A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 02

elégedett volt s nem vitatta tovább a tárgyat; de Uzay is kezet
nyujtott, mert fiát, ki erővel katona kivánt lenni, az utolsó eset
védelme alatt állni gondolá.
Károly, egy mintegy tizenhárom éves gyermek, becsörtetett az ajtón s
futólag meghajtván magát az idegennek, új fakardját s s kéreg-csákóját
mutatá be atyjának. Szeles tűzzel adá elő mai játékait s tervét a
holnapiak iránt, melyek mind katonai gyakorlatokra mutattak. Atyja
keveset látszék ügyelni rá; a pap foglalatosabb vala körülte. Gyula
szóba és enyelgésbe erede a gyermekekkel s csakhamar sejté, hogy minden
szelesgondolatlansága mellett is, nyilt ész és szív s hajlékonyság,
tulajdonai ennek. Utána testvére Cili lépett be, vacsorára hívni a
társaságot. Egy nem annyira rendes szépség, mint vonzó ábrázat, melynek
halványa csak akkor pirkadt meg kissé, ha öröm vagy szemérem terült reá.
Az égszín szemekben kellemes komolyság ült, mely a fejledező lyánkának
érettebb kort hazudott. Deli termetének minden mozdulatja, csendes
szelidségre és állapodott munkás elmére mutatott.
Vacsoránál újra feléledt, beszéd közt a nevelés tárgya. Sok hasznos
gondolatok, megjegyzések, tervek fejlettek ki a hármas vitatkozásban,
mikben de főkép a tervezésekben és szóbeli kormányzásokban, Uzaynak
különös kedve látszék telni.
Bodnár azon gyakori hibáját feszegeté a nevelésnek, minélfogva mindenes
tudóst óhajunk képezni gyermekünkből. A folyam, úgymond, ha igen
szétterült medréből, csekély lesz. Aztán ennek természetes káros
következése a korai kifejlés; pedig mily szomorú tekintet: gyermek,
érett komoly képpel! Virág legyen a gyermeki kor és ne gyümölcs! Gyönge
oltványom virágát, ha gyümölcsre erölködik, lenyomom ujjommal, hogy a
korai erőszak el ne sanyarja vidor növését. Mondhatnám: mióta tudósabbak
vagyunk, nem vagyunk okosabbak; terjedező lelkünk elveszti erőhatóságát.
Gyula egyszerűbbnek óhajtá mai nevelésünket. Úgy látszik, mondá,
nyavajája századunknak a rendszer-kergetés. Így a nevelésben rendszer
épül rendszerre, alapszabályok állíttatnak fel egymás felibe, újak
régieknek és újabbak az újaknak helyébe, mintha vélhető volna, hogy a
természet, mely együgyü rendet tart s egyszerű eszközökkel él
czéljaiban, csupán az emberi tehetségeket rejté oly nehéz fejletű magba,
az emberi boldogságot burkozá oly titkos rejtélyekbe, miknek
fejtegetéseiből ki kellessen fáradni bölcseinknek. A tapasztalás igen
arra mutat, hogy a szerfelett számos és mesterséges erkölcsképző
iratokban eltéved az erkölcs, mely kevesebb oktatást, de több jó példát
kivánna, a sok bölcselkedésben gyérebb lesz a józan ész, a sok vitában
az igazság és sok mesterkélésben a jó nevelés.
Helyes! mondá Uzay, én úgy tapasztalom, hogy a mai nevelés megfordítva
áll a régihez; csak koromban is nehezen, tán kelleténél is nehezebben
jutottunk valamihez; de kínos fáradozásunk után, rendesen igen is
sajátunká, vérünké tettük a keveset. Ma, nagyon is könnyűvé, kényelmessé
tesszük gyermekeinknek a tanulást; készen tálalunk minden tudományt
lelke eleibe s így elfulasztjuk a legnemesb erőt benne, az
önmunkásságot. A legnemtelenebb tehetséget, úgy mint az emlékezőt,
gyakoroljuk helyette s idővel rab követő, nem öngondolkodó válik a
gyermekből. Csodálnám, ha nem ez volna egyik főoka az újabb kor sűlyedő
eredetiségének, mert az bizonyos, hogy azt a régiekben oly gyakori
lelkes sajátságot, eredeti egyéniséget, egykorúinkban jóval gyérebben
találjuk.
