A Bélteky ház: Tanregény (1. kötet) - 10

septemvir és neje palotája. Szerénységök ugyan ezen utóbbiaknak, meg nem
engedé, hogy a rangkórságot amazok ellen pártolás alá fogják, ámbár a
septemvirné, olykori kifakadástól meg nem tartóztathatá magát;
mindazáltal ha a kis Vincze nyilt egyenességgel, bácsijának szólítá,
szintúgy a látogatóul jött kegyelmes urat, mint többeket a cselédség
közöl, a szobaasszonytól szivesebben hagyá magát megcsókoltatni, mert ez
többféle szívességgel kötötte le őt magához, mint a kegyelmes
asszonytól, minthogy ennek, úgymond, tobákos az orra – ha félre tett
pénzecskéjéből cselédeket ajándékozott, minthogy édes anyja méltatlan
volt irántok – ha a gyermek, feszes köszönésekre, vagy épen tudása
fitogatására erőtetvén a vendégek előtt, elbúva előlök vagy első
alkalom-nyiltával kiillana – ily esetekben nem vala nehéz arczaikból
szívök elégedetlenségét kiolvasni, sőt ilyenkor a nevelő sem kerülheté
ki, hogy általok komoly szóra ne vonattassék.
Én tisztviselőnek szántam a fiamat, mondá a septemvir neki, s ilyennek a
világ és állományok belső választó-falait ismernie és tisztelnie kell.
Midőn társaságos életbe léptünk, kapujában ennek, sok szép köntösét
leraktuk a jámbor természetnek.
Kegyes engedelmével nagysádnak, felele a nevelő, én ugyan a mai
világban, melyben sokaság tolul hivatalokra, épen nem látom károsnak, ha
egy két belső és külső tehetséges, elvonul is előlök. Azonban szüléinek
kívánságára, reménylem véghez vihetni azt, hogy Vincze ne irtózzék a
hivataltól, s idővel meg is felelhessen annak. Azzal, úgy vélem, nyer a
haza, ha hivatalnokai inkább terheiket tekintvén a hivataloknak,
áldozatul adni határozzák el magokat, mint puszta fényeikre pillogva,
ragyogni vágyó hiúságból esengnek azok után.
Teher és ragyogás kedves úr, toló és húzó erők a hivatalos világban,
mondá a főispán; egyik a haza illetősége, másik a tisztviselőjé. Kérem
tessék ügyelettel lenni ezen szempontra.
Megigéré ezt a nevelő, s örvendezve lelkében, hogy csak czél s nem gát
téteték iparának. Azonban új hullámok kelének ellene, miket
lecsillapítni nem álla erejében! A septemvirné, kemény, szigorú
asszonyság, kedvét lelé abban, hogy sokat igérő fiát a társaságokban
ragyogtassa, s egyszersmind korán szoktassa őt rangjához és társasági
illedékhez; s ezekben annál buzgóbb vala, minél inkább hivé, hogy
ellenmunkálatúl a nevelő elvonult szobai nevelésének, azok szükségesek.
Untalan fitogtatnia kelle az úrficskának a maga tudásait, feszes
bábmódra állnia meg a koros vendégek előtt, száz meg száz korholást és
apró fenyítést emelnie el anyjától, apró vétségeiért az udvariság,
társasági illedék, helytelen szóejtés vagy test-tartás ellen. Szintígy a
főispán mindazért, hogy erejét érezvén abban, szenvedélye vala, mind
pedig hogy tisztviselői pályára azt elkerülhetetlennek itélé, minden
iparral szónokságra kíváná képeztetni fiát, s azt korán kezdetni meg
vele, hogy a szükséges testállást, hajlást, nyelv-forgást és főkép
bátorságot, idejében megkaphassa. Nem esheték a háznál ünnepély,
ismerősök körében név- vagy születésinap, új év s a t., hogy a kis
Vinczének szónoklása ne lett volna, melynek próbáit mindig maga előtt
tartatá az úr. Ilyenkor elönté szabályokkal a gyermeket, de nem bírván
nevelői béketűréssel, gyakran zordon vala hibái iránt, s czélt vesztve,
ritkán lehete szerencséje megérni, hogy elcsüggesztett és
elbátortalanodott fia, elakadás nélkül adhatta volna szónoki
mutatványait.
