Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 10

_Rodostó, 8. dec. 1753._
Kedvés néném, csaknem egészen megvakúltam. Három lépésnyire mást meg nem
üsmérhetek. A nyomtatást épen nem olvashatom, az írást mégis inkább.
Magam pedig írok, mert tudok írni. De nem tudom mit írok. – Az oculárék
semit nem használnak. Ezt már elvégezem, de a más esztendőben a levelek
ritkák lesznek.
A ramazán eltelvén, a nagy bairám következik. Ez olyan, mint nálunk a
húsvét. A bairámot az újságon kezdik el. Azt pedig a sok álgyúlövésekkel
hirdetik ki, dobokkal, sípokkal, és kiki azon igyekezik, hogy mentöl
kedvesebben tölthesse a három napokot.
Ezt az innepet nagy czeremoniával üllik a császár kastélyában. A császár
a hajnalba megyen paripán a szent Sophia templomában. Amidőn visszátér,
a vezér, a pasák, mufti – egyszóval minden nagy tisztek köszöntik.
Legutóljára a jancsár aga köszönti. A császárnék, akik esztendő által
zárva vannak, azon a napon elmehetnek a császár, a császárné
látogatására. A dívánban a császár nagy ebédet ád ma a fő ministerinek.
A jó törökök azon a napon megbékélnek azokkal, akikkel rosszúl voltanak,
és az útczákon egymásnak kezet nyújtanak. A predikátorok pedig,
minekutánna holmi részt megmagyaráztak volna az alkoránból, a templomba
ezeket az énekeket éneklik: „Köszöntés és áldás legyen rajtad Mahumet,
istennek barátja. Köszöntés és áldás legyen terajtad Jézus Krisztus,
istennek fuvallása. – Köszöntés és áldás legyen terajtad Mojses, ki
kedves voltál az istennél. Köszöntés és áldás legyen terajtad Dávid, az
istentől rendeltetett monárka. Köszöntés és áldás legyen terajtad
Salamon, aki hű voltál az Úrhoz. Köszöntés és áldás legyen terajtad Noé,
akit megtartott isten kegyelmével. Köszöntés és áldás legyen terajtad
Ádám istennek tisztasága.“
A törökök szeretete elterjed az állatokra, a fákra, és a halottakra. Azt
tartják, hogy a kedves isten előtt. Vannak olyan testamentumba hagyott
fundátiók, ahol bizonyos számú kutyákot, macskákot tartanak eledellel.

