A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 04

Eleinte csendes körben tartá Matyit, a házas életnek újsága inkább, mint
boldogsága, Marinak szelidsége inkább, mint irántai szerelem, s mindenek
felett azon kedves kénylet, mely egy hű gazdasszony beléptével, a házon
elterjedni szokott. Érzé, hogy gondtalanúl s alkalmasabban él, és még
sem fogy általa, éléstára rendezettebb, minden házi munkák rendesebben s
az ő felmentésével folynak, és vendégei alkalmasabban fogadtatnak; egy
szóval: a nőtlen gazdasszonykodás gyarló foltjai eltüntek háza
tájékáról.
De csendes birtok és egyszerűség, nem vala Matyi dolga. A zajos kebel,
ha szélcsend uralkodik körülte kívül, bajt szül magának, hogy ne
nyughasson belül, s miként Balaton, önmagában háborog. Szelid neje csak
szeretni tudá őt és maga tisztét vinni; de nem fortélyoskodó hiúsággal
nem olykori okos fejeskedéssel, vagy tekintélytartással, zajlásban
tartani őt. E szerint Matyinál házassága, korán a végzett dolgok sorába
rogyott. Az engedékeny szelid nő, csakhamar csekély becsű, hitvány
törékeny cserép lőn neki, s nyugodt szerelme, mint vélé, magyar vitéz
keblének sovány élelem.
Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem
valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly
háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő
szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt; de a
magyar vasgyúrói név és szerep lévén azon nemes czél, miután vágyott és
tört becsültetni, egymást érte házánál az úgynevezett szeszély-csín,
melyek Marinknál, úgy szokatlanságaik mint fonákságaik által, kínos
csodálást okozának. Matyi mint új házas, még mélyebb foglalást remélt
hősködése által tenni kis nője kegyében, javalló czimborák nem
hiányzottak soha; s így a czélzott dicsőség alkalmasint ki is vívaték
általa; mert négy mértföldnyi körben, szinte beszéd-járássá váltak Matyi
tettei, s hamis magyar lőn kelő nevezete.
Voltak azonban több oly pontok is Matyi gondolkozásában, mik a környék
szigorúbbjainak is megnyerték javallásaikat. Ilyen vala az, hogy mással
nem dolgoztatott soha, mint hazai kézmívessel, hogy sem maga, sem
cselédjei testökre ruhát nem szabatott egyébből, mint hazai gyártású
posztóból, asztalára csupán magyar fűszerű étkek és hazai borok adatának
fel, a honföldi lakos és termény, mindenkor elsőbb becsűek valának
előtte; ha bár e részben hazájának becsülése és szeretése, miket igen
nevelt külfölddeli ismeretlensége is, szívesen túl szokta is őt e szeren
és mértéken ragadni.
Marinak, Matyi szeszély-csinjeinél, gyakran igen szorúlt helyzete vala.
Kivált eleinte sehogy sem lelheté magát azokba, s a mézes hetes Matyinak
elég alkalma vala kaczagni kishitűségét. Később, ha a szeszély-csín csak
idétlen tréfa, vagy pajzánság volt, s Mari előtt hérósi robajjal
beszéltetett el, női kímélésből mosolygást erőltetett ez, mely közép
vala javallás és kárhoztatás között, messze minden részvételtől; de mely
finomabb eszméletnek mint Matyié vala, megérthető lehete. Ha Matyi a
vadászaton széna-boglyát, vagy egy pár ölfát gyújtatott meg, hogy
legyen, mint mondá, minél pipát gyújtani, ha vadászatbóli tértekor
ruha-darabokat dobatott fel czélul, vagy hogy töltést ne vigyen
fegyverében haza, szérűk közt varjat lőtt, ha törpéjét, házi bajjazzóját
tánczoltatá, vagy idegen nemzetű sógort itatott le: Mari mindezekről
erőlködék hinni, hogy férfias kitörések, erősb inazatnak kedvtelései, és
csak neki, ki öregek közt növekedék, szokatlanok. Ezeknek írt az időtől,
e jó orvostól várt.
De komolyabb lőn, ha a csínek komolyabb színt öltének. Az úgynevezett
katonai rend és fenyíték udvarban és faluban, nem tuda szelid lelkének
tetszeni soha. Az első hetekben szerencsés vala gyakran, többeket
kiválthatni rímányaival a fenyíték alól, később kis tőke-pénzéből nyújta
kárpótlást számos méltatlanságokért; s ha ezt sem tehette, érzékeny
szíve egy pár szánó könnyet áldozott a szerencsétlennek.
