Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 01

  
  ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.
  A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL
  ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL
  KÖZLI
  TOLDY FERENCZ.
  MÁSODIK KÖTET.
  
  
  
  PESTEN, 1861.
  KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
  Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál
  
  
  MIKES KELEMEN LEVELEI.
  
  XC.
  _Rodostó, 18. april 1729._
  Azt már nem kell csudálni, ha azt mondom, hogy igen kedvesen vettem a
  ked levelét; hanem a volna csuda, ha kedvesen nem venném. De hogy vagyon
  a, hogy mi még egyszer sem haragudtunk meg egymásra? Mert azt mondják,
  hogy a barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint az étekben a bors.
  Mindazonáltal édes néném, hagyjuk el az olyan borsolást, és éljünk
  egyességben; mert én a csendes barátságot szeretem. A macskához illik a
  morgolódó barátság.
  Az égi jelekből nem tud-é ked valamit jövendőlni? mert hetedik napján a
  holnapnak itt mí délután egy órakor egy csillagot láttunk. Három óráig
  jól látták. Azt nem mondhatjuk, hogy talám a mi csillagunk jött már fel
  egyszer; mert a csillagok is elfelejtkeztek már miróllunk. Hogy kednek a
  kis ujja ne fájjon, azt igen szükséges megtudni, hogy az idevaló görög
  érsek nagy pompával jött az úrnak látogatására négy alatta való
  püspökökkel. De ha gyalog járnak is, azt ne gondolja ked, hogy a
  szegénységtől vagyon; mert a mi érsekünk kettőt is tarthatna, – a
  püspökök is. De a török birodalma alatt hintón nem járhatnak, sőt még
  úgy kell magokat viselni, mintha szegények volnának; mivel azon kivül is
  gyakran megvonják őket mind a török, mind a görög patriarcha. Mert ez
  azt tészi érseknek, aki neki legtöbbet fizet, – az érsekek pedig olyan
  püspököket választanak magoknak, akik legtöbbet adnak, – a püspökök
  pedig, hogy az érseknek megfizethessenek, olyan papokat tesznek a
  falukban, akik legtöbbet ígérnek. Ítélje el már ked, hogy a püspökök és
  a papok micsoda sokféle úton módon húzzák ki a pénzt a szegény ember
  erszényéből? Itt a sok innep, a sok bőjt, mind hasznos a plébánusnak.
  Hát ezenkivűl esztendő által a sok haszonhajtó bévett szokások!
  Vasárnap valamely rongyos öltözetben a misét elmondja, amint lehet
  tőlle, de, hogy predikáljon, azt nem lehet az ő tudatlanságától kívánni.
  De miből tanúlna valamely kis predikácziót csinálni, és mikor? Mivel,
  egynehány plébánusnak voltam házánál, egy könyvet nem láttam nállok;
  hanem valamely szakadozott misemondó könyvet tartanak, és abból áll
  minden könyvök. De mikor tanulhatna valamit? Mikor egész héten mezei
  munkát kell neki dolgozni, hogy a papádiáját táplálhassa egynehány
  gyermekeivel, és czifrán járathassa. Egyszóval itt a pásztorok nem csak
  őrzik a juhokat, hanem megárendálják őket, és ha meg nem nyúzzák is, de
  jól megnyírik. Erről éppen egy rendes históriát olvastam – nevesse meg
  ked is.
  A rabinusok ilyen nevetséges okát írják a Koré Áron ellen való
  feltámadásának. Hogy egy szegény özvegy asszonynak, csak juha lévén,
  aztot megnyírvén, Áron elvette tőlle a gyapját, mondván, hogy őtet
  illeti a törvény szerént: _Dabunt sacerdoti lanarum partem ex ovium
  tonsione._ Deut. 18. 4. Az asszony Koréhoz folyamodék, és kéré, hogy
  szóllana Áronnak, adná visszá a gyapját; de semmit nem nyerhete. Koré
  hogy megvigasztalja, 4 ezüst pénzt ada neki, hogy venne azon annyi
  gyapjút, amennyit lenyírt a juhról. Idővel azután a juh megbárányozván,
  Áron azt is vevé, mondván: hogy a törvény parancsolja, az Úrnak kell
  szentelni minden első szülöttet: _Kiválaszd az Úrnak mind, ami az
  anyaméhet megnyitja, és ami első fajzás a te barmaidban._ Exod. 19. 2.