CXCII.
_Rodostó, 1754. 16. aug._
Kedves néném, igen nevető állapotba nem vagyok, mert aki igen rosszúl
lát, nem igen nevethet. Mindazonáltal mindent jó szívvel kell venni az
istentől. Már tizenöt holnapja, hogy nem olvashatok. Mással kell
íratnom; mert a mostani írásomot még magam is nehezen olvashatom. De az
asszony dolgát el nem kell múlatnom.
A törökök nagy szorgalmatossággal mossák meg a holttesteket. A test
mellett temjént égetnek, hogy a gonosz lélek eltávozzék. Azután
eltemetik olyan lepedőben, amelyet bé nem varrják se fent, se alatt.
Nékik arra okok vagyon; mert azt tartják, hogy amidőn a test a sírban
vagyon, két angyal megyen hozája, akik térdre állítják, és számot kérnek
tőlle minden cselekedeteiről. Ugyanazért is viselnek a fejek tetején egy
kis üstököcskét sokan a törökök, hogy az angyal megfoghassa. A törökök
sírja olyan, mint egy kis pincze – a tetejét deszkával béfödik, és arra
földet.
Hogyha a halott istenes ember volt, a két angyal után, akik számot
kértenek, más két angyal megyen hozája, kik olyan fejérek, mint a hó.
Ezek csak arról a gyönyörűségről fognak néki beszélleni, amelyekben
leszen a más világon. De ha igen vétkes találna lenni, két olyan fekete
angyalok mennek hozája, mint a holló, akik kínozni fogják. Az egyik
mélyen a földbe leveri, a másika egy vashoroggal onnan kivonja, és akik
így fogják magokot véle múlatni mind a nagy ítélet napjáig.
Mahumet kedvezni akarván a szerecseneknek, bé is tölté kedveket; mert
minthogy az ő földjök puszta, száraz és terméketlen. Hogy pediglen őket
megvígasztalja, olyan paradicsomot igére nékik, amely tele volna
forrással, és kerteket olyanokat, amelyekbe olyan fák vannak, hogy a
verőfény meg nem hathatja, mindenkor tele virágokkal, és a fák rakva
mindenféle szép gyümölcsökkel. Ebben a kedves helyben foly bőségesen a
téj, a méz és a bor, de az a bor nem részegítő, se az okosságot meg nem
háborítja. Ott is sétálnak azok a tökélletes szépségek, akik senem
kegyetlenek, senem könnyek, akik is olyan édesek, hogy ha valamelyike
közűllök a tengerbe találna pökni, mindjárt elvesztené keserűségét.
Azoknak a szemek olyan nagy, mint egy tojás, mindenkor a férjekre
néznek, akiket úgy szeretik, hogy csak meg nem bolondúlnak érettek; mert
azt vehetik el, amelyik nékik tetszik. Ott a leányok Mahumet szerént
mind tiszták, mert ott semmiféle nyavalya nincsen. Mahumet nem mondott
semit is jobbat a más világról, mint mikor azt mondotta, hogy nem kell a
holtak közé számlálni azokot, kik az isten útjában halnak meg; mert azok
az istenben élnek az ő jovaival és szeretetivel: de ellenben a
kárhozottak nagy égő tűzbe vettetnek, ahol az ő bőrök mindenkor megújúl,
hogy a kín is nagyobbodjék, szomjúságot irtóztatót szenvednek, más italt
nem isznak, hanem mérges italt, amely megfojtja őket, de meg nem öli. De
ami még legnagyobb a, hogy ott asszonyokot nem találnak. Micsoda
rettentő nagy kín a, hogy ott asszonyok nem lesznek! Ezen a világon
arról gondolkodni szükséges, de a másikán gorombaság. Én nem tudok már
mit írni többet a török vallásról – úgy tetszik, hogy elég.

CXCIII.
_Rodostó, 23. nov. 1754._
Minden bizonynyal tudom, hogy örűlni fogsz azon, hogy isten kegyelméből
a szomorú setétség elhagyta a szemeimet. Soha sem szabad senkinek is,
még az ellenségünknek is, rosszat kívánni. De a bizonyos, hogy másnak
vakságot kívánni nagyobb, mintsem halált. A szemem világa minden
orvosság nélkül csak az isten kegyelmével tért visszá. Ennek a holnapnak
a kezdetén valamivel jobban kezdék látni. Enneke őtte pedig egynehány
nappal a szemeimben kezdém érzeni, mintha valami gaz esett volna mind a
kettőben, valami szúrta őket két vagy három nap, tudom pedig, hogy semmi
nem esett a szemeimben: másokkal is nézettem, semmit nem láttak. A
jutott eszemben, hogy talám a hártyikák, amelyek a szemeim előtt voltak,
talám azok akarnak leesni. Úgy is lett; mert harmadnap múlva nem
érzettem azt a nehéz szúrást a szemeimben, és sokkal világosabban
láttam. Egyszóval az isten kegyelméből ma az innepem napján az imádságos
könyvnek hasznát vehettem, amely nem lehetett másfél esztendőtől fogva.
Én is immár jobban szánom a vakokot. De ha a testi vakság nagy dolog: a
lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az isten
mindenikétől.

CXCIV.
_Rodostó, 14. dec. 1754._
Kedves néném, lehet-é nagyobb hírt írni, mint egy hatalmas császárnak
halálát? Ma hallottuk meg, hogy tegnap Mahumet császár elhagyá a
világot. Egynehány napig betegeskedvén, a nép igen kívánta volna látni;
olyan helyre viteté magát, ahol megláthatá. Tegnap, hogy a népnek kedvét
találja, nagy erőt vévén magán lóra ült, és a szent Sophia templomában
ment. Mikor visszátért volna, ha meg nem kapták volna, leesett volna a
lóról, és amidőn a házához érkezék, csakhamar meghala. Elmondhatni, hogy
nagy császár volt; a hadakozásba szerencsés volt, azt elmondhatni; azt
is elmondhatni, hogy nem kívánta a hadakozást elkezdeni, és békeségben
akart uralkodni. Egynehányszor akartak zenebonát indítani ellene, de ő
annak elejét vette, lecsendesítette, és az indítóktól a fejeket
elvétette, hogy többé azt ne cselekedjék. A nép igen szerette mind
keresztyén, mind török; maga is a keresztyénekhez jó akarattal volt. A
birodalmat csendesen igazgatta; kegyetlen nem volt, a vezérit sokszor
megváltoztatta, de egyet sem öletett meg. Elmondhatni felőle, hogy nagy
császár volt, noha kis termetű. Helyében Ozmánt tették, az atyjáról való
testvéröcscsét – a pedig legkisebb ellenmondás nélkül mene végben.
Ozmánnak az anyja még él – az is megmenekedék a rabságtól. Mind Mamut,
mind Ozmán a Mustafa császár fiai. – Immár harmadik császár vendégi
vagyunk. Az isten ő szent felsége az ő kezekből táplál minket bőséggel.
Kedves néném, kalinicza.