Nyugtalan búsongása és kedvtelen előérzetei, leginkább szorongatták a
szegény nőt a felett, hogy barátság őrve alatt, czimborák és
dőzs-barátok szoktak be a házhoz. Mari szelid angyalként
figyelmeztetett, intett, rimánkodott férjénél, olykor-olykor nem épen
epétlenül kelt ki a dőzs-vendégek ellen; mind két résznél csak annyi
sikerrel, hogy Matyi csakhamar kerülte jó nejét, mint lakatját
szabadságának, ezek pedig, minden jó alkalommal szórák gúnyaikat a
papucs alatt nyögő férjek ellen, és Simon bácsi pecsétes oklevelével
bíztaták a házi gazdát. Matyi, lelki felsőbbséget érezvén nejében, s
ezen érzet nyomasztó lévén lelkének, eleinte csak kerülte Marit, s
örömmel látta többnyire menteknek szilaj társaságait tőle: de a
tiszteletnek azon nemét, melyet az erkölcs magának kivívni szokott, meg
nem tagadá tőle; s egyedül Mari vala ment darabos kifakadásaitól a
háznál. Mari azonban naponként türetlenebb lőn, s barátinak gúnyai, hős
lelkének kiállhatatlanok levének.
Azonban fia születék, s ez miként felöntött olaj, lobbra hozta a
pislogott házi mécset. Örült Matyi, inkább ugyan az agg Bélteky-ház
ivadékfája kisarjadzásának, a víg ünnepélyeknek, mik fiával házára
születtek, mint atyai új viszonyának; mindazáltal Mari némi becset nyere
szülésével előtte, miként kertünk fája, melynek gyümölcsét kedveljük.
Több ízben forgatá végig a kalendáriumot, hogy egy tisztes nevet
szemelhessen ki belőle, mely agg magyar háznak illő tisztességére
vállhassék, s nem minden mester-ember házánál forogjon nyelven; s végre
a magyar Gyula-névben, megállapodék. Gyöngén mosolygott a gyermek-ágyas,
a mint Matyi hozzá találmányával berohant, tudván, hogy nem egyezés
kéretik tőle, hanem elhatározás adatik tudtára.
A keresztelői lakoma zajjával, elzajgott nagygyára az atyai csengő
érzelem is; de annál gyöngédebben és biztosabban hajlott a kisded
felibe, a csendes édes anyai. A mindent vesztett nő ezt tartá még
sajátjának, s az lőn világa.
Előálltak újra régi lármás kedvtelései Matyinak. Fogadói képet ölte az
udvar megint, s Mari félnapokon át nem látta férjét. Ilyenkor jöttek elő
az igaz vitézi vetélyek és zajos csínek; borhevület, czimboraság s
bizonyos viszketeg emlegettetni – minthogy bohóságoknak szintúgy vannak
közönségei – oly kicsapongásokra bírák Matyit gyakran, mik nyilvános
ingerkedésekkel sőt méltatlanságokkal valának elegyesek, s Mari szivét
aggódtaták. Így: vásárra hajtván czimboráival a szomszéd városba be, a
fogadóban szomszédságába szállott éltes csehnek ablaka alatt, egész
éjjel húzatta czigányaival a muzsikát; majd beköszönvén hozzá, őt, ki
kénytelenségből jó száj-ízt mutata a keserűhöz, hangzó kaczaj közt
reggelig oktatá magyar dalokra, s még ezen felül kínos boszújára, reggel
az előjátszót beküldé hozzá fizetésért. Egy szomszéd birtokos
erdőcsőszével, ki uraságának kitáblázott erdejétől merészlé tiltani
Matyi embereit, zászló gyanánt hordoztatá, míg maga a tilalmast hajtatá,
maga és czimborái előtt a tilalom-táblát. Egy Ausztriából leszármazott,
bor-kedvelő gazdag pohos bérlőt, vacsorára hívott meg. Be kell avatnunk,
úgymond czimboráinak, a sógort. Ölte ételkínálásaival, de bort nem
tétetett eleibe; s valahányszor Matyi a czimborákkal pohár-borokat
üríte, szintannyiszor zajgó tuss és kaczaj közt, kelle egy pohár vizet a
bérlőnek kiürítni. Vajkaynak, szárazkóros szomszédjának kecskéire
bukkanván vadászat közben, összeköté szemközt szakállaikat. A kölcsönös
döfésektől megszilajodott állatok, addig huzakodtak egymással, míg egy
bokron fennakadtak, hol éhen vesztek el. Szintilyen színezetűek valának
Matyinak biráskodásai is. Szakácsnak, ha ételben hibázott, meg kelle azt
egész tállal ennie; a vastag húsárost pedig, ha fontban hibázott,
féllábra állítatta fel a vágó tőkéjére. Mindezeket Matyi magyar katonás
tűznek, hunniai jóvérnek nevezgeté.