Ezen nevelési tévedések, el nem látott káros befolyással valának Vincze
egész lelki sajátjára. A gyermek szívlágyságot, meleg érzést, és
hajlékonyságot kapott ugyan nevelőjétől; de szüléinek erőszakoltatásai,
bátortalanná és bizodalmatlanná tették őt önerejéhez; emberek közt
bizonyos vak-szemérem tartá őt magába vonulva, s rendszerint idő,
ismerkedés és átmelegülés kellének ahhoz, hogy valódi alakjába tűnjék
elő; a midőn is közlő, szives, meleg, sőt forró s mindenkép
szeretetreméltó lőn.
A nevelő, nyilván növendékjénél, korával együtt mind szív mind fő, ügyes
tapintattal tudá egybeolvasztani a szülék kilátását, saját nevelési
elveivel. Kifejté a gyermek szivében a fiúi tiszteletet, a haza
szeretetét, fejében pedig azon kötelességeket, mikkel ezek iránt
tartozunk; s szépnek, nemesnek festegeté neki azon elhatározásunkat,
minélfogva ezek javáért, nyugalmáért, áldozatokra is készek vagyunk. A
gyermek hajlékony szíve, sajátjává tevé ezen nyájas képletet.
Vinczének ezen nevelőjét, ki hivatalt nyere, egy másik váltá fel,
szintoly szigorú erkölcsű ugyan, mint amaz; de a világ folyásában jóval
járatlanabb. Mint bölcselkedés tanára, előitéletesen kedvelte a maga
tudományát, s kedvteléses iparja vala, munkái által lenni egykor
nevezetessé a maga osztályában. Az újabb philosophia elveinél, miket
inkább kémlelődőknek tarta, felebb becsülé a régi görögök philosophiai
pártjaikat, melyek tudományaikat átfolyaták az életbe is, s inkább
gyakorlatiak valának. Ezek közt, minthogy saját sorsával, mi gyámoltalan
szegénység vala, leginkább egyezék, különös előszeretettel volt az
Antisthenes cynismusa iránt. Azonban birt még is annyi belátással, hogy
ennek gyakorlatba-vételét, a mai világban, majd lehetetlennek ismerte.
Annálfogva a stoához szegődött, melyet csak mérséklett cynismusnak
tartott. Elfogadta ennek úgy erkölcsi szigorúságát, mint testi kényletek
iránti sanyarúságát, s nevelő nézetei is azokhoz valának leginkább
szabva. Most egy munkán dolgozott, melyben szinopéi Diogenesnek nevelési
elveit igyekezett kifejtegetni, mik szerint nevelheté egykor Xeniades
gyermekeit. Ezek közt főhelyre állítá a szigorúságot lélek, és
szegénységet test körül; mert úgymond, sokkal könnyebb ezeknek idővel a
körűlményekhez képest terjedezni, mint terjedett erkölcsű léleknek és
kényletű testnek zsugorodniok amazok után. Nyájas eszme vala a nevelő
lelke előtt, gyakorlatba venni ezen elveket Vinczénél; de csakhamar
talapasztalá, hogy nagy részével nem boldogulhat, ennek szüléi miatt,
kik közől főkép a főispánné, igen hajlott őt botornak, ha nem eszelősnek
venni, minden elveivel együtt. Azonban annyi sikere csakugyan lőn
iparjának, hogy a serdülő s már józanodó gyermek, némi idegenséget
kapott szivében, a fényűzés puhító kényletei iránt s eltolódék minden
haszontalan csillogástól. Asztalnál felét is elbocsátgatá maga mellett
az étkeknek, s csemegét nem kóstola, ágyaul kemény szőr-derekalj,
öltözeteül könnyű, sima és egyszerű köntösöket kívána, s maga körül nem
hagyá a cselédséget szolgálatot tenni; sőt nem nyugvék atyja előtt, míg
pomparuhájáról le nem esdeklé a csillogó paszomántot. Mert a nevelő
ügyes vala elhitetni a fiúval azt, hogy a fényűzés kényelmei, vagy gyáva
puhítások, vagy gyermeki csillogások; s melyik gyermek nem vágy örömest
az érettebb koruak sorába? melyik nem követel szivesen önerejűséget?
Elvei mellett, nehezen fogta volna sokáig megállani helyét, a
septemvirnél ezen nevelő, ha szerencsére nem olvassa Zenóról, a stoa
alapítójáról, hogy ő Antigonus királynak, minden szigorúsága mellett is,
ügyesen tudta csapni a levet, s ennek példája után, ő is a septemvirben
és nejében a maga Antigonusát nem tekinti. Így képes volt egy pár évet
tölteni ki a háznál, melyek alatt mindinkább meggyökereztette Vincze
lelkében, elvetett magvát az egyszerűségnek, és minden álfénytőli
idegenségnek.
