Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 11

_Rodostó, 29. dec. 1757._
Már mostanában új és hideg szokást vesznek; mert a hó között is
hadakoznak, mivel ebben a hideg holnapban, ötödik napján, nagy harcz
volt Lisszánál Siléziában. A királyné hadát Károly fejdelem és
Marschallus Daun kommandírozták. A prussiai király maga komandírozta a
maga hadát. A harcz nagy volt, mindakét rész vitézűl viselte magát: de
végtire a győzedelem a a király mellé hajola, és a harcznak azt a
hasznát vevé, hogy Breszlót ismét visszányeré. Isten tudja, meddig
bírja.
Ismét a halálról kell írnom, mert Csáki úrnak hatodik. a szava igen
elnehezedvén, hetedik. 11 órakor reggel meghala 81 esztendős korában.
Csaknem holtig, vagyis holtig egészséges volt, nem volt szüksége se
doktorra, se orvosságra. Azt nem mondhatni felőle, hogy ezért holt,
amazért holt meg, mert ilyen betegségbe volt, mert az orvosság nem jó
volt; mivel csak azért holt meg, mert az isten elvégezte, hogy minden
ember meghaljon. Utolsó generálisa volt Rákóczi Ferencznek. Már mi csak
ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutóljára
hagyott minket az Úristen – mire? meddig? ő tudja. Elég a, hogy adjunk
hálákot néki, hogy megadta ezt az esztendőt eltöltenünk, és kérjük, hogy
ne hagyja el ezután is a szegény bújdosókat, el nem fordítván szent
szemeit róllok. De ne szájjal, hanem szívvel kérjük; mert az emberek a
szájat hallgatják meg: de az isten a szívet tekénti, valamint történt
egy szent remetével. Egy püspök, a tengeren útazván, a hajósok egy
sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga múlatságára a szárazra
kimegyen. Amint alá, s fel járna, egy kis gunyhócskát láta a fák között.
Gondolá, hogy talám valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához
közelítvén csak csendesen, emberszót halla, és mintha valaki imádkoznék.
De, mint elcsudálkozék, hogy az, aki bennt volna, eszerént imádkozék:
Átkozott legyen az isten. Ezeket a szókot pedig szűntelen mondja vala. A
püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és mondá néki: Atyámfia ne azt
mondjad hogy átkozott az isten; hanem: Áldott az isten. Az remete úgy
kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszátére a
hajóhoz, és megindúla a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit
tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A
hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vígyáza arra, ha a földön
vagy a vizen futott-é? néki csak az imádság volt az esziben. A püspök,
és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a
tengeren futna utánok. Aki is a hajót béérvén kiálta a püspöknek, hogy
elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát mondá
néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a
példából látjuk, hogy az isten a szív imádságát szereti, és nem a
szónkra figyelmez. Én is szívesen kívánom kedves nénémnek az új
esztendőt egészségben elérni. Ámen.

CCVII.
_Rodostó, 20. dec. 1758._
Kedves néném! nem csak mi, hanem az egész emberi nemzet olyan, mint a
halálra ítéltetett rabok, akik nem tudják, mikor viszik ki a halálra. A
mi sorsunk épen olyan. Mennyi urakot, nemes embereket temettünk már el,
kit egy, kit más esztendőben? Úgy annyira, hogy már csak ketten
maradtunk volt Zay úrral. Az isten azt is kivevé a bújdosásból 22-dik
octobris. Már most egyedűl maradtam a bújdosók közűl, és nem mondhatom,
mint eddig, hogy hadd vigyék ki ezt vagy amazt előre; mert egyedűl
maradván, nekem kell kimenni az áldozatra. A Csáki úr halála után Zay
urat tette volt a porta a magyarok fejévé, akik ebben az országban
vannak a császár protectiója alatt. Halála után a portára kelletett
mennem, hogy hírré adjam halálát. – A szokás szerént engemet tettek
básbúggá. Mert azt jó megtudni, hogy akik ebben az országban az öreg
Rákóczival jöttünk, azok közűl csak én maradtam. Hanem akik most velem
vannak, azok újak. Micsodás a világ! Mennyi változáson mentem már által,
de az istennek gondviselése mindenkor velem volt, és vagyon
mindnyájunkkal. Egész predikácziót csinálhatnék a siralomnak völgyében
lévő változó életünkről. Amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az
örömnek hegyére nem megyünk.
