A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 18

érzelmeinknek, s így szerelmeinknek is. Azt véljük gyakran, hogy
ideáljainkat leltük fel, holott csak alkalom köté össze elágazó
szíveinket. Biri mindíg szívesebben jára által, Leguli mindig
szivesebben fogadá őt, s apró bíztosságokban naponként inkább kezdék
érteni egymást. – Most ha Kriska gazdasszonyi tiszte után kűnjárt, egy
vagy más ürűgy alatt, szivesen benmaradt Biri, s ilyenkor Legulinak épen
nem vala hibája a bátortalanság; szivesen vőn Birinél apró szabadságokat
magának. Indúlat szövődék köztök, mielőtt Kriska és Matyi csak
álmodnának is róla.
Az alatt Matyi folyvást érzé, hogy házasságában botlott, s meg nem
emésztheté azt. Azon látogatásaiban, miket nejével a szomszédságban tőn,
nem úgy láták Lénit és magát is, miként várta és óhajtotta, s boszúsan
tére meg azokból. Feltevé magában visszavonúlni, s otthon vesztegleni
inkább, mint mellőztetni. Vesztés inkább szokott fájni, mint nemnyerés;
így a rangban is: ha fölebb nem hághattunk, megemészthetjük, de ha
sűlyedtünk, s jellemünk nem szilárd, vérző sebünk örökös. Matyi is mord
volt, és szokott kedvtelései hagyogatni kezdék. Élesebb lett minden hiba
iránt a háznál, s gyanakodóbb és szigorúbb. Nehezen kezdték őt tűrhetni
cseléd és jobbágy. Gyűlésekkel és közhelyekeni megjelenésekkel,
installátio óta úgy is felhagyván, látogatásokat pedig sem tévén sem
kapván, nem sokára egy pár szomszéd komára zsugorodott le minden
társalgása. Ezekkeli vadászat lőn most szenvedélye, és borozgatás
mulatozása; s minthogy bor-hevűleteiben, mintegy feloszlani érzé
bánatát, rövid időn kedvelni kezdé a pohár örömét; mely eddig inkább
czím-jegye vala nála a vigalomnak és mulatozásnak, mint kedvtelés.
Ilyenkor mulatozásai vadabb zajuak levének, s rendszerint
méltatlanságokkal párosúlának.
Fejthetetlen rejtély vala azonban mindenek előtt az, hogy Léni iránt nem
csak kímélő volt, legszilajabb felgerjedteiben is, hanem szinte remegő
előtte. Oly hatalmat tudott ez magának kivívni felette, hogy Matyit
majdnem gyermeki tartalékban tartotta. Titkola és titkolni parancsola ez
előtte mindent, mit ellenére lenni gondolt, és kicsapongásait, neje
gyakran bámulandó diadalokkal korlátolta. – Mert Léni mit sem ügyelve
tüzeskedéseire, indulat-zúdulataira, kifogyhatlan vala fegyvereiben azok
ellen. Ha szép szó, nyájas javaslások és hízelgések nem akarának
használni, amazoni vitézséggel álla férjével szembe, szél-kelepként
indúlt meg nyelve, épen nem kímélé az éles pörpatvarokat s efféle
szó-csatákból, rendesen vesztéssel voná magát Matyi hátra.
*
Az alatt Káray a maga ifjaival, nagy részét bejárá a német földnek;
segíté és kormányzá ezeket hasznos ismeretgyűjtéseikben. Csodásan simult
az ifjaknak emberekkeli bánások, biztosúltak fogalmaik, az újabb és
újabb emberekkeli és szokásokkali folytonos zsurlódás által. Beértek a
művészet dicsőitett raktárába, az olasz földre, s Gyulának keble kéjes
sejtésben és várásban dagadozott. Már Flórencz műremekei
varázs-gyönyörrel kapák meg lelkét, mit nem érze még Róma s Nápoly
kincseinél! De szóljon saját levele, melyet Rómából Ongay barátjának írt
haza.