Gyula sejté, hogy Uzay és Bodnár úgy óhajták lejtni a beszédet, hogy
neki alkalma lehessen kifejteni nevelésbeli ismereteit és nézeteit;
kívánván egyszersmind saját közléseikre is használni azt. Gyula is
mindkét oldalról használá az alkalmat s Uzay elégedésében még az asztal
felett átajánlá gyermekeit nevelői keze alá.
Cilit csodáltára Gyulának, nem látszék untatni a férfiak tudományos
beszélgetése. Kivévén azon közbeszövéseket, mikben pajzán öccsét
néha-néha titkon rendre igazítni vala kénytelen, vont volt minden
szócskára figyelme.
Uzay egyike volt a legnyiltabb főknek; de tudománya és ismeretei,
inkábbára bennmaradók valának s ritkán folyának be a világi életbe, sőt
saját házi életébe is. Különös önmaga iránti bizodalmatlanság s ezzel
járni szokott elvonódás valának tulajdonai, miket ő iskolai hibás
neveltetésének szeretett tulajdonítgatni.
Uzay egykori külön tanítója, kikészült földmérő vala; de ki,
lábbasgatások miatt, szobájában űzé inkább mathematicai nyomozásait,
mint azokat künnéletre fordítá. Szenvedélyes volt választott
tudományában; és buvárkodási abban, inkább növeszték mint olták
szenvedélyét. Vagy azért, hogy azon kéjben, boldogságban, melyet saját
keblünkben érzünk, szívesen részesítjük kedveseinket, vagy hogy a mivel
magunk vagyunk teli, szivesen ömledezünk azzal, a tanító el vala hitetve
a felől, hogy sikeresebb alapot nem vehet nevelésnek, mint ha mathesisen
kezdi növendékjének a tanítást. Minden más tudomány, úgymond,
tapasztaláson alapszik, mely csalóka és bíztalan; egyedül a mathesis
lehet el nélküle; önmagából merítvén az örök csalhatlan igazságokat;
innen csak e tudomány csalhatlanul bizonyos. Lehet-e tehát bizonyosabb
útat követni a nevelésben, mint mathesis által adni bizonyos irányt a
gyermek lelkének, tudásának? s így előre mérszert nyujtni eszének, mihez
idővel a többi tudományok tévedéseit szabhassa és óvakodhassék csalfa
előitéletektől? Természetes, hogy bizonyost kell előbb tanulnunk, mint
bizonytalant, mely utóbbihoz már érett fontolás szükséges és
megválaszthatása annak: mit higyjünk? mit ne higyjünk? mi nem gyermeknek
dolga.
Ily gondolkozással egyenesen mathesisre fogá tanítónk a fiút s hogy
annál inkább kirekessze nála befolyását a csalóka tapasztalásnak,
csakhamar átvivé a pura mathesisre és végetlenek analysisére. Két
tulajdonság hiányzott jó tanítónkban, miknek nevelőben hiányzani nem
volna szabad: egyik a közlés szép ajándéka, másik az áldott béketürés.
Valósodott Uzaynkon is az a tapasztalás, hogy azon magasságból, melyen a
tanító áll, lebocsátkozni bírni azon aljba, hol növendéke fekszik,
üdvösebb a nevelésben mint tudás. Homályosak voltak Uzay tanítója
előadásai, a tanítvány felfogásán felül csapongók tolmácsolatjai; így a
vele nem érő gyermek mind inkább maradozott s tiszta fogalmak helyett
értetlen szókat tanult. A türelmetlen tanító eleinte nyugtalan lőn, majd
mindig élesebben fakadozék s legélesebben midőn őt lábhasgatásai
előfogák s végre csüggedve kezdett kétkedni a fiú tehetségében. Igaz,
hogy Uzay vérmérsékletében bizonyos lassú hideg phlegma uralkodék, mely
ellenségesen vívott minden elme- s testbeli rászorításokkal. Ehhez
járulának oktatója gyakori korholásai, saját elmaradásai s nem juthatása
a tolmácslatok tiszta értéséhez; mik együtthatva nem sokára leveték a
gyermeknek lelkét. Csakhamar kezdé maga is hinni, mit tanítója mondogat
vala, hogy a természet, az elmetehetségek osztásakor mostoha volt
iránta; bizalmatlan kezde lenni önmaga iránt s csüggedni tanulásaiban.