Az effélék számos patvarba vonák Matyit, s rövid idő alatt néhány pör
kezdeték ellene. Egymást érték a folyamodások, méltatlanságai ellen, a
vármegyén; de kivált a pohos bérlő, ki gyomor-hűtésből majdnem sír
szélére jutott, és Valkay, nyomósan dolgoztak ellene. Valkay szomszéd,
valóban félelmes ellenfele volt Matyinak, többszöri ingereltetései után,
majd kérlelhetetlen. A kecske-történeten kívül, egy másik még felebb
idegzé gyűlölségét és bosszúját Matyi ellen. Ennek kertjében tudniillik
egy nemes fajú cseresnyefa állott, melynek terepély ágai közül egy pár,
áthajlott Vajkay kertjébe. A fa gyümölcsét szívesen vágta a madár, és
Matyi le-le járt töltött fegyverrel a kertbe, s lövöldözött a nyalánk
madárnépre. Ugyanezt tevé egy alkonyaton, zörrenést sejtve a fa-ágak
között; de a lövésre egyszerre sikoltás esék; tudniillik Kriska, Valkay
szomszéd agg leánya, a kertjökbe nyújt ágakról kobozgatott a kívánatos
gyümölcsből s Matyi madár helyett a lyánka felnyújtott kezét srétezé
meg. Valkay tűzbe, lángba borult ezen, nem tulajdoníthatván számos
ingereltetéseiben az esetet egyébnek, mint készakaratnak.
Matyi a törvénykezés csal-kertjében vékony Theseus vala, s az ilyennek
borzasztóbb rém a hosszu levél, mint annak, ki bírja a vezér-fonalat. A
perek gondjai, miként Banco árnya Mackbet vendégségét, gyakran
kedvetlenül zavarták Matyi bacchanáliáit. Széttekintett tehát, keresve
egy alkalmas törvényhárítót; s ezt Leguli ügyvédben szerencsésen fel is
találá.
Leguli, egy középnél alacsonyabb, zömök termetű, mintegy harminczöt éves
férfiú vala, kinek külseje, terjedelmes hús-tömege, elhízott arczai –
mik közül a kicsinyekre nyomott szemek, csak oly formán látszatának ki,
mikép palócz házak apró ablakaik – bőkezű önvendéglőre, és szenvedélyes
asztal-barátra mutatának. Haja, főtt-rákképe, s egész lényén egy
bizonyos ki nem tolmácsolható valami, egyszerre megsúgák az idegennek,
hogy Legulink azon félelmes ügyességüek és sok eszközüek közé tartozik,
kiket meglátván az ember, szivében hálát ad az égnek, hogy velek semmi
köze. Eleven szemei, ha beszélt szétlestek: mi hatást tettek szavai
hallóiban? s ilyenkor rendszerint kissé selypes, de gyorsan haladó
nyelvének commentátorai valának arczának minden vonásai, súlyt-adói a
kezek, melyek minthogy több nem vala nekik szabad, a mint jött
bizonyítottak, erősítettek, simogattak, szárazon mosódtak, fenyegettek,
de kivált – már ekkor tenyérre fordítva – a sportulák sebes
elfogadásában, különös ügyességgel bírtak. A világ eszes, élelmes és
merő férfiúnak hirdeté Legulit, ki, ha a czélt érdemesnek látja
kivitelre, nem épen gyermekes kishitű az eszközök megválasztásában.
