Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 07

Még eddig senkinek annyi barátságát nem tapasztaltam hozzám, mint az
idevaló érseknek. Mikor hozzá megyek, igen örömmel lát, és hogy
megmutassa hozzám való jóakaratját, egynehányszor már holmi ételnémű
ajándékot küldött, olyat, ami itt ritka a városon. Azt én igen kedvesen
vettem tőlle, nem az ajándékját, hanem hogy jó szívvel vagyon hozzám;
mert énnekem itt olyan asztalom vagyon, hogy tíz emberrel többet
tarthatnék, mint amennyi van. Mégis az a szerencsém, hogy egy olosz
páter vagyon itt – azzal eszem, és beszéllek; mert ha a nem volna, soha
se tátanám fel a számot, hanem mikor eszem. Ha korcsomára volna kedvem
elmenni, ott eleget beszéllgethetnék az oláh papokkal; mert itt a
korcsomákon minden hordó mellett vagyon legalább tíz pap, és aztot úgy
veszik körűl, valamint egy halottat. Mindezekből el lehet ítélni, hogy
nem kopik a nyelvem a beszédben. Hadd koptassam tehát a pennámat az
írásban; mert arra elég időm vagyon, és a beszéllgetés gyanánt legyen.
Beszéllgessünk hát mind a városról, mind az itt való állapotról egy
keveset. A város dombon vagyon, de elég szép helytt. De a vizet
messzünnen kell hordani a lakosoknak. Öt vagy hat rongyos klastrom
cselekszi, hogy Jászt városnak lehessen mondani; mert másként a
bennevaló házakért csak falunak nevezhetnék. A kereskedést a zsidók és
az örmények tartják. Hogyha pedig itt állandó vajdák volnának, és
olyanok, kik az ország hasznát keresnék, igen nagy kereskedést lehetne
itt felállítani – sokkal könnyebben, és nagyobbat, mint Bukuresten. Hová
lehet szebb és jobb föld, mint itt vagyon? Valamit a föld teremt, az itt
mind több és jobb, mint másutt – mindenféle mezei és kerti vetemény. Hol
lehet szebb marhákot látni, mint itt? hol lehet olyan jó ízű tehénhúst
enni? És a borát akármely asztalra felvihetik – a gotnári bort a konty
alatt is kényesen és gyönyörűséggel megcsemcsegethetik. De a lakosok
olyanok, mint a vadállatok: a gyönyörű szép és jó földet pusztán
hagyják, és az erdőkben laknak. Itt a bóeroknak számok igen kevés – ha
tizen vagy tizenketten vannak olyanok, akiket uraknak lehetne mondani, a
többit számban sem veszik. Való, hogy a török birodalma alatt vannak, de
bezzeg a görög igája alatt vannak. A nagyobb, hasznosabb, fő és alacson
tisztségeket a görögök bírják. A fejdelem mindenkor görögből lévén,
kedvez a maga nemzetinek, és azoknak inkább hiszen, és azt cselekszi a
boérokkal, amit akar. Csak mostanában is kicsoda itt a fő hekmány, aki
az egész hadaknak parancsol? Egy gazdag görög szőcsnek az öcscse, és
előtte térdet fejet kell hajtani a több boéroknak.
De mi közöm nekem mindezekhez, amidőn nagy únadalommal kell enni a
kenyeremet, és innia a gotnári bort? Itt mindennap a sok rossz hír; a
muszka közelít Kocsinhoz, mindenek félnek és készűlnek. Az isten viselje
gondomat – ő tudja, miokért hozott ide. Aminap egy muszka követ ment itt
által – a vezér táborára megyen. Én is a vajdánál voltam, elbúcsúztam
tőlle; mert tegnap nagy pompával mene ki innét az egész hadaival. De
micsoda had? nem is mondhatni hadnak, hanem csak szőllőpásztoroknak. Egy
pasa van véle, talám 40 vagy 50 emberrel. Mind egész hada volt talám,
bőven számlálván, másfél ezer ember. Legutóljára vitték a faltörő
ágyúkot, amelyeket szükségben dióval is meg lehet tölteni. Ezek így mind
kitakarodának, és ide hagyának. Már lássam, akármit csináljak. Azt
tudom, hogy a vajda jó rendelést tett felőllem, és a kalmakánokra
bízott; mert itt három kalmakánt hagyott helyében, akik három idevaló
főurak – az egyike közűllök a cancellarius. Ezek meg nem oltalmaznak
minket. Úgy lehet, hogy Csíkból reánk üthetnek, és egy étszaka az ágyban
találnak. Olyan öltöztetőkre nincsen szükségem. Maradok édes nénémnek
szolgája.

