A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 19

folyamát. Ekkor kezdé tehető javítások iránti némely észrevételeit
közleni a tiszttel. Főt rázott ez, s hol felelt, hol nem felelhetett,
vagy akart, hol vitákba is ereszkedett; de engedésre ritkán vala
bírható, és hol okaiból kifogya, azt állítá, hogy ez vagy amaz rend és
pontosság, még nem elmaradott köznépünkhöz és cselédségünkhöz való; egy
másik javaslat pedig csak papiron áll meg, s a földön másként fogna
kiütni; egy harmadik, csak könyv-irászok ábrándozása s a t. Egy szóval:
az öreg tiszt esküdt ellensége volt minden újításnak, mi agg napjaira új
betanúlást hozhata, s egy a régi kerekvágásban döczögő agg csézák közől,
kivel a csak most ütköző szakálú ifjú úr, sehogy sem boldogúlhatott.
Atyjánál tett tehát kisérleteket; de innen is visszaveretett. Matyi
ugyan nem vala makacs a gazdaság vitelében, s Valkaytól sokat elfogada e
részben; de egy éltesebb gazda, kinek modorját, hosszas tapasztalás és
siker ajánlák, és ifjoncz könyves Kálmán, miként nevezé, ki sem
szántott, sem vetett még, nagy különbség vala előtte, bár mily fenszabá
is egyéb osztályokban fiának ismereteit. Hajlunk, különösen a
gazdaságról azt hinni, hogy az egyedűl tapasztalásnak kivonatja;
annálfogva rendesen átalljuk abban az ifjabb tanácsadót. Könyvből
gazdálkodni, ezt szokta Matyi fiának felelgetni, épen olyan, mint
földabroszon utazni, min mocsár, sár, kátyúk feljegyezve nincsenek, s
azt vélnéd, hogy szekered is szintoly gyorsan fog haladni, mint ujjod a
papiron. Gyulánk, miben sem boldogúlhatván, elesék kedve újabb
ostromlásoktól, nehogy tolakodásával fiúi tisztelet ellen látszassék
véteni.
Unalom kezdé őt környezni, minthogy festés és vadászat, mulatságok
valának neki inkább mint munkák. Elégűletlen vala önmagával, vesztegleni
érezvén tehetségeit, és czéltalanúl folyni el napjait. E végre megkéré
atyját, hogy még Bélteken kívül lévő jószágainak bármelyikét engedje
neki által. Kérése nem vala teljesíthető, minthogy azon jószágoknak még
béréveik vannak hátra. Ifjúság tetteknek kora, így érze Gyula; izom és
erő a tagokban, láng és nyugtalan ipar a szívben, nem hagynak, nem
tudnak henyélni, s elveszti önjét azon ifjú, kit sors és körülmények
munkátlan veszteglésre kárhoztatnak. Kedvtelése és édes anyja
emlékezete, gyakran lecsalák Gyulát a kertbe, s számos üres óráit tölté
abban. Eszébe ötlék most, miként az, bár bűves minden fa- és fűnemben,
rendetlenűl álla művésztelen pongyolájában, hibás felosztásokkal, s régi
mesterkélt idomú elrendezésekkel; azt tehát új alkotásba hozni, föltevé
magában. Engedelmet nyervén atyjától reá, azonnal munkához foga, hogy
mit még az évszakasz engedhet, megtehesse.
Ez egészen új életre költé Gyulát. Hogy közelebb lehessen munkásihoz, a
kert mulatójába hurczolkodott által. Vágyása volt az egész kertet ángol
ízlés után rendezni el, minthogy erre már maga a természet is látszatott
fekvését ajánlani. Nyugotra a meredekebb oldal, egy pár tetemes sziklára
hajlott, alját keresztűlfutó patak metszette, s túl rajta szelíd kelésű
domb emelkedett. A keleti oldal halkabb lejtésű volt és naposabb. De
Gyula jól tudá atyjáról és mostohájáról, hogy ezek inkább hajlanak a
hasznoshoz, mint széphez; tervébe vevé tehát e kettőt ikres szövetségbe
kötni egymással össze. A nyugati oldalon ángol osztályzatokat alkotott,
a keletit pedig haszonadó táblákra osztá, miket amazoktól fákkal és
bokrokkal különöze el. Ezen választó fák tövében szelid varázslattal
állott a kertész csínos laka, hogy az előtte terjedő növényes kert,
mintegy ennek lakósa élelmére lássék alkotottnak. Ezen utóbbi
kertosztály is nem vala aggodalmasan idomítva. Miként hely engedé és
természet kíváná, csoportban álla itt virág, fűszer és növény; ott
gyümölcsfa, bokornak, törpének vagy szálasnak nevelve. Ezen új
szerkezésekkel és általtételekkel, az egész kert új alakot nyere,
melyben a szépített természet mint egy nyájas tájfestmény, legeltete
szemet és szívet. Gyula még a jövő tavasz nyilásával igéré az igézőt
alkotásainak, mit már a hanyatlott ősz meg nem adhata azoknak; egyedűl a
képzelet vala kénytelen most pótolgatni nála a haldokló évszakasz
kietlenségét.