Megérkeztével a főispánnak, bejelenteté magát Gyula. Néhány feszes
tudakozódás után szüleiről és útjáról, eleresztetett. Előbb nőmnél fogja
tenni öcsém uram üdvözletét, mondá a főispán, aztán ezt a pört fogja
kivonni. – Gyulát bántá ezen parancsoló tón, mely a főispán magas
termetével, feszes állásával, nyájasság nélküli arczvonásival párítva,
reá nézve egészen visszatoló vala. Érzé, miként kímélőbb, udvariasb mód,
szives készséget fogott volna nála kötni a kötelességhez. Nehezen
szívelheté az ily tekintély-tartást; s ott, hol a kötelesség nyilvános,
s a másik fél alóla magát vonogatni gondolatjában sem tartja,
szükségtelennek, sőt idegenítőnek vélé azt.
Azonban sietett megtenni tiszteletét a főispánnénál is. Ez vizsga
szemeket jártatott az ifjúnak arczán, termetén és öltözetén. Kegyesen
hozá le előtte a házávali atyafiságot, s ajánlá fiát barátságába. Majd a
felől tudakolá őt: mi házakkal lenne ismeretsége Pesten? – Egygyel
sincs, felele Gyula; épen tegnap vala szerencsém a bálban báró Regéczy
kisasszonyhoz és testvéréhez, kivel egy iskolát jártam egykor.
A főispánné arcza szembetünőleg derűre nyílt e szavakra. Ottan becses
ismeretséget tőn öcsém uram, jeles az egész úri ház, s ajánlom
használatát ezen becses megismerkedésnek. Kegye, mely eddig leereszkedés
vala, inkább nyájasságra simula most, s Gyula tűrhető elégedéssel lépe
ki ajtaján. Egy fiatal, nyíló korú lyánka, súgár, mint fiatal lenge
fácska, készséggel kapa a gyertyához, s angyali szívességgel világítá ki
neki a már biztalan alkonyban. Megálla Gyula a folyosón kétkedve: ha
vajjon angyalt lát-e most, vagy halandó lyánkát? Abban azonban
megegyeztek érzékei, hogy kedvesebb teremtést nem látott éltében soha.
Egy lyánkát láttam az anyádnál, mondá szobájába érve Vinczének, ki az?
Gyomay Klári, felele Vincze, rokonos az anyámhoz, s nevelőbe adva hozzá.
Gyula áradozott dicséretében, szép ártatlan külsejéről, megfelelő
belsejére vona következést, s boldognak mondá azt, kinek egykor jutand.
Jó gyermek, mondá futólag Vincze, kár hogy szegény.
Gyula átallá ezen szavát Vinczének, mely némi homályt látszék borítni,
még új ismeretségű barátjára. Vékony gyanú ködlött lelkében, hogy a
Vincze gyöngéje, tán vagyon-áhítozás lehet. Azonban magába fojtá
megütközését, s e napon mindketten szótlanabbak levének, s biztosságok
fonala kissé megszakadottnak látszék.
Másnap Klárcsi szellői könnyűséggel jára fel s alá a folyosón, gyakran
megcsördülének kulcsai, mint gazdasszonyság czímjei, az élés-tárba
jártában, az ifjak ablaka alatt; s nem mulasztá el, hol két hol fél
szemmel nyájas pillanatokat vetni be rajta; vagy épen köszöntést is
merni hozzájok. Gyula gyönyörrel fogada mind pillanatot, mind köszönést,
s a lyánka sürgése forgása a ház körül, és tartózkodása benne, kies
jövendőt deríte eleibe. Vincze csekély figyelmet látszék mutatni a
lyánka nyájas tetszeskedésére, mely Gyulát, az ártatlan alakban egészen
elbájolá.
Jó lyánka, mit érnek angyali kincseid? gondolá magában, te szegény vagy
s elnémulnak a feléd dobogó szívek; de enyém nem! tevé gyönge távolas
gondolattal utána.
Gyula egész erővel neki feküdt a kiadott pörnek. Tudván, hogy a
septemvir urak pereket nem vonatnak ki, s így ez csak próba-munka nála,
továbbá: hogy mennyi függ javunkra vagy kárunkra, az első benyomásoktól,
a lehetőségig tökéletes munkát kívánt benyújtani a septemvirnek; a
minthogy ez teljesen meg is vala elégedve azzal.
