A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 03

gyalogság felett, ereje a háborúnak; másika, hogy a magyar az egyetlen
katona a világon. Minthogy ezek védelmére felhordott, s ha makacs
ellenkezőre akadt, menydörgött okait, egykor párszabdalkozással is
pecsételgette már hadnagyunk, nem volt ember többé, ki bírt volna
férhetni két szép állítása mögé. Ürült palaczkú asztal utója volt
leginkább pályamezeje efféle vitának, s Matyi szintoly kéjjel szivogatta
azokat magába be, mint maga a vitató az ó-visontait.
Vilmosnak szeme fénye vala Matyi. Maga csupa katona lévén, ki minden
nemcsonkát bénát ezen állapotra szánt, örvendett a fiúban sejtett
katonai hévnek, annál inkább, hogy testalkotását is egyenesen fegyver
alá látszott alkotni a természet. Ő állott elő mindenkor ügyvédül a nők
ellen, ha ezek Matyi kicsapongásai, darabos tréfái és méltatlanságai
ellen zörgöttek, s javalló kaczajjal jósolgatá nekik ebben, az egykori
magyar hőst. Ha a fiú bősz vitézségében, ellenséges fők helyett,
kifogyván a bogácsfőkből, mákfejeket nyakazgata, s paripának maga alá a
legsudarabb oltványkát metszé le: ő volt, ki Matyit a lángoló gyámné
kezeiből kifejté és salva guardiája alá fogadá.
Az unalmas téli napokon, a hadnagy szívteléssel és csodás béketüréssel
készítgete Matyinak kardokat, pisztolyokat, csákókat, tarsolyokat és
török főket, úgy hogy végre ezekben némi ügyességhez is juta; téli
estéken pedig, ép lábára ültetvén a fiút, elregélgeté neki a maga
táborozásait, ezredének kitüntetéseit, s abban egyes vasgyúróknak
bámulandó tetteiket, a gazdag zsákmányozást, pusztítást, vérontást, a
katonai sanyarúságokat, vak engedelmességet, farmatring-futásokat,
kivégzéseket s a t. egy szóval: a szép katonai állapotnak mintegy
kiválogatott árnyéklatait. Megtanítá Matyit a hat vágásra,
commandó-szavakra, katonai gyakorlatokra és forgásokra. Tavasz
nyíltával, kiülve gyújtott pipájával a folyosóra, udvaron tétette vele,
s cseléd- és paraszt-fiakból álló seregével a katonai forgásokat.
Matyinál tanulékonyabb újonczot nem nyerhetett volna a hadnagy, kinek
szíve éleménye vala, vendégek előtt dicséretekkel halmozni el őt, s
ragyogó fénybe tüntetni elő, sokat igérő katonai tulajdonságait.
[Illustration: A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete
Matyinak kardokat…]
A gyám főt rázott ilyenkor, de nem szólt; az asszonyt epe járta, de a
beszédet más tárgyra fordítni tanácsosabbnak vélte, mint összeakasztni a
tüzes hadnagygyal, kinek a tőlei örökölés kötő reménye alatt, különben
is sok volt szabad a háznál, s minden órában kívánhatá, a katonáskodás
alatt járt jövedelem számadásait. Vilmos és sógorasszonya, nem valának a
legjobb egyértésben egymással, s ez utóbbi a maga leányával gyakran volt
czéltárgya amaz vastag tréfáinak; de miket az asszony eléggé okos volt,
még lehető vastagodások félelméből is, mindenkor síma tréfák gyanánt
fogadni el, s azokat vagy elnyelegetni, vagy elsuhanni hagyni. Matyi
hasonló viszonvonzalommal és ragaszkodással volt mentora, védője s
csakhamar ideálja iránt. Hamar betanult ennek szóejtéseibe, modorjába,
állításaiba, és kérges tréfáiba; s kivált a ház fejérnépe ellen,
ostromló és védő alliancet kötött ő Vilmossal; mely annál munkásabb lőn
részekről, minél nehezebben titkolhatá a gyámné abbeli aggodalmát, hogy
a hadnagy tán végintézetében is meg fog Matyiról emlékezni.
Folytak a katonai gyakorlatok, és csaták adattak gyakran, Vilmos fő
commandója alatt. Matyi, mint gondolhatni, magyar vezér volt mindig, s
mindenkor győzött az idegen ellenség ellen. Az előre megrendelt
retiradenak, emennek részéről végbe kelle mennie, s szerencsésnek
tarthatá magát, kivált vezére, ha a diadalmában elbízott magyar vezér
által, a szó teljes értelmében, szinte a sirásig meg nem verettetett.