Vagyon immár egynehány napja, hogy ide visszáérkeztem. Mit rendel az Úr
ezután felőlem? az ő kezében vagyok. Hanem azt tudom, hogy a pornak
porrá kell lenni. És boldog az, aki nem az Úrnak, hanem az Úrba hal meg.
Annyi hosszas bújdosásom után kell-é mást kívánnom annál a boldogságnál?
Az első levelemet amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam,
eztet pedig hatvankilenczedikben írom. Ebből kiveszek 17 esztendőt, a
többit a haszontalan bújdosásban töltöttem. A haszontalant nem kellett
volna mondanom; mert az isten rendelésiben nincsen haszontalanság; mert
ő mindent a maga dicsőségére rendel. Arra kell tehát vígyáznunk, hogy mi
is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvességünkre
válik. Ne kívánjunk tehát egyebet az isten akaratjánál. Kérjük az
üdvességes életet, a jó halált, és az üdvességet. És azután megszűnünk a
kéréstől, mind a bűntől, mind a bújdosástól, mind a telhetetlen
kívánságtól Ámen.


MIKES KELEMEN ÉLETE.

MIKES KELEMEN.
I. Mióta Kulcsár István 1794-ben Mikes Kelemen Törökországi Leveleivel a
magyar közönséget meglepte, e mű minden, az erényt, a hazát, az érzékeny
vidor kedélyt szerető olvasónak két ivadékon át osztatlan tetszését
bírta: míg a legújabb kor, mely magát saját becsén túlemelve, a múltnak
legnemesebb hagyományait is, mint avúltságokat, készantag felejti, vagy
felejteni negédli; Mikest is általadta a feledéknek. De a kritika nem
felejtheté; s míg egyfelűl Erdélyi János, naív hittel írá „arczképét“ a
szerzőnek, mely a mű ismerőiben mind azon édes benyomások emlékezeteit
költötte fel, melyeket az kebelökben ífjuságok napjai óta hagyott: a
kétkedés szelleme, bár még csak szűk körök társalgásai közt, azt
rebesgette, hogy apáink, s velök mí, apokryph szerzemény által engedénk
magunkat elragadtatni oly név auspiciuma alatt, mely kétséges volna hogy
Rákóczi körében valaha viseltetett, ha az történetesen fel nem
találtatnék a fejdelem végintézetében.
II. Ép azon idétt, midőn baráti körben e Levelek valódisága figyelemre
méltó okokkal kétségbe vonatott, de általam, nem ugyan mint valóságos
missilis levelek gyűjteménye – bár a Kulcsár kiadásának címén álló e
szavak: „az eredetképpen való magyar kézirásokból“ e hitelt igényelte –
deigen mint Mikes Kelemen munkája szinte belső okokkal védetett,
jutottam birtokába a Kulcsár példányának. A kézirat egész külseje – a
kéz jelleme, az irásmód – a korral, a múlt század közepével szépen
egyezett, de autographoni tekintélye csak úgy vala megalapítható, ha a
gróf Mikes család levéltárában találtató valamely saját irománya
Kelemennek annak ezzel azonságát kivívja. Nagy volt tehát sajnálkozásom,
midőn gr. Mikes János úrtól, kit e végett megkerestem, azt kelle
hallanom, hogy Kelemen kezének a családi levéltárban semmi maradványa
nincsen: de viszont annál nagyobb örömemre szolgált Erdély nagynevű kir.
Kormányzójától, gr. Mikó Imre ő exjától, ki leányágon a Mikesektől
származik, Kelemennek egy leveléről értesűlnöm, mely évek előtt egy
erdélyi lapban megis jelent, s melynek eredetiét maga bírja, a reá adott
válasz fogalmazatával együtt.
Aggodalmasan vártam e levelek megküldetését, mert tartalmo, s különösen
a Mikes Kelemenének belső formája a mű valódisága, keze tán kéziratom
autograph rangja mellett volt szólandó. Az óhajtott ereklye 1859.
decemberben csakugyan kezemnél volt. A „Törökországi Levelek“
utolsójának kelete Rodostó, dec. 20. 1758., a megküldött eredeti levél
„Constancinápoly 5 jan. 1759“ íratott, s így amazzal egykorú; s velem
minden, ki a kézirásokat összevetette, kegyeletes örömmel győződött meg,
hogy =a két kéz egy=, hogy =kéziratom Mikes Kelemen autographja=.
