Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 02

Pilátust, de Pilátus uram, szerencsétlenségére hirtelenkedvén, mind más
újabb köntöst vett magára, és a varrás nélkül való köntös elmarada, aki
is megoltalmazta kétszer. Azért mihent a császár eleiben ment, nem hogy
felkölt volna előtte: de keményen szólván hozzája, számkivetésre küldé
Galliában. Eztet úgy hidje ked, amint tetszik, és maradok, aki vagyok.

XCVI.
_Rodostó, 24. december, 1731._
A szokás szerént már én nem merek szerencsés karácson innepeket kívánni
kednek; mert már ked idegen szokást vett fel. Idegen országban pedig,
főképen Francziaországban csak új esztendőben köszöntik egymást: nálunk
pedig mind a három sátoros innepeken is. Melyik már jobb szokás? azt az
írástudókra hagyom. Mindenik ország tartsa meg a maga szokását – a
legjobb. Én is megtartanám a magamét, ha lehetne, és írnék valami hírt,
ha volna: de mi itt oly nagy csendes nyugodalomban élünk, hogy úgy
tetszik, mintha másutt mind megholtak volna, csak mi élnénk. Pedig, ha
jól meggondoljuk, mások élnek, és mi csak aluszunk. De van-é egyéb dolga
a bújdosónak?
Édes nénékám, a ked bölcs és okos leveleire hogy lehetne megfelelnem?
Nekem oly okos levelet nem kell írni – az én eszem nem hasogatja az
áert, mint a kedé; hanem csak a földön jár. Azért a többit nagy
tisztelettel félre tévén, csak egyre felelek meg. Azt írod néném, hogy a
hihetetlenség, kételkedés és az a fekete irígység csak velünk bújdosik,
mintha ők sem maradhattak volna az országban. E mind igaz, és úgy
vagyon. De az is igaz, hogy a török császár nem rendelt nekik tahint;
mégis csak elélnek. Mennyi sokat temettünk el már közűlünk, de az a
veszett irígység csak megmarad, és az egyenetlenség csak egészséges, és
semmit nem vénűl. Talám ugyanezek is temetnek el minket, hacsak a jó
isten el nem veszi közűlünk őket. Úgy tetszik, hogy a bújdosóknak jobban
kellene élni, mintsem az otthon lakó testvér atyafiaknak: de még eddig
mind ellenkezőt tapasztaltam. Sőt még mentől inkább fogyunk, annál
inkább szaporodik az irígység, egyenetlenség. E mindenkor így volt –
szomorúan látom, hogy így is lesz mind örökön örökké (de nem mondok reá
Áment). Azt el lehet mondani, hogy a mi ájtatos urunk mindenkor
igyekezett azon, hogy azokat elűzze közűlünk, de még eddig végben nem
vihette. De, amit a halál végben nem vihet, hogy vinné ő azt végben? Ha
rajtam állott volna, régen megégettettem volna őket; mert ugyan is mit
keresnek közöttünk? egy állapotban vagyunk – egyik úgy hadta el
jószágát, mint a másik. Itt tisztségeket, jószágokot nem osztogatnak. Az
éjszaki szelet és a déli szelet mindeniknek egyaránt osztogatják; hanem
csak az a külömbség lehet, hogy egyikének jobb egészsége vagyon – a
másika többet ehetik, ihatik, – a harmadikának jobb lába lévén, többet
sétálhat a tengerparton. Ha már ezek méltók az egyenetlenségre és az
irígységre? vigyük a János pap itélőszéke eleiben, hadd itélje meg. De
amég oda érkezünk, én azt gondoltam, hogy e mind csak attól vagyon, hogy
a bújdosóknak semmiben sem telik, és könnyen megúnják a bújdosást.
Foglalatosságok kevés lévén, az időt elúnják, és ha együtt laknak,
magokot is elúnják – és csak mindenkor egymás ábrázatját látni, azt is
elúnják, – és így végtire csak az unadalomból származnak a feljebb
említett beste kurafiak.
