Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 12

a francia s a spanyol, Károlyt Olaszországban készűltek megtámadni. „A
szegény urunk – írja Mikes 1734. febr. 15. – amit a pennájával tehet, el
nem múlatja. Eleget ír mindenfelé. Mert mí olyanok vagyunk, mint az
evangyéliumbéli beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett, várván,
hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal felzavarta. Mi is ezt várjuk,
hogy valaki valamely zűrzavart csináljon; mert mi magunkkal
jótehetetlenek vagyunk.“ De legott azt teszi hozzá: „Az isten elhozza
még a mí óránkot is“[32]; s kevéssel utóbb, midőn Olasz- és
Lengyelország egyformán forrt: „Mindezekből nekünk mi hasznunk lesz?
talám csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttáncot
kell járni“[33]; s újra, bár a császár Német- és Olaszországban egy
tartományt a másik után vesztett: „Mi még mindezeket távul nézzük; mert
a szegénynek a szerencséje is szegény. De az a vígasztalásunk vagyon,
hogy aki ezeket a nagy dolgokat míveli, minket is lát, és megemlékezik
rólunk annak idejében“[34]. Mégis a fejdelem, nem tudva még a Fleury
bíbornok és Austria közt rögtönzött békét, Pápayt követséggel a portára
küldötte, hogy Franciaországba mehessen, mire a válasz nem tiltó ugyan,
de jovalló sem volt: „De a császárok nem-jovallása parancsolat, és a mi
elmenetelünkből semmi nem telik“. írá Mikes[35]. E válasz 1735. elején
jött. Azalatt a fejdelem idősbik fia József is Bécsből Velencébe
szabadúlt. Rákóczy azonban sem fiát, sem Franciaországot nem vala többé
látandó. Martiusban gyengélkedni kezdett, virágzó szép tekintete,
teljessége, ereje, jó kedve feltünő hanyatlást mutattak. Majd lopó láz
érte utól, s apríl 8., nagypénteken, már így jajdúl fel a hű Mikes:
„Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve
bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes jó urunkot és atyánkot három
óra után reggel… Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek
ködje világoson reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert
őtet az isten annyi szenvedési után a mennyei lakodalomba vitte… hanem
mimagunkot sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani,
micsoda nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a
legalábbvalón is… Az isten vígasztaljon meg minket“[36]. Mikes a porta
engedelmével a fejdelem testét Konstantinápolyba vitte, hol anyja Zrínyi
Ilona maradványait is, a fia koporsójába rakva, ezeknek helyén együtt
temettette el.
X. Itt végződtek Mikes jó napjai, bár a porta kijelentette hogy meg nem
szűnik gondoskodni a magyar menekvőkről, s ezek bele-egyezésével József
herceget, a megholt fejdelem idősbik fiát meg is hívta. Azalatt a
betegeskedő öreg Zsibrik helyett ő, s ennek halálával (oct. 1735) a maga
személyében Mikes igazgatta a menekvő társaságot, melyben különösen a
franciákkal sok bajai voltak, úgy, hogy midőn az ifjú fejdelem (jan.
1736) a renegát gr. Bonnevalt bízta meg, hogy a dolgokat folytassa, s a
fejdelem jószágát kezéhez vegye, ő, a megholt fejdelem legmegbizottabb
híve, a bizodalomhiány e jelét nem tekinthette minden fájdalom nélkül,
de megnyugvással vette. Így is helyzete nehéz maradt. „A testünk
mindennap jól lakik – írja 1736. máj. 15. – de az elménk igen koplal a
vígasságtól. A többi is érzi a maga bibiját; de én duplán érzem: mind a
magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla.
Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször
legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet. A jó isten valóságoson
magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten
kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik
legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják
meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és
kedvetlenségem előttök kedves. Mindennap újítják ellenem való
beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem
osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt
gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton
járjak“[37]. Csak dec. 6. érkezett meg Rákóczy József, s ment azonnal
Konstantinápolyba: de a porta az oroszszal folytatott véres háborút III.