«Ha köröd zajlása édes Józsim, oly kevéssé töltheti el kebledet tieid
elől, mint az utazás szétszórása enyémet, úgy nem váltunk meg távolban
is, vagy csak kiskorig tértünk el egymástól, s csak azért, hogy annál
édesebben találkozzunk ismét. Terjed és nyiladozik az ember midőn
utazik, de csak miként szekrény, melynek rejtek-fiókja csak hazánknak,
csak hátrahagyott kis körünknek pattan fel. Sok jót, sok szépet
láthatunk a külhonban, szebbet jobbat mint hazánkban; de hol a nap
legelőbb sütött gyermeki ártatlan örömeinkre, hol szivünk rokoni
lakoznak, hazánk, örökké legszebb falatja marad nekünk a világnak, épen
úgy, miként az anya szivesen kéjelg ugyan másnak jelesb gyermeke körűl,
s méltatva ajánlja ezt a magáénak példányúl: de ez utóbbit, az anyai
előszeretet gyöngédségével szorítja kebléhez, s nem bírhatná cserére
szívét, bár félvilág pótlásával. Mi sok új, mi sok lélek-emelő tárgyak
tűnnek, a merre járok, lelkem eleibe! Kies falvak terjedeznek előttem
ajánló nyugalommal, nyájas háztájak mosolyognak béke varázslatával
előmbe; nem óhajtok lakósa lenni amazoknak, nem gazdája ezeknek: szívem
haza vágyik tőlök, nem épen bajtalan békében és nyugalomban élni – de
otthon! de otthon!
[Illustration: Szélkelepként indult meg nyelve…]
«Alkonyat aranyzá épen Angyalvár tetőjét, és szent Péter kúpját, a mint
Róma alá értünk. Előttem feküdt tehát ez a híres város, úrnéja hajdan a
pogány, később a keresztyén s most a művész világnak. Nem vagyok képes
számolni önmagamnak, édes Józsim, ekkori érzelmeimről, nemhogy tollba
bírnám önteni azokat. Miként bűvösnek tűkrében, úgy lengtek el lelkem
előtt a múlt nagyságnak hősei: a Camillusok, Manliusok, Scípiók,
Fabiusok, Catók, Caesarok tiszteletes árnyaik; kerestem szemeimmel
valószinű lakaikat, pálya-helyeit magasztos tetteiknek. Lángoló
ihleteimben mit nem adtam volna tudásaért azon földfalatoknak, miket
egykor Rómának ezen s több más hősei tapodtak! Szent vala nekem, a mint
Róma utczáin haladék, érettök minden szög, mert abban születhettek,
lakhattak, járhattak, ott tervezhették, ott tehették csodált dicső
tetteiket. Tengerként hullámzott keblem, a mint a régiség óriási romjait
mindenütt elszórva szemlélém, mint egy mérszerűl csodálatunknak, mintegy
szemrehányásul kicsinységünknek. Emelé lelkemet a nagy hajdan, sűlyeszté
a kis jelen; s a mulandóság gyász szelleme, homályos sejteményekkel
borzasztott el!
«Ily érzelmeim édes Józsim, nem hagyának egy pár nap művésznek lennem.
Csak későbben hathata lelkemre azon nyájas kéj, melylyel a művészetnek
szép diadalát itten, minden más csillogó és zajos emberi nagyságok
felett, ünnepelhetém. Mily özöne van itt elhalmozva a művészi
remekeknek! Mily kis része e becsülhetetlen kincsnek, bírhatná gazdaggá
tenni hazámat! Szem, lélek habozik, őgyelegvén a különbféle mesteri
darabokon, nem bírván biztosan megválasztni a legméltóbb nyugvó-pontot;
méltó mindegyik, csakhogy más más nemben és fokozatban, legméltóbb
másutt, itt – új remek feledteti a látott remeket, s téveszteti a lelket
választásaiban. Szorúl a szív és bizatlankodik az elme. Ki utasítja itt
el a lángoló, de kétesen habzó művészt? mi után vegye irányait? mi
példány után indúljon? Nyitva áll itt a művészet szentek szentje előtte;
de fényt- és irányt vesztve lángoló tiszteléseiben, pillog, nyúl minden
után, s biztalan keze mit sem szorít! Nemesített emberiségnek szelleme
ül a tisztes antikokon; ezek után eredjen-e? nemesített természet trónol
Raphael, Angelo, Guido-Réni dolgozásain; ezeket fogadja-e ideálokúl?
Vagy közölje magát köztök? mert hiszen élő színekbe lehellék ezek is
azon emberi alakok tökélyeit, miket amott a plasticai művészet testekben
nyomott ki.