III. Mielőtt Mikes Kelemennek, öcscséhez gróf Mikes Istvánhoz írt
levelét s ennek válaszát közölném, hogy azt az életrajzhoz
felhasználjam, álljon itt első helytt a két okmány hitelességének
megállapítására a mélyen tisztelt közlő úr hozzám szóló levelének illető
része:
„Ennek eredeti hitelességéhez, mint Ön látni fogja, szó nem férhet. A
borítékon látható kézirat gróf Mikes Istvántól van, ki nekem anyai ágról
szüle-atyám volt, akinek több eredeti kézirata levén birtokomban, emezt,
azok után, kétségtelenűl saját kéziratának ismerem. De egy másik
kétségbe nem vonható bizonyítéka a hitelességnek a mellékelt válasz
conceptusa, mely az akkori kormányzó gróf Kemény László „Lecta“-jával
van ellátva.
Meggyőződésem szerint e levél szétoszlat minden az iránt táplált
kételyt, mintha a _Törökországi Levelek_ nem Mikes Kelementől származtak
volna; mert aki ennek fogalmazását, tartalmát amazokkal, különösen az
utóbbiakkal, egybeveti, kétségen kivűl meg kell győződnie arról, hogy
ugyanazon egy elme szüleményei. Írmodor, kifejezések ugyanazok, s
ugyanazon megnyugtató vallásos érzet ömlik el ezen is, mint amazokon.
Megvan főkép ez által cáfolva azon legfőbb ellenvetés is, mit az
említett levelek hitelessége ellen felhozni hallottam: hogy t. i. azon
korban, ily latinismusoktól ment tiszta magyarsággal nem írtak volna.
Van-e ebben is, az egy _Trinitárius_ szón kivűl – mit akkor másként
kifejezni nem tudtak – csak egyetlen idegen szó is?“
IV. S most következzék a két Mikes levele. A II-ban a _dőlt_ betűkkel
szedett szó ki van törölve, a zárjelben állók gr. Kemény László akkori
gubernátor írása, valamint az utána következő, s a Mikes István
fogalmazatára ráírt, _engedelemadás_ is, hogy a levél így elküldethetik.

I.
A _borítékon_: A Monsieur Monsieur (le) Comte de Mikes, en Transilvanie.
A _boríték hátán_ ifj. gr. Mikes István, István fiának kezével: „Mikes
Kelemen úr Levele, melyet Constancinapolybol irt, arra válasza üdvözült
édes Attyámnak G. Mikes István Urnak A. 1759-b. 5-ta Jan.“
A _levél_ maga betűhíven:
Constancinápoly 5 jan. 1759.
Méltóságos Groff Uram, kedves ötsém uram.
Szivem örömivel élek a szabadságal a melyet vettem a Felséges
királynénak itt lévö követtyétöl, hogy az urnak ötsém uramnak irhasak
annál nagyob örömel is irok, mert régtől fogvást semi hirit nem
halhattam, az Istenhez valo nagy háláadásal halottam azt meg, hogy a
szegény üdvezült Aszony az Anyaszentegyházban holt volna meg, a mely
kegyelmet az Isten, asok jó erköltsiért tette véle, a szegény öreg urnak
halálát nem tudom mikor történt. Mikes Ferentznek házaságát meg tudtam,
de semi örvendetes hirit nem halottam, az alma sokszor el hengeredik a
fájátol, azt annál is inkáb elhittem, mert változó természetit üsmértem,
mivel ha sok pirongatást szenvedet is, de gyermek korunkba velem meg nem
alkudhatot, a Mikes familiábol többet kettönél nem üsmerhettem, mivel a
szegény aszony terhes volt az ural ötsém uramal, azon esztendöben a
melyben hazámbol ki jöttem, az Urnak ötsém uramnak pedig gyermekeiröl
semit nem halhattam, noha igen szivesen kivánnék hallani.