Ügyes pör-kertésznek tartaték ő, ki minden pörmagocskát ügyesen segíte
kikelésre, különös gonddal tenyészté az eleinte kisded csirát, s gondos
ápolással hosszú életű és csaknem perennis plántává tudá alkotni, a
különben annuát. Egésze s minden mozdulata, árulá a világ ügyes emberét,
s inté a vele-ügylekedőt, ha ez ember-ismerő vala, hogy oly fejjel esett
szemközt, ki minden vizecskét ügyes önmalmára hajtani, már ha másé
szárazon marad is. Különös tapintattal bírt Leguli, becsre eresztni az
embereket, s azoknak külső belső erejöket, becsöket, egyszerre
elhatározni. Ruháikat, állásaikat, szemjárásaikat, sebtében
összevetegette magában, s egyszerre kész ön szerepeivel, miket új
embereinél játszandó vala. Egyébiránt Leguli nem vala ellensége a jó
falatoknak, hörpöknek, sőt barátja minden vígságnak, mely jó asztal
körül essék; s ilyenkor hasító kaczajjával, mintegy serkentő trombitája
volt a víg tanyáknak, sőt elmés ötleteivel, tréfáival nem ritkán fűszere
azoknak. Matyi kinézé emberét, s Leguli házi fiscalisnak véteték fel.
Most már Matyi épen úgy érzé magát, mint azon szepegett fiú, kit
ingerkedő gyermek-csoport vett körül, de látván őrjét érkezni, vérszemet
kap, s védői helyzetét ostromlóiba teszi által. Igaz arany ember is vala
Leguli. Megmutogatá ő kegy-urának, a szeszély-csínek határszéleit,
kijelelé azon réseket, miket jó eleink – kik a korlátoló törvényekben
inkább jó szívöket és nemes büszkeségöket követték, mint a szigort – a
törvénykönyvben hagyának: kinyújtá előtte a törvény pórázát, hogy lássa
meddig nyúlik az, kifejtegeté a húzás halasztás jótevő menedékeit, és
törvénykezés proteusi fogásait. Ó spectabilis amice! ekként örvendezteté
Matyit Legulink, nincs jó ügyvédnek rossz ügy, s kit kerékben törének,
csak abban vétett, hogy ügyészét nem választá meg. A fiscalis actiók?
nevökben rémítők talán, de miként méh az első csípésben, ki is eresztik
a levátában fúlánkjokat, s azontúl keveset ártanak. Bár halálunk órája
ne érkeznék előbb, mint ezekben az itélet!
Most vala már Matyi az igazi úton, vasgyúrói szenvedélye kielégítésében,
a nélkül, hogy szorongva remegni kényteleníttessék, a törvény
vaskarjától lehető meggyúrattatását.
Legulinak első dolga vala: életre hozni a Bélteky-nemzetség minden
elavúlt pöreit, vizsgálatra venni minden ősök lehető jogait, s a törvény
kerekét, miként kegy-urának üdvös vala, vagy megindítni, vagy
megakasztani. Matyit úgy is berántá a törvénykezés szenvedélyébe, hogy
ez csakhamar egyik elemére ismert benne. Szintúgy létezvén ebben új
birtok-hódítás, visszahódítás, egész háborút sejtett a törvénykezésben.
Szavak pattognak lőszerek, és sértegetések nyilak helyett, ügyészi
fortélyoskodások benne a tactica, oklevelek a fegyverek; s abban is
szépen megegyeznek, hogy bő eleség és pénztár kell mindkettőhöz.
Most Matyi legelőbb is, roskadó ősi háza helyébe, lovagi vár-kastélyt
építtete egy domb oldalába, bástyákkal, felvonó-híddal, és
vár-toronynyal övedzettet. A bástyákat, ágyúk helyett mozsarakkal
rakatta meg, melyek a vár ünnepélyein, s gyakran a vár-úr jó kedvében,
borzasztólag ledurrogtak a völgyre, s be a falukba. Kapu felett a
Bélteky-czímer pompázott; két oldalt pedig – minthogy Leguli kifürkészé
vala, hogy egy Bélteky-ős, király vadászatján, egy kárpáti medvét fojta
meg, másik pedig egy török bajvívót taposa halálra – ezen két történet
álla, colosszi nagyságban, parázs kőbe, durva vésővel kifaragva, mintegy
bevezetésűl a bent lakó hős ivadékhoz.
