Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 09

nehéz volt, azért igen kevesen is vihették azt jól végben. A második
törvény a Krisztusé, amely noha teljes legyen is kegyelemmel, de ennek
sokkal nehezebb a megtartása, mivel igen ellenkezik a megromlott
természettel. Azokáért mondá: „Az Úr teljes lévén irgalmassággal,
énáltalam küld nektek egy olyan törvényt, amely könnyű, és a ti
gyengeségetekhez való – úgy, hogy azt követvén egészen mindnyájan,
boldogok lehessetek mind ezen, mind a más világon.“ Ez igen nagy ígéret.
Az alkorán könyve olyan könyv, amelyben a jók között sok gyermekség és
haszontalanság vagyon. De ez a könyv akár micsodás legyen, mindazonáltal
magában foglalja mind a papi, mind a városi törvényt, és elejekbe adja a
törököknek mind azt, amit hinni és követni kell. Ők azt meg nem mernék
nyitani, hanem először a fejekre teszik, amely nálok a tiszteletnek
legnagyobb jele. Azt nagy szorgalmatossággal olvassák a parancsolat
szerént, amely azt hagyja: _Foglalatoskodjatok gyakorta annak a könyvnek
olvasásában, amely néktek küldetett, és könyörögjetek szűntelen; mert az
imádság eltérít a vétektől_. Azt tartják, hogy aki azt elolvassa
annyiszor amennyiszer – már annak bizonyos száma vagyon – hogy a
megnyeri a paradicsomot. Ők azt főkönyvnek nevezik.
A török vallás három ágra szakad. A szerecsenek tartása legbabonásabb –
ezek Bubeker szerént tartják a vallást. A persáké, amely tisztább, ezek
Halit követik. A törökök pedig Omerrel tartanak – ezek a többit
eretnekeknek tartják és kárhoztatják. – Én pedig nem kárhoztatom azt,
aki hosszabb levelet nem akar írni: sőt még azt mondom, emberséges ember
érette.

CLXXXI.
_Rodostó, 16. sept. 1750._
Mely szép dolog ilyen mezei városba lakni, mint a miénk – akkor megyen a
mezőre az ember, mikor akarja. A nagy kerített városok, mint a
tömlöczök, olyanok. Most a kertekben enni gyönyörűség. Ott a sok
gyümölcs, noha nem sokféle; mert a kertészek rosszak, oltani nem tudnak.
Körtvély, alma, szilva nincsen, hanem a sok őszi baraczk – a sok két,
háromféle dinnye, kivált most az őszi dinnye, amely decemberben is tart.
Olyan őszi dinnye pedig, mint itt vagyon, nem adatik sehol. Az igen
hasonlít az ugorkához, aminthogy, amelyik nem jó, egész ugorka. De ennél
a dinnyénél nem lehet kedvesebb gyümölcsöt enni. Kívűl a szemnek nem
tetszik, ha megmetszik, még annál inkább, mert a belső része tiszta
zöld. De ha megkóstolják, gyönyörűséggel esznek belőle, mert olvad a
leányok szájában, és olyan édes, mintha nádmézbe főzték volna meg.
Menjünk már az asszony dolgára.
A törököknek egy hitágazatja vagyon, tudniillik: Hogy csak egy isten
vagyon, és hogy Mahumetet az isten küldötte. Ami pedig a törvénybéli
parancsolatot illeti, a törökök öt részre osztják. I. Hogy napjában
ötször imádkozzanak. II. Hogy a Ramazánt megbecsűljék. III. Hogy
alamizsnát adjanak, és az irgalmasságnak cselekedetit kövessék. IV.
Hogy, ha lehet, búcsúra elmenjenek Mekkában. V. Hogy semmi
tisztátalanságot el ne szenvedjenek a testeken.
Ezekhez még más négy parancsolatot adnak, de ezek nem szükségesek
teljességgel az üdvösségre. I. Hogy pénteket megülljék. II. Hogy
környűlmetéltessék magokot. III. Hogy bort ne igyanak. IV. Hogy
disznóhúst ne egyenek, se olyan állatot, akinek először a vérit ki nem
bocsátották.
A törökök tisztelik pénteket, és tartoznak azon a napon a templomba
menni délbe. Az asszonyoknak megengedik, hogy oda ne menjenek, azért,
hogy a férfiak figyelmetesebben imádkozhassanak. A török kereskedő délig
ki nem nyitja a boltját azon a napon, desőt még egy ájtatos török a
keresztyén házában se menne – amint e velem megtörtént.