Károly közbenjárásával kivánván berekeszteni, nehogy e fejdelmet
megsértse, Rákóczyt el sem fogadta, s rögtön visszaküldte Rodostóba.
Mikes mindjárt számolt a megholt fejdelem minden jószágáról – úgy
látszik Bonneval csak felsőbb felügyelést folytatott volt
Konstantinápolyból – s a titkos feladásokat titkos vizsgálatok
alaptalanoknak bizonyítván, Rákóczy József megnyúgodott ugyan; de –
„nekem, ú m. Mikes – csak isten fizessét sem mondott azért, hogy
jószágára, cselédire viseltem gondot.“ Különben az ifjú herceg
egyénisége s minden eljárása is szomorította Mikest. „A szép
rendtartást, amelyet az atyja szabott volt közöttünk, és amelyet oly
igen igyekezett annyi esztendők alatt megtartani és megtartatni velünk
mind holtig, azt a fia harmadnap alatt felfordítá, és annak elrontásán
kezdé el az itt való életét úgyannyira, hogy olyan kevés idő alatt abban
a keresztyéni, és fejdelemhez illendő rendtartásban csak egy kis
fótocska sem marad meg. Minden eltöröltetett, és csak a nagy
rendetlenségnek ködje szállotta meg a házunkat. Csak ebből elitélheti
akárki hogy mit reméllhetünk, kivált mí, akik olyan nagy fejdelmet
szolgáltunk volt, akinek minden dolga okosságból, rendből és
kegyességből állott! Most pedig mind ellenkezőt látunk, mert a rendet
nagy rendetlenség követte, az okosságot a hebehurgyaság, a kegyességet a
harag és az idegenség, úgyannyira, hogy harminc esztendőtől fogva való
bújdosásunk oly súlyosnak nem tetszett, mint már ez a három holnap
stb.“[38]. Különben is a herceg sötét, haragos természetű volt, magán
uralkodni nem tu ló, szép tehetségei kifejtetlenek, s nem tudó „azt,
hogy mi légyen a nemzetihez való szeretet, mert soha a nemzetivel nem
társalkodhatott“[39].
XI. Közel volt a változás. A cárné háborút készűlvén izenni a portának,
III. Károlynak régibb kötések alapján igénybe vette segedelmét. Károly
nem szívesen hajolt a háborúra, s engedékenységre intette a portát, de
foganat nélkül; s így elhatározta Törökország megtámadtatását déli
Magyarországból, elibe tevén a régi kötéseket az újabb passzarovici béke
követeléseinek. „Azt nem tudom – írja Mikes jul. 20. 1737. – mikor
bontotta volna fel a török a békeséget; de azt tudom, hogy egy
keresztény császár felbontotta – meg is büntetődött érette. Az olyan
példán most is lehetne tanulni. A törökök, ha azt nem reménylenék, hogy
az isten most is igazságot teszen nekik, kétségben esnének. Aminthogy
igen tartanak, méltán is; mert két nagy és hatalmas császár ellen kell
hadakozniok, akik ketten Európából kiűzhetik – de tegyük utána: ha isten
is úgy rendelte. _Talán már erre való nézve a portán is inkább néznek
reánk_; mert még most igen rossz renden vannak dolgaink“[40]. Nem is
csalódott Mikes. A porta elkeseredéssel vette fel a keztyűt, hatalmasan
készűlt, s hogy a bécsi udvar veszedelmét nevelje, Rákóczyt s a
menekűlteket is fel akarván használni, őt Konstantinápolyba hívta. Mikes
jól és hazafiúi fájdalommal fogta fel a helyzetet. „_Belőlünk ijesztőt
akartak csinálni_, írja sept. 13. Szegény fejdelem! ha most élne, mit
gondolna, és mit csinálna? Mert azt sokszor hallottam szegénytől, hogy
nem kivánja a portának a némettel való hadakozását; mert irtózik a
törökkel való hadakozástól, és _hogy inkább szereti itt halálát, mintsem
azt látni, hogy érette rablásokat tegyenek Erdélyben_. Elég az, hogy mi
bemegyünk, isten tudja mire!“[41]. Rákóczy József nem így gondolkodott,
s sept. 20. a magyarság már elhagyta Rodostót, hol tizenhét nyugalmas év
alatt már teljesen behonosodott vala. A herceg Stambulban, tüntetésűl
inkább, mint komoly reménynyel, feltünőleg ünnepeltetett, mit a józan
Mikes „komédiának“ nézett[42], s 1738. jan. 24. megköttetett a porta s
az új „erdélyi fejdelem“ közt a szövetség. S ez, követőivel, febr. 5.