A históriákban olvasunk erről példát, hogy nem jó a másban való
kételkedés. Aztot pediglen egy pogány de szép fejdelem asszony adja,
tudniillik a nevezetes Kleopátra asszonyom ő nagysága. Aztot tudja ked,
hogy mint szerették ezek egymást Marcus Antoniussal. Az actiumi harcz
után ezek Egyiptumban szaladának. Marcus Antonius gondolta, hogy már
szerencsétlen lévén, nem fogják őtet úgy szeretni; mert a
szerencsétlennek szeretete is szerencsétlen. Azért mindenkor tartott
attól, hogy Kleopátra egy kis itallal a más világra ne küldje, hogy
azután szerencsésebbet vegyen magának. Aztot Kleopátra észre vévé, és
olyan vendégséget csinála, hogy mindennek, akik asztalnál ültenek,
virágból kötött koszorú volt fejeken. Elitélheti ked, hogy micsoda szép
koszorút csinált Kleopátra Marcus Antoniusnak, de azt talám el nem
itélheti ked, hogy ő azt meghinté mérges porral. A vendégségkor tehát
mindennek a szokás szerént koszorú lévén fejében – a királynénak jó
kedve lévén, nagy kedvkereséssel vala Marcus Antoniushoz. Akit is
látván, hogy nem csak a bortól, de még a szeretettől is kezdene
részegűlni, és hogy már abban az állapotban volna, amint kívánná, mondá
néki, hogy a koszorújában való virágot tenné a poharában, és hogy ő is
hasonlóképpen cselekednék. Marcus Antonius ezt hallván, és mindenekben
csak a királyné akaratján járván, azonnal leszaggatá koszorújából a
virágot és a poharában veté, és meg akará innia a Kleopátra
egészségiért. De a királyné a kezit a szájára tevé, és megtartóztatá
mondván: „Meg ne igyad Marcus Antonius, és lásd meg, hogy mit nem lehet
végbevinni, mikor valaki valamit akar. Én azokot a virágokot méreggel
meghintettem. Itéld el abból, hogy, ha az a gyanúság, amelyet mutatsz
hozzám, megmenthetne-é a veszedelemtől, hogyha lehetne arra adni
magamot, hogy elveszesselek, és ha lehetne nálad nélkül élnem.“ De
látván a királyné, hogy Marcus Antonius kételkednék beszédében, azonnal
egy halálra való rabot hozata fel a tömlöczből, és megitatván véle a
pohárban lévő bort, mindjárt meghala előttök. Így meggyógyítani valakit
a gyanakodásból és hitetlenségből, az orvosság igen durva volna. – De
hadd hozzak még egy példát elé az irígységről is.
Egy franczia királynak, aki még új vala királyságában, hizelkedésből az
udvariak mindenkor csak azt hozák elé, hogy az előbbeni király idejében
mennyi sok szomorúságot és bántódást vett volna azon király tisztjeitől.
Azért meg lehetne most rajtok kimutatni bosszúját. Erre addig sürgeték,
hogy végtire parancsolá a király, hogy vinnék írásban eleiben az
előbbeni király udvarában lévő tiszteknek neveket. Azt csakhamar béadák
nagy örömmel. A király kezében vévén a lajstromot, sokaknak a neveket
megjedzé egy kereszttel, és azután elzárá a lajstromot. Az udvariak azt
látván, nagy vigassággal gondolák, hogy azok, akiknek nevek meg vagyon
jegyezve kereszttel, hogy már azok elveszett emberek. Nagy örömekben azt
sem várhaták, hogy mit fog végezni irántok a király, hanem még előre
kihirdeték, hogy a király mint tett volna keresztet a nevekre. E hírre
való nézve sokan, akiknek nevek meg volt jegyezve kereszttel,
megijedének, és csak titkon más országokban szaladának, vagy az
országban elrejték magokat. A király megtudván okát az udvartól való
elszaladásoknak, mindenek hallottára és csudájára ezeket a megtartásra
méltó szókot mondá: „Miért szaladtanak el udvaromtól? nem tudták-é azt,
hogy a kereszt bizonysága a jutalomnak, és hogy a kereszt érdeme által a
vétkek eltöröltetnek?“ Azután megparancsolá, hogy mindeneket hínának
visszá, és midőn mindenek visszájöttek volna, mindenikét meghagyá
tisztségiben. Ez olyan szép dolog volt, amicsodás rút az irígység. Azért
nem is beszéllek már többet felőlle; hanem azt mondom, hogy itt meleg
idők járnak. Ebben a holnapban csak kétszer ha tüzet csináltattam.