A közönséges jó vivé a törvénycsinálót arra, hogy a tanítványinak
megtiltsa a boritalt. „_Óhjátok magatokot, mondá, a bortól, a koczka, a
sak játékoktól. Ezeket azért találta fel az ördög, hogy gyülölséget és
veszekedést szerezzen az emberek között, hogy őket eltávoztassa az
imádságtól, és meggátolja őket, hogy az isten nevét segítségül híják_.“
Minket pedig meg nem gátol, hogy ne adjunk hálákot az Úrnak, hogy a
pestisnek hírét sem hallottuk ebben az esztendőben – ne is halljuk.

CLXXXII.
_Rodostó, 1751. 14. febr._
Kedves néném, annak igen örűlök, hogy a ked tetszése szerént írtam még
eddig a török szokásról és vallásról. Kívánom, hogy ezután is úgy
legyen. De azt szükséges megírnom, hogy itt igen zűrzavar idők járnak,
de a nekünk hasznunkra vagyon; mert most fársángba csak hozzák nekünk a
sok túzokot halva és elevenen, akiket az ónos esőkbe fogták. A török nem
kap rajta: mi pedig már meg is úntuk. A túzok rettentő fejes, makacs
állat, jobban szereti éhel megölni magát, mint enni, hanem a fiatalt fel
lehet nevelni. – Ideje az asszony dolgára menni.
A muftit a törökök úgy tekéntik, mint vallásoknak, törvényeknek fejit és
oráculumját. Ennek választása teljességgel a császáron áll, aki erre a
hivatalra okos, értelmes, és igaz embert választ. – Ámbár az ő
decretumit és végezésit a bírák törvénynek tartsák is, de a császárt
semire nem kötelezhetik. Mindazonáltal olyan nagy az ő hatalma, hogy
semiben néki ellent nem mond, se ellent nem tart végezésinek. Amelyek
csak egynehány szókból állanak, és utóljára mindenkor hozá tészi: „Az
isten tudja, melyik jobb.“ Mindazonáltal amidőn a császár tanácsot kér a
muftitól az országos dolgokban, vagy valamely pasának haláláról, vagy a
békeségről, hadakozásról, és ha úgy talál lenni, hogy ez a főpap másként
gondolkodik, mint a császár mindezekről; minden halogatás nélkül
leteszik, és olyan főpapot tesznek, akinek olyan gondolati legyenek,
mint a császárnak.
A császár, mikor a muftinak ír, ilyen titulust ád neki: „Ésádnak, aki
minden bölcseknél legbölcsebb, minden tudományokban legfeljebb haladó
mindazoknál, akik fent haladnak. Te aki minden nem szabados dologtól
megtartóztatod magadat. Eredete a jó erkölcsnek, és a valóságos
tudománynak. A próféták és az apostoli tudománynak örököse, aki
megfejted a hitnek ágazatját, és kinyilatkoztatod annak valóságos
értelmét. Te vagy az igazság kincsének a kulcsa. Te világosítod meg a
homályos magyarázatot. Meg vagy erősítve a felső igazgatónak, és az
emberi nemzet törvénycsinálójának kegyelmével. – A nagy isten adja, hogy
szűntelen megmaradj a jó erkölcsbe.“
A muftit mihent választják, a császár egy nyusztos mentét küld néki, és
ezer tallért aranyúl egy kezkenőben. Azután 2000 pénzt rendel néki
napjára – egy poltura három pénz – e mintegy 16 tallérra és 30 polturára
megyen. Vannak olyan császári templomok, akiknek jószágiból felvehet
ötvenezer tallért.
A mufti után vannak a két kadileskerek: az egyik európai, a másik
ázsiai. Ezek eleiben mindenféle törvény elmehet, és mindenféle törvényt
megítélhetnek. Ebből a tisztségből a muftiságra mennek.
A kadileskerség után való a molla. Ezeknek 500 pénzök jár napjára. Ennek
az egész tartományban való kádiakra vagy bírákra hatalma vagyon. A
mollákból lehet mufti. A mollákot és kádiakot egyházi embereknek
tartják; mert a törökök között a vallásbéli törvényt a városi törvénytől
meg nem választják.