CLI.
_Jász, 23. aug. 1739._
Itt, édes néném, ebűl vannak a dolgok. Amiolta a vajda elment, szűntelen
való zenebona a városon. Minden készűl, rakodik, szaladófélben vagyon. A
boérok már régen az erdőkre küldötték feleségeket. Kivált amiolta a
muszka tábor általjött a Neszteren, azolta nagy félelem van itt. A
vajdának a két fia is elillanta innét. Ilyen felbódúlt állapotban magam
sem tudom, mit csináljak. Legkisebb zörgést halljak, azt gondolom, hogy
a kozákok az udvaromon vannak. A kalmakánok gyakorta jőnek hozzám,
biztatnak: én meg azon kérem, küldjenek el innét; mert ők, ha valami
történik, akkor ülhetnek lóra, amikor akarnak: énnekem pedig három vagy
négy cselédem vagyon, és nincsen több egy lovamnál.
Itéld el, néném, micsoda állapotban vagyok: csak amiolta ezt a levelet
írom, háromszor hagyatta el vélem a gazdasszonyom, mondván: hogy már a
városon vannak a kozákok. Eleget biztatom, de magam is azt akarnám, hogy
ne volnék itt. Reggeltől estig itt csak a kozák hír. Itt most egyéb
litánia nincsen, hanem: A kozákoktól szabadíts meg Uram minket.
Szűntelen küldök a kalmakánokra, hogy küldjenek el innét – ők szűntelen
biztatnak, hogy gondjok lesz reám. De én szűntelen való
nyughatatlanságban vagyok, és ilyenben soha nem voltam. A legnehezebb,
senki nincsen, akivel egy szót szóljak. Bár csak lehetne vagy írni, vagy
olvasni, de nem lehet – szűntelen való lárma a kapum előtt. Meg nem
indúlhatok magam erejével, nem is lehet addig, amég a vajda maga nem
mondja. Itt lenni pedig e megréműlt nemzetség között, egész nyomorúság.
Nincsen jobb, mint isten kezeiben ajánlanom magamot. Ennek a holnapnak
az elein mene itt el a vezér postája Kocsin felé, aki viszi a hírit,
hogy a németeket megverte a vezér. Ha ez igaz, elmondhatni, hogy az
isten ujja vagyon itt. Tegnap meg más posta hozá hírit, hogy Belgrádot
megvették. Ezek mind nagy hírek. Arra felé az isten győzedelmet ád a
töröknek. Erre felé szaladni kell a muszkától. Tudja isten, mindennek
mint kell lenni: ő aláz, ő magasztal. Elég a, hogy én szívesen kívánnék
innét elrepülni. De minekelőtte elindúljak, írok csak azért is, hogy
megtudjad néném, hogy azok a veszett kozákok el nem vittek.

CLII.
_Jász, 3. sept. 1739._
Itt csak a kozákokról kell írnom, mégis csak a kozákokról; mert soha
nagyobb rémülést nem lehet látni, mint itt van. Kiváltképen amiolta a
törököket megverék, már a muszka is Kocsinnál vagyon, valóságoson lehet
tartani a kozáktól. Szűntelen tele is vannak most a templomok, de nem
azért, hogy imádkozzanak, hanem azért, hogy a nép minden portékáját a
templomokban hordja. A vajda is tegnap ide visszájöve, de nem olyan nagy
pompával, mint mikor elmene – Ilyen a világ! Mihent ide érkezék, én is
megizeném néki, hogy küldjön el innét. Ma pedig magam voltam nála.
Eleget beszéllgettünk a mostani dolgokról. De én leginkább azon
sürgettem, hogy megindúlhassak; mert tudom, hogy ő vajdasága sem várja
bé azokot a jó mag kozákokot. Vagyon is már rendelés irántam, el is
készűltem, és isten jóvoltából elmondhatom, hogy holnap ide hagyom őket,
mint szent Pál az oláhokot. Soha örömestebb meg nem indúltam, mint én
fogok megindúlni. Ha lehet, még egy órával indúlok meg előbb, mintsem
kellene – és maradok édes nénémnek.