Azonban a gyászos diófák Gyulának is nagy akadályára valának
elrendelésében. Épen aljokba esék a faoskola, mely alkalmasan máshova
nem tétetheték; amazok pedig elfogák attól a szükséges napot. Gyula
sürgetést tőn irántok atyjánál, s ez Legulinál.
Barátom, így szóla Matyi ehhez, emlékezhetel: mily győző okokkal mutatád
meg egykor Valkay ellen, ezen diófák haláláhozi igazamat. Most te vagy
urok, kérlek, ne halaszd kivágásukat.
Legulinak épen nem fekvének szívén a fák, sőt vaskos egyenes derekaikból
drága deszkákat remélvén, már el is tökélé vala magában kidöntésöket; de
már szokva vala használni Matyi könnyű adakozásait, s így diófáival is
rátartá magát. Előre bocsátván tehát, hogy barátságért, szomszédságért,
kész mindent tenni, mi tehető; de ezen esetben tartozásból semmit: édes
barátom, így felele Matyinak, akkor mint ügyvéd szóltam, kinek
kötelessége úgy forgatni a fegyvert, hogy a markolat mindig principálja,
éle pedig annak ellenfelei fölé álljon; most pedig mint tulajdonos más
szempontból látom a dolgot. Minden dolog pedig csak olyan, milyennek azt
látjuk, vagy látni bírjuk. Ekkor elkezdé Leguli a servitust római jog
után fejtegetni, a diófák alkalmatlankodásait annak ótalma alá vonni, és
vitáival egészen kihevíté Matyit. A teher-szolgaság (servitus) ótalma
nem egészen akarván világítni ennek, Leguli végre azt kezdé mutogatni,
miként a diófák a fa-iskolára nézve, épen nem állnak nap ellenében, s
ezt, ha épen borúlt napon nem esett volna a vita, kész vala a helyszínén
is bebizonyítni.
Barátom, így szóla erre, tűrelmét vesztve Matyi, már látom, magát a
napot is levitatod az égről, s arra készteted, hogy barátságodért
nyugaton keljen és keleten nyugodjék le. Nehogy a természetet falunkban
kifordítsd a sarkából: szólj, mit kivánsz egy szóval fáidért?
Leguli a czélnál vala. Kurta volt az alku, s Matyi szokás szerint elég
borsosan alkudott meg a diófák halálára.
Matyi általában nem vala elégedett Gyulával. A mennyire büszke volt fia
míveltségére, annyira átallta, hogy mint mondá, czélt vesztve, otthon
vesztegel. Homályos küzdései még mindig érezteték vele, hogy nősülésével
kissé sűlyeszté nemzetségét; s ezt jól készült fia, mi könnyen emelheté
ismét hajdani fényébe vissza! nem lehete tehát nem fájlalnia, hogy az
minden hivatalviseléstől idegenkedék. E mellett az sem vala inyére, hogy
Gyula a háznál tartózkodék. Bármily tisztelő, érett viseletű s
engedékeny vala is ő, bármint látszék is a figyelmet megadni
mostohájának, inkább óhajtná, kedvelné őt Matyi távol a háztól. Az
ifjúnak komolysága, józan érettsége, szilárd viselete, s bár szerény, de
szigorú erkölcse, s hol hibát és igazítni-valót látott, nyílteszű és
szívű észrevételei – alkalmatlan fékek valának Matyi indúlataira és
kedvteléseire nézve. Gyulának mentori szelleme alatt, mintegy kötöttnek
érzé magát Matyi, szavában és tettében; s mi leginkább nyomasztá őt, az
vala, hogy azon modorba nem lelheté be magát, mely fiávali bánásában
biztos fonala lehetne, nem bírván folytonosan fentartani sem a nyájast,
sem a tekintélyest. Mindkettőben gátlá őt annak eleven és nyomasztó
érzése, hogy fiához, lelki erőre nézve gyönge arányban áll. Feszíté őt
az is, hogy Gyulát, több jelenségekből elégületlennek tudá háza
állásával és gazdasága folyamával. Innen Matyi mindent elkövete, hogy
bérlőivel idő előtt végezhessen, s Gyulát házától elhelyheztesse; de
azokkal, kik igen jutalmasan bérlének, nem boldogúlhatván, örűle, hogy
Gyulát a kert elvoná; habár a nem kevés rontással, főkép fákra nézve,
termési elmaradással ejtett új alkotásokat abban, nem épen a legjobb
kedvvel szivelé is.