Az imánok vagy papok olyanok, mint a parochusok. Ezeknek
megfeddhetetleneknek kell lenni, de szükséges, hogy jól tudják olvasni
az alkoránt, és hogy elsőben abban a hivatalban (szolgáltak légyen),
mint azok, akik a toronyból a népet az imádságra szokták híni. De még az
is szükséges, hogy a nép a fővezérnek szólljon mellette: másképen abban
a hivatalban nem állhatna a vezér parancsolatja nélkül. Ahhoz nem
kívántatik más papi bélyeg, se a mufti nekik semmit nem parancsol. Kiki
szabad a maga parochiájában, hanem a városi bírák alatt vannak.
Az émireket az egyháziak közé számlálhatjuk, mivel ezek a Mahumet
familiájából valók. Hogy pedig a többitől magokot megkülömböztessék,
zöld csalmát viselnek, a Mahumet színét. Ezeknek sok szabadságok vagyon.
A törököknek meg vagyon tiltva, hogy gyalázatosan ne bánjanak vélek.[2]
De ha haragusznak reájok, és részegen látják, a csalmájokot leveszik, és
jól elverik minden tisztelet nélkül.
Az émireknek egy fejek vagyon, akit Nákib Essrefnek nevezik. Ennek oly
nagy hatalma vagyon rajtok, hogy megöletheti és megkegyelmezhet nékik.
De, hogy a botránkoztatást elkerüljék, a büntetés mindenkor titkosan
megyen végben. A főnek egy vicéje vagyon, akit Alemdárnak híják. E
hordozza a Mahumet zászlóját. Az émirek mindenféle nagy tisztségekre
felmehetnek: én pedig tovább nem megyek, hanem jó egészséget kívánok
nénémnek.

CLXXXIII.
_Rodostó, 15. aug. 1751._
Kedves néném, azt igen jól cselekszed, hogy bátorításra valót írsz a
leveledben, írván, hogy kedvesen olvasod a törökökről való leveleimet;
mert a bizonyos, hogy régen félbe hagytam volna, ha tudnám, hogy
únadalmasok.
Azt jó megtudni, hogy a törökök szeretik a szép és tiszta templomokot
építeni, és igen bőkezűek a templomoknak fundátiókot tenni, és
jövedelmet a szegények számokra, akik mindennap imádkozzanak a jótévőjök
lelkekért.
A császári templomoknak vagyon legtöbb jövedelmek. Ezekre pedig a Keslár
aga, aki a császár asszonyira vígyáz, visel gondot, és parancsol. A
templomokhoz való tisztségekből az imperiumban sok templomok vannak,
főképen olyan helyeken, ahol a császárok szoktak lakni, ugymint
Brúsában, Drinápolyban, Konstancinápolyban, ahol sok császároktól
építtetett drága templomok vannak. Császárnék is építtettek.
Ezek között legfővebb a szent Sophia temploma. Ezt Justiniánus császár
építtette volt; a törökök megtartották, és valamint annakelőtte az isten
szolgálatjára rendelték. De a jövedelmét megnagyobbították, amely
esztendőre száz ezer aranyra megyen. Ezt pedig a városban szedik fel. A
császár tartozik maga is ezer és egy pénzt fizetni a földért, amelyen a
kastélya vagyon építve; mert a keresztyén császárok idejében az a föld a
templomhoz tartozandó kert volt.
A török császárok pedig a templom körűl egynehány kápolnát építtettek,
ahová temetik őket. Azokban szűntelen való égő lámpások vannak, bizonyos
jövedelem pedig azoknak számokra, kik az ő lelkekért imádkoznak azokban
a kápolnákban. Ezenkívűl mindennap bizonyos órákban sok számú
koldusoknak alamizsnát adnak. – Mely boldogok volnának, ha a Krisztusért
adnák.
Sok templomok vannak, ahol iskolák lévén a törvényt tanítják. Vannak
ispotályok, szállások az útazók és az idegenek számára. Vannak konyhák,
ahol a szegényeknek ételt készítenek. Mindezeknek a jövedelmek bizonyos;
mert faluk, földek, tartományok vannak arra rendeltetve. Szerencsés falu
az, amely valami templomhoz tartozik; mert annak sok szabadsága vagyon.