CLIII.
_Bukurest, 18. sept. 1739._
Valahogy tehetém szerit, de csak elillanték a veszett kozákok elől. Itt
már talám nem kell tőllök félni. De, ha a kozákoktól nem kelletett
félnem az úton, igen kelletett a tolvajoktól. Elég a, hogy Jászból 4-kén
indúltam ki. A vajda mind lovakot, mind szekereket adatott, és két
kalarást is adott mellém, de azoknak semmi hasznát nem vettem, csak
harmadmagammal indúltam olyan veszedelmes útra; mert a többit nem
számlálom. Mikor a városon kívűl voltam, mintha egy nagy követ vettek
volna el róllam, és az elmém meg kezde csendesedni. A vajdát és a várost
nagy zűrzavarban hagyám – de ők lássák pedig, hogy én megszabadúlhattam.
De ha egy veszedelemből kijöttem, más volt előttem; mert minthogy
megindúlásom előtt csak egynehány nappal verték volt meg a török tábort,
azt gondolhattam, hogy elszélyedvén Moldovában és Havasalföldiben a sok
kóborló, azon fog igyekezni, hogy, ha megverték, legalább vihessen
valamit haza, és nyerjen valamit tolvajlása által. Mert ilyen állapotban
a török had igen húzóvonó – kivált az ázsiai nyomorú török, aki örömest
viszen, amit kaphat, a házához. Mindezekre az okokra való nézve igen
tarthattam a rossz társaságtól. Azonkívűl is mennyi sok erdőket kell
általmenni, kivált Foksánig. De az isten úgy adta, hogy egy törököt sem
találtam Foksánig: azon túl találtam, de azok idevaló törökök lévén, nem
kell tőllök félni. Nem hogy olyan kóborlót nem találtam, desőt még
moldvai embert sem láttam. Mintha csak én lettem volna egyedűl az egész
országban, vagy mintha az egész föld elszaladott volna előttem. Ezt a
kis tartalékot kiveszem, de azonkívűl gyönyörűséges utazásom volt. A
mező mindenütt szállást adott, és a török szokása szerént, amely igen jó
szokás, idején indúltam meg, és idején szállottam estvére.
Mindezekből általlátod édes néném, hogy szerencsésen érkeztem ide. Akit
az isten oltalmaz, meg vagyon az oltalmazva. Az érkezés pedig tegnap
volt. A szegény Pápay sógort, ha betegesen is, de életben találtam, és
igen nagy örömmel látott. Noha itt már bizonyoson beszéllik a némettel
való békeséget, de azonban csak tart a vajda attól, hogy Erdélyből
látogatására ne jőjenek. Három vagy négy nap múlva, hogy kijöttem
Jászból, a vajdának is ki kelletett ugratni. Már itt hogy leszek, és
meddig, és mint fog tartani az üres erszényem, isten tudja. De, aki a
fogat adta, ennivalót is ád. Mindeddig csudálatos gondja volt reám –
ezután is hiszem a lesz. Elég nagy bútól, gondtól szabadított meg –
ezután is ő viselje gondomat. Viselj, édes néném, magad is gondot az
egészségre, és írj.