már Drinápolyban, 19-kén Csernavodán volt, honnan, míg az árnyék
fejdelem Mikest küldé Bukurestbe idvezlő követűl az oláh vajdához,
jöttek a fővezér sok igéretei. Keserűséggel jegyzi fel Mikes: „A vezér
levelében a sok biztatások, hogy 30 vagy 40,000 embert adnak melléje: de
abban Tamás vagyok. Végtire azt írják, hogy innét Vidinben kell menni –
mire, mi végre? isten tudja. _Csak úgy bánnak velünk, mint a
gyermekekkel, és vázt akarnak belőlünk csinálni_; mert azt gondolja a
porta, hogy mihent Vidinben érkezünk, az egész Magyarország és Erdély
lóra ül, és hozzánk jő. Talám úgy lehetne, ha az öreg urunk élne. _De
most, hogy hozzánk jőjön valaki, isten ne adja!_“[43]. Meg is lett a
vidini út (april) s ott a pompás fogadtatás, Orsova felé is vitte a
fővezér (júl.), s ez meg levén véve, aug. 25. azt izené a fejdelemnek,
készűljön 30,000 emberrel Temesvár alá, másnap viszont „hogy nem is kell
Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk. _Az
isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól!_“ teszi hozzá Mikes
megkönnyebbedett szíve; s sept. 1. már Vidinből: „Már most bízvást
elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a theátrumról
becsületesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia nélkül felada
rajtunk“[44]. T. i. azt hitte volt a vezér, „hogy ha a táborban leszünk,
sok magyarok jőnek hozzánk. De hála istennek, egy valamire való nem
jött“[45]. Hat heti tartózkodás után Vidinben a másfél száz főből álló
magyarságnak Csernavoda jeleltetett ki téli szállásúl, hová Oroszcsíkon
(Rusztcsukon) át oct. 19. meg is érkeztek. Rákóczy, kit levertség, harag
s folytonos betegeskedés végkép kimerítettek, nov. elején már vége felé
közelítvén, Mikest kivánta maga mellé, kinek ápolása mellett e hó
10-dikén, 38 esztendős korában el is húnyt, érdem és dicsőség nélkül.
„Ismét fő nélkül maradánk – írja Mikes dec. 15. –, de nem sokára
szükségünk nem lészen főre… és amennyin már maradtunk, egy szilvafának
is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett – folytatja
szomorúságában – annak legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl
tett az egész nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak
rajtunk, kik az országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból
el nem hagyják nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy senki
bennünket ne kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas
bújdosásunkról“[46]. A fejdelem minden jószága ennek rendelése szerint
Mikes kezénél volt; most a török tisztek átvevék, s a hű sáfár a
fejdelmi szállásról elköltözött.