CXCV.
_Rodostó, 6. apr. 1755._
Az új császár változtatja igen hamar a vezérit. – Februáriusban letevé a
vezért, és a jancsár agát tette kalmakánnak addig, amég az új vezér
elérkezik. A kalmakánság pedig vicevezérség. Az új, vagyis az ó vezér
Ali pasa az elmúlt holnapnak a végén érkezék Konstancinápolyban. Azt
mondám, hogy az ó vezér, mert e harmadikszor vezér, és köszönje a
császár anyjának, aki is a vezér apjának rableánya volt, és az apja adta
volt a mostani császár atyjának, és a császárné most hetven esztendős.

CXCVI.
_Rodostó, 26. aug. 1755._
A császár változó tánczot járat a vezérekkel. A bizonyos, hogy
elmondhatják, hogy nincsen maradandó városunk. Ali pasát martiusban tevé
vezérnek, májusban azt kiiktatá, és májusban Abdulát tevé helyében. Ez
az ország kincstartója volt. Ma hozák hírét, hogy ezt is letették, és
Siliktár Ali pasát tették helyében. E fegyverhordozó volt, és igen
kedves embere a császárnak, tehát sokáig kell maradni a póczon vagy a
kereken. Ennél többet most nem tudok írni. Ha nem sok is, de nagy
emberekről való hírek. Ebben a holnapban kezdé a prussiai király a
hadakozást a királyné ellen.

CXCVII.
_Rodostó, 25. octob. 1755._
Ki gondolta volna, kedves néném, hogy az a kedves Siliktár Ali pasa oly
hamar leessék? de még nem úgy, mint a többi; mert a többi a földre
estenek, de ez a föld alá esett. Elég a, hogy erre haragudt a császár
anyja; mert e mesterkedett azon, hogy az Ali pasát letegyék, akinek a
császárné pártfogója volt. A császárné is bosszút állott, és addig
beszéllt ellene a fiának, és mások által is tudtára adatta a császárnak,
hogy micsoda húzással vonással akar kincset gyűjteni magának. A császár
a vádolást igaznak találván, a vezért megfogatta, és parancsolta, hogy
fejét vegyék. De a császárnak tudtára adták, hogy nem szokás a
vezéreknek fejeket venni, hanem megfojtani; a császár azt felelé reá,
no! hát fojtsák meg először, és azután fejét vegyék. Úgy is lett, és a
fejét kitették mindenek láttára. Amiolta ebben az országban vagyunk, nem
tudok egyet is mást, akit a császár megöletett volna. E helyiben
következék Zaid Effendi. E francziáúl is tud, mert Francziában kétszer
is volt, követ is volt.

CXCVIII.
_Rodostó, 1756. 15. január._
Kedves néném, micsoda irtóztató hírt hallánk? hogy első novemberben
Lisbona városa a rettentő földindúlásban elsűlyedett, és elromlott
volna. Egy nagy darab részét a földi tűz megemésztette. A templomok tele
voltanak néppel, mivel innep volt; a templomok reájok estek. Az egész
város czinteremmé változott egy órában, és eltemette a lakosit. Az
útczákon hintók emberekkel, lovakkal elsülyedtek. Az istennek micsoda
rettentő ostora volt ezen a városon? mivel nem csak a földindúlás, hanem
még a föld alatt való tűz is kiütötte magát az útczákon. Hát még a
rettentő kincse annak a gazdag városnak örökké oda lesz. – Ami földből
való, annak földdé kell lenni.