Vilmos ilyesmiben nem ütközék meg; úgymond kaczagva, vér helyett
legalább könnyeknek illő folyni a csatában.
Évek folytak el így, könyvről, tanulásról szó sem volt; minthogy Vilmos
ezeket egy katonában feleslegeseknek tekinté, és vitaokul önbecses
személyét hozá elő, mely ellen senki sem szólhata a háznál. A gyám
kötelességének tartá megjegyzéseket tenni, ellenvetésül Vilmos testvérje
gondolkozásának. Nincs tiszteletesebb rend, úgymond ő, a katonainál, de
nincs egy is, melyről oly sok ferde, s köztük tiszteletlen előitéletek
forognának hazánkban, mint épen a katonai. Kerüli az ifjú az iskolát? –
jó lesz katonának! nem zabolázhatók kicsapongásai? – katonának kell
adni, majd megtanítják ott! S így ezen szép állapot, tudatlanság
menedékeül, vagy fenyítő-házul alacsonyíttatván le ifjaink előtt, miként
lehetne az egykor dicsőség pályamezeje nekik? Ilyeneket gyakran
mondogata a gyám, de csak szélnek mondá azokat; mert Vilmos bátya addig
vitatkozék, míg lángba nem jöve, mellyel mindenkor megnyeré vitáját;
Matyi pedig elereszté fülei mellett gyámja szavait, s így mindketten a
régiek maradának.
Gyermeki körzeteink, örök befolyással vannak életünkre,
gondolkozásunkra? irányát, mérszerét adják azok ízlésünknek és fonalát
szerencsénknek vagy szerencsétlenségünknek. Vilmos példája boldogtalanul
hatott Matyira s annak jövendőjére. Vilmos az egész vidékben ismeretes
volt egykori személyes vitézségéről, s minthogy durva szokások és
darabosság hangban, tettben, tréfában és mozdulatban, gyakran oly igen
kiséretében szoktak járni amannak, hogy könnyen egymás helyett
cseréltethetnek fel: Matyi, biztosabb előkészületül Vilmosnak
vitézségéhez, legelőbb is ennek szálkás tréfáit, káromló szavait, hetyke
eskeit és faragatlan szokásait tanulta el; majd borocskára szokott; mert
úgymond Vilmos, a bor, teje a katonának. Ez, örömvillogó szemekkel
ütögette össze poharát, nagy reményű másával, s ha, mi gyakran
megtörtént, a két vitéz elázott, a háziasszony zsörtölődésére addig
magasztalá a katonai nevelést, mi szerint, mint állítá, mindenhez hozzá
kell szoktatni a gyermeket, hogy kit-kit a háznál vagy ledörgött, vagy
meggyőzött állítása igazsága felől.
Most mindinkább sötétebb csínjei kerültek elő Matyinak. Hogy mint vezér,
katonái zsoldjairól is illően gondoskodjék, előbb a kertet gyümölcsben,
majd a gyámnét eleségneműben lopá meg és zsold helyett kiosztá
katonáinak, részint hogy még inkább gyulassza s kösse magához válogatott
magyarjait, részint az idegen ellenségre nézve, hogy fájdalmat pótoljon,
melyben egykor-máskor a Matyi vitéz heve rovására, ritka bőkezűséggel
részesül vala. Gyakran, ha a pinczekulcsot elorozhatá ő vagy Vilmos,
boráldomás is jutott a seregnek. S ha ezek s effélék iránt nehézségek
fordultak elő a háznál, a hadnagy elégedett hévvel hivatkozott önmagára:
miként itatta le nem egyszer betanító káplárját, s miként kedvezett
katonáinak, kik vele veszélyt osztottak.
Naponként sűrűbben lőnek a panaszok Matyi kártételei, s kicsinyen és
nagyon elkövetett pajzánságai ellen. De senki iránt nem gyakorlá ő
ezeket nagyobb elhittséggel, mint a ház fejérnépe iránt; ki felől,
részint Vilmos állításai után, részint pedig azon okból, úgymond, hogy
gyáva fejérnép nem katonának való, és testi erő a fő tulajdon, erősen
meg vala győződve, hogy a férfi rabsága alá született.