XII. Még egy kelletlen epizód várta Mikest, mielőtt nyugalma régi
helyére visszatérhete. 1739. májusban érkeztek a parancsolatok, melyek
szerint gr. Csáky Vidinbe, b. Zay Kocsinba, Mikes Jászvásárra
rendeltetett, nem tudva miért, s mennyi időre. „Elég a – így enyeleg
fájdalmasan június 1. – hogy, ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a
köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha
Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből!“[47]. Útjában e
fájdalom élénkűlt. „Elitélheted néném, micsoda suhajtásokat bocsátottam,
mikor az édes hazám havasi mellett mentem el. Örömest bémentem volna
Zágonban, _de az Úr béfödözte előttem az odavivő útakat!_“[48]. Június
21. rendeltetése helyén volt. Menet aggodalom töltötte el, nehogy
Csíkból császári katonák által elfogassék; mely aggodalom Moldva
fővárosában sem hagyta el; e kivül a boérok barátságtalansága mellett, s
a kozákok beütésétőli köz rémület nyomasztó hatása alatt csak az érsek s
a vajda szivességei, úgy egy olasz pap társalkodása derítették fel nehéz
óráit. Végre sept. elején visszatette a veszélyes útat Bukarestbe, hol a
kemény 1739–40-iki telet únalom és gondok közt töltvén el, végre
valahára ismét régi fészkébe térhetett, Rodostóba, hová június 21.
érkezett meg, már csak negyed magával azok közől, kik Rákóczy Ferenccel
jöttek ki.
XIII. „Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal –
írja jún. 22. 1740. – és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben
kell menni.“ Csalódott. Még húsz éve a számkivetésnek várt reá, hol
végre Csáky (1757), s majd Zay halálával (1758) a bújdosók főnöksége (a
básbúgi méltóság) reá, a közel hetvenes aggra szállt. Szükséget ugyan
nem látott. Bár bújdosása negyvenöt évi tartamában a török földön három
trón- és huszonkét kormány-változást ért, a porta, egy rövid zavaros idő
kivételével, mindig egyforma pártolással és bőkezűséggel volt a
szerencsétlenek iránt. Mégis ennyi vallásosság s ennyi munkaszeretet
kelle, hogy ily kiváló szellem s honát szerető szív, sírja felett mind
annak, amit szeretett, meg ne törjék, sőt magában találva fel a vigasz
balzsamát, némi jó kedvet mind végig kebelében maraszszon. E mély
vallásosság táplálta benne az egykori szabadúlás reményét is. Mert
remény vala az, mely Mária-Terézia koronáztatásakor hagyá vele mondani:
„Hagyjuk isten akaratja alá magunkot. _Ahol nincsen emberi reménség, ott
vagyon isteni segítség_“[49]; mely húr még azontúl is gyakrabban
megpendűle lelkében, bár néha nyomban keserű irónia vegyűl
resignátiójába, mint a várt amnestia elmaradásakor (sept. 15. 1741):
„Tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket,
mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Itt nincsen bajunk
se tiszttartóval, se számvetővel. A perlekedésben a fejünk nem fáj. A
kvártélyos nem szomorgat. A jószág szerzésén vagy elvesztésén nem
törődünk. A más sorsát, tisztségét, előmenetelét, udvarházát nem
irígyeljük. Gondolom, hogy más sem irígyli a mieinket. A gazdasszony
zsimbelődésit nem halljuk, se sopánkodását, hogy ez, vagy amaz nincsen.
Abban nem törjük a fejünket, hogy a gyermekeinknek micsoda jószágot
hagyjunk, mint neveljük, micsoda tisztséget, házasságot szerezzünk
nékik“[50]. Mindazáltal még buzgóbban óhajtotta hazája békében
maradását: „Isten tud mindeneket, mint kell lenni. _Nékem pedig a hazám
javát és csendességit kell kivánnom, és nem csak különösön a
magamét._“[51] Kertészkedés, olvasás, írás közt fogyasztotta napjait, s
egy, éven túl tartó szembajon kivűl állandó egészségben volt. S kétségen
kivűl e második rodostói idejében keletkezett azon avúlhatatlan szépségű
munkája, melyről most már közelebbről kell értekeznem.