CXCIX.
_Rodostó, 30. apr. 1756._
Ennek a holnapnak a kezdetén a császár aprilist járata Zaid Effendivel;
mert letevé a vezérségből. Az új vezér Imrehor Mustafa Móriában lévén ma
ide érkezék. Konstancinápolyban megyen. E már másodszor vezér.
A franczia és az anglus hadakozást hirdetének egymásnak. Az anglusok
igen kegyetlen, kemény szívűek és háláadatlanok. Aminap olvastam egy
anglusról, aki ugyan érczherczegje volt a háláadatlanoknak. Lehetetlen,
kedves néném, hogy le ne írjam. Tudom, hogy azt mondod utánna, hogy
szamár volt. Elég a, hogy egy rendes ifjú anglus – az atyja kereskedő
volt, és gazdag, de ő igen fösvény lévén még többet akara szerezni,
azért más több kereskedőkkel Amerikában indúla. Mikor Amerika szélyin
volnának, a hajóskapitány egy sziget mellett megállapodék, hogy inni
való vizet hordasson a hajóban. Amég a vizet hordották, az anglus
kereskedők kimentek a hajóból, hogy vadászszanak. A z ifjú anglus is
kiment vélek. De, mint nem okosak, igen eltávozának a parttól. A
vademberek reájok rohanának, és mind megölék a többit, csak épen az ifjú
anglus szaladott el. A kapitány észrevévén a dolgot, csakhamar onnét
megindúla. Az ifjú ott marada, aki is rettentő keserűségben és
rettegésben bújdosott imide amoda az erdőben, nem tudván hová lenni.
Szűntelen tartott attól, hogy valamely vademberre ne találjon, aki
mindjárt megöli. Az éhséget is már kezdette volt próbálni.
Megszabadúlásról semmi reménysége nem lehetett. Nem is mert a tenger
partjához közelgetni, hogy valamely hajót láthasson, akin
megszabadúlhasson; se valami ételre valót keresni, hogy valakire ne
találjon.
Elfáradván az erdőben egy kis dombocskára jutott. De mint elhűle azon,
hogy hátra tekéntvén, egy leányt láta a bokor közűl kijönni, aki hozája
mene, és mindenik álmélkodni kezde egyik a másikán, és mindenik kegyesen
kezdé egyik a másikát tekénteni. És ha az ifjú megkedvellé a vadleánynak
termetét és személyét, aki is mezítelen volt: a leánynak is megtetszék
az ifjúnak termete, fejér ábrázatja, és annyira megszereté, hogy
mindjárt azon kezde gondolkodni, hogy tarthassa meg életét. És egy
barlangban vivé, és minekutánna szép gyümölcsökkel megvendéglette volna,
egy szép forráshoz vivé, hogy innék. Hihető, hogy a leány előkelő renden
való volt; mivel mindennap fölékesíté vala magát igen szép csiga
nyakravalókkal. Azután a leány vadállatok bőreit vivé a barlangban, hogy
a legény reájok feküdjék, és sokféle színű tollakkal felékesíté
barlangját. Hogy pediglen múlatságot szerezhessen néki, kiviszi vala
őtet estve, vagy a holdvilágon valamely szép kies helyre, valamely
forrás, vagy patak mellé, ahol a legény nyúgodhatott: ő pedig addig
vígyázott; vagy pedig az ölében aludtatta, és felköltötte, mihent
valamely zörgést hallott. Eszerént töltik vala idejeket, amég magoknak
új nyelvet nem találának. – Akkor a legény megérteté véle, hogy
szerencsésnek tartaná magát, ha őtet bírhatná a maga hazájában, ahol
néki szép köntösöket csináltatna.
Egynehány holnapokat töltöttek vala el nagy szerelemben, amidőn a leány
a tengeren egy hajót meglátván, és már tudván, mit kellenék cselekedni,
jeleket mutata, hogy a hajó a parthoz közelítene. Estve mindaketten a
hajóban űlének. A hajó Barbád szigetében igyekezett – az ifjúnak is oda
kelletett volna menni. Nagy örömben valának, hogy megmenekedhetnének a
sok nyugtalanságtól és félelemtől. De a leány micsoda víg szívvel hagyá
el hazáját és szüléit, hogy azzal tölthesse életét, akit úgy szeretne,
és akinek élete veszedelmével tartotta meg életét. De mennél inkább
közelgetnek vala ahoz a szigethez, a mi ifjunk annál kedvetlenebb és
gondolkodóbb kezde lenni, megvizsgálván azt magában, hogy ő mennyi időt
töltött el héjában, hogy azon idő alatt az ő pénze semmi interest néki
nem hozott, az ő kereskedése azon idő alatt nem folyt. Hogy pedig
visszaszerezhesse azon vesztéseket, és jó számot adhasson szüléinek az
útjáról, elvégezé magában, hogy attól a társától, aki véle annyi jót
tett, megváljék, mihent a szigethez érkezik. Ahol mihent a hajó oda
érkezik, a tengerparton vásárt tartanak – ahol a rabokot eladják, mint
nálunk a lovakot és az ökrököt adják el.
A szegény nyomorúlt vadleány sírni és reménykedni kezde, de csak
héjában. Azt is értésére adá, hogy terhes volna tőlle, de az ifjúnak a
szíve semin meg nem esék: hanem csak a maga hasznán. Desőt még, hogy
megtudá, hogy terhes volna, még nagyobb áron adá el a kereskedőknek.
Kedves néném, mit mondasz erről a háláadatlanról? Én csak azt mondom,
hogy az isten megfizette irtóztató háláadatlanságát. Legalább ne adta
volna el, ha magának meg nem akarta tartani. Oh fösvénység! mennyi
lelket vesztetsz el.
A prussus ebben a holnapban kezdé el a királyné ellen ok nélkül a
hadakozást, és foglalá el igazságtalanúl Saxóniát.