Magam felöl pedig azt irhatom hogy ha bujdosásban vagyok is, de az
Istennek áldása, és irgalmasága mindenkor velem volt és vagyon, és
másokal is jót tehetek, az urnak jósága, és segittsége nem lévén meg
határozva, mindenek veszik az ö bö kezének irgalmaságát, egyéb szükséget
tehát nem érzek, hanem hogy a hivek közi nem számláltatom, noha azt az
Isten ö szent Felsége tudgya, hogy oda számláltathatom, az én
bujdosásomnak vége akor lészen, a midőn az életemnek, az ö rendelésit
pedig mind imadnom kel, mind pedig háláadásal vennem és kérnem ötet, a
hazámnak békeségben valo létiért.
Hogy ha pedig az urnak ötsém uramnak tettzik énnékem valaszolni, a
károlyvárában lévö trinitáriusok által meg lehet; mivel ök az itt lévő
trinitariusoknak el küldik.
Én pediglen az urnak ötsém uramnak atyafiságos emlékezetében ajánlván
magamot Maradok.
Köteles attyafia szolgája _Mikes Kelemen_.

II.
A _válasz_ fogalmazata:
„Méltóságos úr,
Kedves bátyám uram.
Konstantinápolyból 5. jan. ezen folyó esztendőben költ levelét az úrnak
bátyám uramnak az méltóságos Generalátus méltóságos Gubernátor úrnak eő
excellentiájának általküldvén, méltóztatott ugyan méltóságos Gubernátor
urunk ő excellentiája kezembe küldeni, és az válaszolásra nekem is
engedelem adatván ugyanazon kanálison, kivánságára az úrnak bátyám
uramnak, válaszolok. Igaz az, hogy miolta életben vagyok, az úrról
bátyám uramról semit sem hallottam. Mivel üdvezűlt atyám is még 1720-ban
múlt ki az világból; és üdvezűlt atyámtól én, akkor tizenkét esztendős
levén, semit sem érthettem; üdvezűlt asszonyom anyám pedig 1724-ben múlt
ki ez világból, és Istennek ő felségének nagy kegyelméből még 1717-ben
az katholika relígiót amplectálván, igen ajtatos példás életet élt mind
haláláig, és az fenn megírt esztendőben az kolosvári Páter Jesuiták
templomában el is temettetett, sok szép (maga lelkinek holta után való
vigasztalására) rendeléseket hagyván maga után. G. Mikes Ferenc bátyám
uram kevesset élt házasságában, igen ifjantan sok betegségek eltöltvén
idejét, még 1727-ben sz. Mihály napján múlt ki ez világból, és maradott
egy fia és egy leánya: az leánya ment férjhez gróf Kornis Antal úrhoz,
és az is ifjúságának virágjában elholt. Az fia, kit is hínak Mikes
Antalnak, maig is él, mintegy harminczhárom esztendős ember, és néhai
gr. Haller János Gubernátor úr Ő Excellentiája leányát vette nyolc
esztendővel ennek előtte el; négy leányi vadnak, és nemes Háromszéknek
főkirálybírája.
Azmi pediglen engem illet, én hogy megházasodtam, 30 esztendeje az múlt
augustusnak 25. napján elmúlt, és vettem el Gr. Petki Dávid úr leányát
kivel is az Isten feles szép gyermekekkel, fiú és leánymagzatokkal
megáldott, kik közűl életben van egy 26 esztendős István nevű házas
fiam, akinek ugyan már Isten kegyelmességéből van is egy Mihály nevű
másfél esztendős fiacskája; és ezenkivűl 4 leányim vadnak életben, kettő
férnél; egyiket két esztendővel ennekelőtte adtam férjnek B. Bornemisza
Pál úrnak, azki is fia b. néhai bécsi Cancellárius Kászoni B. Bornemisza
Jánosnak volt. És ennek egy leánya is van, valami hat esztendős; második
leányomat tavaly májusban adtam férjhez g. Haller Antal úrnak. Két
leányom vagyon hajadon, egyik 15, az másik pedig 9 esztendős. Én pedig
noha még oly felette vén nem volnék, de beteges és sok változásokkal
teljes időmet töltöm. Még eddig az Isten ingyen való kegyelméből életben
megtartott és Felséges Asszonyunk ez mostani dicsőségesen regnáns
kegyelmes királynénk és Császárnénk kegyelmességéből ns. Fejér
vármegyének főispánja vagyok már majd tizenöt esztendőtől fogva. Volt
még egy fiam aki is Bécsben tanolván, az gr. Bottyáni úr ő Excja
regementjében zászlótartó volt, és az hadakon el is veszett.