CLIV.
_Bukurest 23. octob. 1739._
Gondold el, néném, itt is kell félni azoktól a veszett kozákoktól, mert
haszinte a békeség meglegyen, de a muszka armádából sok század
elszakadván, erre a földre is béütöttek prédálni. Úgy tetszik, mintha
csak engemet keresnének. És ha ide jöttek volna, az ágyban találtak
volna; mert ennekelőtte egynehány nappal estve, amidőn le akartam volna
fekünni, egy kis hideg jött reám. Egész étszaka aludtam, de másnap
mintha minden tagomat, ízeimet elszedték volna egymástól, úgy voltam –
semmimet meg nem mozdíthattam, még csak az ujjaimat sem. Egyszóval
valamint egy darab fa, vagy akiben egy csepp vér nincsen, olyan voltam.
Se meg nem fordúlhattam, se még csak a pohárt sem szoríthattam meg, noha
igen nagy belső forróság lévén rajtam, szűntelen szomjuhoztam, de
legkisebb fájdalmat nem éreztem. Így voltam harmadnapig. Azután
egykevéssé az erő meg kezdett jőni, de úgy leapadott róllam a hús,
mintha egy holnapig feküdtem volna – a belső nagy forróság emésztette
volt meg. Azután eret vágattam – fele a véremnek olyan volt, mint a
hideg étek, fele mint a ténta – eztet a jászi mulatságos lakásom okozta
volt. Már most úgy vagyok, hogy kimehetek a szállásomról. De
elítélheted, édes néném, micsoda állapotban voltam, mert éppen azon a
napon, amelyen meg sem mozdúlhattam az ágyban, a szolgám mondja, hogy:
uram itt rossz hír vagyon; mert a vajda udvarában igen rakodnak
szekerekre – a vajda kiment a városból – és a városon minden ember
futófélben vagyon; mert azt mondják, hogy a kozákok nem messze vannak.
Ezt hallván csak gondoltam, hogy most „oda vagyunk a tyúkoknak.“ És csak
azt vártam, hogy mikor jönnek bé a házomban; mert tudtam, hogy olyan
embertelenek, hogy még meg sem jelentetik magokot. Már mindenemet nekik
szántam volt, de az isten úgy adá, hogy másnap hozák hírit, hogy csak a
széleken kóborolnak. Azután hovátovább jobban lecsillapodék a hír, és mi
is lecsendesedénk. Talám már teljességgel megmenekedtünk a veszett
kozákoktól. Annyiszor írtam már felőllök, úgy tetszik, hogy tégedet is
megijesztettelek, néném, vélek. Itt már a tél jól beállott. De a vajda,
aki mindenkor jó volt hozzám, most megváltozott; mert nem állottam
akaratjára. Az ő vajdaságánál drágábbnak tartom becsületemet és
nemzetségemet. Vígyázz, néném, az egészségre; mert a drága portéka – és
írj.

CLV.
_Bukurest, 15. martii, 1740._
Nem kétlem néném, hogy már egynehány rendbéli leveleimet nem vetted
volna. Én is vettem a februáriusi leveledet. Csakugyan annak is
tulajdonítom, hogy eddig meg nem fagytam; mert itt rettentő irtóztató
tél vagyon. 18-dik octobris állott bé, azolta mindennap szaporodott a
hó, és nagyobbodott a hideg. Úgy tetszik, hogy városostól együtt minket
Lapóniában vittek a Jegestenger mellé; mert senki nem emlékezik ilyen
kemény télről. E pedig közönséges egész Európában. Ami pedig hallatlan
dolog, és talám soha meg nem történt, hogy a jégen szekérrel mentek
volna Dániából Svéciában. De nekem ahoz mi közöm? ahoz több vagyon, hogy
rettentő hideg házban kelletett a nagy telet kitöltenem, és ha az idén
meg nem fagytam, megfagyhatatlan leszek ezután. A legényim magok
csudálják, hogy maradhatok a hideg házamban. Van is okok hozzá, mert
nekik engedtem a meleg házat – és inkább tűrhetek, mint ők, és nem
zúgolódom.
De a nagy drágaság és szükség itt – az útczákon egymás keziből vonják ki
a kenyeret. Sokszor történt, hogy ebédhoz ültem volna, de kenyerem nem
volt. Mindezeket nem lehet csudálni; mert máshonnan semmit nem
hozhatnak: itt pedig víz, malom, molnár mind összefagyott. Megvallom,
hogy örömest megválnék Bukuresttől; mert itt igen únadalmas a lakás. Nem
tudom én, micsodaféle emberek ezek, de ezekkel nem lehet társalkodni.
Nem kell félni, hogy se Moldovában, se itt egy boér is híjon ebédre. Még
gyermekkoromtól fogvást üsmerek egy boért itt, de legkisebb barátságot
hozzám nem mutat. Mikor hozzá megyek, a szót nem kimélli – mint az a
többi. Azt ugyan veszem észre, hogy nem mernek a vajdától az idegenekkel
társalkodni, de magok között is csak oláhok. Megbocsáss, néném, ha
elvégezem levelemet; mert egész penitenczia írni. Valahány betűt írok,
mindannyiszor kell a tűzhöz tartani a pennámot, hogy a ténta
megolvadjon. De micsoda tűz ez is? mert még az is sokszor megfagy. Fát
igen ritkán, és drágán lehet kapni – ami keveset kaphatok, azt inkább
konyhára adom; mert inkább szeretem fázni és jól lakni – mert hidegben
jobban esik az étel. Könyörögj már néném, hogy meg ne fagyjak már
tavaszig. Noha már közel van, de itt olyan fergetegek vannak, mintha
most kezdené a telet. Jó egészséget néném, nekünk meg egy kis lágy időt.