«Hidd el Józsim, az első órákban nem éldelet itt a művésznek dolga;
hanem elhalmoztatás, habzó zavar és szorongás, miként utazóé az elágazó
ösvények szeldeléseinél. Fél a tévedéstől amaz, s utóbb is téved, hanem
ha a természet titkos harmoniájának törvényei vésve állnak szivében, s a
szépnek képei teljes erőben élnek lelkében, és csak szunnyadnak abban, s
csak költésre vala szükségök azoknak. De ha kiválasztá egyszer maga
biztos útját, itt az ő világa! Lelkesedve halad előre; igaz, csak azért,
hogy ismét tovább haladjon: mert a művészet czélt és véghatárt nem ér
soha, s csak az a szerencse – különben kín fogna lenni az örök szomj –
hogy már maga a pályafutás és haladás, ihlelt lelkének fenséges
élemények és jutalmak.
«Minden nemében a művészetnek mutathat Róma mesterműveket; mik
vezér-fáklyáúl világíthatnak a magát képező művész pályáján; az egy
tájfestést kivéve. Salvator Róza remekein kivül, alig akadtam egy két
olasz dolgozású tájfestményre, mely csak közelítne is a francz
Claude-Lorrain vagy Poussin dolgozásaihoz. Sokáig nem bírék eligazodni
annak titkán: mi lehet oka, hogy a hű érzelmű olasz, derűlt nyájas ege,
s hogy csak Rómánál a Tivolit említsem, mely Horátzba egykor oly
lelkesedést bíra önteni, kies tájai mellett is, oly elmaradozó a
tájfestésben? Később úgy hiszem, megfejtém a titkot. Róma, Nápoly,
Florencz, halhatatlan antikjaikban, az emberi test szépségének ideáljait
bírják, ezek forognak szüntelen lakosaik szemei előtt, ezekkel vannak
lelkeik tele, s így ezeket öntik ecseteikbe is. Neveli a kedélynek ezen
hajlamát az olasznál, a divatos vallásosság is; minélfogva műveiben a
magasztos vallásos styl foglal első helyet, mely a többit mintegy
homályba borítja.
«Elvagyok munkával halmozva édes Józsim; ezért veended ritkábban
levelemet, és azért, hogy hagyhassak majdan négyszemközti beszélgetésre
valót is. Utazó kertésznek képzelem most magamat, ki növény-magokat
szed, tudománya és hazája számára. Jegyzem tapasztalásimat, mik egykor
hasznot igérnek, s fenmaradt óráimat, a régiség nagy emlékeinek és
művészi remekeknek lemásolásira fordítom. Elememben dolgozom mindíg, s
úgy tárgy mint kedvtelés, örök lelkesedésben tartanak.
«Minél tovább utazom, annál inkább érzem: mily hiányosak, mily csonkák,
legjobb utazóink tudósításai is! Mily tökéletlen képet nyújtnak ők
látott, tapasztalt tárgyaikról! A hibát ott találom, hogy hazulról
mérszereket nem visznek tapasztalásaik számára, s nincs aztán mi után
mérniök és adniok azokat. Hiszem, hogy csak hazafi utazó tudósíthatja
honfiait valóan a külföldről; mert csak ez bírhatja szabni új
tapasztalásait, honfiai előtt ismeretes fogalmakhoz. Nálunk jó Káraynk
pótolgatja e részben, hazánkbani járatlanságunkat.
«Közűlünk mindenki, egész napon át, külön saját kezére teszi
tapasztalásait, s estvénként számolunk azokról egymásnak. Nem
képzelheted barátom, mily oktatók, mily üdvösek a kölcsönös
kicserélések! Miként terűl, tisztúl, alapúl az ismeret, a tekintések,
felfogások többoldalúsága által! S képzeld közöttünk Kárayt, a lelkest,
a sokoldalú tudománnyal és tapasztalással bíró férfiút. Csak te
hiányzol! de még sem óhajtlak közinkbe, nehogy mire sem érnék a sok
teendő közől!
«Szüleim és a septemvír még egy évet engedének utazásunkra. Így hát még
sokáig nem látlak téged és Pólimat; de ne bánjátok ezt, szintoly teli
szívvel térendek majd hozzátok vissza, s úgy hiszem, jóval telibb fővel.
Előbb meglátogatjuk Párist, a divat vidor leányát, s Angliát, a tenger
komoly úrnéját.
«Te sokat írj otthonról, minél többet a kedvesekről; én e helyébe
tapasztalásokat gyűjtögetek számotokra, mikkel majd, érzelmeimmel
eggyütt ömölhessek köztetek.»