  12. A szegény özvegy asszony látván, hogy semmi hasznát nem veheti az
  egy juhocskájának, és hogy csak a papok hasznokra tartja, elvégzé
  magában, hogy megöleti a juhot. De Áron azt megtudván, oda mene, és
  kérni kezdé tőlle azt a részt a juhból, melylyel néki tartoznak törvény
  szerént, aki is azt hadja: _Ez legyen a papok igazsága a néptől, akár
  ökröt, akár juhot öljenek, adják a papnak a lapoczkáját és a gyomrát._
  Deut. 18. 3. A szegény asszony ezen igen elkeseredvén, haragjában mondá:
  hogy az én juhom husa anathéma legyen az Úr előtt. – Áron erre a szóra
  az egész juhot elvévé, mondván: hogy minden anathéma az Izraelben a
  papokat illeti. Csak a szegény asszony vesztett mindenképen. Édes néném,
  jó étszakát.
  
  XCI.
  _Rodostó, 5. octob. 1730._
  Hol jársz édes néném? Mért mentél Paphlagóniába? Olyan nagy dolgok
  történnek Konstancinápolyban, s ked ott nincsen; hogy lehet a? Hogy
  merték letenni a császárt, és mást tenni helyébe ked híre nélkül? Ezek
  pedig mind megtörténtenek. Hihető, hogy másképpen lett volna a dolog, ha
  ked jelen lett volna. A pedig csak rövideden így ment végben.
  Aztot hallotta ked, hogy már egy darab időtől fogvást a vezér
  általszállott volt Skutariban táborban olyan szándékkal, hogy a perzsák
  ellen menjen. A császárnak ott sok szép múlatóházai lévén, gyakran ment
  maga is által Skutariban. Aztot tudja ked, hogy a császár kastélya, és
  Skutari között a tenger egy jó stucz lövésnyi szélességű. Úgy történik,
  hogy két köz jancsár, kik mindenik a hajókon szolgáltanak, rebelliót
  indítának. Az egyikének a neve Muszli basa; a másikának Pátrona. A
  császár nem lévén a kastélyában, se a vezér a városban 28-dik
  septembris, ez a két jancsár a több társait összegyűjtvén egy piaczra,
  mintegy ötvenre ha tellének. Pátrona négyfelé osztván ezeket, mindenik
  résznek egy zászlót ada, és mindenik kezdé a város utczáit járni, és
  kiáltani, hogy aki igaz török, az álljon melléjök; mert ők csak a vezér
  letételét kívánják. A tömlöczöket felnyiták, a várost feljárák, a
  boltokat bézáraták, és estig felesen megszaporodának. De a csudálatos
  volt, hogy senki a városban ellenek nem álla, holott vagyon legalább a
  városban negyven ezer jancsár – lovas had is vagyon, de senki a császár
  mellett fel nem kele. 29. ma már csaknem az egész jancsárság melléjek
  álla, és annyira elszaporodának, hogy lehetetlen lett volna ellenek
  állani, noha még tegnap száz emberrel el lehetett volna szélyeszteni
  őket. Ma új jancsár agát is tevének, és sok főtisztek állának közikbe.
  30-d. pedig a császár a maga kastélyában lévén a vezérrel, a kapitán
  pasával, a vezér tihájával, az ulémákkal (a főpapi rendekkel).
  Mindezeket magához hivatván kérdi tőllök, hogy mi okát gondolnák ennek a
  rebelliónak? Akik is ki egynek, ki másnak tulajdonítván, hívatá a
  cancellariust, és két személyt is választván a papi rendek közűl,
  követségbe küldé őket a rebellisekhez, kérdeztetvén tőllök szándékokat.