CLVI.
_Bukurest, 22. máji, 1740._
Hálá istennek, a tél elhagyott bennünköt. De mit mondok? majd a tavasz
is elhágy, még is az időről azt észre nem veszszük, hanem csak a
kalendáriumból tudjuk. Már több egy holnapjánál, hogy vajdánk nincsen;
mert a német visszáadván a töröknek azt a fele részét Havasalföldinek,
amelyet bírt, azért Krajovára ment mintegy visszáfoglalni, és magát
vajdának üsmértetni. Ilyen hasznát vette a német a békeség
felbontásának. És az isten nem engedte meg, hogy Erdély s Magyarország
másért büntettessék; mivel egyikben sem tett kárt a török – kivált
Erdélyben, hálá istennek – amely emlékezetre való dolog.
Itt még most is minden ritka, és drága, kivált a pite. De nem igen
törődöm rajta; mert az Úr segítségével egynehány nap múlva megindúlunk
Zay úrfival együtt Rodostó felé, és örömest ide hagyom ezt a kéreggel
födött várost. De itt hagyjuk egy kedves bújdosó atyánkfiát, a szegény
Pápay sógort, aki elvégezé hosszas bújdosását. Így fogyunk lassanként,
és annyi sok közűl négyen maradtunk, akik a szegény fejdelmet
szerencsétlenségünkre idegen országra kísértük. Csak az a
vígasztalásunk, hogy mások is meghalnak, nem csak mi. A való, hogy igen
sovány vígasztalás, de csak kell valamivel vígasztalni magunkot.
Erdélyből még ide senki nem jött, hogy tudakozódhattam volna, hanem csak
egynehány szász, akitől csak a len felől lehetett volna tudakozódni. Egy
jó magyar papunk vagyon, nem régen érkezett, csíki barát. Azt gondolta
szegény, hogy itt is úgy megbecsüllik a reverendát és a csuklyát,
valamint Csíkban. Mondottuk egynehányszor neki, hogy tegye le a szent
Ferencz köntösét, de nem akarta. Aminap hozzám jövén ebédre, egy
embertelen török a pipaszárral az orczáját megsímogatta. Ő azt szegény
békeséges tűréssel vette, és másnap nagy tisztelettel megkövetvén a
köntösét, oláh köntöst vett magára, és azolta nem tart a pipaszártól. A
levelemet elvégzem, de azért, hogy hamarébb készűlhessek,
megindúlhassak, és megláthassalak.

CLVII.
_Rodostó, 22. junii, 1740._
Néném, jó egy lépés Bukurestről ide. Az isten ismét visszáhoza ide. Még
volt itt a rakás kenyérből, arra visszá kelletett jőni, amint a török
mondja. Annyi időt, tudom, hogy itt el nem töltök, mint az első úttal,
és már innét vagy mennyországban, vagy Erdélyben kell menni. Az elmúlt
holnapnak 26-dik napján indúltunk meg, és tegnap érkezénk ide. Azt
kérdhetné ked, hogy mit csináltunk annyi ideig az úton? Én magam sem
tudom, hanem azt tudom, hogy sokat aluttunk. Későn indúltunk meg
mindenkor, és igen idején szállottunk meg. Sok helytt egynehány
polturáért a bolgár leányokot megtánczoltattuk. De ők soha el nem
fáradnak a tánczban; mert csak egy helyben tánczolnak, a lábokot ritkán
mozgatják, egykét lépést tesznek előre, megannyit hátra, mind abból áll.
De a sok éneket nem kíméllik; mert magok fújják, magok járják. De
micsoda ének? hogy ugyan a foga csikorog az embernek, mikor hallja, mint
mikor a vasat reszeli a lakatos: hanem csak az a különbség van benne,
hogy mikor valamely szépecske énekelt, annak a szava mégis egy kevessé
símábbnak tetszett. Az ő czifraságok abban áll, hogy sokféle pénzt
rakjanak magokra. Hajokot, nyakokot, egyszóval mindenöket megrakják a
sokféle rézpénzzel és polturával.
De még más ceremónia is vagyon; mert mikor bémegyen az ember valamely
bolgár faluban, valamely vénasszony egy rostával eleiben megyen – abban
búza vagyon – és marékkal az emberre hányja. Kell ugyan neki valamit
adni; mert ő sem tartozik elhinteni ajándékon a búzáját.
A Balkány nagy hegyeit harmad napig hágván, az isten szerencsésen ide
hoza visszá minket az előbbeni régi és szomorú lakhelyünkre tegnapi
napon.
Micsodás a világ, és micsoda gorombaság azon kapni! de mégis kapnak. Mi
haszna már a vezérnek abban, hogy olyan nagy dolgokot cselekedett, ha
kitették? Mikor történt a meg, hogy a török megverte volna a németet? De
ő azt a csudát végben vitte – tudom, hogy nem magától – Belgrádot
visszávette, és a töröknek a némettel való dicsőséges hadakozását jó
békeséggel megkoronázta. Nem érdemlette volna-é a holtig való
vezérséget, vagy legalább, hogy egynehány esztendőkig bírja? Annyi nagy
emlékezetre való dolgok után nem bírhatá másfél esztendeig a vezérséget.
Mit cselekedett Achmet Nissánsi, hogy helyiben tegyék, ha nem azt, hogy
ő már jól tudta mindenféle levelekre a császár nevét felírni. Már e mint
lesz hozzánk? isten tudja. De úgy leszen, amint ő parancsolja. Innét
csakhamar Konstancinápolyban megyünk azért, hogy meglássuk, miben vannak
dolgaink. A prussziai király májusnak a végén holt meg.