CC.
_Rodostó, 17. januárii, 1757._
Kedves néném, tudod-é, hogy Imrehor Mustafát letették, és az alepi pasát
tették helyében? E reis-effendi volt annakelőtte, és, ami még rosszabb,
keresztyén volt; mert görög nemzet. Azt mondám, hogy ami még rosszabb;
mert a bizonyos, hogy a hittagadó vezérek korántsem voltak olyan jók a
keresztyénekhez, mint a valóságos született török vezérek. Ez az új
vezér még Alepben vagyon, sok idő kell, amég ide érkezik. Azt írod,
néném, hogy a török császár leányinak igen rossz az állapotjok; mivel
nem lakhatnak a férjekkel, és hogy többnyire öreg pasáknak adják őket. A
való, hogy a házasságot épen nem kívánhatják; mivel akár öregnek, akár
ifjúnak adják őket, de a férjekkel nem lakhatnak, és a lakodalom után
Konstancinápolyból ki kell menni valamely nagy pasaságra. Gondolom azért
cselekszik, hogy valamely zenebonát ne indítson, hogyha pedig férfiú
gyermeke lenne, mihent születik, mindjárt meg kell halni. Noha tudok
olyan vezért, akinek a császár leánya volt. Itt ám olyan dolog nem
történik, mint a nagy Károly császár leányával történt.
A császárnak volt egy Eginhard nevű secretáriusa. Ez a maga hivatalját
oly jól viszi vala végben, hogy mindenek szerették. De a császárnak
egyik leánya még inkább szereté őtet: viszontag ő is nagy szeretettel
volt Immához. Minthogy pedig ez a szeretet hovátovább nevekedék, igen
veszedelmes dologra és próbára adá magát; mivel egy étszaka az Imma
ajtajára mene kopogatni, mintha a császár küldötte volna őtet. De mihent
bébocsáták, Immának más dologról kezde beszéllni, aki is örömmel
hallgatá, és nagy kegyes szeretettel fogadá, és hajnalig együtt
maradának. Hajnalban pedig Eginhard visszá akarván térni, látá, hogy sok
hó esett volna, amég egymással múlatták volna magokot. Attól igen kezde
tartani, hogy a hóban a nyomáról meg ne üsmérjék, és meg ne tudják, hogy
honnét jött volna ki. A császár leányának megmondá, hogy mitől tartana,
és micsoda nyugtalanságban volna. Tanácsot tartának együtt, hogy miképén
cselekedjenek, hogy semmit észre ne vegyenek. Végtire a fejdelemasszony
talála módot abban. A pedig a volt, hogy a szeretőjét a hátán kivigye a
hóból. A császár pedig az egész étszakát álom nélkül töltötte volt, és
igen jó reggel felkelvén az ablaknál volt, és látá leányát, hogy micsoda
nehezen vitte a terhét, és azt letévén nagy sietséggel visszátére. A
császár ezen mind csudálkozék, mind megkeseredék. Eginhard bizonyos
lévén abban, hogy a cselekedete nem maradna sokáig titokban, meg akara
válni az udvartól, és a császár lábaihoz borúlván kére arra engedelmet,
mondván, hogy szolgálatjáért nem vett volna jutalmat. A császár felelé,
hogy fog gondolkodni, és bizonyos napot ada néki, amelyen tudtára fogja
adni szándékát. Azon a napon pedig a császár összegyűjté a tanácsit,
elejekben tévé a secretáriusnak vétkét, és elbeszéllé, amit látott vala.
Tanácsot kére tőllök olyan dologról, amely meggyalázta házát. Kiki mást
tanácsola; maga pedig azt mondá: hogy Eginhard, ha megbünteti, avval nem
hogy megkisebbítené, de még nagyobbá teszi a familiája gyalázatját,
azért inkább szereti ezt a gyalázatot elfödözni a házasságnak
palástjával. Eginhard béhivaték, és azt mondák néki, hogy a
szolgálatjáért jutalomúl a császár leányát adnák neki: Igen is, néked
adom, mondá a császár, aki téged oly jóvoltából a hátán hordozott. A
fejdelemasszonyt mindjárt hívák, és az Eginhard kezire adák. Ők lássák,
én pedig jó étszakát kívánok.
Ennek a holnapnak a kezdetin akará egy istentelen a franczia királyt
megölni, de megfizetett érette.