Ily előkészületekkel küldeték a gyermek iskolába. Búcsúvételkor
elfojtódott szíve Vilmosnak, de jóval könnyebbült a többi házé. Titkon
megrakta amaz, a gyámné bő eleségneműin felül sajttal, sunkával, tölt
kulacscsal, s a gyermekhez képest szép összeg pénzzel a kis utazót;
emlékül egy csinos pipakészületet, bátorságul pisztolyt dugott az
ülésbe, s végre áldásai mellé azon intést vetvén, hogy tartsa fel a
magyarok becsületét, s maga orra alatt ne hagyjon piszkálni, elzörrent a
kocsi, s Vilmosnak egy pár szokatlan könny gördült le szempilláiból.
Már az úton veszély környezte Matyit. Mélyebben barátkozván kulacsával,
nem állhata ellent azon viszketegének, hogy egy az út árkában gondtalan
nyugalommal fekvő, s inkább unalma űzéséből, mint méregből kuvantó
juhászebre el ne süsse Vilmos pisztolyát. A felingeredett juhász és
bojtárjai, bunkósokkal eredtek a szekér után; csak megeresztett ostor és
jó lovak hordhaták el hősünket a méltó boszú elől.
Harmadnap alatt nevezetes lőn Matyi az iskolában; mert nem találkozott
tanulótársai közt egy is, ki döféssel, szitokkal, kalapleütéssel vagy
legalább gúnnyal adóssává ne lett volna. Szemtelenség és vakmerőség,
megszokták eleinte lepni önérzetünket, s szerénységünk az első
pillanatokban felsőbbséget enged azoknak maga felett. Így volt a dolog
Matyi tanulótársainál is. Bővebb ismerkedés után azonban, kezdék ezek is
érezni jogaikat, s az izmosbak köztök, hol egyesülve, le-lefizetni
Matyinál, ha csak egy részét is adósságaiknak. De ezt legtöbbje nem
teheté; ugyanis első gondja volt Matyinak, végig nézni a gyermeken, s
magában becsüre eresztni annak termetét és lehető erejét, hogy csak azon
esetben, ha a becsű alább esnék önértékenél, vehesse tárgyul amazt
valamely pajzánkodásának. Elhitten hívta ki gyakran a gyöngébbet
birkózásra, s ez sérelem nélkül ritkán menekülheték kezei közöl. De
méltatlankodásainak leggyakoribb czéltárgyai voltak, az idegen nemzetű
fiúk, kiket bosszantásival annyira üldöze, hogy azok járványosnál inkább
kerülték őt. Rövid időn az egész iskola úgy szigetezé Matyit, hogy
előtte, utána és körülte néhány hely üresen marada, minden tanuló félvén
hozzá kézérésnyire venni ülést.
Nagyon csalatkoznék, ki Matyi ezen csinjeit, szíve kajánságának
tulajdonítná. Azok csupán hetykeség és kényeztetett elhittség valának
nála. Rendszerint szintoly gondos vala ő tanulótársai kibékéltetéseiben,
mint gondtalan megsértéseiben. Majd tékozló volt ajándékozásaiban, s az
ügyes zsaroló, ruháját is lebirhatá kérni róla. Csupán az idegen
nemzetüre nem hatott ki nagylelküsége, sem arra, ki lenézte vitéz
hősködéseit.
A tanító, a sűrű panaszokra, pirongatta előbb, majd dorgálgatta Matyit,
de a fenyítést lehetőségig halogatta; mert azon iskolában nagy tekintet
vala az úrfiakra! vagy hogy a mértékletes fizetés mellett szükség volt
reájok, vagy hogy a nemzetségek tekintete, rendesen átszivárog polgári
alkotmányunkból az iskolaiba is. De Matyi addig ostromlá a tanító
béketürését, hogy végre ez vesszőhöz nyúlni kénytelenítették. Ez volt az
első erőszak, mely a kényes fiút érte és hatalmat éreztetett vele maga
felett. Leírhatatlan volt mérge, bosszúja; s a mint néhány napra a gyám
Vilmossal együtt, kit kedves növendéke utáni vágya szinte emésztett
vala, beérkezett, aeneási infandummal adá elő Matyi a magán ejtett
méltatlanságot. A gyám, mint tisztviselő, megszokván csak a két fél
kihallgatása után hozni itéletét, hallgatott; de Vilmos, miként Seneca
Claudianussa, rendesen csak az egyik fél előadására, sőt gyakran egyik
félt sem hallgatva ki, szoká tartogatni törvényszékeit: a jelen esetben
pedig csak a tős gyökeres magyar nemzetség sérelmét látá. Szemei
szikrázának, egyenruhát ölte s csörtető karddal töre be a tanítóhoz.