CLVIII.
_Rodostó, 20. aug. 1740._
Micsoda nyomorúság, néném, abban a nagy városban lakni, ott hegyről
hegyre mászkálni, ott hol egyhez, hol máshoz járkálni? De ha nagy baj és
fáradság is, de annak meg kell lenni – főképpen az olyanoknak, mint mi,
akiknek mástól kell várni. De az isten ebben az elhagyatott
állapotunkban sem hagyott még el, és rendelt szükségünkre valót –
áldassék szent neve érette. Úgy nem jártam mégis, mint aki Rómában ment,
és a pápát nem látta; mert láttam a császárt – éppen a szállásom előtt
ment el. Egyébképen nem köszöntöttem, hanem azt kívántam, hogy az isten
hozza szent anyaszentegyházában, és adjon egészséget neki; mert ő ád
kenyeret nekünk. Háláadással is kell hozzája lennünk; mert isten gyűlöli
a háláadatlanokot. Elvégezvén tehát dolgomot hajóra ültem, és ma
visszáérkeztem. Igen jó hajókázásom volt, estve indúltam meg, ma reggel
itt voltam, és itt vagyok, és itt leszek, amég a mindenható istennek
tetszik. Ha itt lesz halálom, legyen akaratja: ha innét máshuvá küld,
abban akaratja legyen meg, csak szent áldása legyen rajtam. Ámen.

CLIX.
_Rodostó, 19. nov. 1740._
Micsoda nagy hír e, néném! cseng-é a füled? A római császár megholt
20-dik octobris. E nagy dupla hír: mind a, hogy egy nagy császár holt
meg, mind a, hogy az austriai ház elfogyott a férfiú ágról. Micsoda szép
állapot élni; mert ha megholtunk volna, nem értünk volna meg ilyen nagy
dolgot. Eztet a mi atyáink meg nem érték. Micsoda nagy változást okozhat
ez e világban, ebben a nagy vendégfogadóban! Az ó törvényben, akik
levelesek voltak, visszámehettek a főpap halála után – hát várhatjuk-é
azt? Erre a hírre százféle gondolatok jőnek eszemben; de talám egyik sem
leszen úgy, amint gondolom. Azért hagyjuk arra a nagy cselédes Gazdára.
– És ha a levél igen kicsiny, a hír igen nagy. Mint vagy, néném? az
egészség jól szolgál-é? Vigyázz reá néném; mert látod-é, mi jó élni!
Majd elfelejtettem volna, hogy az isten jó pápát adott: augustusnak a
végén választották cardinális Lambertinit. Most Benedictus XIV-diknek
híják, 64 esztendős.