Ha valamely különös ember valamely templomnak fundátiót akar tenni,
földet nem adhat, hanem készpénzt ád, amelyet interesre kiadják. De ez
csak a templomért szabad; mert a törvény tiltja az interesre való adást.
– Az egészségre vígyázzunk néném.

CLXXXIV.
_Rodostó, 26. octob. 1751._
E már rendkívűl való dolog, hogy ma havazzon. – Ezt még sohasem értük.
Még pedig sok szőllő és pamut a mezőn. Talám jovunkra esik; mert három
holnaptól fogva a pestis igen uralkodik. A változást tehet az áerben.
Hihető, hogy a pestisnek nincsen egészen való ereje; mivel sokan
meggyógyúlnak belőle. A törökök tanítások szerént ezeknek nem lehet
meghalni pestisben: akik pedig abban megholtanak, lehetetlen volt azt
nékik elkerülni. Mert az ő tanítások az isten előre való rendeléséről
mód nélkül szoros. Sőt még az istennek tulajdonítják a vétket; mert azt
nem lehetett nékik elkerülni. Azt tartják, hogy kinekkinek a homlokára
van írva, hogy mit rendeltek felőle, és azt el nem kerülheti.
A törökök a persákot eretnekeknek tartják; mert ezek Halyt követik: a
törökök pedig Mahumetet. És nagy gyűlölséggel vannak egymáshoz, úgy
annyira, hogy a császár udvarában mindenféle nemzetből való
rabgyermekeket bévesznek, de persát nem; mert azt mondják, hogy
lehetetlen egy persának megtérni valóságoson. Egyszóval azt tartják,
hogy egy zsidó, egy keresztyén remélheti, hogy még idővel a hívek közé
állhat, de egy persa sohasem. A törökök között a vallás iránt
véghetetlen szakadások vannak, akik mindannyiféleképen magyarázzák az
alkoránt. – Vannak sokan olyanok, akik az istenséget nem hiszik.
A törököt között is vannak egynehányféle szerzetesek, akik
megkülömböztetnek magok között a ruhájokkal. Azok között
legnevezetesebbek, legközönségesebbek a dervisek. Ezeknek Ikoniumba
vagyon a főklastromok, amely klastromba 400-an vannak rendszerént. A
dervisek fogadást tesznek a szegénységről, tisztaságról és
engedelmességről. A superiorjok előtt igen nagy alázatossággal vannak.
Az ő ingek igen vastag vászon; azonfelyűl vastag szürke daróczból való
hosszú dolmány a vállokra terítve egy fejér pokrócz; a lábok szára
mezítelen; a melyek kinyitva; az övök vastag széles bőrből vagyon, elől
kötik meg; a süvegek teveszőr, és olyan formájú, mint a csákósüveg csákó
nélkül. Ezek a bort titkon megiszszák, és akit megcsalhatnak, azt el nem
múlatják. Ezeknek csötörtökön nem szabad enni estig.

CLXXXV.
_Rodostó, 20. máji, 1752._
Kedves néném, öt esztendeje, hogy leveledet nem vettem. Igazán mondván
öt holnapja, nem sok-é a? Az előtt gyakrabban írtunk egymásnak, mitől
van a? talám attól, hogy vénűlünk? de a héjával bétöltöm a ked
akaratját, és a törökök szokásit végig leírom. Az utolsó levelemet a
derviseken hagytam el, és ismét rólok írok.
A derviseknek legfővebb külső foglalatosságok a, hogy tánczoljanak
kedden és pénteken. De amíg ehez a komédia ájtatossághoz kezdjenek, a
superiorjok predikácziót csinál. Azt tartják, hogy ezt a predikácziót
akármely valláson lévő meghallgathatja. A szerzetesek pedig kerekdeden
ülnek a térdeken. A predikácziónak vége lévén, a chórusba az énekesek és
a flautások elkezdik az éneket, amely sokáig tart. Amidőn bizonyos
verset énekelnek, a superior összeveri a kezeit, és erre a jelre a
szerzetesek felkelnek, a karokot kiterjesztik, és keringeni kezdenek
kerekbe, azt pedig oly sebességgel, hogy aki nézi, a feje szédűlni kezd.
Szoknya forma van rajtok vastag posztóból. És noha oly sebességgel
forogjanak is, mint a szekérbe a kerék: de egyik a másikát meg nem éri.