Öcsém uramból jó tisztviselő lehet, ha magát el nem hanyagolja. Mire
szándékozik? kérdé.
Csak otthoni gazdálkodásra, vala Gyulának kissé tartózkodó felelete.
Hasznos kör a gazdai is, mondá vontatva a septemvir, alap- és
törzsök-állapot a polgári állományokban; de a tudományos készületüt ki
nem elégíti, kitől a haza is többet vár. Azt, hogy az egyszerű
természettől elnyerhessük hasznainkat, tehetjük nyilt józan ésszel is;
de előitéletes és fortélyos embertársainkkal bajlódni, azokat
boldogítni, nagyobb feladat, s csak tudományos míveltséggel és
készülettel vihetjük végbe, ha bár a tudomány sehol sem felesleges. De
tekintsen öcsém uram a gazdai állapotra hazánkban: mi annak egyéb
czélja, mint napok leélése, nagy fáradalommali kivitele annak, hogy
legfelebb is a főbb szükölésektől megóvattassunk? Élnünk csak azért,
hogy megéljünk, valóban igen szűk kör, s kevéssel terjedtebb azon
baroménál, mely egész nap legel, hogy élelme lehessen.
Ez állhat, méltóságos úr, felelt szerény meghajtással Gyula, ha azon
előitélet áll, miszerint az apa azon fiát szánja rendszerint gazdának,
ki legcsekélyebb lelki tehetségű a többi között. Jelenleg: szántani
tavaszszal és őszszel, miként ősatyáink tették, tudni minden földünkbe
mennyi mag megyen, s ismerni a mezei munkák idejét, sorát, módját és
közönséges fogásait, s a helyhez tanult időjárást – teszi nálunk a
gazdaság egész tudományát. Az ilyen nyugodtan mondja, ha nem termett:
nem adott az isten! s az ég rovására bizton reméli, hogy a jövő évben, a
bő természet, mostani henyesége, mostani félmunkája, és szorgalma
mellett is, kipótolandja az idei mostohaságot. A haza boldog földje,
kedvező időjárás, pótolják is olykor ezen henyeséget, s mintegy
megörökítik azt. Hogy ily gazdálkodás mellett, sem haza, sem gazda nem
nyer, én is hiszem. De úgy vélem, másként fordulandna a dolog, ha mívelt
tudományos férfiak választnák köröknek a gazdálkodást, kik saját
magányos hasznaikkal párítni óhajtnák és tudnák az egészét, s ne csak
szükségtőli menekvést, hanem honi érdeket, s kedvtelést is tűznének ki
nemes czélul abban. Minden tudomány a természetből foly ki, de ismét
abba, mint anya keblébe foly vissza. Ha hát a gazda ezeket használja,
kétségen kívül nem csak magát helyezi kényletes állapotba, hanem nemzete
gazdagságát is elősegíti; mi is hazánknak jelen, termesztői inkább mint
kereskedői állásában, nem csekély tekintet fogna lenni. Hasznos
példaadást is csak illy férfiaktól várhatunk, csak illyenek birhatják
józan fontra vetni a külföld haladásait, s előitélet nélkül állapítni
meg: mi való azokból hazánk körülményeihez? egyedül ezek bírnak új
ösvényt törni; mert szorongó elme nem meri ki szabad térre magát.
Folyvást sántít a biztos nyomon, melyen ha haladást nem remél is, de
tévedéstől nem remeg.
A kép, melyet feste öcsém uram, nem épen rossz, csak még egyet teszek
utó-tájúl hozzá. A köz dolgokat, és azokbani részvétet, ne hagyja ki
köréből, miként rendesen gazdáink szokták, s ne temesse magát egészen
falusi magányába. Ismerek rokonaim közt többeket, kik vármegyéik
legérdekesebb gyűléseiből, sőt tisztválasztásaiból is elmaradoztak; mert
szántni-valója volt a lónak, vagy magyar köntöst kellene tartaniok,
melyben pénzök fogna heverni. Polgár és gazda, szépen megférhetnek
együtt, s ezeknek egybeolvasztása, vaskos önzésre-hajlástól is megóv
bennünket. Az a szerfeletti otthonozás, mintegy elveszteti magával az
embert. Gyula felfogadá ezt, s készülést igére reá. A septemvir úgy
látszék elégedett volt vele, s Gyulának úgy tetszék, mintha e nap óta
figyelőbb lenne iránta, s mintha foszlott volna az a becset tagadó
tekintély-tartás, melylyel az ifjakkal rendesen bánni szokott; legalább
ebédnél, vacsoránál, gyakran különösen ő felé intézé beszédeit.