XIV. Előttem fekszik saját kezének e drága ereklyéje, mely betűhíven e
címet viseli: „_Constantinapolyban (-ba) Groff P.... E.....(hez) irot
leveli M... K....._ (Mikes Kelemennek). Az első levél a Gallipoliba
érkezés napjáról van keletezve (1717. 10. oct.), az utolsó Rodostóból
1758. dec. 20-dikáról; intézve egy, állítólag Konstantinápolyban lakó
nénjéhez, kinek neve, ha a fennírt betűkből s pontokból ki akarnók
betűzni: gróf Pekri Eszter lehete, mert azon időben más e betűn kezdődő
nevű grófi ház Erdélyben nem virágzott, s az _E_ után vetett öt pont más
akkor szokásos keresztnévre ily alkalmasan nem magyarázható. Híven van e
levelekben feljegyezve minden neki figyelemre méltónak tetszett esemény,
mely a bújdosó társaságot érte, még pedig többnyire a történet kelete
alatt; sőt azon birodalom eseteit és változásait, melyben lakott, s
amint látszik szemtanúktól nyert hű és részletes tudósítások után;
kifejezést ad minden érzésnek és hangulatnak, melynek papirosra vetése
keblének könnyebbedést vagy a felettei elmélés lelkének erősödést és
megnyugvást adhatott. Érdekeltséggel követi a világ forgását, a fontos
eseményeket megérinti, vagy elbeszélli, többnyire azok feletti
gondolatai hozzá-fűzésével, hol józan itéletét s előrelátó bölcseségét
kell méltánylanunk. Gyakran enyeleg, tréfáz; szeszélye, sőt gúnya mindig
jóságban és szeretetben, bár fájdalomban is gazdag szívből ömledez:
valóságos húmor. Széles olvasottság áll szolgálatára célzásai-,
példázásaiban. Eleven emlékezetéből saját bájjal idézi fel a történelem,
az anekdotonok gyöngyeit, a mikkel magát vagy az olvasót szórakoztatni
akarja. Ahol külső motivumok nem nyújtanak anyagot, különösen a
memoirszerű adatokban szegény második részben, levelezőjével tétet
magának kérdéseket; általa felszólítottan rajzolgatja az őt körűlvevő
népek szokásait, erkölcseit, intézvényeit; bőven értekezik a török
birodalom állami házviteléről, a muhammed vallásról stb stb., s
rendszerint ügyesen adja meg ez előadásainak a levélbeli eszmecsere
formáját. Minden az előadásra fordított mesterség dacára, igen is,
jogosúlt azon kétség, mely a levelek – _mint olyanok_ – ellen emeltetik.
Egy tervszerű egészet látunk magunk előtt, melyhez egy, negyven év
alatt, különböző alkalmak s lelki állapotok között, s nem egyforma
levélirói kedvvel írt levelek gyűjteménye nem hasonlít. Azon belső
fejlődés, mely a nézetek, érzések és kifejezésmódban találtatni
állíttatik, amennyiben megvan, más feltételtől függhet, mint a
levelezésétől: t. i. én oly egyöntetű alkotást ismerek fel abban, mely,
igen is, rég gyűlt anyagokból, de azonegy hangulat sugallata alatt,
valódi műszándékból, készűlt. De lássuk elébb a külső feltételeket.
Mikes, a török földre vetődvén, Pérában egy nénjét talál, kivel levelez.
A „gróf P.“ sigla, a már mondott okból más nevet nem rejthet, ha rejt,
mint Pekryt[52], s ezt javallni látszik első szemre gr. Pekry Lőrinc
részvétele a Rákóczy-mozgalomban, de genealogiáink nem adnak neki
leányt, _E_..... keresztnevű leányt, s egy politikailag megbélyegzett
férfi hitvesét[53]. Mert különben képzelhető-e, hogy egy erdélyi grófné
tiszta jószántából, önkénytesen Konstantinápolyba száműzze magát, vagy
hogy máskép, mintsem száműzött férjének hű követőjeként töltse ott el
egész életét, S ha így, miért férjéről ez öszves negyven év alatt
legkisebb említés nem fordúl elő? ha csak egészségi változásairól is,
melyek ennyi idő alatt nem könnyen maradnak el; vagy épen haláláról?
