poharát felvéve Valkay: éljen tens Béltekyné asszony, az áldott
lélek! kiálta.
Férjével együtt kedves úr! esdekle Leguli s Kriska hozzászökék segítni
őt atyjánál kéz-csókolásival.
Nem uram, mondá Valkay határozottan, s letevé poharát. Az évekig
táplálgatott haragtartás, nem köntös, hogy tetszésünk szerint leöltsük;
sebzett szíveknek idő kell a hegedésre. Előbb tudni akarom: nem a kisebb
sorsút gázolta-e szomszédom? mert a dölyf sértése uram, mérges nyílnak
sebe, mely nem gyógyul soha.
Leguli megelégedvén kivívott állásával, nem töré tovább Valkayt, nehogy
visszaveszítse ezt is; s összekocczantván poharát kegy-asszonyáért,
csakhamar újat köszönte el a házi urra és kisasszonyra, s tovább mene
követségében. Halk szemességgel lépe fel Matyi kivánságaival, kihagyva
mindazáltal a diófákat, s eleikbe bocsátva, az általa megajánlott
kecske-váltást. Az üszők szívet nyitának Valkaynál, s még inkább
Kriskánál, ki azonnal tehenei sorába számolá azokat, s Leguli reményadó
mosolygást sejte terülni az öreg arczára.
Installatiót illető kívánságait Bélteky úrnak, így szóla, teljesítem a
mennyiben lehet, főispánunkért is, kivel egyszer-másszor kedvező alkuim
valának. Gyurim mehet, de vigyázást ajánlok reá, nehogy palaczkhoz
férjen. A fakó nem enyém többé; azonban Bélteky urat jó lovasnak
ismerem, s reménylem, nem tesz hibát benne, ha az installatio
ünnepélyére átengedem.
Leguli nyájas köszönést monda a nyájas válaszért, s búcsuzóul ismét
kezet csókolván Kriskánál, haza tére, kedvező véleményt hagyva maga
felől a Valkay-háznál.
S mi tilt el engemet attól, így szóla magában, Valkay kapuját elhagyván
Leguli, hogy mindezek, miket most láttam, szolgálván a szerencse,
sajátimmá legyenek? A természet, mely egyfelől mostohácska vala Kriska
iránt, nem volt-e édes anyja másfelől? s nem adott-e nekem elég erős
kedélyt, tűrhetnem e mostohaságot s becsülnöm az édes anya ajándékait?
Ily elmélkedés közt megért nála a szándék; mert minél erősebben óhajtjuk
a czélt, annál inkább elgyengülnek fontolásunk előtt a kivitel
akadályai.
Matyi habozás közt várta Legulit, s követsége alatt nyugtalanul járt
folyosóján fel s alá. Én csak attól félek, szóla Mari hozzá, nem sejtve
Leguli simulását, hogy Leguli a maga tüzes okváltásaival mindent el fog
rontani.
Attól ne tarts, felele Matyi, a kígyó sem tud görbedésekhez jobban, mint
ő. Én a nyers, nyakas szomszédtól tartok.
Így minél nagyobb vala mindkettejök aggodalma a követség sikere iránt,
annál kedvesebben lepé meg őket Leguli, nem várt válasz-hozásával.
Matyit zajos örömbe hozá azon gondolat, hogy most már illően jelenhet
meg az installatión; Marit pedig azon remény melegíté, melyet Matyi csak
mellékesen érze, hogy az áldott béke nem sokára beszálland a szomszédság
közé, s lelke előre annak jótékony gyümölcsein legelgete. Falun,
úgymond, hol nehány házra szorul össze az élet, egyik fő balzsama a
társalgási öröm, sajnos részünkre, azok közöl csak egynek is elvesztése.
Én részemről szívesen lemondok, a kártékony árnyú diófák elleni
torzsonyomról.
Örökre ne Mari, kiáltá Matyi, hiszen csak nem él örökké az öreg sas.
Úgy van nagysád, mondá Leguli, s a lyányka bizony áldott lélek, kivel
megférni nem leend nehéz. A gondolatot önmagában kissé tovább is
terjesztgeté Leguli.
Másnap eszközlésbe vétettek a követségi határozatok. Leguli
általkövette, s nyájaskodással mutatta be Kriskának a szép üszőket, s
cserében Gyuri átvezeté a tánczos fakót. Amaz próbáit tartá a bandával,
emezen próba-lovaglást tőn Matyi.
Harmadnapra, indult Matyi az istallatióra. Kötőféken ment a nyerges
mellett fakója, s ez már az úton megállítá az utast, s tánczára voná
szemét. Hátul a nap-égette banda jött, pihenve a szabad mezőségen, de
zúgatva szerszámait a falukon keresztül, s Matyinak szív-élemény vala,
látni a mindenfelől kicsődülő népet. A zaj és csengés még nagyobb lőn a
megszállásokon; mindegyikén növekedék az úti sereg, s egyik bohóság a
másikát űzé. Matyi elemében volt, s legbohóbb, ha idegen ajkú falun
kelle átmennie: hadd lássák, úgymond, miként utazik a víg magyar!