  Ők azt felelék, hogy a császárral megelégesznek; de nem a vezérrel,
  tihájával és muftival; mert ezek a birodalmat húzásokkal elrontották. És
  noha ők elégségesek a császárral, de úgy mindazonáltal, hogy azon három
  személyt, kezekbe adja elevenen. Mindezeket és egyebeket írásban tévén,
  a császárnak küldék. A császár újontában kénszerítte mindent arra, hogy
  mondaná meg okát a rebelliónak. Egy uléma a vezért és a tiháját adá
  okúl. A vezér pedig már észrevette vala veszedelmét, a tiháját és a
  kapitán pasát megfogatá, és ezt az utolsót meg is fojtatá. A császár
  meglátván a rebellisek írásban tett kívánságait, igen igyekezék azon,
  hogy megszabadíthassa a vezért: de nem lehete; mivel, már a kenyér és a
  víz is szűk volt a kastélyában a rebellisek miatt. Az ulémák is
  kénszeríteni kezdék, mondván: ha életedet szereted, engedj
  kívánságoknak. Úgy is kéntelen lévén a vezért és a tiháját kezekben
  adni, de a muftit kezekbe nem adjuk; mert az egész világ előtt
  gyálázatos volna kezekbe adni a főpapi fejdelmet. Ennekelőtte 27
  esztendővel egynek haláláért ma is büntet isten bennünket. Hanem inkább
  küldessék holtig való exiliumban. Végtire addig kénszeríték a császárt
  az ulémák, és a gyermekei, hogy a vezért és a tiháját kételenítteték
  megfogatni. Azután megizenék a rebelliseknek, hogy ezek már fogságban
  vannak és kezekben küldik; de a muftit se kezekben nem adják, se meg nem
  öletik. Ha a kettővel megelégszenek, azokat nékik küldik, hogyha pedig
  meg nem elégesznek, válaszszanak magoknak egy gyaur muftit (a török a
  keresztént csúfságból gyaurnak híja, azaz: hitetlennek) mert ők kezekben
  nem adják a muftit. Ezzel a rebellisekhez bocsáták a követeket: de az
  még oda járnának, az alatt megfojták a szegény vezért, – az a veszett,
  undok, fajtalan tihája pedig látván, hogy meg akarják fojtani, ijedtében
  megholt. Ezeket megölék azért, hogy elevenen ne kénszeríttessenek kiadni
  őket. A követek visszáérkezvén, a vezér, kapitán pasa és a tihája
  testöket egy szekérre tevék, és a rebelliseknek küldék. A kapitány pasán
  szánakodának, és a testét az anyjának küldék, hogy temettetné el, – a
  tihája testét pedig a kutyáknak veték, – a vezér testét pedig
  visszáküldék oly szín alatt, hogy ők a vezért elevenen kívánják. A nép
  mindezeket látván, egészen hozzájok hajola. A császár látván, hogy a
  vezér testét visszáküldötték volna, magában szálla, és hívatván az
  ulémákat, mondá: ezen rebellisek engemet is császároknak, uroknak
  üsmérni nem akarnak, azért azt akarom, hogy senkinek is miattam
  veszedelme ne légyen, magam szabad akaratjából tehát a bátyám fiának
  sultán Mahmudnak engedem a császári széket. – Hivassátok ide előmben, –
  jó szívvel mindnyájatok előtt magamot őalája vetem, csak hadd szűnjék
  meg ezen rebellió, és ne legyek oka senki veszedelmének. Ez meglévén,
  oda vivék sultán Mahmudot. Sultán Achmet székiből leszállván, eleibe
  mene, megölelé, és maga helyében felemelvén császári székiben ülteté, és
  legelsőben is maga megcsókolá a kezét az új császárnak, és az ulémákkal
  is megcsókoltatá. Azután mondá nékik: Mind nekem, mind néktek uratok és
  császárotok ez a személy, – az istenre, és a ti lelketek isméretire
  bízom, – legyetek azon, hogy igazság ellen semmit ne cselekedjék, – ha
  pedig a rossz dologban meg nem intitek, isten előtt számot adtok az
  ítélet napján, melyről nekem is tartoztok felelni mind ezen, mind a más
  világon. – Azután sultán Mahmudhoz fordúlván, sok szép tanácsokat ada
  neki, és oly hathatós beszédekkel szólla hozzája, hogy az egész
  hallgatók sírának. Végtire mondá: Távoztasd el, hogy a vezérid keziben
  ne engedjed egészen szakállodat. A gyermekeimet istenre és reád bízom,
  neveljed, tápláljad mint atyádfiait, viselvén gondot reájok istenesen.
  El ne felejtkezzél pedig arról, hogy ez az uraság senkinél nem állandó.“
  Ezek mind így lévén, ezen holnapnak második napjára virradólag sultán
  Mahmud császárrá lőn, és az Achmet uralkodása megszűnék. Mely nagy
  változás!
  Édes néném, mikor az isten akar valamit, micsoda alávaló eszközökkel
  munkálódik! azért, hogy az alávaló eszközökből kitessék az ő
  mindenhatósága. Egy ilyen nagy birodalomban kik tevék le a császárt?
  Csak két közönséges jancsár. Az egyikét Pátronának hítták – arnót volt,
  és nem török – ez ennekelőtte egynehány nappal dinnyét szokott volt
  árúlni. – A másikát hítták Muszlinak, ez a feredőházban tellák volt,
  azaz: feredős legény.