Fátyolt vonunk itt a durva hadi ember tüzeskedésire és jámbor tanító
izzadásaira; elég hozzá, hogy ez mentegetőzési után meg vallá, miként az
ötszázados nemzetség sarjadékának nemtelen illetésében hibázott, és
jobbulását igérte. Vilmos pedig visszatérve, győzedelmi lármával adta
eleibe Matyinak, miként mosá meg fejét tanítójának s azzal
nyugosztalgatá a fiút, hogy egy sem jó katona az, ki életében
káplárpálczát, vasat, vagy miként esik, farmatringot is nem kapott.
Vilmos ezen beavatkozásának, kiszámíthatlan rossz következései levének
Matyira nézve. A tanítónak mi tekintete sem vala előtte többé,
engedelmességről szó sem volt, s irántai egész viseletét
tiszteletlenségnek mondhatni. A tanító edzé maga béketűrését míg lehete;
de végre Matyi kicsapongásai, egész tekintélyének sűlyedése nélkül,
bosszútlan nem maradhatván, feladta őt, hogy újra önfejétől bünhődőnek
ne korholtassék, az iskolai széknek, s jó Matyink – az iskolából
kitiltaték!
Volt ezen dühös robaj otthon, s Vilmost csak az engesztelheté, hogy
Matyiját csak így kaphatá vala néhány napra haza. A gyám mind a világra
nézve, mind mivel szálka vala otthon Matyi, őt más iskolába küldé. Itt
ugyan azon pályakört futá Matyi, azon különbséggel mindazáltal, hogy ez
gazdagabb alapítású, és így szorosabb törvényű iskola lévén az
elsőbbnél, félév alatt befejezé azon futását, melyhez amott egy pár év
kellett. Ismét haza küldeték, s most már nem vala egyéb hátra, mint házi
tanítót fogadni mellé. Ez feje volt azon nevelői martyroknak, kik
széjjel itt-ott jó hazánkban nevelgetnek, csodás vegyület inasból és
tanítóból, igaz nevelői váz; ha tanított játszótárs, ha feddőzött,
gúnytárgy! Ő lakolt, ha az úrfi hibázott; de ellenben annak természeti
talentuma és szorgalma dicsértetett, ha végre sok körülei vesződség után
érthetőleg olvasott, és írt betűit alkalmasint gyanítgatni lehetett.
Ezen esetben Vilmos fennen igérgeté kedveltjének a stábi dupla
paszomántot; s minekutána a gyám rendeléséből, Matyi a rokonság előtt,
némely apróságokból tűrhető vizsgálatot álla ki, mind Matyi mind Vilmos
erősen hitték, hogy a «netovább» el van érve, s a tanító oly fölösleg
bútorrá vált, mint napfényben az esernyő. A gyám, szokása szerint, elég
gyönge vala engedni a kettőnek, s a tanító kínosan leérdemlett kis
fizetésével, mint madár a kalitkából, elereszteték! Miként hallatszott,
gondja vala későbbi végrendeletében óvást tenni, hogy semmi ivadéka
nevelői pályába ne egyveledjék!
Most már Matyi szabadabb lőn az erdő vadjánál, s kora előtt önurává ére.
Szabad vala keze mindenben, az egy költséget kivéve; de erre nézve is
csak annyiban korlátoltaték gyámjától, hogy jövedelmén, a gyámi hatodon
és mellé tartozókon felül ne költsön. Első gondja vala tehát paripát
szerezni, s agárral, kopóval megnépesítni az ősi udvart. Kevés napok
múlva, nem tarthatott ezektől a gyámné semmi baromfit, csukatlanul semmi
eleséget, nem tiszta udvart; a vendég nem óvhatá meg ezektől csinos
köntösét, s a bemenő idegen nem egyszer járt közel Acteon díjához.
Puska, pipa volt a második gond, az utóbbi oly mérték után választva,
hogy verekedés esetére fokosúl is szolgálhasson. Foglalatosságai:
vadászat, lovaglás, pipafüst-eregetés, s olykori borozgatások valának.