A superiorjok jelt adván egyszersmind elhagyják a tánczot, és kiki a
maga helyére lekuczorodik. Minthogy pedig ehez igen ifjúságokba
szoktatják őket, azért legkisebb főszédűlést sem éreznek. Énnekem pedig
a fejem szédelgett, csak hogy néztem is őket. Négyszer vagy ötször
kezdik így el a keringést. – Ezek megházasodhatnak, de el kell hagyni a
dervisséget.
A török vallást jobban nem lehet elvégeznem, mint azon, hogy micsoda
tisztelettel vannak a Krisztushoz. A nem igaz, hogy káromlással volnának
hozzája, mint sokan azt tartják; mert itt nem a közönséges népet kell
érteni, hanem az írástudókot. Ha pedig oly boldogtalanok, hogy nem
hiszik a Krisztus istenségét, legalább úgy tisztelik, mint az isten
fuvallását, mint az Úr mellett lévő nagy szószóllót. Azon megegyeznek,
hogy az isten küldötte el, hogy olyan törvényt hozzon, amely teljes
kegyelemmel. Ha pedig hitetleneknek hínak minket, nem azért, hogy a
Krisztusban hiszünk: hanem azért, hogy nem hiszszük, hogy Mahumetet az
isten küldötte volna. Jól cselekeszszük.

CLXXXVI.
_Rodostó, 1752. 2. aug._
Ki ne írna, kedves néném, örömest, mikor annyi sok jó dinnyét eszünk;
mert itt most a dinnyeszüret. Azt tudom, hogy nem jóízűen eszi a dinnyét
a vezér, akit az elmúlt holnapban letevének, vagyon is oka. Helyében
pedig Imrehor Mustafát tették. E főlovászmester volt. Már most a
birodalomnak fejdelme. Emberséges ember. Hozzánk már is mutatja
jóakaratját.
Az elmúlt holnapnak a végén estve felé jól megijesztettek volt
bennünket; mert olyan nagy földindúlás volt, hogy annál nagyobbat soha
sem értem. A házak, a falak úgy hajladoztak, mint mikor a szél a fákot
hajtogatja, de semmi szerencsétlenség nem történt.
Már most írjunk a törökök házasságiról, akiknél a házasság szent és
tiszteletes dolog. A papoknak ott nincsen semmi részek; mert a kötés a
bíró előtt megyen végbe. Amidőn pedig valaki törvény szerént akar
megházasodni, a leány atyjával és anyjával végez arról. A házasságról
való levelet vagy kötést a bíró és két bizonságok előtt csinálják meg,
amely kötést elronthatja a két rész. Egy asszony kérheti az urától való
elválást, ha tehetetlen, ha háromszor egymásután péntekre virradó
étszakán elmúlatja az adót megfizetni, amely étszaka arra az adóra
rendeltetett. Egy olyan férfiú, aki annyira valót nem ád a feleséginek,
hogy kétszer egy hétben a feredőben mehessen, tarthat az elválástól. A
leánynyal pénzt nem adnak, hanem a legénynek kell adni. A lakadalomnak
napján a menyasszonyt nagy pompával, síppal, dobbal viszik a legény
házához. A legény a kapunál várja, és leveszi a szekérből, kezet adnak
egymásnak, de a leány ábrázatja bé vagyon födözve úgy, hogy őtet nem
láthatják, de ő láthatja a legényt. A szekérből leszállván, fogadást
tesznek egymásnak, azután a napot vendégségben töltik a férfiak külön,
az asszonyok is külön. Annak idejében a menyasszonynak valamely asszony
atyjafia viszi a vőlegény házában, és csak akkor látja meg, ha szép-é,
vagy rút. Nem magyar húmorhoz való az ilyen házasság.

CLXXXVII.
_Rodostó, 17. nov. 1752._
Itt, kedves néném, szép idők járnak, az ablakok nyitva vannak. Lehet
tehát most írni a török lakodalomról.
A császároknál a házasság nem szokás. Hihető, hogy ők abban az ország
csendességire vígyáznak, de az is hihető, hogy a lakodalmi irtóztató
költséget akarják elkerülni. A császár annyi rableányt tarthat, amennyi
néki tetszik. Akik férfiú gyermeket hoznak e világra, azokot úgy
tekéntik, mint császárnékot, és fijok császárok lehetnek idővel.