Nagy háladással tartozik pedig kivált az jó Istennek, azki idegeny
országon és édes hazájától távul létében is nem csak szükséget nem
szenved, sőt oly kegyelmét tapasztalja Isten ő felségének, hogy másokkal
is, kivált atyjafiaival jól tehet, a kik holta után is mind Isten előtt
lelkéről, mind jótéteményiről dicsiretesen és háladatosan megemlékeznek
és jó hire neve ez világon is, holta után dicsiretes emlékezetben marad.
Mind lelki, mind testi ez világi bujdosásban pedig nagy boldogság az, ki
életét mind Istennel való lelki békességben, mind ez világon maga
felekezetinek és nemzetinek fejéhez az Istennek bölcs rendelése szerint
megalázván magát, Istentől s királyától kegyelmet kér és mind ez világon
mind az máson hívek közé számláltatik. Ez valóban mind az világon nagy
nyugodalmat és az jövendő életre készítő boldog halálhoz nagy segedelmet
nyér.
Énnekem pedig se nem szabad, se nem lehet, se úgy mint igaz hívinek
Felséges Asszonyunknak, annál inkább mint Ő Felsége kegyelméből ez
hazában főispánynak, más úton és alkalmatossággal az úrnak bátyám
uramnak írnom, hanem az méltóságos generalátus, és az _előljáróim_
(Gubernium vagy Gubernátor) hirivel, sem trinitárius, sem más kanálison
írnom, hanem azmely móddal mostanába az úr bátyám uram nekem írt, és én
is válaszolok. Lehetne írni, és valamit csekélységemhez képest
parancsol, mely Felséges Asszonyunkhoz és örökös fejedelmemhez való
homagiális hűségemet meg nem sérti, atyafiságos indulatimat
megbizonyítani kivánom. Maradván
Méltóságos bátyám uramnak
kész szolga atyjafia.“
Következik a _kormányzó censúrája_: „Ezen levelet lehet megírni, és sub
volanti kezemhez is küldeni. Jól van az dolog feltéve, nincsen semmi, a
mi ártalmas benne lehetne, és az hív subditus kötelessége ellen volna.
Lecta 1759 6-ta may.
_G. Kemény Gubernator_.“
V. Zágonyi[3] Mikes Kelemen, a szerencsétlen Mikes Pál, Tököli párthíve
és bújdosó társa[4], és Torma Éva fiok, 1690-ben született[5]. Úgy
látszik hogy atyjának, talán anyjának is elvesztése után, gróf Mikes
Mihály vette magához mint árva rokonát[6], kinek házánál s fiaival
együtt nevelkedett[7]. Nevelő atyja 1704-ben, Rabutin által a székelyek
összeszedésére Magyarországra küldetve, Rákóczy híre nélkül elfogatott,
s ez őt kicserélni akarván, Mikest sürgető kéréseire hívei sorába vette
fel[8]. Mikes a gyulafejérvári gyűlésen lelkesen működvén II. Rákóczy
Ferencnek Erdély fejdelmévé választásában, a katholikus rendek részéről
tagja volt azon küldöttségnek, mely, általa vezetve, az akkor épen
Ipolyságon levő Rákóczynak megvitte választási oklevelét[9]. A fejdelem
őt még azon évi oct. 15. Vihnyén költ levelében egyik teljhatalmú
biztosáúl nevezte Bercsényi Miklós fővezérével, Jánoki Zsigmond
tanácsosával és Rádai Pál belső titkárával együtt a selmeci
fegyverszüneti értekezletre[10], melyben a Sepsi, Kezdi és Orbai székek,
úgy egy _lovas ezred főkapitányának_ s Belső-Szolnok főispánjának
neveztetik, miből bizonyos, hogy a szövetséges hadsereg sok dilettáns
parancsnokai közől egyik ő is volt, aminthogy hadi működéseiről Cserei
Mihály Históriája több helyt tudósít is. 1707-ben martiusban, midőn
Rákóczy Erdélybe ment fejdelmi székét elfoglalni, gr. Mikes Mihály is
rész vett ez országgyűlésben, melyen Rákóczy a fejdelmi székbe
ültettetett[11]. Nevelő atyjának e viszonyai nyújthattak alkalmat az
ifjú Kelemennek a magas míveltségű fejdelemhez közelíthetni, ki iránt
oly buzgó szeretetet érzett, hogy ez időtől fogva – tizenhat éves korát
tekintve, a kor szokásaihoz képest hihetőleg mint apród – a fejdelem
mellett marada[12], s vele együtt Erdélyt többé nem is látva, őt mind
magyarországi hadjáratain, mind a háború bevégeztével kivonulásában
követé. Így vele franciaországi múlatását is megosztván (1711–1717-ig),
mellette és ott szerzé meg magának azon ismereteket s francia cultúrát,
mely legtöbb kor- és hontársaitól oly előnyösen megkülönbözteté. Maga
írja 1727-ben nov. 8.: „A bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben
akkor nem volt, és ha eddig tart bújdosásom, az igaz, hogy _az uramhoz
való vak szeretetem okozta_“[13]; s ismét, már ennek halála után, 1738.