Léni sejté az apa és fiú közti vont húrt, s teljes erőből igyekvék azt
ereszkedésre hozni; a minthogy maga is vala egyedűl az, ki a békét s
kölcsönös tűrhetést köztök fentartá. Ha Matyi, ingereltetve Leguli
által, ki Gyulát elóhajtá a háztól, kifakadással fenyegető borúban
állott, Léni közbeveté magát pártfogásával, s Gyula tettét, szavát,
kedvező tolmácslatival ártatlan színbe öltözteté, jeles tulajdonait
gondosan előtünteté, felhordá minden szavát és tettét, mikből apja előtt
fiúi tiszteletet fejtegethete ki; s így valóságos villámhárító lőn közte
és fia között. Más részről kettőzteté Gyula iránti nyájasságát és
figyelmét. Elszedé előtte atyja szavainak olykori fulánkjait, s ennek
kegyével altatá az ifjat. Maga pedig, hogy fűszerezze otthoni
tartózkodását, kedvteléseihez csatlá magát. Meglátogatá gyakran kertbeli
munkáit, órákat tölte ezeknél vele, elragadtatást mutata alkotásaira,
apró és könnyen teljesíthető saját kivánságait jelenté neki a
konyhakertre nézve, s mindenben nyájasságot és bizalmat bizonyíta
iránta. Szükségeiről, kivánságairól, szolgálatos készséggel gondoskodék.
Reggelijét; ozsonnáját maga hordá ki a kertbe, vagy be a szobájába;
fehérneműire első gond vala a háznál, s Gyula nem egyszer tapasztalhatá,
miként mostohájánál, mellette minden más, ha kivel ütközésbe kelle
jönnie, mellőzteték.
Gyula, mostohája iránti tartozó tiszteletében nem hibázott soha; de azt
inkább kötelessége eleven érzetéből, mint vonzalomból tette. Most annyi
sziveskedés után, nem állhatott ellent, mostohája iránt szívében kelő
hálájának, bár különben attól némileg idegenkedett is. Kezdé megismerni
csalatkozását benne, hiányos míveltsége mellett jó teremtésnek tartani
őt, olyannak, ki atyja zajos természetéhez, tán ezerek felett
legalkalmasabb lehete. Ennélfogva maga is viszont nyájas vala iránta, s
mi alkalmat sem ereszte el használatlanúl, melylyel neki szivességet
tehete.
Matyi, fiának hazajötte óta, vigyázóbb lőn mind viseletében, mind
bor-italában. Azonban annyi erővel még sem birhata maga felett, hogy
olykor az asztalnál meg ne tévedjen szokott mértékében. Így vala ez
vacsora felett, midőn az idei szűk szénatermésre fordúlván a szó, Gyula
a bélteki rétek soványságát róvá meg, s csodálkozását jelenté abban,
hogy hazánkban, melynek termesztés és marhatartás a fő ereje és
gazdagsága, oly csekély gond és szorgalom fordíttatik a rétek
javítására. Magok a kender-földek, melyek inkább soványságot látszanak
kedvelni, sok helyen bőven kövéríttetnek, míg a rétek magára a
természetre hagyatnak. Vízzeli megfuttatásaikról, vagy hasznosabb
fűmagokkali bevettetéseikről épen szó sincs. Ezen javítások hasznai
bizonyságaira a német s francz tartományokat hozá fel.
Ott tán beretválják is a réteket? kaczaga Matyi, kit Gyula szavai,
czélzást vonván ki azokból gazdálkodására, boszantának; mert a beretva
természetesen lefogja azt is, mit a kasza hátasan szokott meghagyni a
réteken. Így van az barátom, szóla Legulihoz fordúlva, ki épen nála
vacsorála; küld ki fiadat utazni, s felibed okosodik! – Most egymást
űzék a bortól s Leguli titkos javallásaitól hevűlt Matyinak durvaságai
Gyula ellen. Gyula tisztelettel hallgatott; de Léni azonnal pártjára
kelt, s már betanúlt modorjával csakhamar lecsillapította a zúdulatot.