A törökök között kétféle házasság vagyon: a törvény szerént való
házasság, és a bérben való házasság, a harmadik a rableánynyal való
ágyasság. A törvény szerént egy török akármely gazdag legyen, de három
vagy négy valóságos feleségnél nem vehet többet. A bérben való házasság
minden ceremonia nélkül megyen véghez, hanem megalkusznak a leány
apjával és anyjával, akik bérben akarják adni leányokot, a bíró előtt.
Aki írásban teszi, hogy egy ilyen legény egy ilyen leányt magához akarja
venni, hogy feleség helyett legyen, kötelezi magát arra, hogy étellel,
ruházattal fogja tartani – úgy a tőlle leendő gyermeket is – de olyan
formában, hogy visszaküldheti az apja házához, amikor néki tetszik,
megfizetvén a bért az alku szerént. Ami pedig a rabasszonyokot illeti, a
törvény szerént a törökök arra fordíthatják őket, amire szeretik. A
törököknél a gyermekek egyaránt osztoznak, akármely asszonytól valók
legyenek. Hanem az a külömbség vagyon, hogy a rabasszony gyermeke rab
lesz, valamint az anyja, hogyha az atyja fel nem szabadítja.
Amidőn a férfiú hal meg előbb, az asszony kiveszi a néki kötött pénzt:
ez a valóságos feleséget illeti; mivel a többivel nem gondolnak annyit.
A török a valóságos feleségit elveszi; akinek fizet, bérben tartja; a
rabasszonyt pénzen veszi.
Egy ember, aki el akar válni a feleségitől, tartozik néki megadni, amit
néki kötött házasságakor. Az elválás a bíró előtt megyen végben, és
azután mindenik rész szabad.

CLXXXVIII.
_Rodostó, 1753. 22. martii._
Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városba. Tegnap 33
esztendeje múlt el itt való uralkodó bújdosásunknak. A bizonyos, hogy
mint a negyed része, annyi időt nem töltöttem Zágonban. Hát azt
megírjam-é, hogy mennyi ideje, hogy onnét kiugrattam? A nem ártalmas,
még hasznos; mert meglátom, micsoda nagy háláadással tartozom isten ő
felségéhez, aki olyan hosszas gondviseléssel volt hozzám. Annak jól
felszámlálva 45 esztendeje vagyon. Áldassék istennek szent neve. De
térjünk az asszony dolgára.
A törökök, azaz: az írástudók, a környűlmetélést nem tartják
hitágazatnak, se az alkorán parancsolatjának, és hogy anélkül is lehet a
paradicsomba menni. A gyermeket hét esztendős korában szokták
környűlmetélni. A környűlmetélésnek napján vendégséget készít a gyermek
atyja házánál. A gyermeket pedig felöltöztetik, mentől czifrábban lehet,
azután lovon az utczákon hordozzák muzsikaszóval. A gyermeknek keziben
egy nyíl vagyon, amelynek vasát a szíve felé tartja, meg akarván azzal
mutatni, hogy készebb azzal inkább a szívét általverni, mintsem a hitet
megtagadni. A társai, jóakarói nagy örömmel kísérik őtet a templomba,
ahol az imán (a pap) egy kis oktatás után a hitnek ágazatját mondatja el
véle, azután a borbély a kerevetre teszi a gyermeket, két szolga lepedőt
tart előtte, a borbély a teste végin való bőrt kihúzván, és megszorítván
egy kis fogóval, a borotvával elvágja, és az elvágott bőrt megmutatja a
jelenvalóknak, mondván: „Az isten nagy!“ Azonba pedig a gyermek sír és
kiált a fájdalomba, és a jelenvalók köszöntik őtet, hogy már ő is a
hivők köziben vetetett. Azután visszaviszik a gyermeket czeremoniával az
atyja házához, ahol harmadnapig vagyon a vendégség. Azt jó megtudni,
hogy a pap nem ád nevet a gyermeknek, hanem az apja születése után a
kezében veszi, és felemelvén az istennek ajánlja, egy kevés sót tészen a
szájában, mondván: „Tessék az istennek fiam Ibrahim (vagy más nevet)
hogy az ő szent neve néked mindenkor oly jó ízű legyen, mint ez a só, és
meg ne engedje neked a a földi dolgokot megkóstolni.“
Minthogy a törökök azt tartják, hogy ami a testet megmocskosítja, a
lelket is megszennyesíti, és hogy ami egyikét megtisztítja, a másikát is
megtisztítja; errevalónézve a mosódással készűlnek az imádsághoz.