dec. 15.: „Énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni,
hanem, hogy _igen szerettem az öreg fejdelmet_“[14].
VI. A személyes szeretet önfeláldozása volt tehát hogy – midőn Rákóczy
Ferenc, III. Achmet szultán által, az erre nézve III. Károly kir. ellen
szerencsétlenűl folytatott háború alatt, Törökországba hivatván, színleg
hogy őt egy török sereg élén Erdély elfoglalására küldje, s így a magyar
király erejét megoszsza; de hihetőbben hogy, Rákóczy birtokában, Károlyt
a békére hajlandóbbá tegye s kedvezőbb feltételeket nyerjen[15], 1717.
sept. 15. Párizst elhagyta – Mikes őt Törökországba is követte. Még ezen
évi január 25-kén következett be Mikesnek megnótáztatása[16], mely
hazáját előtte örökre elzárta. A tengeri útazók october 10-kén
Gallipolinál kiszállván a török földön, onnan oct. 22. Drinápolyba
mentek, hol Rákóczy a fővezér által fénynyel és tisztelettel, a köv. évi
január 4. pedig a császár által melegséggel fogadtatott, de várakozása
teljesedésbe nem ment. A szultán t. i., reménytelen állapotjában, a
békét óhajtotta, Bonac a francia követ is ezt javasolta, Károly is
hajlandó vala reá[17], s így megköttetett az Passzarovicon 1718. július
21., mialatt Rákóczyt a szultán még mind igéretekkel biztatta[18]. Mikes
nem áltatta magát. „E csak komédia!“ írja már jún. 6., és teljes
resignátióval folytatja: „Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk,
de bízvást hátat fordítsunk Erdélynek, annak a kedves tündér országnak!
és imádjuk az istennek rajtunk való csudálatos rendelésit!“[19]. Aug.
15. már így ír Drinápolyból: „Itt már megettük a nekünk rendeltetett
rakás kenyeret. Már tovább megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon
rakás kenyér mellé ülünk, amely Konstantinápoly mellett vár minket;
mert, amitől tartottunk, abban torkig estünk… A békeség meglévén, itt
már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják holnap az urunkot a császári
főváros felé…“[20]; aminthogy más nap a fejdelem, egész kíséretével,
mely magyar menekvő urakból és francia házicselédségből, öszvesen ötven
főből állott, meg is indúlt. Aug. 25. Bujukdere alá érkezvén, ott
sept. közepeig sátorozva várta rendeltetése helyének kitűzetését,
mialatt Mikes Bonac a francia követ hitvesénél keresett és talált
mívelt s nyájas társalkodást, közben kétszer Konstantinápolyba is
berándúlván. Végre Jenikő lőn a fejdelemnek lakóhelyűl kitűzve, hol
sept. 22. csakugyan letelepedve találjuk már az egész társaságot.