Az ifjak meglátogaták még a széptájas Sveiczot, a barátságos francz- és
iparos ángolföldet, s rakodtan új ismeretekkel, de egyszersmind égő
szívvel, epedő honvágygyal, térének meg hazájokba. Remény és remegés
közt habzó kebellel, szálltak le Pesten a septemvír udvarában. Vinczének
erősen dobogott szíve, amint a lépcsőkön felhágott. Nem bíra magának
bátorságot venni, hogy az eleibe rohanó cselédségtől tudakolja
Klárcsiját; egyedűl szüléit kérdezé. Ezek falun valának; s így Klárcsim
is velök! gondolá Vincze magában búsan. Már felhurczoltaták kocsiról
holmijokat, még sem bírhatá magát kérdezésre. Gyula gyanítá barátja
kínját, megszólíta egy cselédet, s tudakozódván tőle előbb ő nagyságának
egészsége felől; hát Klárcsi kisasszony mit csinál? kérdé.
Hát nem tudják nagyságtok? hiszen nem sokára, a mint kiútaztak, haza
vitette az atyja Harsagra.
Vinczének, ki épen bőrládájából rakodék ki, le kelle térdelnie ez előtt,
nem bírhatván őt e hírre reszkető lábai. Mihelyt ejtheté, különfogá a
szobaasszonyt, s ezt ajándékkal megnyervén, kitudakoza tőle minden
körülményt, mi Klárcsival viszonyban álla. Szavaiból s azok
összeszerkezéséből, így voná ki történetét a lánykának:
A főispánné, már a kisréti útban eltökélé vala Klárcsi hazaküldetését,
azt azonban jobbnak látá, fia kiutaztáig elhalasztani, győződött lévén
az iránt, hogy az indúlat ellentállással még inkább nő és élénkűl; s
biztosan számolván ifjúi lángok szokott ellobbanásira, miket elősegítend
majdan az idegenbeni húzamos bolyongás, s új tárgyak váltogatása. Innen
származék férjének azon későbbi utasítása fijához, hogy Francz- és
Angol-országokat is utazza meg.
A septemvírné gyanítá ugyan, hogy fia és Klárcsi nem hagyának fel
egymással; de a búcsúvétkor erről teljesen meggyőződék. Megpillantá a
levélke elvetését, látá Klárcsi kisírt szemeit, fija utáni búját s egyéb
jelenségeit a szívbe fojtott szerelemnek; s eljött idejét vélé a lányka
elküldetésének.
A septemvír nyájas, udvarias levelet alkota össze Gyomayhoz. Tele vala
az Klárcsi dicséreteivel, előadva benne: mily sajnos mind magára, mind
háznépére nézve a tőlei megválás; de elhatározott útja a füredi fürdőbe,
hol húzamos leend mulatása, azt kívánja, hogy a lányka felügyelés nélkül
ne maradjon. Ennélfogva bár nehéz szívvel is, őt hazaereszteni
kénytelen. s a t.
Gyomay elégedett volt a levél szellemével, nem sejtette annak igaz okát
és alkalmát, s így a mint leányáért bejött, nyílt nyájas köszönettel
vált meg vele a septemvír házától. Sok szépet halla ugyan ő a
generáltól, leányának fejlő kellemei és igéző kedvessége felől; de
ezeket most meghaladva lelé atyai hiúsága, s ez némi hálaérzetet
támaszta szívében a septemvírék iránt. Különben is leányához vonzó
gyöngéd szeretete, rég haza óhajtá azt. Veronka pedig esengett érte; s
így csupa boldogságot vitt leányában haza. A két testvér, lelkes
ölelésben csüggött egymáson sokáig.
Gyula mindjárt átöltözködése után, omlott a báró háza felé. Keményen
vert szíve, a mint a lépcső ajtaján csengetett. Idegen cseléd nyitá azt
ki, s Gyula kérdésére nyersen válaszolá, hogy új birtokos lakja a házat.
Kálmánt keresé fel, s őt Pest egyik külvárosában találá fel kissé
félrefekvő utczában ugyan, de majdnem a pompáig csinosan bútorozott
szobákban. Kálmánnak első fogadása zavart volt, később nyájas ugyan, de
hideg és kiszámolt. Gyula, ki különben is inkábbára csak Póli testvérét
tűrheté benne, most minden érzelmével eltoltnak érzé magát tőle.