  Hát még a szegény vezérről ne szólljunk? Akik is itt olyanok, mint a
  királyok, mind kincsekre, mind hatalmokra való nézve. Kivált ez 12
  esztendeig bírá azt a nagy tisztséget. – De még azonkívűl a császár veje
  volt. – A kutyák ették meg a testét, holott ő egynehány ezer tallért érő
  temetőt csináltatott volt magának.
  Azt megvallom kednek, hogy mi itt tartottunk, és gondolhattuk, hogy itt
  is lehet zenebona, és prédálás, – vígyáztunk is étszakákon: de itt
  minden oly csendességben volt, mintha csak álom lett volna a rebellió.
  Nem hinné azt el, aki nem tudná, hogy a rebellióban is micsoda rendet
  tartanak, és hogy ahoz képest micsoda kevés károk vannak. – Mert ugyan
  is ki gondolhatná, hogy olyankor nagy prédálás ne legyen? A sok boltokot
  felverhetnék, – a császár kincstartójára reá mehetnének: de nem; mert a
  tárház, ahol szoktak mindeneknek fizetni, nekünk is úgy nyitva állott,
  mint az előtt.
  Minekelőtte elvégezzem ezt a levelet, jó kednek azt is megtudni, hogy a
  birodalomban a szokás, hogy a császárok változásakor mindenik jancsárnak
  hópénzét napjában egy pénzzel megszaporítják, és azonkivül mindenik
  jancsárnak 15 tallér baris (azaz áldomás) adatik. Mostanában, hogy
  kiadták, ment 5000 erszény pénzre. – Tudja ked? egy erszény ötszáz
  tallér – nekünk fele elég volna. Jó étszakát édes néném, a császárral
  álmodjék ked.
  
  XCII.
  _Rodostó, 27. novembris 1730._
  Édes néném, a komédiának még vége nincsen. Meg is kell fizetni a
  komédiásokot. – Ma hozák hírét, hogy Konstancinápolyban 25-dik napján
  ennek a holnapnak a császár a rebelliseket megölette. Amely ilyenformán
  ment végben: hallgassa ked, rebellisné, félelemmel; mert semmit el nem
  veszek belőlle, se hozzá nem teszek.
  Az utólsó levelemnek utólsó résziben való utólsó végén megláthatta a
  füleivel, hogy micsoda formán lőn vége a rebelliónak, és hogy mint akará
  az új császár eloltani a tűzet, amelyet Pátrona gerjesztett vala fel, és
  amelyet ha külsőképpen mintegy eloltotta volna is, de belsőképpen mind
  ez mái napig Pátrona szűntelen gerjeszté; mivel az ő kívánsági mindennap
  sokféleképen szaporodának, úgy annyira, hogy mind a császár, mind a
  fővezér mintegy kéntelenek valának kívánságinak eleget tenni, tartván
  attól, hogy újabb rebelliót ne kezdjen; mivel sokan tartottanak hozzája.
  A város főbírája (Stambol Effendi) Deli Ibrahim minden úton módon azon
  igyekezék, hogy meggazdagodhassék. Mindenekre igyekezék venni Pátronát,
  úgy annyira, hogy akik valamely tisztségekre vágytanak, ezeknek sok
  pénzt kelletett adni elsőben, hogy elnyerhessék. Pátrona a minap a
  szerdengestiek agájával (ez olyan sereg, amely a harczon elől szokott
  menni, mind az ostromokon – ezek olyan vitézek, akiknek nem is kell a
  halálról gondolkodni) a vezérhez kísérteté magát, a vezértől mindeneket
  megnyervén, azzal annyira elbízá magát, hogy egy mészárost akara
  moldovai vajdának tenni a Deli Ibrahim kérésére, aki is sok pénzt vett
  vala fel a mészárostól. De a vezér azt felelé neki, hogy nem volna
  szabadságában fejdelemséget adni valakinek a császár híre nélkül. Ezzel
  megmenté magát. De hogy teljességgel ez iránt való szándékát
  megváltoztathatnák Pátronának, azt tanálák fel, hogy az ő társát Muszli
  agát vennék arra eszközűl, aki is tihája vala a jancsár agának. Ez
  értelmes lévén eleiben adák, hogy micsoda illetlen dolog volna egy
  mészárost tenni vajdának; hanem vállalja magára, hogy végbe ne menjen ez
  a dolog. Muszli tehát ekképen cselekedék. Pátronához menvén, úgy tetteté
  magát, mintha neki is nagy kedve volna arra, hogy a nem okos mészáros