Gyám, gyámné kifakadtak néha; de Vilmos mindig kész volt előbb szóval
védeni kegyenczét, s ha ez nem használt, mérgesen ütni mankóját a
padozathoz, mely demonstratio jel vala a háznál arra, hogy a vég idő az
engedésre jelen van. A gyámot azon remény tartá, különben is megszokott
béketűrésében, hogy majd ezredhez megyen az ifjú; de ezen reménye
csakhamar füstbe ment. Katonaság szállott a faluba és szomszédságába, s
közte számos újoncz. Így módja volt Matyinak közelebbről látni a katonai
életet, mely eddig csak könnyű csillogásával foglalatoskodtatta
képzetét. Tapasztalta most a szoros subordinátiót, a születésre nem
hajtó vak engedelmességet, a számos öntagadást, kicsapongások rögtönös
megbüntetéseit, s látó tanuja volt egy farmatringozásnak is. Kedve
veszett egy oly életpályától, mely békében is vad szabadságát és szilaj
kényét zablával fenyegeti, háborúban pedig, melytől különben is titkon
nem egyszer borzadozott, sebekkel, sőt halállal is jutalmazgat. Vilmos
véletlen halála is, sokat segített, katonai tüze elhamvasztásában.
Elhatározása oda ütött ki, hogy itthoni katona legyen, s mindenben
magyar vitéz, a veszélyekből kiválva. E szerint kiadván gyámjának a
felmentő levelet, kieszközölteté magának, hogy mint teljes korú
átvehesse az örökséget. Azután bajuszt növeszte, pofa- és állszakált
szinte a borzasztásig, hogy a Horácz pulya római ifja tőle inkább fogtak
volna remegni, mint hajdan a rémítő alakú párthusoktól. Haját két vállán
vastag fürtökben hagyta csüggni, sarúin az izmos sarkantyúk hangosabban
pengtek, a török muzsika réztányérjainál, fennszoktatott fejét
sószelencze szabású kucsma fedé, kakas tollal, nyakát egyszerűen övedzé
az aranycsipkés fályol; dolmányán szintoly tisztelkedve csüggtek az
arany vitézkötések, mint fent tisztelt pipáján a selyem bojtok, és öblös
kostökén a zöldfestésű sallangok. Ha csak mezőre lovaglott is ki, pár
pisztoly és fokos állt a nyereg-kápában; mert úgymond mások után
Matyink: úgy is született katona a magyar nemes; a katona dolga pedig
úton-útfélen veszély.
Ezen szép okoskodás utasításából, mindent katonai lábra állított Matyi,
házában és falujában; mint gondolhatni, ezen érdemes állapotot a maga
modorjában tolmácsolgatván. Minden cselédnek bizonyos órára kelle
felkelni, peczkesen megállni urok előtt, vakon rohanni minden parancsa
teljesítésére, rapportirozni minden munkát, minden kis hibáért kiállni
czifra szitkait, vagy kiülni a pincze-börtönt, vagy elemelni a pálczát.
Az utóbbi fenyíték leginkább akkor került elő, ha a kutyasikoltásra
kirohanván Matyi, méltatlanságot tapasztalt kedves ebein, vagy
hazaérkező lovain ostorvágást és tajtékot vett észre. Mindkét esetben
kérlelhetlen vala.
Semmiben sem telt oly kénye, mint igaz véres, Bendegúz-fajú magyarnak,
és semmitől meg nem rettenhetőnek tartatni. A minthogy, ha a veszély
kétesen, vagy messze utótájban mutatkozott, vasgyúrónak is vélhetnéd őt:
de a nyilvános veszélyben, vitézségét sokan kétségbe szereték hozni.
Elég az hozzá, hogy a választó pontig és maga körzetében, valóban
rettentő magyar volt Matyi, s az ismeretlent, szőrárnyékos képével,
hadverői állásával, hetyke viseletével és szitkaival, egyszerre meglepé,
s ez rendszerint azon kínos dilemmába jöve, hogy vagy elvonuljon tőle,
vagy úgy járja, miként ő fújja.
Ezen dilemma még szigorúbb értelmű volt az idegen nemzetűekre nézve. A
nyírett ajak, hosszú kabát, nyúl-szív, miket együttjáróknak vőn, elég
alkalmat adtak Matyinak a csipkedésre. Ezeket, ha vendégét azon
szerencsétlenség érte, hogy asztalához maradt, azzal szereté nevelni,
hogy rakásra főzeté a burgonyát, laput, sárga répát s többefféléket,
miket mint idegen silány étkeket, nemzeti büszkeséggel utál vala; de
azokkal a sógort unalomig kinálgatá. Másik fortélya ilyenkor a leitatás
vala, hogy annál biztosabban éreztesse külföldi vendégével a magyar föld
gazdagságát és lakósai vendéglátását; s miként a jó szónok sír ha
ríkatni akar, nem gyéren esék meg, hogy Matyink mene jó példával elül, s
szivacsként elázék.