Az új lak nagyszerűsége és Leguli serkentései, nagyobb mérszereket
nyújtának Matyi vágyainak is. Hős lelkének egyszerre szűk pálya lőn lakó
faluja; kivágyott abból zajlani és bámúltatni. E végett nem esheték
ezentúl installatio, restauratio, követválasztás és nevezetes gyűlés a
megyében, mit Matyi hős jelenlétével meg nem tisztelt, s munkás
részvétével egy vagy máskép meg nem jelelt volna. Minthogy pedig egy pár
gyűlésben a hús árát, akkor midőn minden körülmények felemelésre
mutattak, leszállítni segített, egy pár tisztválasztáson néhány
cimborát, érdem helyett merő barátságból hivatalhoz juttatott: mint
illik, méltó joggal számot tarta a szép hazafiúi névre is. Leguli, hű
árnyéka mindenütt, ezt meg sem tagadá tőle.
Matyi különczségei, elvonák ugyan köd-páraként Mari szép egét, de még
sem sötétíték el azt végképen. Szokás és kötelesség szent kegyelete,
élöket szedék nála Matyi fonákságainak. Boldog kéjes nem lesz ugyan
házasságom vele, így szóla magában, de nem is örömtelen! s Gyulájára
tekinte. Férjével nem vala ugyan elégedett, de külön vágyak sem
nyugtalaníták szívét. Kedvteléseik nem egyezének tehát nem keresék
egymást. Csak mult században is, ha nem egyeztek a házasok, nem
húzakodtak, nem váltak mindjárt; hanem tűrt a jobbik, vagy gyöngébb, s
ház becsületére nézett a hibásabb, az erősb is. Mari lelki ereje, nemes
érzelmekben és biztos tapintatban állott. Ő csak kötelességet érzett
férje iránt, nem szeretetet; de kötelessége felől kétkedni sem tudott,
nem annyira elvbeli meggyőződésből, mint homályos, de mégis biztos erős
érzelemből, mintha az máskép nem is lehetne. Ezenfelül most egészen
anyává olvadott ő által, s kisdede vala mindene.
Azonban egyszerre verődtek felette össze a fellegek. Gyulája, ki eddig
kirekesztőleg sajátja vala, petyegni kezde. Kedves hajnala ezen kor, a
testi és lelki fejlődésnek, s a szüléi kert első zsenge virága. Kéjes
órákat varázsolt ez pillanatokká a szerető anyának; de az atyát sem
hagyá épen érzéketlenül. Elveink inkábbára önünk kivonatjai; s így
kedves eszméje lévén Matyinak is, fiából nagy magyart nevelni, zajgó
örömmel kapogatá fel, és tolmácsolgatá a kis gyagyogónak minden
szócskáját és mozdúlatját, s fejtegeté azokból barátinak az egykor
leendő nagy magyart; mert kiben nincs hiúsággal vegyes édes érzelem,
látni vagy csak hinni is, hogy tőle valami nagy születék? A czimborák,
mint gondolhatni, még a fejtegetésen felül is látának és hallának; ömlő
dicséretek, magasztalások kapának meg apát és fiút, és ragadának gyakran
túlságok felé, nem csekély aggodalmára Marinak, kinek most egész estéken
át, el kelle lennie kedves fia nélkül.
Zöld mente, skarlát-szín nadrág fekete üleppel, sárga csizma
sarkantyúval, s tollas kucsma öltetett a fiúcskára, s Matyi így
beöltöztetve mutatván be őt Marinak: nézd annya! így kiálta villogó
szemekkel, így járnak az angyalok! vagy járnának, igazítá magát,
eszmélvén, hogy az angyalokat mind köntösetlen festve látá, ha ruhára
volna szükségök. Mariban az első pillanatban, édesen küzdött anyai
hiúság a tisztább eszmélettel; mert Gyula valóban angyal volt.
De édes férjem, ily szókkal simúla Mari esdekelve Matyihoz; az angyal
nem beszél ám olyakat, milyekre ti fiamat tanítgatjátok!
Ej mit! dörgé Matyi, a magyar ne legyen czukros szájú. Én édes Marim –
itt némi oktatói tónt és állást vőn magának Matyi – különbséget teszek
ledér szitok és káromlás között. Ez fekete lélekből, amaz csak pajzán
szájból jő, mely nem egyéb vaktöltésnél, és puszta hangnál: elpattog, a
nélkül, hogy sértene: azonban hagy mégis egy kis katonás edződést
szívben és viseletben, melyben az ember szívesen tetszik magának, s
melyet én a gyermekben szeretek. Hidd el édes Marim, az oly asszonyos
ajakkal, melyet minden kis szitkocska kificzamít, rendesen asszonyi
puhaság, vagy legalább némi gyávaság van egybekötve; pedig nem
szenvedhetem azt, ki még önvédelmekor is béketűrő tud lenni! Aztán a
hová parancsolás kell, s tekintélymutatás, a szitkok pattogtatása nem
megvetendő segítség. Ismerek fiatal szolgabirót és katona-tiszteket, s
Vilmos hadnagyom még többeket ismert, kik gondos gyakorlással tanulták
be ezeket.