Ezen ebédek, vacsorák, a legboldogabb pillantatokat szülék Gyulának. A
nagyságos asszony, Klárcsi mellé rendelé az ő ülését, s ellenébe
Vinczéjét. Kölcsönös kínák, figyelmek, apró tréfák, kedv-derületek,
mikre az asztal, mint öröm-ízlet helye, különben is kész alkalom szokott
lenni, hamar megszövék az ismeretséget, mely naponként bizonyos neméig
növekedék a biztosságnak. Klárcsi nem hagyott hibázni valami evő-szert,
kenyeret, italt Gyula előtt, hamar kilesé kedves étkeit, s ezekből el
nem mulasztá a másodszori megkínálást. Gyula viszont leüléskor és
felkeléskor, tolá és vevé a széket Klárcsi alá és alól; s így a
kölcsönös figyelem mindinkább kedvesebbé tevé a szomszédságot. Asztal
felett a szót az öreg pár vitte; azonban ha vendég nem volt,
közbeszólhatott az ifjúság is, oly tiszteléssel mindazáltal, mely a
feszességnek tő szomszédja vala. Vitatkozások csak az úrnál valának,
törvényes s ezekkel rokonos tárgyak felett megengedve; úgy mindazáltal,
hogy a végszó és igazság-adás ő nála maradjon meg. Az asszony
ellenmondást nem igen tűrhete, s itéletei kemény principálné szavai
valának. Legszabadabb volt az ifjúság mulatozása akkor, mikor táblák
adattak, mi gyakran történt; ilyenkor apró körökre oszlott a társalgás;
felső végén hangosokra, alsón lépcsőnként suttogóbbakra. Ilyenkor
leginkább szokta Gyula beszélgetésbe rántani a kedves lyánkát, s
gyönyörködni ártatlan lelke és mételyetlen gondolkozása
nyilatkozásaiban. Ilyenkor az étel ital és kedv hevűleteiben, gyakran
arra bátorodék, hogy a lyánka nyugvó kezére nyomja kezét, s különös kéjt
érze terjedezni magában, ha azt a lyánka kissé megszenvedé, s csak
halkkal, vagy alkalommal vonakodék ki. Csak azt fájlalta örömeiben
Gyula, hogy Vincze barátjával nem osztozhatott azokban. Kedvetlen és
komor meredező volt ez már darab idő óta, ritkán fonódott az asztali
beszélgetésekbe. Egytagúlag felelgetett, kerülni látszott barátját is,
békes kedélye kifakadó lőn gyakran, szemeire bú, vagy betegség látszott
homályt vonni, s minthogy a részvevők kérdéseire főfájásról panaszkodék,
néhány nap-óta tartó súlyos állapotja, kínos aggódásba kezdé szüléit is
ejteni. Gyula, baráti gonddal ápolódott körülte, s felvidámításán
iparkodva, szétcsalogatta őt a városba, s ki mulatóiba; nem volt sikere
semminek, s minél nyíltabb és sürgetőbb volt Gyula, annál zártabb és
eltolóbb Vincze.
Klárcsi egy csinos emlék-könyvet kapott ajándékban, s czímlapjára ennek,
valami czélszerű s ízletes festést óhajtott. Gyula kapott az alkalmon,
szolgálhatni a kis kegyesnek, s mint festész ajánlá e munkára magát.
Váltott vonakodása és sürgetőbb ajánlkozás után, átvevé Gyula a könyvet,
s alig várá, hogy édes zsákmányával szobájába térjen. Ez már kedvesebb
munka leend, Vincze pajtás! kiálta derülten, mint minden pör-kivonás a
világon! – Vincze nem felelt, csak főfájása új jelenségeiről
panaszkodott.
Égett Gyula keze alatt a munka, s az éjnek egy részével is pótolván azt,
más nap alkonyat felé elkészűlt vele. Épen társaság volt híva a
septemvirnéhez, ifjaink beparancsoltattak, s Gyula megjelent festésével.