Ugyan ezen tanító kiséré iskoláiba is Uzayt s még néhány évig vala
kárára körülte. Önbizalmatlansága Uzaynak mindinkább növekedék, mely
később bátortalan elvonódássá súlyosodék; s ámbár utóbb tanítója
változván, sokat kipótolt is elmaradásiból, az önmaga iránti bizalmat s
lelke önerejűségét nem bírá visszanyerni többé. Uzay már az iskolában
hajló vala mindenkinek, ki bátrabb, követelőbb volt nála, felsőbbséget
engedni maga felett; így később is könnyen elégedett vala másokkal, de
annál nehezebben önmagával.
Iskolai természetét áthozá Uzay a világba is. Első gondja vala,
szokásból inkább mint hajlamból, hivatalt keresni. Születés, birtok,
tudomány, nagy reményekkel biztaták őt; de elvonódása falusi magányába,
futása a társalgásnak, megfoszták őt azon eszközöktől, mikkel
szerencséjét teheté; saját környékében sem vala ismertetve s ha
megjelent is valahol, bizodalmatlan szótlansága, kevéssé ajánlhatá őt.
Sokban emeli vagy sülyeszti az emberek itéletét rólunk, azon önmagunk
iránti bizalom vagy bizatlanság, melyet a társalgásban magunk előtt
hordozunk. Szereti a világ okait nyomozni mindkét esetű viseletünknek;
és becsülésünkre vagy mellőzésünkre, találja is vagy találni véli
azokat. Uzay gyűlésekben óhajtá kijelölni magát, de elszoktatott szive,
nyelve, itt itt is megjátszódtaták. Amaz erősen dobogott
bíztalanságában, a mint elkészült szónoklatához fogott s ez a hívtelen
elakadt. Nem vala tehát számára egyéb hátra, mint falujába temetni magát
s magányából szókban, vitákban harczolni a világ fogyatkozási ellen s
elreppenő tervekben javítgatni azokat. Két foglalatosság, mikben barátja
s hű visszhangja, a helybeli pap, őt teljes erőből segítgeté.
Házánál Uzaynak, nagyban egészen iskolai élete folyt. Atyja agg butorain
kívül, azon kék mázos veres szélű magas szekrények, ernyős nyoszolyák,
nagy fióku asztalok bírták a szobákat, mik iskolai szobáját
kiszolgálták; ezekben, valamint cselédben, épületben és házszokásban is,
igen ritkán esék változtatás. Még ritkábban hagyá el Uzay faluja határát
s óljában hintós lovai megpókosodtak, színjében pedig agg csézáját,
csintalan tyúkok használták alkalmas ülésekre.
Hogy Uzayt az örök egyformaság unalmai ne öljék, egy mívesi szobát
alkota fel épületjében s megraká azt esztergályos-, asztalos-,
lakatos-műszerekkel s mívesi hajlamát, mely nem csekély vala, ezekben
gyakorlá. Kedvtelése bennök idővel annyira gyarapodék, hogy némi
örvendezéssel vala, ha valami bútor a háznál romlott, tört, avult, vagy
szerkezetéből kitágult s így mívessége mintegy szükségessé téteték a
háznál.
Azonban világi szokás, inkább mint hajlandóság, nősülésre bírá Uzaynkat.
El vett egy csekély míveltségű, de szelid indulatú leánykát, kinél a
kötelesség csakhamar nyájas vonzalommá vált iránta. Ép szivének első
mozdulatja volt az, melyet férje támasztott benne s Uzay oly boldog volt
vele, mint tudhatott boldog lenni.
Házasságával több élet szállt Uzay udvarába. Új viszonyok, rokonságok
szövettek; az asszony szives vendéglátó volt s Uzay szintúgy minden
vendéget, ki nyugalmát áldozatokra nem erőlteté, vidám arczczal
fogadott.
Így eleinte számos vendég fordult meg a háznál; de Uzay igen ritkán vala
bírható viszonlátogatásokra, minélfogva többnyire elmaradt amaz ismét s
az egy-két folyvást látogató, kénytelen volt szokott neheztelések nélkül
szokni Uzay különösségéhez.