Úgy látszik, nagysás asszonyom! megjegyzé Leguli, hogy a szitok, mintegy
kiemeli a haragot a szívből, s megelőzi az ocsmány bosszút; s tán ez az
oka, hogy a csendes emberek bosszútállóbbak szoktak lenni. Egyébiránt
úgy vélem, Gyulánál mi helye sincs az aggodalomnak; gyermek felejtni
szokta idővel azt, mit nem értett.
Marinak több ellenvetései valának ezen apologia ellen; de mikkel
elhallgata, jól tudván, hogy úgy sem fognának sikerre vezethetni. Nem
illik! ezt veté egyedül ellen Matyinak, mintegy kitérvén, a nyomósabb
okoknak; mert ismeré férjét, hogy hol ez fejét kötésbe hozhatá szíve
kedvtelésével, s ennek okot vagy színt adhata, nem bíra tágítni többé;
magyar és katonai vétségnek tartván ingadozni, vagy engedésre bíratni.
De Marinak is anyai örökje vala, nyílt mezőn nem harczolni férjével
soha.
Mari atyja, az öreg Szögváry, mint nagy és gazdag nemzetségből
származott ifjú, egykor óhajtott vőlegény volt a maga környékében; annak
nézték őt Mari anyjának szüléi, maga a szűk örökű lyányka is.
Könyv-tudománya ugyan csekély vala, de az élet forgása, s körültei
öneszmélések, úgy megedzék gondolkozását, hogy általában egynek tartaték
a legjózanabb fejek közöl. Innen nője megtevén maga szerencséjét,
szerelmen kívül mély tiszteletet is viselt férje iránt kebelében. A
világért nem fogta volna őt tézni, sem saját akaratát előzve vagy
tolakodással pendítni meg. Akarás és rendelés a háznál, azt tartá, isten
után férje dolga, segítés és eszközlés a szelid nőjé. Ez vala az első
szabály a háznál, s második az illés. Illik, nem illik, ez vala az
elhatározó ige, erkölcsi életfolyási körülményekben, mely igék a háznál
inkább némi homályos, de mégis ritkán hibázó tapintatban, mint
mesterséges okoskodásban gyökereztettek. Innen későbbi korban, az
asszony ritkán fogadhata el első látogatású új házaspárt, bosszankodás
nélkül; látván sok új menyecskét, miként új csalánt, zsartos
akaratocskákkal korán csipkedni férje körül, korán felibe indulni a
házfőnek, s hamar feledni a szerény hátravonulás bájos korlátit, melyek
közt oly nyerő, oly hódító a nőnem.
A nevelésben is, e két szabály vala Szögvárynénál a vezér-fonal. Fia
ugyan szabad akarattal s tőle függetlenül neveltetett iskoláiban; de
Marit egyedül ő képezé. Leány-gyermekeknek akaratot engedni káros, így
vélekedék. Holtaiglan más fog neki akaratot kölcsönözni; szüle előbb,
férj később. Sors teendi, hogy a függés ezen lánczai rózsák legyenek-e
egykor vagy durva érczek? Minek zsartos vágyakat költeni és éleszteni,
az öntagadásra mindig készen állni kellő kebelben? Szokjék a leány
lehető rosszabbhoz; lehető jobbhoz mindenkor könnyen bírunk szokni. Így
növekedék Mari, szívében anyja után, elméjében pedig atyja és Káray nevű
tanítója után. Ez utóbbitól úgy látszék, inkább kapott kedvet a
tudományokhoz, mint azokban nyomósabb ismereteket.
Matyi, ki a vendég-szeretést egyik fő magyar jellemnek tartá, mohón kapa
minden alkalmat, vendéget láthatni házánál, annyival is inkább, hogy ez
víg kedvtelésével is egyezék. Most születése napját ünneplé, s az udvar
tele állt hintókkal. Estére azonban csak zajossa maradt a vendégnek.
Mari szobájába vonódék vissza, de Gyula, atyja parancsára a vendégeknél
maradt, s gyermeki pajzánkodásival segítette ezeknél nevelni a zajos
vígságot. Éjfél körül belépe Marihoz, ki még fenn dolgozott, Matyi,
ölében hozván fiát, és Leguli.