Sokat tartott Matyi arra, hogy hosszú köntös nem fedé testét, s némely
úgy nevezett sváb ételt nem kóstolt életében soha. Ezektől, mintha már
szagjoktól is idiosyncrásia bántaná, vonult szájjal szoká elfordítgatni
arczát, s kedves alkalomul használni arra, hogy rólok nem egész
válogatással szedett tréfák, segítsenek emésztést, a többi magyar
étkekre nézve.
Hogy az illetőségből mi se hibázzék, egy pár öreg zsellért, kik az ifjú
uraság katonai szabályaihoz már nem szokhatának, kibecsültetett Matyi a
faluban, s hangász-czigányokat szállított helyökbe. Ezek gyakorta úgy
felbolygaták Matyinkban a nemes búslakodást és hős lelket, hogy kesergő
nótáikon könnyeket is pergetne; miket igen szerete érzékeny szíve
jelenségei gyanánt árulgatni. Így az asztali robaj és mulatozások, vidor
tusshuzásokkal, és ébresztő czimbalom-csengéssel is szaporodván, Matyi
udvara csakhamar első víg tanya lőn a környékben, és gyűlpontja a dőzs
barátságnak.
Azonban valami hiányzott még is a háznál. Egy kettő a czimborák közöl –
így nevezék művész szóval egymást víg vendégei – szemügyre véve a jó
birtokú ifjat, megpendíté nála a húrt; de a hang hatástalanul rezgett
el, mígnem az idő érésre hozá a dolgot. Tudniillik az egymást váltó
gazdasszonyok – vagy nem tartozván ezek a katonai kormány alá, vagy ezer
módjuk lévén kibúvni alóla – mindig méhrakottan menének el a háztól, a
kiürített éléstárt nem győzé meg-megtöltetni Matyi, bátor az ebeken
kívül, minden sovány volt az udvarban; cselédek, aratók panaszkodtak, a
fonás nem ment, rend nem volt semmiben! egy szóval: arra eszmélt Matyi,
hogy állandó gazdasszony hiányzik a háznál. Továbbá: példákból látta,
hogy apáink is megházasodtak, mint hivé, szíve is súgott valamit s így
eltökélé magát, hogy nősüljön.
Tapasztalhatjuk, hogy az éretlen, időben vagy lélekben, legszívesebben
nősül. A házasság fontos dolog, s ki ne szeretne, ha csak egyszer is
életében, valami fontost követni el, kivált olyast, mely a fontosságok
közt egyedül áll hatalmában, erejében, s melyhez titkos vonzalma is van
a természettől? Aztán úgy látszik, a házasság fontosságából reánk is
háramlik valami. Előtte, rólunk beszél a vidék, utána, többeknek
látszunk és házat kezdünk alakítni, míg nőtlenségünkben csak fityegtünk
a világban! Érzé, legalább sejté ezeket Matyi; tehát siete magát
leánynézői lábra állítani.
Mindenekelőtt egy barna pej ötös fogatot szerze össze, melyben a lánczos
szilaj mén, büszke nyerítéssel adott szerte jelt az úton, hogy délczeg
magyar levente nőszül. A sallanggal bűvös szerszám, egy ügyes
szíjgyártó-legényt teve mesterré, ki főkép a gyeplőt javából szelé a
szíjnak, megértvén az úrtól, hogy a kemény zablájú táltosok megfognak
viselni gyeplőt és kezet. Az ernyős szekeret, legkedvesb fuvarzatát
Matyinknak, egész fedelű hintóval váltá fel most, melynek alkújában fő
figyelme volt a kocsisi helyre, mint leendő kedves ülésére. Cselédjeit
új posztóba vonatá, melynek színét azonban az elöntött sujtások, inkább
csak gyanítni, mint látni hagyák. Ezen cselédjei, kiken eddig csak
vászon ruha lengett, új gáláikban, kitömött borsó-vázakhoz nem kevéssé
hasonlítának. Magának Matyi, néhány lattal súlyosabb sarkantyút üttete
fel sarúira, dolmányán oly súlyos ezüst lánczot hagya lógni, mely
szükségből kereket is köthet vala; ujjára pedig a vaskos és nagy
rendeltetésű arany karika mellé, más izmos, nemzetiségi czimerrel díszlő
pecsétgyűrűt vona fel.