  vajdává lenne. – Azért mondá Pátronának, hogy ebben a dologban nagy
  vígyázással kell járni, és hogy jó volna elmenni a kaszáp basihoz (azaz:
  a mészárosok fejéhez) aki is itt nagy tekintetben vagyon, és kell neki
  minden mészárosról felelni. Oda érkezvén, Muszli kérdé tőlle: Mivel a
  moldovai vajdaságért ezer erszény pénzt igérnek, azt akarjuk tudni
  tőlled, ha akarsz-é kezes lenni azért a mészárosért, hogy nekik azt a
  pénzt leteszi, ha a vajdaságot megnyerik néki? A főmészáros felelé, hogy
  ő nem lenne kezes azért a mészárosért csak ötven polturáért is. –
  Pátrona erre igen elszégyenedék, és a nem okos nagyravágyó mészárost nem
  Moldovában, hanem a tömlöczben küldé. Deli Ibrahim pedig semmivel meg
  nem elégedvén, mindennap nagyobb nagyobb állapotokra vévé Pátronát, úgy
  annyira, hogy ez az utolsó mindennap újabb állapotokat kére a
  ministerektől. Amely nagy tisztségeket akarának pedig néki magának adni,
  egyiket sem vevé el. A császár nem tűrhetvén tovább kevélységét,
  Konstancinápolyban hívatá Csánum Kocsát, hogy kaptán pasának tennék (a
  kaptán pasa a tengeren lévő erőnek főgenerálisa) és a nisszai pasát,
  hogy ez kísérné a Mekkába menő szarándokokot. – Mindenik csaknem
  egyszersmind Konstancinápolyban érkezének. Pátrona megsejdítvén, hogy az
  utólsót más végre hívatták volna (amint is úgy volt) tanácsot tarta
  híveivel, hogy miképen lehetne megelőzni és meggátolni a császár
  szándékát. Erre való nézve az egész fő tisztségeket magok között
  eloszták. Muszlit arra kénszerítték, hogy venné fel a kultihája
  tisztségét, a jancsár agát vezérré akarák tenni; Pátronát kaptán
  pasának. A muftit le akarák tenni; hasonlóképen az európai Kadi Leszkert
  (főbírót). – Egyszóval Pátrona mind az egész tiszteket a maga híveiből
  akará tenni. Ha pedig ezt véghez vihette volna, felfordította volna az
  egész birodalmat.
  A császár ezeket megtudván, úgy téteté, mintha posta érkezett volna a
  babyloniai pasától, aki azt írta volna, hogy a perzsa és a szerecsenek
  nagy károkat tesznek; azért aki igaz muzulmánnak tartja magát, menjen
  segítségire. Erre való nézve a vezér nagy dívánt hirdete, hogy tartana
  tanácsot az ulémákkal és hadi tisztekkel. A nem okos Pátrona is a
  dívánban mene Muszlival és a szerdengeszti agákkal. Azután a dívánban
  béhívaták a postát a levéllel, amely csinált levél vala, és sokféle
  veszedelmes híreket mondatának véle. Ez így lévén, a vezér mindjárt
  három boncsokos pasaságot igére Pátronának, és más főtisztségeket a
  szerdengeszti agáknak, csak menjenek Babylonia segítségire; de egyik sem
  esék a tőrben, mivel egyik sem akara elmenni. A vezér látván, hogy
  semmit sem végezhetne aznap, mondá, hogy másnap a császár előtt kellene
  más divánnak lenni, azért arra int mindeneket, hogy kiki jelen légyen jó
  reggel. Ez mind arra való volt, hogy a lesre vihessék a rebelliseket.
  Másnap tehát, 25-dik napján a holnapnak, mindnyájan a császár
  kastélyában gyűlének. A kastélynak három udvara lévén, mindenik udvarban
  egy dívánházat készítének, hogy a gyűlés háromféle helytt tartatnék. A
  legbelsőbb udvarban lévő házban a fővezér tarta dívánt a tatár kámmal s
  muftival, jancsár agával, Pátronával és más egyéb főtisztjeivel a
  rebelliseknek. – A második udvarban Csánum Kocsa tarta a szerdengesztiek
  agáival, és mind azokkal, kik Pátronához tartottanak. – A harmadikban
  vala a nisszai basa más sokféle renden lévő tisztekkel. A császár
  szolgái penig a boztansiakkal mindenik udvarban fegyveresen elrejtett
  helyekben valának. Találkozék pedig valamely Csór Basi, aki Pátronára
  haragudott, mivel az ortáját (azaz: a régyimentét) elvette vala tőlle.