_Istenes ember_, mondja az alkorán, _amidőn az imádsághoz akarsz fogni,
mosd meg az orczádat, karodat és lábaidat. A házasok, kik együtt hálnak,
megferedjenek. Hogy a betegek és az útazók vizet nem találnak, tiszta
porral súrolják meg orczájokot; mivel az isten szereti a tisztaságot,
azt is akarja, hogy az őneki tett könyörgés tökélletes legyen, hogy
hálákot adjanak néki kegyelmiért, és hogy segítségűl híják az ő szent
nevét_. – E mind szép és jó egyrészint, de másrészint haszontalan való
intés; mert szegény Mahumet nem kértél a Krisztus nevében – anélkül a
kérés meg nem hallgattatik. Én pedig annak nevében kérem a néném
egészségét. E most elég.

CLXXXIX.
_Rodostó, 1753. 11. junii._
Kedves néném, azt írod, hogy úgy tudod a törökök szokását, vallását,
mint a mufti. Úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolódni. Még a muftihoz
tenni magát! akinek térdig érő szakálla vagyon, és olyan csalmája, mint
egy méhkas. Meg ne boszonts, mert többet nem írok. Noha már félben nem
hagyom, és azt mondom, hogy a törökök a mosódásról való parancsolatot
két mosódásban tartják: nagy és kicsid mosódásban. Az első abban áll,
hogy az egész testet megmossák, ezzel leginkább a házasok tartoznak, és
ahol feredők nincsenek, a férfiú a folyóvízben vagy tengerben háromszor
lebukjék, akármely hideg legyen. A kis mosdás pedig abból áll, hogy
arczczal Mekka felé fordúljon, megmossa orczáját, orrát, kezeit, karját,
lábait.
A mosdás után szemeket a földre vetik, és úgy vannak egy kevés ideig,
hogy magokhoz térjenek, és az imádsághoz készűljenek, amely ötször
vagyon napjában. Az első hajnalba; a második délben; a harmadik dél és
napnyugot között mintegy négy óra felé; a negyedik napnyugotkor; az
ötödik mintegy másfél órakor napnyugot után. Hogy pediglen minden
megtudhassa az idejét ezeknek az imádságoknak, nem harangszóval adnak
jelt, mert nálok harang nincsen, hanem arra rendeltetett emberek vannak,
kik felmennek a mecsetbe, az ujjokkal bédugván fülököt egész teli
torokkal éneklik ezeket a szókot: „Az isten nagy, nincsen más isten az
istenen kívűl. Jöjjetek a könyörgésre, ihon világosan hirdetem néktek.“
– Ezek a bőr harangok ezeket a szókot először dél felé éneklik, azután
éjszak, napkelet, és napnyúgot felé.
Ezt mindenek meghallván megmosdanak, és a templomba mennek. Az ajtó
előtt kiki leteszi a papucsát, vagy a kezében béviszi. Nagy tisztelettel
meghajtja magát, és köszönti a rejtekben lévő alkoránt, amely rejtek
hely jelenti Mekkát. Azután kiki felemelvén szemeit a hüvelykét a
füleiben teszi, minekelőtte letérdepeljen. Azután a pap felkél, és
kinyitott kezeit a fejére teszi, a füleit a hüvelykével bédugja, és igen
felszóval, de halkkal énekli: _Nagy isten! dicsőség tenéked Úr, hogy a
te neved áldassék és dicsőíttessék; hogy a te nagy voltod
megüsmertessék; mert csak te vagy a nagy isten_. A nép csak lassan
mondja utánna.
Rendszerént pedig ezt az imádságot mondják, a szemeket a földre
függesztik. E nálok olyan imádság, mint nálunk a Miatyánk: _Az istennek
nevében, aki teljes jósággal és irgalmassággal. Dicsértessék a világ
Ura, aki teljes jóságú és irgalmasságú. Isten! minden embereknek itélő
Ura, mi tégedet imádunk, mi tebenned vetjük minden bizodalmunkat. Tarts
meg minket; mivel igazán való úton hívunk segítségűl. Ez az út az,
amelyet te választottad, és amelynek kedvezel kegyelmeddel. E nem a
hitetlenek útja, se nem azoké, akikre méltán haragszol_. Ennek az
imádságnak a kezdete jó, de a vége farizeusság.