CCI.
_Rodostó, 27. apr. 1757._
Az elmúlt holnapban érkezék az új vezér, Rebek pasa, Alepből. Csak jó
legyen. De hogy lehetne jó, mivel görög nemzet. Ugyan a görögök prédálák
fel ebben a holnapban husvét napján Jeruzsálemben a mi kápolnánkot. Azt
tudod, néném, hogy a kápolna azon helyre vagyon építve, ahol Krisztus
koporsója volt. Azt a kápolnát sok császárok, királyok ékesítették fel.
Sok drágaköves eszközök vannak benne. A görögök sokat elvittek azokból.
Minthogy pedig a vezér görög, a görögök elfordították az igazságtól a
pénzzel, és így az isten tudja, mint lesz annak vége. A törökök nagy
csendességben hagyják a mi papjainkat Jeruzsálemben véghez vinni az
isteni szolgálatot, de a görögök mindenkor irígylették az ott lévő szent
kápolnát nékünk. Ugyan a dühösség vivé őket arra, hogy felprédálják. Azt
kérdhetnéd, hogy merték ők azt megpróbálni az ott lévő pasától? Oh ebben
az országban a pénz mindent elcsinál. Azt a várost sok görögök, örmények
lakják: de ezek nagy békeségben vannak a mi papjainkkal. Husvétra pedig
mindenünnen oda gyülekeznek. Desőt még a zsidók is elmennek, hogy csak a
régi templomoknak a helyét megláthassák.
Ha ezek még most is elmennek, hát még a Krisztus idejében micsoda szép
dolog volt annyi rettentő zsidót felmenni (látni) a templomba. Mennyi
véghetetlen számú zsidó vala jelen, mikor szamáron mene bé dicsőségesen
Jeruzsálemben, és mikor megöletek egynehány nap múlva? El lehet ebből
ítélni, hogy az Üdvözítő mennyi rettentő népnek láttára akara meghalni –
akik mind kívánák halálát – hogy rendszerént husvét napján két óráig
délután kétszáz ötvenöt ezer hatszáz bárányt öltenek meg. Azoknak
megételére két millium ötszáz ötven ezer személyt számláltak. Micsoda
rettentő gyülekezet volt a! Micsoda rettentő sok gyilkosok voltak azok,
mivel mindnyájan reája állottak, hogy megöljék királyokot. De ők csak
azt kiálták: Feszítsd fel, nincs királyunk. – Ugyanazért az irtóztató
gyilkosságért szálla is reájok az istennek rettentő ítélete és
bosszúállása erre a népre. El lehet ítélni abból, hogy amidőn Títus
megszállá Jeruzsálemet, amég megvevé, addig a városban tizenegyszáz ezer
embert temetének el. Hogy pedig megvevé és elpusztítá, kilenczvenhét
ezer embert tett rabbá. Való, hogy a büntetés rajtok nagy volt: de a
véteknek nagyságát micsoda nyelv mondhatná ki?