Mert nem Rákóczyval vonúlván ki, a szatmári béke után kelle egyenesen
Törökországba futnia, s így a levelek utolsóját véve határúl, negyvenkét
évig ott ülnie. S mint van, hogy nem tudunk menekűltet az előkelők
sorából, ki ez idétt Konstantinápolyban töltötte életét? S mi tartotta e
nőt Pérához kötve, midőn Rodostón egy kedves öcs és honfiai körében
sokkal honosabb életet élhete? S nem tűnik-e fel, hogy egészsége négy
évtized alatt, dacára Mikes gondos intéseinek, soha nem ingadozott,
amiről kétségkivűl fordúlna elő emlékezet? S miért Mikes, ha e, gyakran
a hajó elmenetele vég percében állítólag rögtönzött leveleket nénjétől
visszaszedte, hogy könyvalakba összeírja, miért, mondom, nénje leveleit,
melyeket pedig, ha léteztek, bizonyosan megtart, e nyájas, lelkes, édes
leveleket, melyeket dicsérni nem győz[54], szinte nem sorolta a magáéi
közzé? A francia irodalom oly ismerője, mint ő, felfoghatta az ily
„Correspondance“ vonzó becsét. Hogy neki, a Konstantinápolyban lakónak,
az 1730-ki konstantinápolyi lázadást megírhassa, félesztendőre
Paphlagóniába és Bithyniába küldi; de hányszor felejtkezik meg arról,
hogy oly fővárosi történeteket közöl vele Rodostóból, miket nénje,
férjétől, legalább is hamarébb tudhata[55]; hogy oly világhíreket,
melyeket maga is Konstantinápolyból vesz; sőt néha levélben tudósítja,
hogy Konstantinápolyban volt s ott mit végzett[56]: pedig gondolható-e,
hogy helyben levén, a szeretett rokont ne lássa, fontos végzett ügyeit
vele szóval ne közölje? S mint tudhatá meg az európai eseményeket
sokszor 8–10 nap alatt, holott legújabb időnkig, midőn a telegraph
használtatik, oly lassú vala a stambuli posta? Nem említem azon már
előttem tett észrevételt, hogy a török birodalomról és vallásról
1748-tól 1752-ig, évenként csak három, egyszer négy levélben értekezik,
s hogy így levelezni nem szokás.
XV. Nem. Mikesnek nem volt az a vígasztalása, hogy egy ily megbízott
lélek, egy ily drága rokon, közelében lakjék, kivel időnként szemben
lehete, s a távolban eszméket, érzéseket cserélhete. Naplózott ő,
kétségkivűl, s bőven, részletesen: mutatja ezt adatai pontossága; s e
napló nem is száraz feljegyzésekből állhata: néma megbizottja volt az
csendesen tűrő, váró és reménylő kebelének; ebbe rakta le tapasztalásait
úgy, mint gondolatait, örömeit s enyelgéseit, a perc benyomásait úgy,
mint mindazt, mi neki sokáig fájt, s mit jól esett kimondania, habár
csak az élettelen papirlapnak és hogy így: azon közvetlensége, azon
életfrisesége mutatja ömledezéseinek, melyeken szivének dobogása,
erejének lüktetése hallik. Néha verselgete; másszor egy-egy tetsző
darabkát fordított; olvasmányaiból kivonatokat tett, észleleteit
ki-kidolgozta – míg egyszer, kétségkivűl rodostói élete másod szakában,
midőn társai száma évenként fogyott vala, s szomorú magánya az élet
tünékenységére emlékezteté – talán épen vég éveiben – elhatározá magát
nyomot hagyni szenvedéseiről, s dicsőíteni ez élet után még Azt, kit
ífju kora óta ábrándosan szeretett, ki miatt mindent elvesztett:
hazáját, de kit csak egy szabadulási kisérlettel sem tagadott meg.