  Ez ajánlá magát a császárnak, hogy ő végben vinné szándékát. És sok
  olyan jancsárokkal, kik Pátronára haragudtanak, a császár kastélyában
  titkon bémene. – Midőn pedig már az egész gyülekezet a tanácsházakban
  kiki helyére ült volna, a császár hívatá a tatár kámot és a muftit
  magához. Az alatt egy puskát kilőttenek, hogy a kapukot bézárják.
  Azonnal a Csór basi bémene a dívánházban, amelyben vala a vezér – a
  köntösét letevé, és csak a pánczélingben maradván, Pátronát kezdé
  vagdalni, és akik véle valának, azok a Pátrona híveit, akik is magával
  együtt összekonczolák. – Hasonlóképen a más két udvarban is a Pátrona
  híveit mind megölék, és mindenik udvarban nagy vérontás vala. – A
  testeket szekerekre rakák és a tengerbe veték. Ez napon a rebelliseket
  kiirták. És csakugyan ettől a naptól fogvást mondhatja Mahmud valóságos
  császárnak magát. Én is valóságos atyjafia, szolgája maradok
  kegyelmednek, édes néném.
  
  XCIII.
  _Rodostó, 25. martii. 1731._
  Édes néném, fillentenék, ha azt mondanám, hogy a minapi levelét kedvesen
  nem vettem kednek; hát ked kedvesen vette-é az enyimet? Kedvesen? Már én
  csak rebellióról fogok kednek írni, – taval is írtam egy nagyról, most
  is írhatnék, ha akarnék. Azoknak pedig csak az az oka, hogy ked most nem
  lakik Pérában. Elég a, hogy aminap ismét támadás lőn Konstancinápolyban.
  Eztet az arnótok kezdék, akik is esszevervén magokot, jancsárokkal
  elegyesleg két vagy három ezeren, a városon elszélyedének, és olyan
  nemesi szándékban valának, hogy felverjék a császár udvarát. Akit végben
  vittek volna, ha egynehány órával eleit nem vették volna. A császár úgy
  maga is veszedelemben lett volna. De eleit vévén a dolognak, és a
  főtisztei keményen viselvén magokot, a rebellisek közűl sokat megölének,
  és elszélyedének a többi.
  Ezt a rebelliót a császár leányának tulajdonítták, a szegény Ibrahim
  vezér feleségének, aki is bátor asszony lévén, a birodalmat is szerette
  volna igazgatni, aminthogy igazgatta is a vezér éltiben. Elég a, hogy
  igazán vagy hamisán, neki tulajdonítták ezt a rebelliót, és büntetésűl a
  tenger halai közé veték. Egy ilyen fejdelemasszonyt, úgy tetszik, hogy
  másképpen is gyomlálhatták volna a világból. De minthogy így esett, mit
  tehetünk rólla? Az egészség jól van-é édes néném?
  
  XCIV.
  _Rodostó, 15. apr. 1731._
  Eddig is úgy kellett volna, és Drinápolyt régen el kelletett volna
  hadni. Már majd olyan gondolatok jöttek az oldalaimban, hogy valami
  mágneskő tartóztatja ott kedet, – ezért a szóért megfizetnek nekem: de
  semmi. Elég a, hogy a ked levelét vettem, és leborúlva köszönöm. Eddig
  való múlatásának helyes okát látván, absolutiót adok kednek. De, édes
  néném, hadd ne írjak már többé olyan véres és kegyetlen levelet, mint
  aminap. Úgy tetszett már, hogy a pennámban is nem ténta, hanem vér volt.
  De lehetetlen, hogy még egy véres históriát ne írjak kednek, és többet
  nem. Az is arról jut eszemben, hogy azt írja ked, micsoda bosszúállók az
  oloszok.
  Oloszországban volt egy úrnak valamely nagy vadaskertje, sok őz, sok
  szarvas volt benne. Az úr megmondotta volt a cselédinek, hogy ha
  valamelyike egy vadat meg találna ölni a vadaskertjiben, hogy annak meg
  nem kegyelmezne. Úgy történék egyszer, hogy egyik a cselédi közűl a
  vadaskertben ment puskával madarakot lőni. Amint egy madárhoz akart lőni
  a földön, szerencsétlenségire egy szarvast lő meg, aki is ott egy
  bokorban feküdt, de nem láthatta. A szolga, mihent azt észreveszi,
  azonnal elszökik. Az ura nem tudhatván okát elszökésinek, csak úgy
  hagyja; hanem egy napok múlva a vadaskertben hogy ment volna sétálni,
  reá akad a döglött szarvasra, azt is meglátja, hogy lövés vagyon rajta.