Gyula szobájába vonódék. Csakhamar utána belépe hozzá Léni, s nyájasan
engesztelé őt atyja méltatlansága iránt. Gyulát igen megilleté ezen
gyöngéd figyelme mostohájának, s mit eddig nem tőn, hálás érzetében
megcsókolá kezét.
Léni erre nyájasan nyújtá ajkát, s anya és fiú, lágy érzelemmel
csüggének egymás csókján.
Így többszörös siker-vesztett próbatételei, atyjának gazdasága és
háztartása körűl, még inkább megerősíték Gyulát azon elvében, hogy csak
szabadság és független állapot bírhatnak oly karba helyezni bennünket,
melyből kihatólag munkálkodhatunk; csak ebből győzhetjük le
hazánkfiainál, az akadékos előitéleteket, midőn üdvös újat, hasznos
jobbat kívánunk behozni közéjök. Feltevé tehát magában, hogy addig míg
önkezére kerűl, csak készűljön terveivel, a szebb és szabadabb
jövendőhöz; mert úgymond, addig csak üres hang és képzelgés tanácsa
minden javaslatunk, melyet példaadással nem támogathatunk.
Matyi naponként zajlóbb vala Gyula iránt, s az ifjú elkeseredéseiben,
különféle terveken jártatá elméjét, az atyai háztól lehető
szabadúlhatása végett.
Farsang utóján a szomszédban mulatság készűlt, s Biri csupa óhajtássá
vált megjelenhetni abban. De Léninek nem vala kedve elmenni s így úrnő
hiányában el kelle maradnia Birinek is. Ez kétségbeesésében bátyját fogá
elő, s nyüzsge rajta, hogy menne vele. Gyula felforgatott érzelmeivel
nem vágyott víg társalgásba, s huga kérését megtagadta.
Legalább hát mostohánkat bírd arra, hogy eljöjjön; esdekle Biri.
Ezt szintúgy megteheted magad is, felele Gyula.
De a te szavadra csak többet ad, mondá pajzán mosolylyal Biri. Előttem
mit is titkoljátok, veté ledéren utána, rég tudom én, hogy szerelmesek
vagytok egymásba.
Gyula felpattant székéről, s hugára bámúlt. – Hagymázban beszélsz leány?
kérdé neheztelve. De Biri, mint ki bizonyos dolgában, nem hagyá magát
kivettetni sarkából. Megengedem, hogy te bátya nem eszmélsz reá; de
mostohánk hidd el horgon van, s apró gyanúit előraká, és gondolatlan
szavaival, egy tövissel többet nyoma Gyulának szivébe. Biri nem volt
nyílt szívvel bátyja iránt; mert ő az ablakon épen azon pillanatban
tekintvén be Gyula szobájába, melyben világ égett, midőn Gyula és Léni
egymást csókolák, teljes hiedelemben vala, hogy Gyula nem idegen
mostohájától.
Gyula borzadozott, de Biri szokott könnyelműségével vette a dolgot, sőt
hajlónak mutatá magát a titoknoknét játszani köztök. Gyulát bosszantá
húgának aljasúlása, s csak azon győződés vigasztalá őt, hogy az inkább
fontolatlan könnyelméjének, mint sűlyedt szívének következménye. Miként
szokása vala, ha kedvetlen dolog sújtá, fegyvert vete vállára, s kimene
a hegyek szabadjába, vagy megemészteni bánatát, vagy orvoslását találni
annak. Itt azonnal hajlott a dolgot egyedűl Biri könnyelműsége
jelenségeűl venni, apróbb ütközései eloszlának, s ezentúl szoros
ügyelést tévén föl magában, nyugodtan tére haza.