CLX.
_Rodostó, 27. dec. 1740._
A kalendárium szerént már a tél elkezdődött, de az idő arra nem hajt, és
úgy viseli magát, mint a nyár. Még eddig tüzet nem csináltunk – hogy is
csinálnánk? micsoda melegek járnak! éjjel nappal nyitva az ablakaink. Az
elmúlt tél olyan nagy volt, hogy talám soha Európában nagyobbat nem
értek; most pedig télben is nyári mentét kell viselni. Ki mondhatná meg
annak az okát? én megmondom, aki jobban tudja, mondja jobban. Az elmúlt
télen nagyobb hidegek jártak, azért fára is többet kelletett költeni; a
mostani télen jó idők járnak, fa is kevés kívántatik. Mindezekből tehát
azt hozom ki, hogy most nem kell annyi fát venni, miért? mert nincsen
hideg. Látod-é néném, micsoda jó philosophus öcséd vagyon? Hátha még
tanultam volna? De ha nem tanultam is, üsmerek olyanokot, akik
philosophusok, nem elég a?
Ne beszélljünk csak a hidegről, hanem arról is, hogy az idén igen nagy
rendeket kaszáltak le, és a halál megmutatta, hogy nem csak a szalma
házakban kaszálhat, hanem még a palotákban is. Legelőbbször XII-ik
Kelemen pápát az isten magához vévé. – A prussziai király 31. máji
meghala. – Egy özvegy spanyol királyné utánna mene. – VI. Károly
császárt az isten kiszólítá 20-ik octobris. – Eztet a muszka czárné
csakhamar követé nyolcz nap múlva. Mindezek nagy változásokot okozhatnak
Európában.
Vagyon több négyszáz esztendejénél, hogy a császári korona ki nem ment
az austriai házból, amely háznak most lett vége. De már azt a puszta
házat is hárman fel akarják osztani: a spanyol király, a bavarus, és a
prussziai király Sléziát akarja elfoglalni. Már el is kezdette ez az
utolsó a hadakozást. Ezen kivűl is még tart a spanyol és az anglus
között való hadakozás. A franczia is segítséget adott a spanyolnak.
Mindezek nagy dolgok, és egy esztendőben ennél nagyobbak nem
történtenek. A fejdelmek mindenütt készűlnek, és nagy mozgásban vannak.
Csak mi vagyunk igen nagy bújdosó csendességben, mintha a mi dolgunk
volna legjobban. De a gazdag akkor eszik, mikor akarja, és a szegény
mikor kaphatja. Már most mindenünnen gyűlnek össze a követek
Francofurtumban a császárválasztásra, de a nem lesz még olyan hamar meg.
Meglesz, nem lesz, az ő dolgok: mi csak imádjuk a Teremtőt, akinek
akaratjából vagy engedelméből lesznek mindenek, és adjunk hálákot néki,
hogy megadta eltöltenünk ezen esztendőt.

CLXI.
_Rodostó, 15. martii, 1741._
Édes néném, egynehány rendbéli leveleidet vettem, olvastam, és választ
is adtam reájok. De az elég szomorú hír, hogy a főtolmácstól elvették a
fejét. Annál nem vallhatott soha nagyobb kárt: tudom, hogy drágán
megváltotta volna: de nem lehetett. Azt írod, hogy úgy is elvették
mindenét, és a feleségét is megfogták. Micsoda szamár ez a világ, vagy
mi vagyunk szamárok, hogy úgy kapunk rajta. A moldvai vajda
testvéröcscse lévén, tudom, hogy most szepeg. Mennyi pénzt, portékát nem
találtak nála! Csak elhiszem, a fiának keresett, és a feleséginek; mert
maga semmijinek nem vette hasznát. Igenigen soványúl és ösztövéren élt,
valamint szoktak élni a görögök. Három esztendős mentét is láttam rajta,
noha tudom, hogy nyusztos mentéje is elég volt. Azt pedig láttam, hogy a
feleséginek meg volt a feje terhelve gyémánttal és smaragddal. Úgy
tetszik, hogy az az úr még gyermekségétől fogva megérzette ezt a
veszedelmét; mert én mindenkor szomorúan és olyan mord ábrázattal
láttam, talám soha sem nevetett. Érjük meg mi, néném, amink van, azzal,
noha igen kevés. De adjunk hálát istennek a mi mindennapi kenyerünkért.
Már úgy cselekszem, mint mikor hárman négyen összegyűlnek, és nem lévén
miről beszéllni, csak az időről beszéllünk. Én is arról írok; mert még
eddig csak ősz volt. Mindenkor száraz idők az egész télen. Háromszor
havazott, de az is micsoda havazás volt? Csak az örményeknek sem volt
elég. Mi is megehettük volna, ha bodzakása lett volna. – A világi hírek
azt mondják, (mert mi azon kívül vagyunk) hogy a prussziai király dolga
Siléziában igen jól foly, és hogy mindenütt mindenek hadat gyűjtenek. Ha
kiki megérné a magáéval, micsoda csendesség volna e világon. Írj, néném,
de igen ölelgetni kell az egészséget. Itt mi istennek hálá csendességben
töltjük bújdosó napjainkat. Gazdaságra is adtam magamot; mert a
kertemben egynehány szőllőfát ültettem, meg is fogantak, két gerezd
szőllőt is hoztak. Én azoknak úgy örűlök, mintha a tokaji hegyet bírnám.
Édes néném, mely kevéssel meg kell elégedni egy bújdosónak.