A nők nem fogytak ki magasztalásából annak, s Klárcsi szíves hálával
tette köszönetét a festésznek. Báró Regéczy Póli is jelen volt a
társaságban, s Gyulával nyájas kedvességgel újította meg báli
ismeretségét. Táncz, hanga, ének, és játékok válogaták egymást. Gyula
bájolón vala közölve Póli kifejlett kecsei s míveltsége, és Klárcsi
gyermeki kedélye, és nyiladozó bájai között, s egy vala ez legboldogabb
estéi közöl. Azonban némi búsongást sejtvén gyöngén ködleni Klárcsi
arczain, mi azokat még vonzóbbakká bájolá, inkább feléje tolakodék, hogy
kis bánatját leenyhítni segítse, melyet a főispánné szokott keménysége
sebének gondola.
Vacsoránál Klárcsi az öreg báró Regéczy és Gyula közé esék, s Vinczére
mint házi úrfira, Pólinak mulattatása bizaték. Derekas zajlással folyt a
vígság, minthogy a báró esküdt ellensége volt minden feszességnek, s
tréfáival alkalmasan tudta egygyé olvasztani a társaságot. A septemviren
és nején, észrevehető volt hatalma az ő egyenességének és hímezetlen
nyíltszivűségének. Klárcsi nem vala ugyan szokott kedvében, de nyájas
még is, s a hozzá oly kitetszőleg figyelmes Gyula iránt, viszont szives,
viszont figyelő. Leány! felkiáltott egyszerre a báró, ki különösen
szeretett az ártatlan gyermekkel évődni s legelni zavarodásain; te látom
éhen hagynál engem, a másik szomszédod mellett, ha nem volna eszem, nem
igen várni be a kínálást. Klárcsi arczai egyszerre lángba borultak, s a
báró hangos kaczajja és a többi vendég enyelgő mosolya, a lyánka
zavarodását legfelsőbb fokig emelék. Színt kerese felugrani székéről s
kisimulni a báró pajzánkodásai elől. Gyulában kelő szerelem nyájas
érzete, homályos kedvetlenséggel párosúlt; érzé, hogy ezen szép érzelem,
köz szem eleibe tolatva, szentségteleníttetik, s veszt azon bájos
ingerből, melyet titok és lappangás fátylai kölcsönöznek annak.
De a mint szobájába tére, csodás érzelmek zajlottak Gyula keblében.
Foszlani kezde előtte azon homály, mely lelke eddigi állapotát borítá, s
utótájból derengett eleibe, kelő indulatja a kedves lélek iránt. Lejteni
hagyá, miként varázs-lámpa alakjait, képzete előtt a mult napokat, s
Klárcsival váltott viszonyait azokon; látá miként járdala el dolgot
keresve ablaka alatt, hallá a szakács perlését, hogy nem kaphatja ki az
éléstárból egyszerre szükségeit; előidézé e lyánkának, a juratéria
ablakán, hacsak futólag is bevetett pillantásait – s mindinkább bizonyos
lőn előtte, hogy érzelmei viszonoztatnak. Lelkének kéjes hangulatában,
nem jöve álom szemére; nemügyelve Vincze emlékeztetéseire, karjába
támasztott fővel ábrándozék; majd óntollat foga, s hogy kedves tárgyával
közelebb foglalatoskodjék, hevült képzeletéből Klárcsi mell-képét kezdé
rajzolni.
A mint elővonásaival kész lőn, ágyba mene, de nyugvása csak rövid
lehete. Felriada kedves Vinczéje nyugtalanságára, kinél álmatlan
hánykódások, nehéz sóhajok s lassú nyögdelések, nyilván veszélyre
mutattak.
Nem alszol édes Vinczém? kérdé aggódva Gyula.
Nem, felele ez bágyadt hangon; rosszul vagyok! Felszökék Gyula, s
ágyához riada. Fejét fogá, melyről panaszkodék, s lángban lelé azt.
Hajnallik, mondá Gyula búsan; jer barátom a szabadba velem, a friss
levegő fel fog éleszteni. – Sebtében magára veték köntöseiket. Vincze az
öltözés alatt rápillanta Gyula festésére, s felfogá azt; de bágyadt
kezében reszkete a papir, s letevé azt ismét. Gyula gondosan bepólyázá
barátját, s kiindulának egyik kapuján a városnak.