  Arról mindjárt észre veszi, hogy a szolgája lőtte volna meg. Ő arra ír
  mindenfelé levelet, hogy ha nem láttak-é valahol ilyen ilyen legényt?
  Sok idő múlva hírré adják néki, hogy valamiképen az ő szolgájaféle rabbá
  esett, és a tengeri tolvajok Afrikában vitték. Az olosz úr jó summa
  pénzt igér a papoknak, kik oda járnak rabok váltására, csak váltsák ki a
  szolgáját, és hogy mindent megfizet érette. A papok kiváltják és örömmel
  az urának küldik. A szegény rab legény is nem tartott már semmitől, –
  egynehány esztendő már eltölt volt. Az olosz pedig, hogy meglátja a
  legényt, fartatni kezdi, hogy mért lőtte volna meg a szarvasát? A legény
  menteni kezdi magát: de az olosz azzal meg nem elégedvén, egy étszaka
  megöleté a szegény legényt. E valóságos olosz természet.
  Azt igen nevettem, édes néném, (mert hiszem nevetni is kell, nem csak
  oly szomorú dolgokról írni) hogy azok a kalmárnék is úgy reá tartják
  magokot, mintha mindenik erdélyi gubernátorné volna. A bizonyos, hogy a
  gubernátornék úgy reá nem tudják magokot tartani, mint azok a görög
  asszonyok; mert a görög természet szerént kevély, az asszonyok annál
  inkább. Távul legyen, hogy egyike a másikánál alábbvalónak tartsa magát.
  Mikor az utczán előltalálja az ember, azt gondolhatná, hogy mindenik egy
  grófné, olyan czifra és olyan kényesen lépik: mikor pedig haza megyen,
  jó, ha három polturás ebédhez ülhet.
  Erről jut eszemben, hogy Carolus Quintus Bruxellában lévén, ott nagy
  vendégséget készíttetett, a vendégségre pedig két nagy úri asszony nem
  akara elmenni azért, hogy egyikét a másikánál feljebb ne ültessék. A
  császár azt megtudván, gondolá, hogy a valamely zenebonát indíthatna a
  vendégség közben, azért bíró akara lenni ebben a dologban. E végre az
  udvarát összegyűjti, és nagy ceremóniával a székiben üle, azután a két
  asszonynak prókátori eleiben menének, és ott kezdének erősen perelni
  egymással kiki a maga asszonyának elsősége mellett. A császár azt
  látván, hogy mindeniknek egyaránsú oka vagyon, és egyaránt kívánhatják
  az elsőséget: de nem akarván egyikét is magára haragítani, ilyen
  itéletet monda reájok: „hogy a kettő közűl amelyik legszerelmesebb, az
  az elsőséget is kívánhatja,“ és a gyűlésnek vége lőn. Minden helyesnek
  találá itéletét. Az asszonyok is azután nem hadakozának az elsőségért,
  nem akarván szerelmesnek tartatni a világ előtt.
  A ked itélőszékénél nem tudom, ha ilyen itéletet tesznek-é? De nem
  volna-é jó valamely mesterséget keresni arra, hogy meg lehetne ismérni a
  szerelmes asszonyokot? De minthogy a szerelemről van a szó, amely jó
  magában, és aztot a természet oltotta belénk, vagyis inkább a
  természetnek Ura, akinek jó minden munkája; hanem mi élünk rosszúl véle;
  azt a kérdést teszem: hogy egy kisasszony egy erdőben elaluván,
  egyvalaki el akará ragadni; de amint oltalmazta magát, halálos sebben
  esék. A kisasszonynak három szeretője ott közel vadászván, a
  kisasszonyra találának abban a keserves állapotjában. Az első szeretője
  mindjárt azután mene, aki el akará ragadni; a második keserűségiben
  elájula; a harmadik mindjárt segíteni kezdé, és kötözni sebeit. Azt
  kérdik, a három közűl melyik szerette leginkább a kisasszonyt? Amíg
  erről is itéletet teszen ked, addig elvégezem levelemet. Jó egészséget
  édes néném.