Az alatt, míg künn utaztatok, így szóla Kálmán, nagyot fordúlt a világ
itthon. Atyám, szokott élete s gondolkozása modorjában, nem sokat ügyele
gazdasága és vagyon-állása gondjaira. Adósságai eszméletlenűl
halmozódtak, újak és ó kamatok meggyűlései által. Egyik nyugtalanabb
hitelezője, betábláztatá ellenei követeléseit, ez szemet nyitott a
többinél, s a sűrű betáblázások után, szintoly sűrűen záporoztak a
pörbe-idézések; s atyám szép vagyona egyszerre veszőben forgott.
Nagyságos uram, így szóla egyik tisztje hozzá, egy hazánkban divatos elv
jutott eszembe: eleget búsultunk mi, míg a pénzt összekerítettük, hadd
búsuljanak most már azok, kik azt kiadták kezökből. De az atyám
elhallgatni parancsolá őt szép tanácsával.
Hazánk túzok-repűlésű törvénykezése mellett, még évekig, tán haláláig
is, elhúzhatá vala bukását az atyám, s könnyen gondolhatod, hogy minden
barátja és jóakarója ezt tanácslá neki; de őt erre bírni lehetetlen
vala. A perlekedés, így szóla, kínteljes utazás hazánkban, melyben a
fuvar-bér drága, az ostor-pénz még drágább; s én annak életrágó gondjai
mellett, még azzal is emésszem-e lelkemet, hogy igazságtalanúl perlek,
és tartóztatom a másét? Nem; fogfájás testnek, adósság léleknek, örök
emlékeztető fájdalma, s ezzel felém fordúlva: egyezkedjél hitelezőimmel
fiam, miként birsz, mondá s ha nem egyezhetel, vigyék mindenem! Juvenal
szerint: a szegénység nevetségessé tesz ugyan, de jó vér és szív-csend
mellett, nem épen boldogtalanná. Valamit még is szerencsés valék
megmenthetni számára, s most ebből tengődik. Magam kedv-teléses
lókereskedésemet folytatom, s miként látod, nem épen siker nélkül.
És Póli? kérdé, hevenyen szökve szavába Gyula, atyádnál van?
Kálmán szemet mereszte Gyulára. Enyelgesz barátom? vagy nem tudnád, hogy
majd év-óta férjnél van?
Kinél? kiáltá Gyula.
Közel-rokonodnál, Szögvárynál, ki csakhamar elmenetelök után özvegyen
marada.
Szögvárynál! sóhajta kínos csodáltában Gyula, ama garázdánál, ki ellen
Kisréten Póli maga kelt ki legélesebben?
Barátom, mondá fél kaczajjal, mely Gyulánál vesét jára, Kálmán; ha a
leány mindenkor csak szívének sugallata után, egyedűl kedvesét
választhatná férjének, kevés házasság fogott volna megszövetni azok
közől, mik Ádám óta szövettek a föld golyóján. Póli, bizonyság lehetek
reá, szívből hajlott hozzád, kétségen kívül hasonlításba sem fogott
volna ereszteni téged Szögváryval soha; de ez nyomasztott körűlményei
közt kéznél vala és bizonyos; te pedig bizonytalan távolban, legfölebb
is egy futó és könnyen változható fogadással állál előtte, s
természetes, hogy a józan ész elnyomá a szív sugallatit nála.
Természetes? fogadást szegni egy ifjú ellenében, ki, ismersz, éltét adná
inkább, mint másnak adott hitét megszegné?
Barátom, nem vádollak érzelgéssel, mondá Kálmán, csak azt jegyzem meg:
miként a leány sorsa legszomorúbb abban, hogy kérőit, kiket a sors
számára rendelt, nem egyszerre nyervén maga eleibe, nem eresztheti
azokat szabad választásra; mindegyik úgy jelenhet meg kétes jövendője
előtt, mint utólsó. Az örökös párta pedig, hajadonra nézve ó be gyászos
kilátás! s valljuk meg barátom: nem magunk férfiak vagyunk-e
kegyetlenek, kik oly méltatlan gúnyt ragasztunk a megaggott párta mellé,
hogy a szegény nőnem, kész boldogtalanságba is rohanni előle?
Sebzett szívvel jött el Kálmántól Gyula, s majdnem eszméletlenül
bolyongott az utczákon, mígnem Angelica kapujában lelte magát. Felment,
de szállásán itt is idegen fogadta őt, kitől azt értette, hogy Angelica,
meghalván anyja, elköltözött, s nem tudta megmondani hová?