CLXII.
_Rodostó, 15. máji 1741._
Mint vagy édes néném? Az egészség mint szolgál? Szoktak-é írni abban a
nagy városban tavaszszal? talám nem? mert már régen nem vettem
leveledet, vagyon hat napja. A jégszívűnek, mint az én néném, a nem sok:
de egy székely szívnek igen sok. Én pedig nem régen küldöttem egy nagy
levelet; mert itt szeretnek írni tavaszszal is, még nagyobb
gyönyörűséggel, mint egyébkor. Mert úgy tetszik, hogy tavaszszal a
virágokkal együtt a barátságot is meg kell újítani, és most több édesebb
szók jőnek az elménkre, mint más időkben. Annak mi az oka, az asszonyok
jobban tudják. Elég a, hogy a nagy száraz tél után száraz tavaszunk
vagyon. De minden bővséggel mutatja magát; mi pedig csak hervadunk mind
magunk, mind minden dolgunk. Ahol meghasonlás vagyon, nincsen ott isten
áldása. – Hárman-négyen vagyunk, mégis meg nem állhatunk; mert az a
veszett egyenetlenség csak közöttünk marad. Noha tahinja nincsen a
portától, de csak élődik; mert mi magunk tápláljuk veszedelmünkre. Ha
rajtam állana, régen eltemettem volna: de, amint látom, ő fog minket
eltemetni. Itt semmi olyas hírek nincsenek, amelyek minket illetnének:
hanem csak azt látjuk, hogy mindenütt készűlnek a hadakozáshoz. A
brandeburgus jóformán elkezdette. A követek mindenfelől mennek nagy
pompával Francofurtumban a császárválasztásra. Ők lássák, azzal nem
törődöm, hanem csak azzal törődöm, hogy a néném egészsége fris legyen.

CLXIII.
_Rodostó, 15. julii, 1741._
Ne csudáljad, néném, ha gyakrabban nem írhatok; mert igen nagy
szárazságok járnak – a téntám is elszáradott. De a mind semmi volna;
csak a vizek el ne száradtak volna; mert csak szükségre valót is nehéz
kapni. Ne mondják nékem ezután, hogy a száraz esztendő szűk esztendő;
mivel öt holnaptól fogvást öt óráig tartó esőnk nem volt, mindazonáltal
az aratás bő volt – termettebb gyümölcsfákot pedig nem lehet látni, mint
az idén. De aki száz emberrel százezeret megverettethet, eső nélkül is
adhat bőséget, amint azt látjuk az idén.
Ez az istennek a mezei áldását illeti, nézzük már a városon való
irgalmasságát. Igen tartottunk attól, hogy a szárazságokban betegségek
ne uralkodjanak, főképpen a pestistől tartottunk: de, istennek hálá, egy
esztendő sem volt egészségesebb. Ami legnagyobb, a császári városban sem
hallatik. Miről panaszolkodhatunk tehát? egyébről nem, hanemha
háláadatlanok vagyunk, és leszünk az istennek annyi áldásáért.
Amég a borszüret elérkezik, addig tegyünk egy kis fordulást
Francofurtumban. Mindenféle királyoknak a követjek már régen ott vannak
a császárválasztásra, de még ahoz nem kezdettenek. A fejdelmek mindenütt
hadat készítnek. A prussziai király negyvenezer embert vitt Siléziában.
A bavarus Csehországra vágy a franczia segítségivel. Legyen isten
akaratja. – Néném, jó egészséget kívánok.

CLXIV.
_Rodostó, 21. aug. 1741._
Azt kérded, néném, hogy mit csinálunk, és mivel töltjük az időt? Az első