Azt kérdik kedtől, melyik szeret jobban, az-é, aki egy jóakarójától el
nem búcsúzik; vagy az, aki búcsúzva megyen el? Isten áldásával érjed és
töltsed el édes néném az új esztendőt. Hát új szívet ne kívánjunk-é
egymásnak? mert, amint szeretjük egymást, a mienk már egészen
megperzselődött. De mért vettük mi azt szokásban a pogányoktól:
szerencsés új esztendőt, szerencsés útat kívánok? Az isten áldását vagy
segítségét elő se hozzuk, csak a sok szerencsét? Minthogy isten előtt
nincsen szerencse, a keresztényeknek sem kellene üsmérni. No! már
elvégezem levelemet, és adjunk hálát az Úrnak, hogy ez esztendőben
megtartott. Maradok stb.

XCVII.
_Rodostó, 14. martii, 1732._
Kedvesen és gyönyörűséggel vettem, édes néném, nádmézzel írott szép
leveledet. Valljuk meg a világ előtt, hogy mi ketten jók vagyunk, és
hogy jól tudjuk egymást szeretni. De a, hogy mi soha sem veszekedünk,
mikor veszekedünk is, a mintegy megenyvezi köztünk a barátságot. Éppen
nem vártam volna a ked hírét – azért már méltó haragudni – ki hitte
volna, hogy Topált ilyen hamar kitegyék a vezérségből? Minden szerette,
és minden félt tőlle. A való, a németek elhiszem, hogy akarják; mert
gyűlölte őket: mivelünk pedig, az isten áldja meg, olyan kevés idő alatt
is elég jót tett. Ha mind így – két három esztendő alatt egy török sem
lesz aki a vezérséget meg ne kóstolja. Kiveszem gróf Bonnevalt, ha török
is; mert az isten meg nem engedi, hogy egy olyan hittől szakadt itt is
előmenjen. Ha még az a pasa Babyloniában vagyon, akit vezérnek mondják
hogy tesznek, mikor jő a még el? De a mégis becsületesebb, hogy doctor
fia, és nem borbély vagy favágónak – amint a már megtörtént. Itt a
porból veszik ki a vezéreket, és azután a porba vetik. Erről egy kis
históriát hozok elé.
Itt mikor olyan szegény árva gyermekek találkoznak, akik jó formák, az
adóban elveszik, és török vallásban nevelik, és a legszebbeket a császár
udvarában nevelik fel. Egyet a többi között, hogy még igen gyengének
láták, nem adák a császár udvarában, hanem egy pasának adák. Aki is
kedvében vévén a gyermeket, amicsoda tudományt itt lehet tanulni, arra
mind megtaníttatá, és nagy gondviseléssel nevelé. Az ifjú (akit már
Ibrahimnak fogunk híni) mind igen jól tanula, mind jól viselé magát, úgy
annyira, hogy a basa gondolá, hogy talám kedvet nyerne véle, ha a
császár fiának adná Sulimánnak, aki is olyan híres vala az atyja halála
után. Sulimán igen kedvesen vévé az ajándékot, és mivel hogy egy idősű
volt véle, minden múlatságában Ibrahim ott volt, és oly igen megszereté,
hogy csak Ibrahimmal kíváná szolgáltatni magát. Aki is azt észre vévén,
kívánt élni a jó alkalmatossággal: de nem rosszra fordítá, hanem arra,
hogy jóakarókat csinálna, és a szegényeknek szolgálna. Sulimán, akiben
valóságos fejdelmi természet volt, örömmel látá benne azt a nemes
szívet, és annál inkább becsülé és szereté. És mindeniknek nagy jelit
adá, mihent császárrá lőn; mert Ibrahimot kapicsi pasává tevé, és egy