Uzayné egy volt azon jó nők közöl, kiket magyar házi asszonyoknak
nevezünk. Férje volt azon nap, mely körül planétaként forgott. Egyenlő
jogokat sem érze, sem követele háznál; magáéit női hajlékony
szerénységgel alárendelé férje kívánságainak. Szót nem várt soha, de
folytonos vala figyelme s éber ügyessége, férje óhajtásait megsejni s
azokat nem hagyni megérni, hanem előzgetve teljesítni. Láncz rabság,
lánczocska tisztesség! Így vala ez Uzaynál is. Szíve, férjének akaratját
ismerte törvénynek a háznál, maga függésében dicsőséget keresett, sőt
kedvtelése vala dicsekedni különösségeivel; például: miként nem szabad
senkinek könyveihez, írásaihoz nyulni, pipáit elmozgatni helyeikről,
tisztogattatni műszeres szobájában; miként kívánja ez vagy amaz ételt
másként készíttetni, mint szokás, mily nehéz férje halogatási miatt,
meszeléshez, sikárláshoz jutni s több effélék. Öröme vala kedvelt
étkeivel meglepni férjét s legelni jó étvágyán. Maga fogadott el előbb
minden kedvetlen hírt a háznál, hogy fúlánkját vehesse, mielőtt megvinné
azt férjének. A legtöbb bajt eligazította, mielőtt az ehhez juthatott
volna. Ijedezék, férje minden kis változásától s ápolásai orvost és
patikát pótolának ki. Mindezek viszonszívességekre bírák Uzaynkat, ha
bár szíve nyugton vert is a szerelemtől! kész vala mindenre jó nejéért,
mi nyugalmát nagyon nem ostromlá. Gonddal esztergályoza orsókat számára,
czérnáját engedé maga karjain legombolyítni neki; s ha néha neje, ki
inkább időtöltésből és szívességből, mint művészi hajlamból veré
zongoráját, játszogatá a vidék divatos dalait, Uzay elégedten dörmögé
mellé basszusát.
A jó feleségnek ezen unatlan figyelme, férje körüli ápolása, mindinkább
kényletes életre szoktaták ezt; nem tűrhete Uzay végre legkisebb
szorítást is kényelmeiben. Nejének egyik rokona, a megye
tisztválasztására csalá őt el egykor, melyen két atyafiának sorsa őt
közelebbről érdeklé vala. Uzayt feszíté a gyűlésben a magyar köntös,
kivált az öv vaskos tomporáját szorítá; a tartott hosszas szónoklatok
pedig teljesen kimeríték pipátlan figyelmét. Kifordula egy ismerős
tisztviselő kandallós szobájába s ennek lobogó tüze és vidoran égő
pipája mellől, csak akkor eszméle fel Uzay, midőn a szobába bezajló
csoport, már a választás eseményeit és eredményeit hozá meg neki. A
főispán ebédjét szintúgy be nem várhatá, akaratos s órához szokott
gyomra; s így részvétlenül, nem látva, nem hallva tére ismét jó Uzaynk
nyugalmas lakába vissza.
De kivált ha az asszony pusztára vagy látogatásra rándula ki, egyszerre
hiányzott Uzay körül minden. Szárazra kitett hal vala ő, fennakadt ház,
cseléd, főzetés rendje és minden kénylet! Szívszakadva leste ablakairól
neje hazaérkeztét s ilyenkor maga is ámult, szerelmes nyugtalanságnak
hinni magában azt, mi kénylet megszokásánál nem vala egyéb.
Neje elhalásával érzé még igazán Uzay árvánhagyatását. Ha igaz az
mindnyájunkra nézve, hogy kedves elhunytainkban, homályosan és alig
sejtve, önmagunkat siratjuk inkább mint őket: kétszeresen igaz vala ez
Uzayra nézve. Egyszerre rendetlenségbe jövének megszokott kényelmei; ház
és gyermek gondjai nehézkedtek reá és udvarában az élet, holt unalomba
rogyottnak látszék neki. Darabig nem találhatá be magát bús
özvegységébe, nem tehete neki a háznál senki semmit, ízetlen vala étele
itala, sőt gyakran kedvelt pipája is. Sára, az öreg szobaasszony s néhai
neje híve, pótolgatá némiképen Uzay kényelmeire nézve az ápolási hiányt
s Bodnár a pap segíte űzni tőle a beköszönt unatkozást.