Azonban a gonosz Biri jól látott. A szerelem jelenségeinek nyomozásában,
alkalmasint biztosabb tapintattal bir a szép, mint a férfi nem; csaknem
biztosabban sejt amaz, mint ez tud. Biri felfogá s egybeveté Léninek
ügyetlen pillantásait, melyek olykor Gyulára esének, szokatlan
sziveskedéseit és irántai éber figyelmét, körűltei dolog-kereséseit, s
több efféléket, mik zsenge pörsenései a fakadozó indúlatnak, s kiszámolá
azokból az igazságot. Léni inkább körűlményeibe, mint személyébe
Matyinak lévén egykor szerelmes, összekelés után hamar megtelt újdon
állapota ingereivel, s bár hiúságát betöltöttnek érzette is, nem
szívének ürességét. Egész erővel lepé ez meg, a mint Gyula utazásából
haza tére. Az ifjúnak fejdelmi termete, hidegség és eltolás nélkűli
férfias komolysága, szilárd viselete és tartása, egyszerre ostromba
fogák szívét és érzelmeit. Minden józanságát és önmagáni hatalmát össze
kelle vennie, hogy el ne árúlja forró kívánatait. Léni minden
elhanyagolt neveltetése mellett is, sejté vétkességöket ezeknek; s
eleinte, miként elsőbb otthon-tartózkodásakor is Gyulának, nem valának
neki czéljai a körűltei kedvkeresésekben. Szívesen legeltek szemei az
ifjúnak kellemein, kedvesen telt ideje, ha ez utazásait beszélé, édes
kéjt érzett szomszédságában; de mindezek csak homályban álló jelenségei
valának, Léni kelő indúlatjának, melyet az anyai viszony is mentegetett
előtte, s az idő eszméletlenűl érlelt nagyobb és nagyobb erőre. A
kisértetteli egyszeri megvívásra, sőt annak legyőzésére is, gyakran oly
szív is elég erőt és szilárd elszánást bír összegyűjteni magában, mely a
naponkint megújuló ostromnak megfelelni nem képes, s elgyengűl alatta.
Léninél is így vala ez; vívásai naponként gyöngébbek valának, indúlatja
naponként zajlakodóbb, s rajta erőt venni alig álla többé hatalmában.
Gyula azonban figyelmessé tétetvén Biri által, ügyelőbb lett
mostohájának minden mozdúlatára, s hűledezett, látván a gyászos
jelenségeket, mikről álmodni sem bírt volna. Iszonyodott benne az
erkölcs és fiúi tisztelet; s annyira hátravonta magát mostohájától, hogy
majdnem botrányt okozott a háznál. Gyakran azonban azt volt vélni
kénytelen, hogy csalatkozik; mert Léni jobb eszméleteiben, hogy segélje
szívében a szent kötelesség győzelmét, szintúgy visszavonakodék
Gyulától, s csak őrzetlen pillanataiban árúlá el boldogtalan indúlatját.
Így telt el a tél, s a tavasz élete megzöldűlt a mezőben. Megnyílt Gyula
kerti munkája is, s mihelyt teheté, azonnal ismét kerti mulatójába
hurczolkodék, hogy ezzel is távolabb eshessék mostohájától. A kedves
évszak kecsei, igérve fejledeztek most Gyula kertalkotásain; szem és
szív elbájolva mulatoztak azokon. Kettős szorgalommal látott most Gyula
azon munkákhoz, melyek ősszel elmaradtak, s ezek és kertje valának most
világa neki.
Egy délután Gyula ültetéseit nézeglé, közel hozzá Panna asszony, a
vadászné, veteményt gyomlála. Egy darabig oldalgott ez az úr körűl; de
mindinkább közelebb simult hozzá, fel-feltekintett munkájáról reá,
zörgött, köhögött, hogy észrevétessék, s akként intézte a dolgot, hogy
végre figyelmessé kelle lennie Gyulának reá.
Kend az Panna asszony? kérdé ez.
Én vagyok, nagysága! felele Panna, kezet csókola nála, s szivesen
hálálkodék neki.
Hogy van kend? mintha megsoványodott, megütődött volna?
Nem csoda, felele az asszony, kötőjébe törülvén nedvesedő szemeit; a
boldogúlt asszonynyal sírba szálltak az én napjaim is. Ekkor megerede
szájából, Marinak és a hajdani időknek magasztalása és újabbak
mostohasága elleni panasz. Gyula szükségbeni sinylést vélvén nála, egy
pár ezüst pénzdarabot akara kezébe nyomni, de Panna asszony, sok
unszolásira sem fogadá azt el.
Élhetek, csókolom kezeit nagyságának; így szóla, s szegény embernek ez
elég. Nem is azért esengtem ide – hanem – hanem – Itt elhallgatott Panna
asszony és körűltekintgetett, mintha lesetéstől remegne.
Hát mi baj van Panna asszony? kérdé figyelmezve Gyula.
Menjen nagysága azon bokrok közé, a kertész laka mögé, majd én is utána
kullogok, mondá súgó hangon Panna.