Néma borongásban, melyben, csak miként messze derű kék foltja,
csillámlott meg Gyulánál új szerelme, haladt a két barát Pestnek még
néptelen utczáin. Nyílóban állt a tavasz, enyhes volt a levegő, mell
éledezett s a szorult szív éldeletre nyiladozott. Már elönté bíborát
keleten a nap, a mint ifjaink szabadra érének. Ó be szép a természet!
felkiálta Gyula! nézzd édes Vinczém a tavasz nyílása, mely az egész
természetet életre költi, jelképe mintegy, részünkre is nyílandó
örömöknek; a mell mintegy eleikbe dagadozik, s a szív bájos
előérzetekben dereng feléjök.
Nálad úgy lehet, szóla merülten Vincze, s vonaglón szorítá kezét
homlokára, s tán boldogabb vagy – de én –
Gyulának egyszerre fény lövellett elő. – Vincze! téged valami epeszt!
kiálta aggódó hévvel, s barátod ne tudja azt, Vincze?
Vincze kelő füvet tépett fel a földről, nyíló falevelet le a fáról,
szórta azokat, s újakat tépdelt; egyszerre köny-zápor eredt meg
szeméből, s nem birva magával borult barátja meljére. Gyulám! titkom
elöl, ki kell fogadnom vele! zokogá; én és Klárcsi – két év óta
szeretjük egymást!
Néma szünet állt be ezen szóra mindkét részről. Lepő bánatja a
vesztésnek, tépett csirái a kelő indulatnak, összeomlott nyájas
remények, dúltak keresztül Gyula lelkén, s csodás érzelmek, zavarban
küzdtek keblében; Vincze miként itéletes rab, várta ennek kimondását s
nem volt szive fölemelni fejét bánatos leborulásából.
Ez dúlt hát benned jó ifjú? mondá végre fojtott hangon Gyula, s hevesen
szorítá Vinczét magához. Értelek! felhőt vonék szép egedre, jámbor, de
ború nem lesz belőle, fogadom barátságunk szentségére neked! Indulatom
Klárcsidhoz csak kelőben vala még; jogaid hozzá régiebbek és
megállóbbak. Én egyebet nem vesztek, mint egy szép ámulatot; de
szivedett még közelebb nyerem érte szívemhez!
Miként nyári zápor után felszakadoznak a fellegek, s vidámabban kél a
nap; úgy kele vidulva fel barátja melléről Vincze. Hála, barátság láng
heve s boldog kéj érzelmei, olvadtak azon tekintetben össze, melyet
Gyulájára vetett; nem szólhatott, de szavak helyett forró ölelés volt
tolmácsa, belseje szép zajának.
A két barát az ifjú fűre terült le, s sziveik csillapodtával,
megismerteté Gyulát Vincze, szerelme történetével.
Klárcsi atyja, az öreg Gyomay, hat százados agg magyar nemes
nemzetségből származott, s nagyanyja együtt osztozott a septemvirné
nagyanyjával. Atyja még nevezetes birtokos vala, de pörök által sokat
elvesztett vagyonából, s fija átörökölvén atyjáról a pörlekedés szomorú
szenvedélyét, sőt ezt még a biztalan bányászkodásival is nevelvén,
lassadán lesülyede, s széles vagyonából, a harsagi kis résznél egyebe
nem marada. Ebből szűken, s mindenkori kikerülhetésével a szükségnek,
éldegéle annyival is inkább, hogy örök reményben pörei és bányája
szerencséjik felől, ritka rossz gazda volt, s neje halála után,
gazdasszonysága is, melyet Veronka, már koros hajadon leánya folytata,
nem a legszűkebb markok közt vala.
Gyomay untalan a káptalanokat, conventeket, megyék és curia levéltárait
járta; kutatta az okleveleket, pöröket, azokat másoltatta, s hogy jogot
nyomozhasson ki más birtokaihoz, a magáéit lassanként olvasztgatta.
Különös szenvedélye volt; nemzetségek czímereit, pecsétjeit,
származás-fáit meggyűjtögetni, azokat kincs gyanánt tartogatni, azokból
rokonságot, összeköttetést és jogokat nyomozgatni. A minthogy annyira is
haladt a magyar családok genealogiáiban, hogy ritka ifjú fordulhatott
meg előtte, kit, nevét hallva, egyszerre nemzetsége egész szövedékivel
meg ne bírt volna ismertetni.