Ily illő készülettel, hajt Matyi Mogyorós, Szögváry tanácsos laka felé.
Fő ereje lévén a kocsiskodás, s különösen most nem állhatván ellent azon
kedvteléses ingerének, hogy új lovai bravourjainak közelebbrőli tanúja
lehessen, beültette lényegét a hintóba. Maga a kocsis mellé szökött fel,
megragadta a gyeplőt, s porfelleg közt hajtott, hogy szinte szemfény
veszett belé, a sallangok repkedtek, a lovak pedig föld és ég között
szökdeltek. Megállott az útbani helységben nagy és kicsiny, szemet tátni
czifra cselédre, kocsisra, lóra, kocsira; de az uraságot hasztalan
keresé az utolsóban. Egész úton nem vala egyéb dolga a kocsisnak, mint
tüzet adni az úr pipájába; és inasnak, mint beakadt ostorát az
úrkocsisnak kiakasztgatni, és kihágott lovait behágatni. A mátkás falu
előtt megállítá fogatját Matyi, egyfelől maga, másfelől kocsisa
megtörölgeték a tajtékzó lovakat, megegyengeték a szerszámot rajtok;
magok zsebbe rakák pipáikat, megsimíták nagygyából porlepett hajaikat, s
isten nevében behajtanak.
Ha eddig nagy volt, még nagyobb lőn most ingere Matyinak, fontos szerepe
ellenére, kettős dicsőséget aratni szép lovaiból, úgy mint tulajdonossok
és mint kocsissok azoknak. E szerint megtartván ülését s a gyeplőt
kezébe, hogy dicsőségaratására még inkább elárassza a bőség szarvát,
megereszti a lyányos ház kapujába fordultában ostorát, közikbe vág vele
lovainak, s ezek annyi felé rúgnak a mennyien vannak. Bajra, épen egy
sereg lúd ült tanyát oldalt a kapu mellett. Ezek a nem vélt háborításra,
riadt lármával kelnek szárnyra, épen fejök felett a tüzet kapott
lovaknak. A lánczos mén ágaskodva kap félre, utána az egész fogat,
szügybe vágja mindnyája fejét, s megkapja a hintót. Matyi erőlködik,
izmos karral szorítja a gyeplőt, izmos lábbal a kocsis-zsámolyt; de ím a
kocsigyártó nehezen számolván ily idvtelen esetekre, a zsámoly leszakad,
s ha a legény testvéres karral nem öleli körül urát a hintóból, Matyi
minden dicsőségével együtt bizonyosan legördül üléséből, mint ezt
kocsissa a más oldalon már valósággal tevé is. Most már a szabad
kényökre kapott lovak megkerülék vele néhány izben az udvart, oly
sebességgel, minővel nehezen futtatott valaha az olympiai fövényen egy
görög is. Minthogy a kert ajtaja előtt asszonyok tilóltak, s ezek
sikoltva szökdeltek láb alól félre, a gázolt, még töretlen kender
ropogott, egy pár tiló homlokba rúgva dőlt hátra, az udvar ebei pedig
ugatva versenyeztek a lovakkal; minden bizonnyal megtoldják vala ezek
cyclusaikat még egy párral, s úgy jöhet veszélyesebbel, ha a leperdült
de lábrakapott kocsis, egy pár házi cseléddel meg nem kapják őket, s
véget nem vetnek a gonosz carousselnek. A kiriadt háznép rémülése,
összecsoportozott cselédség újság-vágya, Matyi levert képe, szitkozódó
cselédjei, reszketve tüsszögő lovai, ecset alá való jelenetek valának!