Rákóczy, csalatkozva várakozásában, legott visszaszándékozott
Franciaországba[21], s e végett a regensnek, Orleans hercegnek ismételve
írt, de egyenes választ nem vehetett. „Ha csak a mí akaratunkon állana –
írja Mikes, 1719. oct. 10. – ma indúlnánk meg, de csak az akarat áll
mirajtunk, a tehetség pedig máson… Az udvar se nem tiltja, se nem
javallja az oda való menetelét világoson, amelyekből kitetszik, hogy nem
kívánja az oda való menetelünket. Inimicus homo hoc facit – akik itt
miellenünk vannak, ott is ugyanazok gátolták meg utunkat,
Franciaországot Orleans herceg igazgatván, mivel a király még nem arra
való. Ő mindenkor nagy barátságot mutatott a mí urunkhoz; az anyja
pediglen, aki is egy házból való a mí fejdelemasszonyunkkal, úgy
szerette mint a fiát mind holtig. De a fejdelmek között levő atyafiság
és barátság olyan, mint a nádszál; ha jól vagyon dolgod, mind az
atyafiság, mind a barátság fennvagyon; ha pedig rosszúl vagyon, és
reájok szorúlsz; csak azt mondják: nescio vos. E már rajtunk
bételjesedett… Annyi sok szép igéreti után legkissebben dolgait ebben az
országban a portán nem segítette“ stb.[22] Másfelűl az ellenséges
udvarok kivitték a portánál, hogy a menekvők Konstantinápolytól messzébb
szállíttassanak. 1720. mart. 7. írja Mikes: „A mí jóakaróink addig
munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a pereket, és innét is ki
akarnak bennünket tudni, mintha terhekre volnánk. Ma reggel hivatta a
vezér Horváth Ferencet, és azt izené a fejdelemnek általa, hogy a porta
jobb és alkalmatosabb helyt akar rendelni a magyaroknak Jenikőnél“[23].
A változás csakugyan közel volt. April 16. a császárnak egy nagyobb
díszes gályája várta a fejdelmet, száz „fegyveres leventi“ tette
tisztelgő kíséretét, s ágyuszó mellett vala a megindulás. Az útazás
célja a Marmara tenger partján fekvő Rodostó, hol tágas és kényelmes
lakok fogadták a jövevényeket.
VII. Az életet nem a lehetőség, hanem a valóság szerint felfogó Mikes
Jenikőn lelki csendben töltötte e több mint másfél évet. Különös
érdekeltségét bírta a koronként meglátogatott Pérában a gr. Bercsényiné
háza, melyhez egy szív-ügy is csatolta: a kis Kőszegi Zsuzsi, kinek, úgy
mond „igen fösvényen osztogatták a szépséget, de rendes, tisztességes
személy, és tiszta jóság“: mely leírásból, a mai regényes
kifejezésmódhoz levén szokva, alig fogjuk kiolvasni azon lelkességet és
saját bájt, mely e leányban lakott, s utóbb még komoly fájdalmakat
okozott barátjának. Ezeken kivűl olvasás, írás, vadászat, séták a tenger
partján, néha távolabbi kirándulások is töltötték be idejét, milyen vala
a Pompejus oszlopának meglátogatása, s egy ízben (1719. aug.–oct.) az
egész társaságnak egy kéthavi tartózkodása a Bosporus tulsó partján,
Békós mellett, hol „sátoraink a tengerparton rendiben, ezt a gyönyörű
kanálist végig látjuk – a Fekete-tenger zúgását jól halljuk – azok a
nagy rettentő sajkák előttünk mennek el stb.“, s honnan így enyeleg
egyik levelében: „Látja ked, hogy Ázsiából írok kednek… Minket már úgy
tekintsen ked, _mint ázsiai magyarokot_!“[24] Különben bizony elég híven
festi, egy vonással, a társaság hangulatát egy igen egyszerű helye az
1719. oct. 10. költ levélnek: „A német követ legtöbbet azon elmélkedik,
hogy nekünk árthasson; mí pedig legkissebben sem ártunk neki. És nem
tudom, mi végre kívánja üldözni ezeket a szegény bújdosó magyarokot,
akik itt a tengerparton csak dohányoznak suhajtozással!“[25]
VIII. Rodostó, a régi Thrácia partmellékén, a Propontisra dőlve fekszik,
s egynapi tengeri út Konstantinápolyhoz. Mind helyzete, s a város maga,
mind mívelt környéke, melyet Mikes egy nagy kerthez hasonlít, s
jövevényeink alkalmatos elhelyeztetése kielégíték Mikest. Harminc főnyi
jancsár-őrizet díszre és biztosságra szolgált egyszersmind. S e hely
adott utolsó menedéket egy nagy ház utolsó s legnagyobb díszének, ki
szellemi adományok, tanultság és míveltségre, mindenek felett pedig
magas jellem és szeretetre-méltóságával kora elsői közé tartozott.