Fiadnak változása történt, mondá Matyi.
Mari, mellé riadt kedves gyermekének, átvevé azt, s látá, hogy a gyermek
lángban van, arczája tüzel, s erre csodás sebességgel szökdel. Aggódva
nyomá ajkára csókját, s borzadva sejté lehelletén, hogy a fiú bort
ivott.
Kedvesem! az istenért, ennek bort adtatok! – kiálta.
Nem sokat édes Marim, monda Matyi, így erősödik a gyermek.
Édes Matyim, én gondolnám, a természet maga rendjén és idő szerint
erősít; s a lángvérű gyermeknek, tüzes ifjúnak csak méreg lehet a hevítő
ital, mely jövendő sinlésnek magvait hinti el a fejledező testben.
Helyesen nagysád! mondá Leguli; de a szokás, ez a hasznos kiegyenlítő az
életben, természetet változtat, told, pótol, s hozzánk simítja az elálló
dolgokat is. Nem árt szoknunk azokhoz, miknek idővel ki nem térhetünk.
Ki tudja mi lesz idővel Gyulácskánkból?
Úgy van édes Marim! hadd szokjék. A vízissza magyart, bor-ontó
hazájában, úgy is úgy képzelem mindig, mint a mezítláb járó csizmadiát!
Ezzel megcsókolván Matyi feleségét, visszatért Legulival a vendégekhez.
Marit, egyedül maradván gyermekével, gond tépte és aggodalom. Ez
nyugtalan álomban hánykolódott, és tagjai rángatóztak, mígnem a
természet émelylyel segíte baján, mire lassadán elcsöndesedék, s mélyebb
álomba merüle. Anyja gondba sűlyedve ült felette, s hánytatta elméjét:
miként menthesse meg jövendőre kedves magzatát? Nyílt csatára kelni a
férfiakkal, sikeretlennek látá; fortélyt forgata tehát, s a szürkület
már fejteni kezdé szobáját az éji homályból, a mint tervével elkészüle.
Fián, ki felébredtekor iszonyú főfájásról panaszkodék, legelőbb is
nyájasan sajnálkodott, és korholta a czimborákat, kik kedves gyermekét
nem kímélték. Majd ezt a bor káros munkálkodásira teszi figyelmessé.
Ekkor, nehogy rontson másfelől, míg egyfelől építni törekszik, atyja
tekintélyét kívánván megmenteni, festegeté ennek jóságát, Leguli és
társai rovásaikra róva minden kedvetlent, mit a ház körül immár a
gyermek is sejdíthetett. E közé számolta a tegnap estveli boritatást is.
Hozott fel néhány apróbb eseteket, mikben atyja jóságával a czimboraság
visszaélt, s amannak egyéb hibát nem engedett fia előtt, mint önerő
hiányát, melyet egyedül a jó szív szerfeletti hajlékonyságából
származtatott.
Mindezeket a gyermek felfogásához képest azzal a besímúló kedvességgel
adá elő Mari, mely neki oly igen tulajdona vala. Eleven színekkel festé
fiának, miként igyekszik a dős-társaság belőle majmot csinálni, miként
használják az ő kedves gyermekét egyedül nevetség tárgyáúl; itatják,
illetlenségekre tanítják, ingerlik, nógatják, hogy kaczaghassanak rajta.
Felizgatá öneszméletét, s nemes büszkeséget gyúlaszta kis keblében, azt
tolmácsolgatván előtte: mily dísztelen dolog legyen, nevetség tárgyául
alacsonyíttatni le. Ha atyád parancsolja édes gyermekem, inté őt Mari,
légy köztök addig, míg ő akarja, tedd azt mit ő rendel, de csak
kénytelen engedelmességből és ne kedvből, hogy lássák az erőszakot
rajtad; meg lássd korán felhagynak veled.
Mari ezen fogása, a legóhajtottabb sikert szülé. Gyula egy vándorló
olasznál látott majmot, czifra bohó köntösben tánczolni, s azon
képzelet, hogy vele ugyan azont akarják, mit majmával az olasz tőn,
keserű érzést szüle nála. Méltatlanságot érze maga iránt, és nemes
kevélység kezdé emelgetni kis keblét. Ezen érzelem a történtek
szégyenével párítva, annyira élesíték őt, hogy a mint atyjától először
beparancsoltaték, csak anyja előtt tett azon fogadása, hogy atyjának
mint jó fiú engedelmeskedendik, tartóztatá őt bosszús kifakadásoktól.