Házánál újra, miként hajdan nőtlenségében, úr vala mindenki, csak ő maga
nem. A gyermek pajzán kedvét űzte és szabad kényét a cseléd, mely
utóbbitól nem látszék többet kívánni Uzaynk, mint hogy a háztartás
rendjét, teljes rogyástól megóvja. Főkép legénye a hív Tamás, kinek az
asszony éltében is nagy kedvezései valának, teljes titoknoki jogába lépe
most, holta után vissza. Neki közbeszólhatás a beszélgetésekbe,
tanácslások s apró biztosságok, megengedve valának az úr körül s ezekre
Tamás büszke is vala. Nem szerete ő közönséges cselédnek tekintetni;
innen cselédi forma-ruhát a világért sem öltött volna fel. Azonban
érdemes is vala mindenben ura bizalmára, testesült hűség vala ő s
kedvezések elbizottságra nem ragadák soha. Ezen tulajdonok s főkép nyers
egyenessége, némi felsőséget adának neki a többi cselédség felett.
Inkább látszék tőle függni ez mint az úrtól; és Tamás gyakran igazítá
rendre a tunyát és szabad kalandozót.
Bodnár, igaz mellékdarabja volt Uzaynak. Legkényletesebben szoktuk
érezni magunkat oly társaságban, hol mi is érünk valamit s alkalmunk
van: kisebb vagy nagyobb mértékben fontosoknak bizonyítni magunkat. Nem
szeretünk örökké csak tisztelni, kivánunk olykor tiszteltetni is. Minden
embernek van egy bizonyos polczocskája, melyre fel szeret jó órájában
ülni, hogy onnan láttassék, kisebb vagy nagyobb világától. S ha ezeket
magunk szabadjában, feszeskedés nélkül érhettük el valamely társaságban,
szoktuk mondani, jól mulattuk magunkat. Ily társasága volt Uzaynak a
Bodnáré. Egymás előtt bátran nyilatkoztak ők, terjeszkedtek,
előhozakodtak iskolai és ifjúi koraikból s minthogy minden percz, mely
leélt örömeinkbe varázsolja lelkünket, kedves nekünk, miként szem,
arczvonás, mozdulat és pillantás, mely kedvesünkkéhez hasonlít; különös
kecsüek valának Uzaynak, mulatozásai ezen szives házi barátjával.
Gyakran szemlére ereszték magok előtt a világot, s ilyenkor elmések is
valának, de csak önmagok számára; s minél gyérebben volt szerencséje
elmés szónak csusszanni ki ajkaik közöl, annál tartósabban megkaczagák
mindketten, nehogy ízleletlenül vesszen kárba, a nehéz születésü.
Megvitattak mindent, de tiszta békés szándékból és csak időtöltésből.
Úgy voltak vitatkozásaikban az igazság keresésével, miként
sétakocsizással szoktunk lenni; nem épen akarunk azonnal czélra jutni,
hanem gyönyörködni kocsizásunkban; akarjuk, hogy friss levegőben lássuk,
halljuk, láttasuk lovainkat és rázassuk testünket.
Bodnárnak, házi körülményei s kissé zsémbes neje ellen, kivánt menedék
vala az Uzay-ház, hol őt nyugalom s némi baráti bizalom fogadták.
Mindennapos vala ő a háznál, beavatott ennek minden titkaiba; s ő ki
maga saját házánál idegen vala, tudott az udvarban minden mozdulatot.
Foglalatosságai ebben, mik éveken keresztül szokássá váltak nála, ezek
voltak: hirlapokat, folyóiratokat olvasni fel, megvitatni mindent, mit
vitába venni Uzaynak tetszék, s csak azon egy esetben nem engedni, ha a
ház javára vagy veszélyére nézve fontos vala a tárgy; sakkozni s néha
apróságokon bibelni a míves szobában, mikben már némi ügyességre is
kapott volt. Ismeretei szépek valának, s azon emberekhez tartozék, kik
józan fők és hév nélkül jó emberek, azaz nem vétnek senkinek, de nem is
igen aggódnak azon, hogy többet nem használnak. Egyébiránt egy volt ő
legjobb hittjei közöl úri udvaroknak; mert hírt nem vitt ki soha, s kit
a háznál nem dicsérhetett, mélyen hallgatott arról.
Cili különös vegyülete volt női lágyságnak és férfias elmének. Szerény
szemérem terült el minden szaván, mozdulatán s bár némely tárgyakban
kora- és neme-feletti ismeretei valának, soha felszólítás nélkül a
társaság beszélgetéseibe nem avatkozott. Kedvtelése főképen a históriára
hajlott, melyben a pap oktatása és olvasgatás által nevezetesen haladt.