Elbúsúlva kalandozott hazafelé. A neki hajdan oly kedves város,
egyszerre elkietlenedett előtte, s lelkében búsan borongtak az élet és
emberi változandóság képei. Egy pár év tehete ennyit? kérdé magában; ím
minden szép reményeim romba dőltek! s mint nem bizakodunk még is
mosolygó jelenünkben, mintha legbiztosabban bírnók azt derítni jövőnkre
is!
Vincze nyájasan fogadtaték szüléitől, de mit az nem bíra viszonozni.
Óhajtásai és föltételei, ellenetben állának ezekével, s ez keserű érzést
szűle nála. Tisztelő, szolgálatos és figyelő volt ugyan szülei iránt; de
hideg, s jelenlétökben komoly és merűlt. A septemvír elégedett vala
fiának ezen hangúlatával, férfias érettséget sejtvén alatta, mi már
különben is megilleté Vinczét, minthogy ez előtt pár héttel, atyja
kieszközléséből, szolgabírónak helyesítteték megyéjében. Pályád édes
fiam kinyílt, szóla fiához a septemvír; nagy részben rajtad áll: meddig
vihesd fel azt. Urai nem vagyunk ugyan sorsunknak, de mesterei lehetünk.
Másnap a septemvír egy irást nyújta által Vinczének. Kilépsz világi
ösvényedre, és hivatalos pályádra fiam, így szóla hozzá. Idegen
tapasztalások, idegen köntösök ugyan; de mégis találkoznak azokban
darabok, vagy foltok, melyek testünkre is illenek. Nagyon harczolnak oly
elvek és szabályok mellett, mind szív, mind ész, mik másokat szerencsére
segítettek. Ha az emberi nem általában bölcs lehetne, s a megelőzött
ivadékok tapasztalásaiból bírná kivonni a maga tanúságait, hová nem
fogott volna az haladni eddig? Íme, én itt feljegyezve adom neked által
azon félszázados tapasztalásimat, miket világi pályádra nézve
szükségeseknek véltem. Szó repűl, s könnyen elsiklik a fontolás elől; de
nyugvó betűk bevárnak időt és fontolást. Olvasgasd meg édes fiam, s tedd
sajátiddá azokat.
Vincze szobájába térve, ilyeket olvasa atyja jegyzeteiből:
«Ki hivatalt nyert, hinnünk kell, hogy megérdemlette, vagy legalább
megérdemlendi azt. Ritkán esik meg, hogy valódi szándék és erős ipar
mellett az emberi rúgonyos lélek, utána ne bírjon emelkedni, vagy
terjedezni hivatalának. Olyanok vagyunk, mint czérna-gombolyag; csak ha
lebontod, tudhatod meg: mi hosszúra ér annak fonala el?
«Alig lehet valami károsabb állományokra, és sűlyesztőbb tisztviselőkre
nézve, mint félkedv, félakarat a tisztviselésekben, és amazokkal járni
szokott elhalasztgatás. Minden tisztviselőnek ajtaja felibe kívánnám e
szókat iratni: «mit ma elvégezhetsz, holnapra ne halaszd!»
«Tedd ritkává magadat és becses léssz. Hiszed-e, hogy a gyöngy drága
fogna lenni, ha a gyakori hering hordná begyében azt?
«Nagy hivatalok, legalább külsőképen, bizonyos ellenőrségét szűlik az
erkölcsi feddhetetlenségnek. Sok szem csügg rajtunk, s tanúk előtt
állunk, tehát miként követhetnénk el rosszat?
«Nehéz megfejtésű kérdés az: melyik nagyobb szerencsétlenség, mind
magára a tisztviselőre, mind a közönségre nézve, az-e, ha valaki
hivatali köre feletti lángésszel bir, vagy alatti csekély tehetséggel?
Úgy látszik, mindkét esetben haszonvehetlen a hivatalnok.
«Elvekből törj tenni mindent, mire van is némi csiklányok az embereknek.
Így bölcsebbnek tetszel, s az a nyereséged marad, hogy ha botlasz, csak
elveid kárhoztatnak, nem te magad.
«A bölcseséget úgy képzelem, miként drága érczet, részint hegyek
gyomraiba rejtve, részint vert pénz-nemekben forogva. Mennyit nem adnak
amabból évenként a bányák? s még sem árasztja az el a világot; mert a
kincsnek koránsem nagyobb része van forgásban. Így a bölcseségből is, mi
kevés fordíttatik, minden tapasztalások, nyomozások, és felfedezések
után is, a világi dolgok folytatására, és igazgatására!