A törökök az imádságot mindenkor azon végezik el, hogy köszöntik a két
angyalokot, akik tartások szerént kétfelől állanak. Ezt pedig így viszik
véghez: A szakállokot kezekben veszik, jobbra és balra fordúlnak. A
törökök pénteken olyan szándékkal imádkoznak, hogy az isten kegyelmét
nyerjék az egész törökökre. Szombaton, hogy a zsidók megtérjenek,
vasárnap a keresztyének megtérésekért, hétfőn a prófétákért, kedden a
papokért, szerdán a holtakért, a betegekért, a rabokért, kik a
hitetlenek között vannak, csötörtökön az egész világ megtérésiért.
Kedves néném, alkalmasint tudja már ked a török vallást. De nem tartok
semmitől is; mert még soha egy keresztyén asszonyt sem hallottam, hogy
törökké lett volna a rabokon kívűl. Ők azt tudják, hogy a franczia azt
mondja, hogy Törökország a lovak paradicsoma, és az asszonyok
purgatóriuma.

CXC.
_Rodostó, 15. octob. 1753._
Kedves néném, ha mind így lészen, most minden órán vége lesz az én
levélírásimnak; mert ennekelőtte egynehány holnappal magam csudálni
kezdettem, hogy nem kezdek jól olvasni, mintha a szememre valamely
vékony hártyikát tettek volna. A könyvet olvashatom, de nehezen – az
írást könnyebben olvashatom. Azoltától fogvást a szemeim mind
homályosabban látnak – áldassék istennek szent neve érette. De az
asszony dolgát még véghez vihetem.
A törökök bőjtje a holnapról neveztetik, amelyben esik, amely Ramazán
holnap. Az ő esztendejek 354 napból áll. Azt 12 holdra osztják. Az ő
holnapjok az újsággal kezdődik.
Az ő bőjtjök Ramazán holnapban rendeltetett; mert Mahumet azt hirdeté,
hogy az alkorán abban a holnapban küldetett mennyből. Abban az egész
holnapban reggeltől fogvást nap lementéig nem szabad se enni, se innia
csak egy csepp vizet is. Ami pedig nekik legnehezebb, még dohányozni sem
szabad. De mihent a nap lemegyen, a bőjtnek vége vagyon, és mindnyájon a
dohányon kezdik a vendégséget; mert akármely szegény török is, jól
vendégli magát, cselédit. Sok egy holnap alatt elkölti, amit esztendeig
keresett. A vendégség pedig estvétől jó hajnalig tart. Nappal alusznak,
főképpen akinek nem szükséges dolgozni.
A persák micsoda nevetségre való dolgot tartanak ezen bőjt iránt. Azt
tartják, hogy Mahumet az istennek akarván tetszeni, és, hogy az övéit
gondviselés alá vegye, az istenhez felment, és azt ígérte, hogy az ő
vallásán lévők ötven napig fognak bőjtölni: isten ő szent felsége
elfogadta az ígéretet. Mikor pedig Mahumet leszállott volna, a harmadik
égben találta a Krisztust, aki is kérdezte tőlle, hogy honnét jőne?
Mahumet felelé, hogy az istentől jőne, és hogy azt igérte az istennek,
hogy az övéi ötven napot fognak bőjtölni. A Krisztus mondá néki, hogy
sokat ígért volna ötven napot. Mahumet arra felmene az istenhez, és
megjelenté, hogy sokat ígért volna, hanem hadd lenne negyven napig.
Isten ő felsége arra is reá álla. Mahumet leszállván, a Krisztus kérdé
ismét tőlle, hogy mit végezett volna? felelé, hogy negyven napot igért
volna. A Krisztus mondá néki: Látod-é, hogy én az enyémeknek negyven
napot rendeltem, és hogy micsoda rosszúl viszik végben? Mahumet ismét
felmene a harmadik alkura, és kéré az istent, hogy a bőjt hadd lenne
csak harmincz napig. Az isten azt is jóvá hagyá. A Krisztus pedig azért
nem mehete feljebb a harmadik égnél; mert a köntösinek az ujjában egy
gombostő találkozék: a mennyekbe pedig semmi földi dolog nem mehet. Én
is elvégezem a levelemet ezen a nem okos tartáson.

CXCI.