CCII.
_Rodostó, 28. máji, 1757._
Kedves néném, ebben a holnapban szoktak eret vágatni. Ennek a holnapnak
a hatodik napján sok érvágások voltak Prága mellett; mivel a királyné
hadának nagy harcza volt a prussiai királylyal. Végtire a királyné hadát
Prága felé nyomák, és oda bészoríták, a várost is megszállották. Isten
tudja, mi lesz vége, hanem azt tudom, hogy, ha a levél kicsid, a hír
elég nagy.

CCIII.
_Rodostó, 30. junii, 1757._
Kedves néném, ismét nagy hírt írhatok; mert a prussiai királyt
megverték. A pedig így lett meg. Marsallus Daun nagy haddal Prága
segítségére ment. A király eleibe mene. Minthogy pedig mindakét résznek
volt kedve a verekedésre, kedveket tölték, és nagy harczot adának
egymásnak Colen nevű város vagy falu mellett. A harcz 18-kán volt. A
harcz sokáig tarta, a győzelem a királyt elhagyá, és Daun mellé álla.
Minthogy kedvesen fogadá, a harczot megis nyeré, Prágát felszabadítá, és
a kapúit megnyitá. De Prágában a harczról semit nem tudtak, hanem,
aznap-é vagy másnap, egy vitéz örömmondó markotányosné vivé legelsőbe a
hírt a megnyert harczról. Hihető, hogy meg is ajándékozták azt az
asszony postát. Azután a prussiai had eltávozék Prágától. Ki mondhatná
meg a lakosok örömit, mivel nagy károkot romlásokot, égéseket szenvedtek
volt a bombák és a tüzes golyóbisok miatt.
Minthogy aminap olvastam az Amurates császár históriáját, ott is a
harczról vagyon a szó, amelyet megmondom csak rövideden, hogy a levelem
hosszabb legyen. Elég a, hogy az V. Lajos király békeséget csinált volt
Amuratessel; hogy pedig a kötést még jobban megerősítsék, zálogúl egy
szentelt ostyának a felit adták volt a császárnak. De nem tudom miért, a
király minden ok nélkül felbontá a békeséget, és sok számú magyar haddal
a császár ellen mene. Sok püspökök is valának a táborán, mivel azelőtt
az a rossz szokás volt, hogy a püspököknek táborban kelletett menni a
magok seregekkel; azt is tartották abban az időben, de nem az
evangyélium szerént, hogy az hitetleneknek nem kell megtartani a hitet,
vagy a fogadást. A harcz Várnánál volt; a magyarok eleinte mindjárt
tüzesen viselék magokot úgyannyira, hogy a törökököt visszanyomák, és
szaladófélben valának. A császár látván, hogy csaknem elvesztette volna
a harczot, a felszentelt ostyát kivevé a kebeliből, és az ég felé
emelvén, kéré az istent, hogy büntetné meg azokot, kik a békeséget
felbontották, és akik az ő nagy prófétájoknak olyan zálogával
erősítették volt meg. Ezt elvégezvén, a hada közé nyargal, visszátéréti,
és újontában az ellenségre viszi. Erre a magyarok megréműlnek,
megszaladnak, a király is, amint szaladott volna, valamely tós vagy
mocsáros helybe lovastól odaveszett. Ebből a példából látod, néném, hogy
a törökök nagy tisztelettel vannak a Krisztushoz, noha minket gyauroknak
hínak, hitetleneknek, mert nem hiszszük Mahumetet, mely jól teszszük!