Egyébiránt mindenben inkább fontoló vala mint beszédes, inkább mély
érzetű, mint nyilatkozó. Uzay akará, hogy Gyula vele is megfussa a
tudományokat.
Gyulának, mielőtt átvenné növendékeit, első gondja vala irányt jelölni
ki munkálkodásának. Miként szokása tartá, azon szín alatt, hogy
körültekinti a vidéket, szabadba mene, fontolgatni, rendezgetni nézeteit
új pályája körében. Megállapítván fontolgatásait, haza tére elővenni
növendékeit, hogy kinyomozhassa eddigi előmeneteiket és tehetségeik
erejét. Ez utóbbi mindkettőnél nagy reményekkel biztatá őt; de a tüzes
Károlynál sejté, hogy csak az ragadt meg nála, mifelől elhitetve volt,
hogy jövendő katonai pályára szükséges. Azonnal eltökélé magában,
használni a gyermeknek ezen gyöngéjét s első kezdete vala
munkálkodásának: hű képét adni lelke eleibe egy jeles katonának. A
gyermek ütközött eleinte, nem vélvén oly súlynak czélzott állapotját, de
bátorodott később és nemesb irányokra gyúladt, figyelmeztetvén
egyszersmind annak jeles és fontos oldalaira, mik felől eddig csak
vágással, öléssel vala tömve képzete. Mihelyt Károlynak lelke a
példányképet bírá, azonnal nyerve vala nála nagyja Gyula iparjának.
Amahhoz törekedni fel, lőn a heves gyermek minden gondolatja s azt
tüntetni elő, ha növendéke lankadozott, leve Gyulának szerencsés
fortélya. Sebesb léptekkel haladt most a gyermek előre. Uzayt és Bodnárt
öröm és csodálat fogák el láttára a nem várt haladásnak.
Azonban Gyula tapasztalá, hogy a ki tanít tanul is az, s egy fejledező
gyermek gyakran inkább érezteti velünk tudásunk csekély voltát, mint
okleveles tudósok éreztethetnék. Ismeretei a közlés lebocsátkozása és
módosítása által tisztultak, biztosultak s mindinkább rendszerbe
alakultak.
Egészen más ösvényen indula Cilivel. Csendes komolysága, szenvedélyes
szorgalma és figyelme a leánykának, a tudományok mélyeirőli elvonatását
javaslák inkább, mint ösztönöztetését. Hajlandósága, mely
vérmérsékletében látszék gyökerezni, mintegy vonzá őt tudományos
szemlélődések és buvárkodások felé, mik szívesen elvonák házi körétől
is. Gazdasszonyi foglalatosságit csak felügyelettel folytatá, unatkozott
azoknak örök egyszerüségeinél és aprós gondjainál; s nem vala előtte
kedvetlenebb dolog, mintha kedvelt könyve mellől a cseléd ily gondra
szólítá el őt. Víg társalkodás és mulatozás örömeitől nem idegenkedék
ugyan, de maga nem is indított semmit s mintegy be kelle rántatnia
azokba. Haladása a históriában bámulandó vala, miben őt erős emlékezete
igen segíté. Évi rendben tudta Európa történeteit és hazájáét s e
részben a ház férfiai, beszélgetéseikben, mint élő történeti táblára,
úgy hivatkozának reá. Uzay főkép vendégei előtt, szívesen hiúskodék e
részben s Cili mindenkori pirulattal felelt a felszólításokra.
Azonban Gyula nem vala egészen elégedett Cili ezen tudóskodásával.
Kivánatait a szépnem ismeretei iránt, annak természeti és polgári
rendeltetéseiben gyökerezteté ő, s nem javallá azt, hogy azok tudós
vizsgálatokig terjeszkedjenek. Asszonynak, nőnek és anyának pályái, a
szép nem rendeltetései, úgymond Gyula, való élet és ennek folytonos apró
gondjai az ő köre; tudóskodások az ezekre rendelt időt, figyelmet és
kedvet elrabolják tőle s mételyezik azon biztos tiszta tapintatot, azon
lágy érzelmet, azon szerény eszméletet, azon bájos hajlékonyságot az
élet kis örömeinek felfogásában, leélésében és közlésében, mik a
szépnemnek oly kedves sajátjai nemünk felett.
Irányával Cili históriai tudományának, még kevésbé volt elégedett. Mi
néz, úgymond, egykor használatra abban, hogy az uralkodások, csaták,
békekötések évrendével tömve, terhelve van az emlékezet? S mit nyerhet
egy leendő házi nő abban, hogy emlékezetével a polgári állományok
emelkedését, sűlyedését és dőlését kisérgeti?