kevés idő múlva a jancsárok főagájává. Ibrahim látván sebességgel való
előmenetelét, tarta szerencséjének állhatatlanságától. Gyakran jut vala
eszében a portán lévő nagy uraknak szerencsétlenségök, és azoknak
keserves halálok elméjében szomorú gondolatokat okozának, annyira, hogy
szomorú gondolatok szállák meg elméjét, és egyszersmind elhagyá azt a jó
kedvét, amely sokszor tetszett Sulimánnak. Aztot észre vévén, és
szeretvén valósággal, kérdezni kezdé annak okát. Ibrahim azt megvallá
igazán, mondván: hogy az ő szomorúságának az oka nem egyéb volna, hanem,
meggondolván hozzája való nagy kegyelmességét, ő attól tart, hogy az a
kegyesség irígyeket és ellenségeket fog támasztani ellene, akik őellene
árulkodván abban a keserves állapotban ejtik, amelybe már estenek sok
nagy urak, és hogy végtire ő is olyan útálatos halállal vész el,
valamint azok. Ez a félelem szűntelen elméjében lévén néki, azon kéri,
hogy csak módjával való jóval legyen hozzája, amelylyel közönségesen
való rendben tölthesse csendességben és békeségben életét; mivel az
alább való rendben is megmutathatja hozzája való kegyességét szintén
úgy, mint abban a nagy rendben, amelyben tette őtet. Sulimán hallván
ezeket az okos beszédeket, megesék szíve rajta, és megdicséré jó
természetét, nem is akarván elmúlatni semmit is, ami megvigasztalhatná;
erős esküvéssel fogadá neki, hogy soha életéhez nem nyúlna, mindaddig,
valamég ő élni fog, akármely ok vihetné is arra. Ibrahim ilyen nagy
igéretekre való nézve megvigasztalódván, annál is nagyobb buzgósággal
kezdé szolgálni. Sulimán pedig, hogy még nagyobb jelét adhassa neki
benne való hitelének, fővezérré tévé. Azután Sulimán mind
Magyarországban, mind Perzsiában szerencsés hadakozásokot vitt végben.
Ibrahimnak mind azokban nagy része vala – olyan hatalmassá és gazdaggá
lőn, és oly nagy kedvességben vala, hogy mindenek rettegteg tőlle.
A sultánnék (úgymint az anyja, és Roxelána, a felesége Sulimánnak) mind
ezeket látván, igen kezdék irígyleni, vévén észre, hogy már a dolgok nem
forognak annyira a kezek között, és hogy minden csak a vezér kezében
forog; erre való nézve okot is keresének az elvesztésére. Ibrahim ezt
megsejdíté, és tartván attól, hogy a henyélés okot s alkalmatosságot
adhat Sulimánnak, hogy meggyőzettessék az anyjának szeretetitől, és a
feleséginek ölelgetésitől; arra való nézve újabb hadakozásra indítá
Sulimánt a perzsák ellen. Akinek is az ilyen ösztön igen tetszék; mivel
soha egy fejdelem sem szerette úgy a hadakozást, és egy sem volt olyan
szerencsés. Mindazonáltal nem hajola mindjárt az Ibrahim tanácsára
azért, mert csak akkor csinált vala kötést a perzsiai királylyal. De
Ibrahim csak arra akarván hajtani, talála abban módot, hogy Damaskus
városából egy híres astronomust hívata, kinek neve volt Mulej, akiről
azt tartották, hogy a jövendő dolgokat jól tudta. – A fejdelmekben is
megvannak a gyengeségek, valamint másokban, hanem azok boldogabbak,
akikben legkevesebb találtatik. – Soliman kíváná látni az astrologust.