Számos pörei ugyan nagyjára jó lábon álltak; de minthogy a törvénykezés
kereke világszerte kenve forog, elállott az övé gyakran, s járással
keléssel és sürgetéssel tört azt megindítgatni s forgásban tartani. Így
volt bányájával is. Kevés kezekre telvén költsége, csak haldoklott ez; a
néha mutatkozott gazdagabb ér kifogyott siker nélkül, mi ha lett volna
is, hűtlen felügyelője nyelte el azt. Azonban nem volt erő, mely
Gyomayval kettős szenvedélyéről lebírt volna mondatni. Agg kora, a
legjelesb magyar házakkali egybeköttetése s nemzetségének nevezetes
birtok-jogai, miket a nagybirtoknak ellenébe ellensúlyúl tárogatott ki,
s bizonyos makacs büszkeség, mely született tulajdona látszék lenni, nem
engedték őt letérni káros pályáiról. Különösen kitünő volt kevélysége
akkor, ha nagy urak által mellőztetett. Egy gazdag mágnástól, ki ellen
fontos pört indított volt, minden szükség-látása mellett is, megveté az
ajánlott tetemes egyességi összeget, csupán azért, hogy ez egy
társaságban, a családjávali rokonságot tagadta, s ezt Gyomay
becsületében járó dolognak tartotta, pör által is bebizonyítni. Ha
azonban a főbbek simák valának iránta, hajlóbb bíra lenni a nyers
vesszőnél.
Míg Gyomay járt kelt, az alatt külső belső gazdasága, Veronka lyánya
gyönge vállain feküdt. Ez megturkáltatta sovány földjeit, levágatta
füvét, mi a vakondok-túrástól levehető vala, munka nagyját megtéteté
parlagos szőlejében, s betakaríta mindent, mit a jóakaró természet
önkényt adott, s cseléd hűsége meghagyott.
Veronka a legjobb teremtés volt a világon, s áldás az egész falun.
Egykor szép vala ő, de egy szerencsétlen meghülés tüdő-sínlésbe ejtette,
mely halkkal hervasztotta őt a sír felé. Maga jól tudta
kigyógyúlhatlanságát, miért is egy pár szerencsét, melylyel
megkínáltaték, elutasíta magától. Minek megcsalni mást sanda önzésből?
mondá a jó lélek, s holtan kötni magát öröm-váró élőhöz? Érzé lassú
sülyedését teste alkatjának, s szokék úgy tekintni magát, mint csak
féllakosát ennek a földnek s mint már félpolgárját a jövő szebb életnek.
Szelid tökéllett lelkéhez, segédül vette a vallás boldogító
vigasztalásit, s föltevé magában, hogy rövid földi pályáját, mintegy
vetésül az égire, jótétekben s emberi nyomorok, szenvedések
enyhítéseiben tölti el. Segítette a szegényt, miként telt a háztól,
öntestétől elvona minden elvonható köntös-darabot, inyétől minden
csemegét, hogy szükséget enyhítsen a helységben, szemétől meglopá az
álmot, hogy köntösetlen gyermeknek ruhát szabogathasson, s nyugalmat
sorvadó tagjaitól, hogy beteget ápolhasson. Áldó angyalként járt kelt a
faluban maga vigasztalásival, és cselédje tápneműekkel; mert egy két
bögre a falusi beteg vagy szegény számára, mindig téteték fel a Veronka
tüzéhez.
Gyomay bánattal tekintett Veronkára, látván, hogy miként féreg nyílt
virág kelyhében, akként dúl a halál jó leánya életében; s a különben
heves, kímélő vala iránta. De vigasztalódott, ha mellette angyali
szépségben és szelidségben, Klárcsi leányát fejledezni látta. Miként nap
tiszta csendes folyam felett, úgy kelt az élet a gyermek szép
ártatlansága felibe. A szem vidulva legelt a nyiladozó kecseken, mert
mindegyike egyszersmind nyomatja vala szép lelkének. Nyájas mosoly
lebegett a csiga szácska körül, hódító pillantások súgárzottak ki az
égszín szemekből, melyek miként tiszta csörgeteg, leereszti feneke
kövecseire a látást, úgy hagyták a nézőt lelátni szive fenekére;
kedveltetés vala minden szava és mozdulata, kedves volt szives
nyájassága, miként lengedező szellő a nyári hőségben. A minthogy
kedveltje is volt ő az egész háznak, s derülten folyt a munka jobbágynál
és cselédnél az udvarban, ha Klárcsi közte sürgött. Csakhamar
megismerkedett ő mindegyiknek házi körülményeivel, s részvétes
beszélgetést font azok iránt velek.