A história, felelé Uzay, oly tükre a multnak, mely a jövendőre tanúságot
mutogat. Abból: mi volt, mi van most? gyakran kilehet hozni, mi leend
jövendőben? s a tetteket és eseményeket, mi már következményeikkel
látván előttünk, legtöbb esetben készek lehetünk elhatározásainkkal. Így
tehát, miként minden tudomány, úgy a história is, sőt ez még
különösebben hat be az életbe; csakhogy ezen befolyást mindenkor oly
biztosan kijelölnünk nem lehet, mint például: folyamak beszakadásait
egymásba és tengerekbe.
Szerénységem átallaná, viszonzá Gyula, azon megjegyzést tenni, ha mások
után nem tenném azt, hogy a história mostani irányaiban nem oly üdvös
használatú, mint lehetne. Mi most általában a história? A múltnak
visszaborzasztó váza, melyről az emésztő hadak éh fogai vicsorgnak
felénk. Nem azon gondolattal búsit-é el bennünket az, mintha földünk
örök ember- véritatást esdekelne? Szerencsétlen gyarlóságunk: bámulni
mindenkit, ki zajt, lármát tőn a világban, és nem a nemes, hanem a nagy
következményű tetteket csodálni! Hízeleg e gyarlóságunknak históriánk
is, és míg azon jeles karokat, melyek Ephesus templomát építék, felejti,
híven feljegyzi az undok kezet, mely üszköt vete annak! Hívebb az s
merész vétekhez, mint szerény erényhez, hívebb robajos pusztítókhoz,
mint szelid jótevőkhöz; s különösen azon nagyoknak bélyegzettek az ő
dicsőítettjei, kik éltökben kárhozatosan ügyesek valának, az emberiséget
eszközül és nem czélul használni. Csillogót szemel ki tolla alá, s
miként nagy hegyeknek csak külső vonásaik szoktak rajzoltatni, úgy a
história is a történteknek egyedül nagy és kitetsző rajzvonalait
adogatja. Kétlem: nem lehetne-e jelesb históriát szerkeztetni azon
tettekből és eseményekből, mik most általa mellőztetnek, mint azokból,
miket harsogva kikürtöl? Regényeinkben, színpadainkon csillognak a szép
és nemes tettek, a históriákban gyéren csillannak meg ezek. Azért-e,
hogy a valódi élet gyéren mutathat fel ilyeneket? Ezen hit gyalázni
fogná az emberiséget! Inkább azért, mert elfúlnak azok a világ zajos
árjában s nincsen ki kiemelje azokat belőle. Szép nagyság, hív betöltése
kis körünknek, de csendes és szerény; így a história elsiklik mellettök
vagy felettök, és vagy a csengést bámuló pórsághoz szegődik hízelegve,
vagy rangosokhoz haszonlesve. Ezek hibái históriánknak s lehet-e
csodálnunk, ha a heves, a hírlihegő ifjúság megtéved példányaiban, miket
amaz a múlt korból, dicsőítve követésükre kiemel? Úgy fogna lenni,
vélném, igaz állásában históriánk, ha az egykor szigorú itélőszéke bírna
lenni a most élő emberiségnek és minta-tára, példány-csarnoka a későbbi
ivadékoknak.
Bodnár kezet nyújta Gyulának abban, hogy históriánk, mostani irányaiban
tökéletlen, és nem mindenkor hiteles; mely utóbbi hiba orvoslására azt
óhajtá, hogy élő embernek életrajzaik ne adatnának, sőt elhunytaké se,
még néhány tized alatt holtok után. Azonban, hogy közel ne láttassék
férni Uzay kedvteléséhez, számos szép hasznait hordogatá elő a
történet-tudománynak.