«Kevés álkodás, kís hamisság, találkozik a legjámborabb emberekben is.
Addig, míg egyszer óhajtnók, hogy mások szívünk fenekére lássanak,
legalább is tízszer örűlünk annak hogy nem láthatnak.
«Ha szerepet kívánsz játszani, tekintélyt tartani az emberek között,
vigyázz, hogy őrzetlen biztos óráidban, szavadban vagy tettedben, mások
kezébe ne add magadat. Körűlményeidet, személyedet, és gondolkozásodat,
titok homályával sződd, mindíg körűl. Úgy lészsz nagy előttök, ha
fenekig át nem vizsgálhatnak, hanem csak sejtnek és találgatnak tégedet,
s így tetteid eredményei, a nélkül, hogy azoknak belső rugóit látnák,
lepik meg csodálataikat.
«Társaságokban, hagyj kibeszélni mást, hadd rakhassa ő is ki portékáját.
Így elégűlten veled és önmagával, nem fogja átallni fénylésedet, mit
különben bizonyosan tenni fogna.
«Kiki legfontosabb önmagának, s azt a levegőt becsűli széles e világon
legtöbbre, mit tüdején beszív. Ember-bánásaidban el ne veszítsd ezt
szemeid elől soha.
«Leghasznosabb kivonatja ember-ismeretünknek azon simaság és
hajlékonyság, azon egyes személyekbeni nemes tisztelése az emberiségnek,
miknélfogva mindenkivel ki tudunk jőni az élet folyásában, s nem vagyunk
tűrelmetlenek és szálkások azok iránt, kik nem egészen szívünk emberei.
«Sebtében és rögtön használd a magyart; mert szokása lángolni és
elhűlni. Mit amakkor hő szívből fogadott neked, becsűlet-érzésből
megtartandja ekkor.
«Rendesen úgy vagyunk társalgásainkkal, miként sok csekélyek, gyűjtött
könyveikkel. Kötéseik után ismerik czímjeiket, a nélkül, hogy tudnák
foglalatjaikat.
«Mi belső ereje sincs ezen oknak: «így gondolkoznak nagyobbára az
emberek», még is rendesen elhatározó szokott ez lenni tetteinkre nézve.
Megczáfolni ezt, néha könnyű; de csak ritka és nagy lélek bír ellene
határozni, vagy cselekedni.
«Azt vélhetnők, hogy majom-fajták vagyunk; mert mint nem omlunk követni
azon néhányat köztünk, kik elég erősök példát adni! ha épen ezen erősek
nem czáfolgatnák majomságunkat.
«A magyar, komolyabban tapad a régihez, s bohóságokban áhítja az újat,
és divatost. Megtévedéseiben és irány-vesztéseiben, nem pedig lelke
erejében a hiba, ha sűlyedezik.
«Ne siess szív dolgaiban tanácsot osztogatni. Sokan kérnek tanácsot, nem
azért, hogy kövessék azt, hanem hogy keblök vágyának szavaddal
tekintélyt és erősítést szerezzenek, fenmaradván mindenkori joguk és
választásuk: nem követni a nem hízelgőt; ki ellen azonban ritkán nem
marad szívökben némi keserűség. – Úgy szintén okos ember ritkán kér
egyenesen tanácsot; mert tudja, hogy idegen körűlményekbe bajos
önmagunkat behelyeztetni; hanem hogy az egyoldalúságot elmellőzze,
szeret szót váltani másokkal, olyas tárgyakról, mikben magát
elhatároztatni óhajtja; s így a különbféle véleményeket összevetvén
saját körűlményeivel, vonja ki azokból a maga teendőjét.
«Vigyázva csodálj és okosan, hogy magadból ne veszíts, s a csodáltnak
magad felett felsőbbséget ne engedj. Úgy ejtsd józan magasztalásidat,
hogy a magasztaltatott tiszteltetve érezze általok magát; s némelyekben
mindenkor gáncskodva és lehúzva, bebizonyításaul annak, hogy óriási
lelkednek mérszerei még nagyobbak.»