  
  XCV.
  _Rodostó, 20. sept. 1731._
  A minapi leveledben, édes néném, azt írád, hogy a vezért letették. Én
  pedig a híriért hírrel fizetek; mert tegnap ment itt el nagy
  ceremóniával az új vezér, akit vezérségre visznek. Azt mondják, jó
  ember. Egy kevéssé kemény, amint jelét is adta útjában; mert egy falusi
  kadiát felakasztatott az ajtajára, – hihető, hogy nem tett jól
  igazságot. – Eztet Topal Ozmán pasának híják (azaz: sánta Ozmánnak) mert
  sánta. Valamely harczon sántúlt volt meg: de az esze nem sánta, mert
  nagy eszűnek mondják, – noha keveset olvasott és írt életében; mert
  egyikét sem tudja. E már harmadik vezér, amiolta a császárt letették.
  Micsoda rövid uraság, de nagy. Amint látom az új császár megfogadja a
  letettnek tanácsát, hogy sokáig ne hagyja uralkodni a vezéreket. De a jó
  tanács-é vagy rossz, a ked itélőszéke eleiben terjesztem. Mert ha a
  vezér jó, nem nagyobb hasznára volna-é a birodalomnak, ha meghadnák? és
  mentől tovább uralkodnék, annálinkább megtanulná az igazgatást – mind
  belső, mind külső dolgait az országnak – az idegen ministerekkel jobban
  tudna a külső dolgokról végezni. De ezekre időt neki nem adnak; mert
  olyankor teszik le, amidőn már egy kevéssé kezdi üsmérni a dolgokot.
  Némelyikét pedig olyan hamar kivetik, mintha csak álmában lett volna
  vezér. Mind ez a birodalomnak nagy romlására volna, ha eleit nem vennék;
  mert noha gyakrabban minden főtiszteket letegyenek is a vezérrel, de az
  alattok való tisztek megmaradnak. – Ha a főcancellariust leteszik, az
  egész cancellariákon lévő tisztek, secretáriusok, írók mind megmaradnak,
  és az új cancellarius azoktól mindjárt megtudja, hogy micsoda dolgok
  folynak, és azokot követi. – Az új kincstartó hasonlóképen megtudja az
  alattvalóitól, hogy micsoda rendet tartanak a tárházakban. E szerént az
  újak hamar ókká lesznek, és a tisztek változásival a dolgok és
  rendtartások nem változnak. A birodalom dolga ilyenformán csak foly: de
  nekem úgy tetszik, hogy, ha egy jó vezért sokáig meghadnának, hogy még
  jobban folyna. De mit mondjak, az Ibrahim pasa sokáig vala vezér,
  ugyanazért is lön az utólsó támadás; mert minthogy amég vezérek, addig
  igen nagy hatalmok vagyon, csaknem mintegy lehetetlen, hogy visszá ne
  éljenek hatalmokkal. E pedig soha egyik a másikáról nem tanul – csak
  mind egy pórázon futnak. Valami mesterséget kellene nekik kigondolni,
  hogy olyan hamar ki ne tennék őket. Ők a szerént nem cselekedhetnek,
  mint Pilátus cselekedett volt. Éppen most jutott eszemben. A híres
  Pilátus ellen valamely panasz hogy ment Rómában, Jeruzsálemből Rómában
  kelleték menni, hogy ott mentené meg magát a császár előtt. Pilátus
  pedig a Krisztus varrás nélkül való köntösét a vitézektől elvette volt.
  Úgy történék, hogy mikor a császár eleiben mene parancsolatjára, az a
  köntös éppen rajta talála lenni. Mihent a császár meglátá Pilátust,
  mindjárt felkele székiből, és szépen fogadá, azután elbocsátá magától. A
  császár csudálkozék cselekedetén: „Hogy vagyon a, hogy én azért hivattam
  ide Pilátust, hogy számkivetésbe küldjem: de nem, hanem még felkelek
  előtte, és szépen fogadom? Mi lehet annak az oka?“ De Pilátus
  annálinkább csudálkozott a császáron; mert ő sem gondolhatta ki az okát.
  – A császár ismét hivatja Pilátust – Pilátus ismét azon köntösben megyen
  a császár eleiben, aki is az előbbeni ceremóniával fogadja. A császár
  annálinkább csudálkozik dolgán: Pilátus hasonlóképpen: egyik sem tudja
  minek tulajdonítani. A császár egynehány nap múlva ismét hivatja