Azonban csakhamar visszaparancsoltaték a kis duzmadt, s ez e nap óta
teljesen haszonvehetetlenné lőn atyja czimboráinak. Képzelgő ez is mint
annya! mondá végre bosszúsan Matyi, s néhány hasztalan próbák után
felhagya fiával.
Mari szive örömben repesett az első diadalmon. Hogy kedvesét még inkább
sajátjává tegye, önbizalmával sietett meghódítani viszonbizalmát annak.
Úgy szólt, úgy bánt vele, mint érettebb korúval, kinek már eszéhez,
szívéhez, bízni lehet, apróságokban megbízogatta őt, s kis titkokat
kötött állhatatosságára. A gyermek ez által tiszteltetve érzé magát, s
ezen érzet kedves ellenetben álla a majom alacsonyító képzetével.
Csakhamar kitűnt ezen indulatja minden mozdulatán, képe komolyabb színt
ölte magára, mely ritkán vonula mosolygásra s még ritkábban bocsátkozék
kaczajra; léptei szilárdabbak, férfiasabbak levének. Kedvetlensége a
czimborák iránt, naponként mélyebben gyökerezék szívében, s azt
kifakadásoktól egyedül atyja tekintélye óvá, ellenben anyját a
képzelgésig tisztelé, s gyöngéd keblének minden vágyai, iparjai, az
ennek-tetszésben határozódának.
Mari ezen nevelési módja és figyelmeztetései, korán kifejték Gyula
lelkének jellemét. Látván atyja példájáról: mily bíztalan kormányzó a
csupán jó szív, korán megszokta ész-fontolásra eresztgetni előbb minden
tettét, s azt fogadni vezérül. Szilárdság, önerejűség, önbizalom,
büszkeség, mély de bevonult érzelem, szabadság szesze, és iszonyodás
minden erőszakoltatástól, férfias rátartás és viselet, lőnek korán
tulajdonai. A nemismerő könnyen tévedhet vala benne, komolyságát
hidegségnek, józanságát érzéketlenségnek gondolhatván; a ritkán
nyilatkozó, a nehezen szövetkező, a bizalmával fösvény fiút, könnyen
önzőnek, barátságtalannak vehetvén.
De a ki felé szíve vonzott, ki bizalmát megtudá nyerni, győződve lőn az
forró érzelmeiről, érte minden áldozatra kész jó szívéről, és minden jó
és szép iránt lángoló lelkéről. Mert ezeknek úgy Mari, mint a fiú saját
eszmélete, naponként több-több élelmet adának. Anyjáért égett indulatja
a gyermeknek, s ő volt neki minden jóság, minden emberi tökély példánya.
Mari nem állapodott itt meg kezdett munkájában; magára vette oktatását
is Gyulájának. Eleinte az olvasásig jól folyt a dolog, édes anya
tanított, szerető fiú tanult, s bámulásra méltó volt a haladás. De most
fájdalmasan érzette Mari, hogy maga sem sokat tanult valaha, s nemes
elhatározással szánta magát tanulásra, hogy taníthasson. E részben nagy
segélyére volt neki Káray, ki gyakran megfordúlt a háznál, és a kasznár,
egykori tanuló-társa Matyinak, s mindig elsőbbek közöl való az iskolában
Mari ezekkel értekezék, s mohó szorgalommal lőn tanítványukká. Olykor
álmától lopott el egy pár órát, hogy fia oktatására szükséges könyveket
olvasgasson. Miként jótévő csatorna, felfogá a forrás-vizet, hogy azt
szükségre, haszonra vezesse; s míg a férfiak erdőn, mezőn zajgottak, ő
vas béketűréssel tanítgatta fiát; s utóbb sokszori magányának
legfűszeresb éldeletei, a tanítás ezen órái valának.
Volt egy az atyai szív jellemei közt, mely a gyermekbe korán
átgyökeredzett. Honszeretet vala ez, s kedvező hajlás minden iránt, a mi
magyar. Gyakori beszélgetés anyagja volt a háznál: dicsérése a magyar
földnek és névnek. Gyula korán megszokta önesze rovására kétkedni
azokban, miket atyja monda vagy tőn, és Mari kiszámolt műve vala az,
hogy a gyermeknél a fiúi tisztelet, csak engedelmességből, és ne