Gyula ismerte a hű lelket, s szavára megindúlt a jegyzett hely felé, nem
tudván: mit véljen e szokatlanságról?
Csakhamar utána lopódzott Panna. Itt újra megcsókolta Gyula kezét.
Engedjen meg nagysága, így szóla, ha botor parasztnő létemre, nem tudom
az úri emberséget. – Boldogúlt édes asszony-anyja kegyes asszonyom volt
– isten nyugosztolja! – tudom nagysága nem neheztel, ha egy kérdést
merek. – Itt megint elhallgatott Panna, s küzdeni látszott magával:
tegye-e kérdését, nem-e?
Gyula biztatta, s Panna, miután az ifjú úrtól többszörös fogadást
csikart ki, hogy nem neheztelend, félig elfordúlva és szemlesütve, e
kérdést tevé: hogy van nagysága a mostohájával?
Panna asszony látván Gyula elhalványodását, mintegy maga is megijedt
vakmerőségén, hirtelen megragadá Gyula kezét és ajkához nyomá azt: ó én
ostoba, mit kérdek? Így szóla; hiszen az én boldogúlt asszonyom fia,
nevelése, istent nem feledhet! Nagysága tudom ártatlan, bizonyosan
ártatlan, mint egy husvéti bárány!
Az vagyok, jó Panna asszony, isten látja, az vagyok! felele Gyula; de
mondja meg nekem, miként jő ezen kérdéshez?
Engedje meg nagysága, hogy ostobául kimondom. Már régen ver a szele,
hogy az ifjú asszonyság és nagysága egymás után esenkednek; mert a
cselédség lát és hall mindent a ház körűl, mikről az uraság nem is
álmodik. Az én napom ugyan az udvarnál már lehúnyt; eszembe jutott
kegyes jó asszonyom, édes asszonyanyja nagyságának, eszembe: miként élt
halt fiáért, megszorúlt szívem bánatomban! Elmégysz, gondolám magamban,
megmondod nagyságának, hogy suttognak, de te nem hiszed: mert jó anyának
jó gyermeke fél az efféle kárhozattól.
Gyula megköszöné Panna asszony hűségét, s a kert hátúlsó ajtaján,
átallván tanút gyötrelmének, kimene a szabadra. – Ennyire ment hát már a
dolog, hogy cseléd és falu suttogják gyanúit atyám háza
becstelenítésének? Így tünődött magában s eszméletlenűl anyja sírjához
jutott. Merően nézett kiskorig halmára, majd könny szökvén szemébe:
áldott hamvak, kik itt nyugosztok, így szólt ellágyúlva, s térdre omlott
a sír hantjára, ihleljetek erőt az ifjúnak gyötrelmére! – Egy szellő
suhana el a sírhalom felett, s annak fűszálait lengeté. Gyula, szelid
anyjának lelkét sejté abban, s felszökvén: nem, nem! így kiálta, el,
messze innen, a merre két szemem viszen! felmentlek gyarló nő veszélyes
vívásod alól, elviszem magammal a bűn alkalmát, melyet úgy látszik
önmagad is kárhoztatsz! – Egyszerre kőszálként szilárdúl álla föltétele,
hogy elhagyja az atyai udvart, melyben úgy is czéltalan henyeség epeszté
őt, s önerejére bizza a világban sorsát. Eleinte néhány napot akart
várni, czélja kivitele előtt egyet-mást óhajtván még rendbe hozni; de
majd meggondolván magát: nem! így szóla eltökélve magában, halasztás,
hol futnunk vagy jót tennünk kelle, egyik rejtett horga a pokolnak!
Holnap megyek! s haza tére titkon megtenni intézkedéseit.


KÉPJEGYZÉK.
Fáy András arczképe II
1. Egymást váltogató érzéssel borult a sír harmatos hantjára 3
2. A hadnagy szívteléssel és csodás béketűréssel készítgete Matyinak kardokat 37
3. … Társai segíték be mindkettőjüket 84
4. Ily beszéd közt a czélba vett diófák alá értek 124
5. Táncz, enyelgés és tréfa közt folyt el nagy része az éjnek 163
6. … Hevesen szorította kebléhez a kedves leánykát 199
7. Az első halász kora óta alig esett ily különös bájú halászat 266
8. Mindenkinek szeme a falu felé fordul 282
9. Angelica lelke nem bira eltelni 296
10. Szélkelepként indult meg nyelve 327