Vendégfogadókban, melyekben megszállt, míg evett ivott, mindig szidta az
idegen nemzetű fogadóst, s íztelen drága vendéglését; de azért híven
megfizetett, örvendve magában, hogy őt sors és magyar ég jósága oly
módba tevék, melyben silányságokért is nagylelkű lehet. Helyre érve első
gondja vala Matyinak, aranyos kardját, mely régóta használatlanul függe
a falon, tisztíttatni adni, s mást kölcsönözni a gyakorlatokra. Ezekbe
csakhamar betanult a kis sereg, sajátja lévén nemzetének a katonai
hajlam, s Matyi deli fakójával, kitünő termetével, egy volt a legjelesb
szárny-legények közöl, kik valaha banderiális szolgálatot tettek a
hazában. Leguli, hű árnyéka kegyurának, szintúgy kijára gyönyörködni
benne a gyakorlatokra, s így jogot szerze magának, szintoly jó
étvágygyal ülni a banderiális vezér vendégléseihez, mint Matyi a maga
vitéz-társaival.
Elérkezék az ünnepélyes bemenet fényes napja. Követségek küldettek a
főispán eleibe, s urak, cselédek, lovak és szavak pompáztak mindenfelé.
A megye-széki város határánál diadalkapú emelkedett, annál állott ki a
banderium tisztelkedni, onnan bekisérendő a megye főkormányzóját.
Azonban kevésben mult, hogy Matyit kudarcz nem éré. A fegyvermíves, most
munkája megtolultában, elkésék Matyi kardja tisztításával, s ennek
legénye kénytelen vala utánnyargalni azzal, s félúton cserélni fel a
kölcsönzöttel.
Rendben állott a sereg, tárogató jelenté érkeztét a főispánnak, s a
vezér kardrántást kiálta. Kardot ránt minden vitéz, s ugyanarra erőködik
Matyi is, de a rozsda-fogott penge akaratoskodik, s azt szabadra
kisegítni Matyinak nincsen erejében. A hintók már robognak elő, hő veri
Matyi homlokát s kínos zavarában legényét szólítja segélyre. Ez vetett
lábbal ragadván meg a kard hüvelyét, izmos Matyi kirántja ugyan végre
átkos fegyverét, de oly szerencsétlenül, hogy még a burkus-háborúi
felkelésből élesen maradt kardvas, a fakó balfülét az erőszakos
rántásban lerepíti fejéről. Szökik fakó véres füllel, és Matyi szorult
kebellel, részint magába fojtott átkozódással, részint egy pár
szóba-szalasztottal is a fegyvermíves ellen, végezte szárnylegényi szép
tisztét.
A város kapujában új követség fogadá a főispánt, a szék házánál második
s a terem ajtajánál harmadik. Mozsarak durrogtak, nép zajgott és
ordítozott, s minden szem, szív, tárva állott a nap ünnepélye örömének.
A terembe érve, miután a betolakodó sokaság zajja s kard-csörgések
csillapultak, elkezdődtek a meg- és visszaköszöntések.
Kegy-kedvkeresések és kölcsönös hízelgések pompáztak büszke szavakban, s
kivált a főispán kitündökölteté jártas szónokságát. Itten Matyi csak az
éljen! kiáltásokban vőn ugyan részt; de példányt szemele ki magának
titkon, mely után a lakománál elmondandó leend köszöntését, melyet
Leguli esztergályozott számára, s ő már rég elméjében tartott.
Elvégeztetvén a szónoklatok, zaj, vélekedések, jóslatok, gáncsok és
javallások közt, kioszlott a sokaság az udvarra, hol sátorok alatt
hosszú táblák áltak terítve, a Karok és Rendek megvendégelésére.
Helyet foglalt mindenki, s Matyi Káraynak szomszédságában, épen
átellenében Szögváry sógorának, foga széket. Nem vala ugyan megelégedett
helyével, mert tartott sógora szokott szeszélyeitől; de már gazdája volt
minden széknek s maradnia kelle. Hajladoztak az asztalok, fény, pompa, s
válogatott ételek, italok súlyai alatt; mely utóbbiakban csaknem az egy
kenyér és víz valának hazaiak. A magyar Matyi sokat eleresztett közülök;
azonban a pezsgő champagniai bornak szívesen megadván az indigenatust,
korán kezde azzal barátkozni, s Leguli, harmadik szomszédja, csaknem már
későn intézé hozzá titkos intését, hogy nyelve forgandóságát ne
veszélyeztesse.
Szögváry, hevülvén gyomor és fő, csakhamar tárgyaul fogá Matyit
csintalankodásának. Sógor! így szóla által hozzá, ma csakugyan te voltál
a nap hőse, mert csak te ontottál vért. Én részemről számadásra vonnám
azon sziléziai fegyvermívest: miként merészlette egy magyar levente
kardjánál számba sem venni a pengét?
Kaczaj támadt ezen szókra s azonnal akadtak, kik közbeszólt tréfákkal
folytatandónak óhajták, emésztési segélyül, a megkezdett ingerkedést.
Leguli kifakadástól tartván: örüljünk, úgymond, hogy a hosszas béke,
melylyel az ég hazánkat megáldotta, rozsdásnak hagyta fegyvereinket, s a
magyart elszoktatá a kardrántástól! Mely szavak alkalmat adván, poharak