Ibrahim hozzája vivé: de elsőben beszélle a fejivel. Az astrologus azt
jövendőlé, hogy, ha a hadakozást elkezdi, perzsiai királynak fog
megtétetni. Sulimánt megvakítván a nagyravágyás, esziben sem juta a
kötés, melyet tett a perzsiai királylyal: hanem csak megindúla ellene
hatszáz ezer emberrel. Ott egynehány esztendőket tölte, de szerencsétlen
lévén hadakozása, visszátére Konstancinápolyban a hadának
negyedrészével, és igen nagy haraggal mind az astronomus, mind a vezérje
ellen. A sultánnék megsajdítván a császár haragját, mindjárt a vezér
árulásának tulajdoníták a hadakozásnak szerencsétlenségét, és
feltámasztván ellene másokot is, azt kezdék Sulimánnal elhitetni, hogy a
vezér a perzsiai királylyal egyetértvén, sok számú pénzt venne fel
tőlle. És a portára hivatván a babyloniai pasát, titkon Sulimánhoz
vivék, aki is sokat monda neki a vezér csalárdságáról. Ugyan abban az
időben a sultánnék valami formában kitudák, hogy a vezérnek Carolus
Quintussal és Ferdinandussal levél által sok correspondentiája lett
volna. Abban módot is találának, hogy azok közűl a levelek közűl
kaphatának, és azokat a sultánnak adák. Aki is látván mindezekből
főministerének vétkét és háláadatlanságát, eltökéllé magában halálát. De
megemlékezvén hittel tett fogadásáról, esszegyűjté predikátorjait és
papjait – a mufti is jelen lévén, elejekbe tévé a dolgokot és fogadását.
Ezekről sokáig vetekedének, de semmit nem végezének. Hanem egyik a papok
közűl mondá Sulimánnak: „Minthogy azt fogadtad a vezérnek, hogy
életedben meg nem öleted a vezért, fojtasd meg amidőn aluszol – mivel az
álom mintegy halál – azért így eleget tészsz igéretednek.“ – A többi is
ezt jónak találák. Sulimán hívatá a vezért, magával vacsoráltatá, azután
a leveleit keziben adá, hogy olvasná el, – a meglévén a szemire hányja
árulását és háláadatlanságát, és megfogatván parancsolá, hogy mihent ő
elaluszik, a vezért fojtsák meg – amelyet végben is vivék. Jó étszakát
hát, édes néném, én is alunni megyek, és megparancsoltam, hogy mihent
elaluszom, minden bolháimat megöljék, mert már is elég vagyon.

XCVIII.
_Rodostó, 4. martii, 1733._
Édes néném, a királyok is csak úgy béhúnyják a szemeket, valamint mí.
Mert éppen most hozák hírül hogy első februarii a lengyelországi király
Augustus csak úgy holt volna meg, valamint egy közönséges ember. A lélek
kiment belőlle, s a halál benne maradott. Az isten nyúgoszsza; mert jó
király volt. Ha sokáig uralkodott, meg is érdemlette; mert talám soha
király úgy nem tudott élni a királysággal, mint ő. Soha a lengyeleknek
olyan királyok nem volt, aki nékik a sok vendégséget, sok százféle
múlatságot adott volna mint ő. Az asszonyokról nem is szólok; mert azok
száz esztendeig gyászolhatják – életében a paradicsomról sem
gondolkodtak, úgy tudta őket múlatni és kedveket keresni. Egyszóval
elmondhatni, hogy méltó volt a királyságra, és tudta annak mind hasznát
venni, mind e világi gyönyörűségekre fordítani. Eleinte, a való, hogy
igen tövises volt királysága mind addig, míg a svéciai királyt meg nem
verék; de azután tudta a sok rózsát leszedni. Micsoda kimondhatatlan sok
jó nem következett az ő vallásunkra való megtérésével? Luther Mártontól
fogva Saxoniában volt a gyökere és fészke a lutheránus vallásnak.
Kétszáz esztendeig tartott, azolta a saxoniai electorok palotájában nem
mondották a szent misét: de most mind ott, mind másutt az országban azt
mondják. Micsoda nagy dicsőségire az istennek, és nagy hasznára lett az
anyaszentegyháznak az ő megtérése. Már a fia pápista – annak a gyermekei
pápisták – kevés idővel ezután az egész ország is a lesz. A mi urunknak
igen jóakarója volt.