Legkínosabb vala Matyinak helyzete. Maga is kétkedvén, ha úgy köszönt-e
be leendő ipájánál mint leventa, ki veszélyes hős tettet álla ki, vagy
mint egy meghurczoltatott Phaeton? nagyon kétértelmű képpel állott, az
őt szem-szegző háznép előtt. Eleinte meg nem állhatá, hogy
maga-felejtésében, egy pár nem épen díszes epithetont ne vessen a
kocsigyártó neve mellé; kinek tulajdonítá teljesen azt, hogy jó erkölcsű
lovai, miként nevezé, erőt vevének a nem épen gyönge karú kocsison,
miként szóla szerényen önmagáról. Hosszas mentőzése közben, egészen
megfelejtkezett fontos járatáról; de végre eszméletre hozák őt, a
folyosón mintegy tűkön álló leendő tisztes ipája, napája, s utótájban,
félrevonúlva leskődő jövendőbelije, egy sugár testű, s szemeiben
ártatlan lelket hordozó leányka. Azonnal eszébe ötlék, hogy még sem
köszönt, sem nevezte magát. Lángoló zavarral ugrott a nagyasszony keze
csókolására, s innen czélzott kedves tárgya felé. De ím még ekkor hágott
fő pontra zavarodása, a mint meghajtása közben beakadt sarkantyúja, őt
arra eszmélteté, hogy ostora még most is kezében van, s csak a nyél
hajlósága menté meg őt az elbukástól. A társaságokbani illedék iránt,
mindenki bír kisebb vagy nagyobb tapintattal, kiki a maga modorjában; de
kivált a házasulandó rendszerint egy pontba gyűjti össze külsejét
belsejét, s örömest maga ünnepi oldalait mutogatja. Nem csodálhatni
tehát, ha mogyorónyi veríték-cseppek gyültek Matyi vőlegényi homlokára.
Az asszony udvariasan beerőteté Matyit a szobába; de Matyi helyre
akarván ütni botlásait, hogy bebizonyítsa jártasságát az illés
fogásiban, világért sem mozdult volna előre s kínált és visszakínált
«tessék» «méltóztassék» után, csak ugyan ő leve a győztes, és
szerencsés: legelőször tehetni be a a háznép után az ipai ház ajtaját.
Én Bélteky Mátyás vagyok, mondá a szobában Matyi, össze pendítvén
meghajtása közben sarkantyúját; erre esvén utam –
Finomabb eszmélet mint Matyinkké, megsúghatá vala, hogy szép és igaz
járatára, alig lehete durvább és egyszersmind kopottabb palástot vetni,
mint szembei nyilatkozást úr és asszony előtt, hogy házokat ezúttal csak
fogadóul használá.
De a hol maga a szöveg kedves, kedvező ott a tolmácslat is. Ne vélje azt
az ifjú, hogy nőszülésének czélját oly mély titokba tudá rejtni, hogy
arról, ha csak gyönge szellőcske is ne lengett légyen, már megjelenése
előtt az illető ház felé. Minden nemtők, kik jót vagy rosszat szülnek a
világban, telemarkú munkásságba hozatnak a nőszülés dolga körül. Matyi
nem épen vala váratlan vendég, s magyar vendég-látással és nyájassággal
kínáltatott ülésre a vendégi pamlagon. Matyi teste egész hosszával és
szélével foga azon helyet, s minthogy egy öreg rokon asszonyság is vala
a háznál, a tanácsosnét szépen leszorítá arról.
Folyt a beszéd, miként szokott, midőn hallgatást kerülünk, és személyre
ügyelünk inkább mint beszédre, érdektelen tárgyakról, időjárásról,
gazdaságról; és Matyi, miként csekély forrás, hamar kiapadozott
mindenből. Alkalomhoz jutván, váltott egy pár szót a házi lyánykával is;
de mihelyt teheté, kisuhant az ólba lovait, s udvarra az ebeket venni
szemle alá, s egy pár nap alatt jóval inkább ismeré ezek egyes
tulajdonít, mint amazét.
Ifjas, lyányos házaknál, külön rovatú jegyzéket tartnak szülék, s különt
ifjú és leány az illethető mátkapárok iránt. A szülékéből több rovat
illett Matyira: jó házból eredt, szép vagyon szállott reá, birtoka
szomszédságban feküdt, s így a nem egészen illő rovatok, kímélve
mellőztettek általok: de annál élesebb szemre vonattak azok, a józan
értelmű lyányka által, kinek jegyzékében, csak az egyetlen ép test
rovata szólt kedvezőleg Matyiról. Minél nyájasabbak valának szüléi,
annál szorúltabb melje szegénykének, borongván a jövendő, ártatlan lelke
szép egén. De minthogy még akkoron kevés akaratjok volt a magyar
hajadonoknak, s ezen fontos önügyben is inkább ünnepélyi szertartásból,
mint szükséges kellékül adták szavokat, pár nap mulva keríté a lányka
újját az arany karika, s néhány hétre kendős lovak repíték őt Béltekre
haza.