Gyula nem tagadá ezeket; de a história használatait azon irányoktól
függeszté fel, miket kiki czéljához képest vesz magának benne. A
históriában, úgymond, mint múltnak tárában, halomba dőlve nyugszanak
nagy és kicsiny, nemes és nemtelen, méltó és méltatlan. Kiki
osztályzatához képest szemelgesse ki abból a maga részét. A hadak hőse,
Nagy Sándor, Caesar, Miltiades, Themistocles, Nelson s a t. csatáit
nyomozgassa; tudós: a nagy elmék fejléseit; honfi: a Fabriciusokat,
Muciusokat, Brutusokat, Hunyadiakat, Zrínyieket; törvényalkotó: Mózest,
Númát, Solont, Lycurgot; kormány férfiai: Szent Istvánt, Nagy Pétert,
Fridriket s a t.; vegyék példányképül. A szépnem mindezekből legfölebb
azon nagy eseményeket válassza ki magának, mik időszakokat alkotának a
világ történeteiben; de fő tanulságul és példányul, nemének jeleseit
állítsa fel magának azon jeleseket, kik nemes feláldozásaikkal hódoltak
a női szent kötelességnek. Csodálja Cornéliát a Gracchusok anyját,
Porciát a Cato leányát, hű Artemisiát s a t. Így élő tudomány leend neki
a história, ikertestvére a tanácsos tapasztalásnak, barát és biztos
utasító ott, hol éltünk keresztutain kétkedve állunk meg.
Uzay megnyugvék ebben, és Gyula a szerint intézé előadásait. Hogy
formákat nyujtson a képzeletnek, mikbe az magát önthesse, s így segítse
azt fogalmaiban, Cili számára meghozatta az ó és újabb kor hőseinek és
hősnéinek mellképeit, a mennyire azok kaphatók valának; s ezen
képcsarnokkal több testet ada a leányka történeti vázainak; mely is főt
és szivet egyaránt hevítve, kettős sikerrel jutalmazá ennek szorgalmait.
*
Bélteky Gyulának atyja, Mátyás, korán jutott árvaságra, s egy atyai ágú
rokonnak, ki tisztviselő volt megyéjében, gyámsága alá. Láng volt a
gyermeknek esze és vére; ha ügyes művészi kéz alá jöhet, alkalmas minden
nemes alak elfogadására. De míg a gyám gondosan vetegeté falai közt: mi
maradhatna még ki a bevételből? s mi csúszhatna még be a kiadásba?
gondtalan és őrzetlen kószált Matyi a faluban, jelen volt minden paraszt
mulatságban, falu gyermekeivel dulakodott, s idejéről és tevéséről nem
számolván senkinek, korán úr volt a maga kezére, mint akárki. A gyám,
hogy szabadabb kezet nyerjen, viszont szabad kezet engedett gyámfiának;
de különben sem az az ember vala, ki nevelni tudott volna. Önelégedten
látta felnyúlni, s pofában, vállban, czombban öregbedni a kis Matyit,
kinek étvágya mindenkor kész volt ha hozzávalót látott, megáldott álma
félnap hosszig tartott; vidor egészségének pedig biztos jelenségei
valának, a háznál mindennapos panaszok ellene: hogy tegnap ablakot tört,
ma kályhát, minap jobbágy-gyereket gyűrt dulakodásban össze, közelebb
pedig a vén kertészszel űzött pajzán tréfát. S mi lehete a gyámnak
kedvesebb, mint efféle csintalanságokkal, s felül reá az izmos kis inas
bemutatásával, megnyugtathatnia a rokonságot, hogy Matyika a legjobb
kezek közt van a világon.
Egy kedvtelése volt Matyikának, mely később elhatározólag hatott egész
életére. Minden tagjai athlétai izommal indultak növésnek, s a vele
egyvívású cseléd- és paraszt-fiak között, csakhamar nem találkozék egy
is, ki a birkozásban vele megmérkőzhetett volna; vagy azért, hogy jobb
élés mellett, igazán velősebb volt Matyi, vagy hogy ellenfelének
némelyike, átallá paraszt ökleit a kényes úrficska derekára nyomósabban
ölteni. Elég hozzá, hogy a folyvásti diadalmaskodás, elbizottságot szüle
Matyinál, ki erősen hívé maga felől, hogy győzhetlen hős, s erejéveli
kérkedés vala minden szava és mozdulatja. Csakhamar első lőn nála minden
tulajdonságok közt, a testbeli erő, és ferde itéletében még inkább
megerősíté őt Vilmos, nyugalmazott huszárhadnagy, testvére a gyámnak,
hajdan derék merész bevágó kard, most tehetetlen félláb, zsákmányul
vivén másik lábát egy kartács a burkus-háborúban. Ezen agg vitéznek két
kedvencz állítmánya volt, miket pipa és bor közt a poharak számával hágó
hevességgel szokott vitatgatni: egyike, hogy a lovas sereg, jóval a