CCIV.
_Rodostó, 2. nov. 1757._
Kedves néném, ismét nagy hír. Ozmán császár sok betegeskedése után a sok
mindenét másra hagyá. Mondám: másra hagyá; mert az a más is nem másnak,
hanem másra hagyja – valamint a dervis mondá egy perzsiai királynak. Egy
dervis, bémenvén a király udvarában, egy filegorjában egy gyékényt
leteréte, és a pipáját meggyújtá, mintha ő lett volna az úr. A király
meglátván, hozzá külde, megizenvén neki, hogy merte volna megpróbálni,
hogy szabadság nélkül bémenjen? A dervis azt izené, hogy a
vendégfogadóban mindennek szabad bémenni. A királynak szüle atyja,
nagyapja, apja egymásra hagyták a kastélyt, valamint a vendégfogadót. A
király megneveté a dervis bolondságát.
Ozmán jó császár volt, békeségszerető, a keresztyéneket nem gyűlölte –
az elmúlt holnapnak 29-dik napján hala meg – két esztendeig, 10 holnapig
és egynehány napokig uralkodék. Másnap Mustafát tevék császárnak.
Mintegy ötven esztendős. Ez az Achmet császár fia. Isten tudja micsodás
lesz.
Azt írod, néném, hogy Francziaországba vadászatba egy herczegné leesvén
a lóról, kitörte mind a két karját. A bizonyos, hogy holtig fogja
viselni a bélyegét. Abból látjuk, hogy az ifjú asszonyoknak nem kellene
megengedni, hogy lóra üljenek. Az öregeknek mind inkább megengedhetni,
nincsen annyi szükségek a karokra, lábokra, mint az ifjaknak. Azt
olvastam, hogy Tessalonika tájékán volt, egy úri asszony, akinek egy
kedves paripája volt, akin igen szerete járni – a ló is olyan kevély
volt, hogy mást nehezen vett magára. Úgy történék egyszer, hogy Rómából
egy pápának Konstancinápolyban kelletett menni a császárhoz. Minthogy
földön ment, tehát az asszonynak jószágán kelletett általmenni. Amidőn
oda érkezett, az asszony nagy tisztelettel fogadá. Mikor meg akara
indúlni, az asszony kéré, hogy ülne a lovára, és vinné végben azon az
útját. A pápa kedvesen vevé jóakaratját, és a lovára üle. A pápa
elvégezvén dolgát visszátére, és a gazdasszonyához szálla, és a lovat
nagy köszönettel visszáadá, és megindúla. Egynehány nap múlva az asszony
a lovára akara ülni, de nem lehete; mert azután soha magára nem vevé az
asszonyát, mintha mondotta volna, hogy egy szent pápát hordoztam, ezután
egy asszonyt nem hordozhatok. Néném, Kalinicza.

CCV.
_Rodostó, 29. nov. 1757._
Kedves néném, a hadakozáskor a verekedésről kell írni. Mi itt
csendességben aluszunk, de Sléziába szűntelen talpon kell lenni, ugyan
talpon is kell meghalni, valamint történék a prussusoknak ennek a
holnapnak 22-dik napján Breszló mellett. A királyné hadát, úgy tetszik,
hogy gróf Nádasdy kommandírozta, a prussiai hadat Bevern herczeg. Ha
egészen leírnám is, hogy mint volt a harcz, a végén csak azt kellene
mondani, hogy a prussust megverték, és a herczeget elfogták, egynehány
nap múlva Breszlót is feladák Nádasdynak.
Hát már Siléziát visszanyerte a királyné. Breszlót nem sokáig ostromlák,
mivel a harcz után két nappal feladák.
Pedig hogy úgy nem történék Nádasdyval, mint egy görög királylyal
Philippussal. Ez a Nagy Sándor apja volt. A király valamely várat szálla
meg. Azalatt egy kevély görög a táborára érkezék, és kéreté a királyt,
hogy fogadná bé szolgálatjára; mivel olyan nyilas volna, hogy a madarat
reptében lelövi. A király talám akkor nem lévén jó kedvében, azt felelé
reá, hogy nem volna szüksége vadászra, hanem katonára. – A görög sokat
állítván maga felől, a válaszon felindúla, és ugyanazon estve a várban
bészökék, feltévén magában a boszúállást. Egynehány nap múlva a király
megkerülé a várat, de szerencsétlenségére közelebb mene a várhoz,
mintsem kelletett volna. Amint pedig a várat vizsgálná, a várból nyíllal
a szemit meglövik. Mikor pedig a nyilat a szemiből kihúzták volna, írást
látának rajta – e vala reá írva: A Filep jobb szemére. Úgy is volt; mert
a jobb szemén volt a lövés. – A király és mindnyájan általlátták, hogy a
nyilas ember lőtte meg boszúállásból. A kevélység és a boszúállás mit
nem okoznak! Énnekem is bosszút kellene állanom, mert régen nem vettem a
néném levelét.

CCVI.