Szenvedésekben dús ifjuság után háborús és munkás férfikora legszebb
éveiben, a hatalom és gazdagság magasságaiból leesve, hitvesétől,
gyermekeitől megfosztva, de szerető hívei körében írói foglalatosságok
közt, philosophusi nyúgalomban itt volt leélendő hátralevő napjait. A
díszes házirendet, a fejdelem erkölcseit levélírónk több helyt festi.
Mikes maga mint első kamarása kormányozta közvetlenűl a házat,
el-elkísérte urát vadászataira, savanyúvízre, látogatásain. A tizenöt
évi hosszú nyúgalom egyformaságát kétszeri dögvészjárvány (1722. 1726.)
szakasztotta meg, Rákóczy György látogatása (1727. jun. – 1728. mart.),
s néhány haláleset, mint a fejdelemnéé, gr. Esterházy Antalé (1722) s a
Bercsényié. Mikes vallásos és elszánt kedélye is osztotta e lelki
nyugalmat, s ha néha élesben jelentkezék honvágyas fájdalma, azt
munkával s a bölcsnek resignátiójával győzte le. Leveleiben e küzdés s e
győzelem sokszor a leg-megindítóbb kifejezést nyeri. De a Zsuzsi
szerelme is, valamint neki a legszebb, legvidorabb órákat adta, úgy
gazdagon látogatta meg szelíd szomorúsággal is. Mióta köztök e
bizodalmas, meleg viszony keletkezett, egyek voltak az óhajtásban, de a
leány, eszét kérdezve, mely egy honvesztett vagyontalan férfi oldalán
kétes világításban látta jövőjét, sorsát hozzá kötni nem merészlette.
1723-ban Bercsényi, elvesztvén második feleségét, e leányt vezette az
oltárhoz, ki neki, nem szerető, de hű és gondos hitestársa és ápolója
lett. Ha mégis a fejdelmi vadásznak, Kőszeginek[26] árva leánya akkor
is, midőn két évvel utóbb özvegygyé s Bercsényi örökösévé lett,
megtagadta kezét attól, kit szeretett, s Lengyelországba költözött, akár
a fényes név megőrizhetése végett, akár a bújdosás megunásából:
csodálnunk kell Mikes jóságát, melylyel mentegeti[27], hűségét, melylyel
hozzá ragaszkodék[28], s a bánatot, melylyel utána tekinte. Mert még
csak az ész, nem a szív resignátiója szól belőle, midőn nénje (tán
környezete) bosszantván őt vígasztalásaival: „könnyű – mond – annak
tréfálódni, akinek szíve helyén vagyon:
Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
Titkos barátjától való távozásnál:
De csak az időhöz kell magunkat szabni,
És suhajtásunkat a szívünkbe zárni“[29].
IX. Végre egy európai hatású esemény a csendes Rodostó vendégeit is
felriasztá. 1733. febr. 1. meghalálozott a lengyelek jeles királya, II.
Ágost, s Rodostó felismerte azonnal, hogy a varsai királyválasztás
múlhatatlanúl háborút idézend fel[30]. A természetes vetélytársak
Lescsinszky Szaniszló, XV. Lajos ipa, és Ágost szász választó-fejdelem,
a meghalt király fia, valának: amazt Franciaország, a rokonság s keleti
Európában megállapítandó befolyása végett fogta pártolni, ezt Austria s
a cár, épen e befolyás megtörése végett. A háború el nem maradt. „Mi
hasznunk lesz benne – kérdi Mikes – isten tudja. Mi csak reménlünk
mindaddig, míg meg nem halunk. Az olasz példabeszéd azt mondja, hogy aki
csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha ispotályban nem is,
talám Rodostón“[31]. A fejdelem mindazáltal úgy hitte, hogy nem szabad
tétlenűl maradnia. Élesztheté reményét hogy két vele barátságos hatalom,