_Mémoirokat szerkesztett elveszendő papirosaiból, még pedig
levélalakban_, mire példákat az előtte jól ismert francia irodalom szám
nélkül nyújta. Nagy ügyességgel járt el e szerkesztésben. Nem törölve le
ífjusága virágai hímporát, belé lehellé mégis az egész képbe az élet és
szenvedés által tisztúlt s megnyúgodott lelke csendes szépségeit. Ha még
is azon rész, mely a statisticusra nézve legbecsesb, a török birodalom
ismertetése, valamint az élte utolsó éveiben történt kormányváltozások
előadása, forma tekintetében kevésbbé kielégítő, az a választott
levélalaknak tulajdonítandó, mely mindazt, miben mozgás és haladás van,
saját tárgyaúl fogadja be, legkevésbbé azonban a puszta leirást. A mű,
mint látjuk, 1758 végeig terjed, midőn Zay halála után azt mondhatá
magának: „_Már most egyedül maradtam a bújdosók közűl_[57], és nem
mondhatom, mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert
_egyedűl maradván, nekem kell kimenni az áldozatra_.“ E momentum maga
fejezheté be kerekdeden a művet; s ez utolsó fejezetben – vagy mondjuk:
levélben, – rekeszti is azt be egy vég s imaszerű visszapillantással
vándor életére.
XVI. Annyi idő, egy hosszú fájdalmas pálya alatt, családjáról alig vett
vala némi kis hírt. 1740. máj. 22. ezt írta Bukarestből: „Erdélyből még
ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak egynehány
szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni“[58].
Hetvenedik évébe lépett, s közelítvén a búcsú, elevenebben
kivána családjáról értesűlni. Megfordúlván tehát 1759 elején
Konstantinápolyban, az austriai követtől engedelmet kért és nyert
írhatni a Mikes Mihály fiának, kinek keresztnevét sem tudá; s ekkor ment
tőle Erdélybe azon levél, mely a IV. fejezetben áll. Ismerjük a választ
is; de látjuk ebből azt is, hogy gróf Mikes Istvánnak nem jutott eszébe
a hatvanas aggastyán hontérhetéseért a nagyszívű Mária-Terézia előtt
rokoni kötelességét teljesíteni. – S ez utolsó tényleges nyoma Mikes
életben-létének. Mindazáltal úgy látszik, hogy még három évig élt.
Ugyanis, „Tót Ferenc generális bizonyítása szerint[59] – írja Kulcsár
István Mikes Levelei első kiadása előtt – már 1862-ben, az ő halála után
az egész bújdosó társaság eloszlott.“ Szabatosan ez előadásból a halál
évét nem tudjuk. De a magyar irodalom jó angyala úgy akarta, hogy
munkája fennmaradjon. Tán nem csalódom, ha hiszem, hogy a kézirat azon
úton jött Kulcsár kezeibe, amelyen e hír, t. i. maga báró Tót Ferenc
által, ki 1762-ben mint francia tüzértiszt Konstantinápolyban
megfordúlván, azt szerencsésen megmenthette. T. i hazájába visszatérvén,
Tarcsán, Vasvármegyében lakott, hol a szomszédos Szombathelyen tanárkodó
Kulcsár István vele megismerkedett, s Tót halála után[60] a kéziratot
azonnal sajtó alá adta[61].
XVII. Ugyanazon kéziratból nyújtám ime által Mikes munkáját a magyar
közönségnek; teljesben, mint Kulcsár, egy szakaszszal, s hívebben, mert
Kulcsár változtatásai nélkül, a szerzőnek bár néha ingadozó
kiejtésmódját hangoztatva vissza, s egyedűl helyesirását idomítva át. Mi
lett volna azt betűhíven adni, mutatja az imént idézett 1759-ki levél,
mely a legkisebb apróságig pontosan nyomatott. Hogy pedig azt a „Magyar
Nemzet Classicus Irói“ során adám, abban, úgy hiszem, mind a kritika,
mind az olvasó közönség helyeslésével találkozom. Nem csak korának
csúcsán áll Mikes munkája a tartalom becsével, s az előadás soknemű
szépségeivel egyaránt: hanem szól az minden koroknak; mert az elme és
érzület e ritka szövetsége-, vidor kedélyessége, gyakorlati bölcsesége
és erkölcsi súlyával, gyönyörködtető és nemesítő erejét nem vesztheti
el, míg a magyar kebel a valódi szép és jó iránti fogékonyságát híven
megőrzendi.