Gyula néhány nap múlva búcsut vőn a septemvir házától. Káraytól, kinek
oly sokat köszönhetének, nehezen váltak meg az ifjak. Legfontosabb és
leghatározóbb időszaka az az ifjú életének, midőn vílágba lép, és
szívének szunnyadó érzelmeit, fejének még holt tudományát, élőkké tenni
készűl. A két ifjú érzé, hogy a kereszt-úton áll, melyből mindegyikének
külön pálya-ösvénye nyílik; s ennek és a jövőnek kétes szerencséi, még
becsesbé tevék előttök egymás barátságát. A rokon érzelem, s egyűtt élt
napok, mintegy egy lélekké forraszták őket. Borongásban ült Gyula
szekerében, szívét és elméjét bús vesztéseibe merítve. Borzadozott
meglátni az atyai házat, hol szeretett édes anyja helyett gyülöletes
mostoha várta őt. A temető mellett esvén betérése falujába, megszorúlt
szíve, a mint ebben az új márványt megpillantotta. Megállítá szekerét, s
szakadó könnyekkel omlék jó anyja sírjára. Azonban szokva lévén
önhatalmában tartni érzelmeit, lesülyeszté szíve mélyére bánatát, s
emberelt arczczal hajtata be az apai udvarba.
A ház tagjai különbféleképen fogadák Gyulát. Matyi szembeötlő zavarával
a szégyennek, mely az apai tekintély-tartás erőlködésével csodás
vegyűletet képeze; Léni kivívott rangját feledve, szolgálatos
szivességgel, s mintegy uraló körűltejárással, Biri szeleskedéssel, s
majd minden jele nélkül a testvéri gyöngédségnek. Mindnyájan, Legulit
sem véve ki, csodálák a kifejlett ifjat, ki férfias díszben,
méltóságban, kimívelten tudomány és tapasztalás által, álla előttök.
Mindegyike titkon vagy nyilván felsőbbségét érzette maga felett, s
iránta némi hódoló figyelem uralkodott az egész háznál. Matyi vigyázóbb
lőn a maga szavára s tetteire, Léni ügyelőbb háztartására, finomabb
asztali készület és étel jöve az asztalra, úriasabb ágynemű Gyula
szobájába, s minden vendéglátói lábra hágott az udvarban. Maga Leguli,
ki néha az első napokban vendégűl hivaték, nem lele az ifjúban egyébb
kivetőt, mint hideg büszkeségét. Nem áll-e úgy köztetek, így szóla
Matyihoz, mintha uratok volna, s nem ti játszodjátok-e az alszerepet
mellette? Matyi szívéről azonban lesiklott ezen szó, és szép szülei
büszkeség lepé vala azt meg. Legulinak épen nem esék inyére hazaérkezte
Gyulának, félté Biriveli titkát tőle, innen siete elhintegetni
aggodalmait Matyinál és Birinél. Lénit, rokonát, miként mindenkor, úgy
most is maga részére remélé. Matyit homályosan csak ezen egy aggódtatá,
miként fogja magát Gyula mostohája iránt viselni?
Gyulát, az első henye-napok elteltével, azon gond aggasztá: mi czélt
válasszon életének és foglalatosságinak az atyai háznál? Szabad, nem
korlátolt állapot és természet éldelete, voltak eleitőlfogva lelkének
vágyai; így eltökélve állott nála, hogy gazda legyen, de több polgári
kötelességeket is kössön ezen állapottal össze; győződve lévén Káray
azon állítása igazságáról, hogy a gazdai független állapot, legszabadabb
kezet, legtöbboldalú alkalmat enged, üdvös ismeretek és javítások
terjesztésére polgártársaink között; s így lelke sugallatival leginkább
összehangzik. Azonban gazdaságát, nem vakon, csupán agg szokások nézetei
mellett kíváná egykor folytatni, hanem e részben józan fontolását,
tudományos belátásait s legközelebbi utazásaiban szedett tapasztalásait
is szándékozék használni. Mert ha azon mesterségek, melyek a termesztett
dolgok felmíveltetését tárgyazzák, amazoknak segítségével oly erőre
haladhatának, bizonyosan sokban haladhatónak vélte magát a termesztés
ismeretét is. A nagy természetnek úgy egésze, mint minden részecskéje,
örök fejtegetnivaló rejtély, mely fejtegetésben a _netovább_-at emberi
elme el nem érheti soha. – Ily gondolkozással, Gyula arra határozá
magát, hogy legelőbb is szokott folyását tanúlja ki a magyar
gazdaságnak, hogy kiismervén annak tökélyeit és hiányait, tudhassa: mi a
megtartani, mi igazítni való benne? E végre az öreg tiszthez, ki a
kasznár helyébe állt, csatlá magát; jelen vala minden munkán vele, s
öntapasztalás és beszélgetés által, csakhamar ellesé az egész gazdaság