Lehetetlen, hogy már hadakozást ne lássunk Európában, annyi sok ideig
tartó békeség után; mert a lengyelországi királyválasztás nem szokott
csendesen végben menni. Ahoz most kettő tart számot: a megholt király
fia és Stanislaus. – Az elsőnek pártfogója lesz a császár és a muszka
czárné; a másodiknak pedig a franczia király; mert minthogy a leányával
hál, tartozik is segíteni. Már ezek hadd pereljenek egymással. Tudom,
hogy ezeknek réz prókátorok leszen – valamint mikor a franczia király a
feleségét illető tartományért hadakozást kezde a császár ellen, azt
kérdé Leopoldus a franczia követtől, hogy micsoda igazsága vagyon az
urának, hogy hadakozást akar indítani? Azt felelé a követ, hogy azt nem
tudja: hanem azt tudja, hogy az urának már készen vagyon kétszáz ezer
prókátora, azok meg fognak felelni. Meg is nyeré perit. Édes néném,
micsoda szép dolog annyi prókátorral perelni. De az is szép dolog, ha
ked egészséges, főképpen a bőjtben.

XCIX.
_Rodostó, 15. sept. 1733._
Mi itt csak fülelünk, és várjuk, melyfelől zavarják a vizet, hogy mi is
valamit foghatnánk. De a szegénynek a szerencséje is szegény. Én innét
holmi ajándékot küldök, még abban néném gáncsot találsz? Szép dolog a
háláadatlanság. Nem héjában, aki görögökkel lakik, göröggé kell lenni. A
görög asszonyoknál pedig nincsen se háláadatlanabb, se kevélyebb, és
csak egyedűl magokot szeretik, de azt is görög, nem nemesi szeretettel.
A magához való szeretetről aminap két asszonynak a beszéllgetéseket
olvastam – nem tudom, ha leírjam-é vagy sem? De leírom, mert nincsen
egyebet mást írnom.
Silvia, Juliánna.
_Juliánna_. Honnét vagyon a, kedves Silviám, hogy ilyen idején sétálsz
kertedben, és csak egyedűl: holott rendszerént sokad magaddal szeretsz
sétálni?
_Silvia_. Mindennek ideje vagyon. Vagyon olyan idő, melyben sokad
magammal szeretek lenni; vagyon olyan, melyben a magánoson való létel
kedves. Ugyanebben az utolsó állapotban is voltam ma reggel. Azért is
küldöttem éretted.
_Juli_. Ez a magános sétáláshoz való hajlandóság nem valamely szokáson
kívűl való dologtól jő-é, és a te szívednek nincsen-é valamely része az
ilyen sétálásban?
_Silvia_. Nem azért hívattalak ide, hogy valamit eltitkoljak előtted.
Azt megvallom, hogy egy kis indúlat cselekedteti velem. Elhitethetéd-é
magaddal szép Juliánna, hogy egy kis féltő irígység van bennem?
_Juli_. Noha az ilyen féltő irígység olyan nyavalya legyen, amelyért
szánni kell aztot, aki abban vagyon; de mégis nem lehet, hogy ne örűljek
annak, hogy aztot te üsmered; mert midőn azt mondod, hogy a féltő
irígység van benned, mintha azt mondanád, hogy szeretsz valakit. Én
pedig mindenkor azt óhajtottam, hogy okossággal és érzelemmel valakihez
kötelezzed magadat.
_Silvia_. Kedves Juliánnám, a te kívánságid azzal bé nem telnek. Való,
hogy az a féltő irígység van bennem: de a héjával senkit nem szeretek,
és a szeretetre semmi hajlandóságom nincsen.
_Juli_. Hogyhogy? a féltő irígységet érzed, és senkit nem szeretsz?
_Silv_. Bizonyára nem. Aztot irígylem, hogy Telámon Diánának oly igen
kedvét keresi, és azt nem szenvedhetem, hogy hozzája járjon, és hozzám
nem. Ámbár a nekem szomorúságot okozzon is: de én Telámont nem szeretem,
és soha nem is fogom szeretni.
_Juli_. Hogy ne csudálnám beszédidet. Eddig én mindenkor azt gondoltam,
hogy a féltés a szeretettől jő, és, ha a nekünk nehéz, hogy valaki
másnak adja magát, attól vagyon, mert őtet szeretjük.
_Silvia_. Igen megcsalod magadat szép Juliánna. Azt pedig tudd meg, hogy
a magunkhoz való szeretet elegendő arra, hogy bennünk féltést és
irígységet gerjeszszen szerelem nélkül is.
_Juli_. Hogy ha csak a magadhoz való szeretetet érzed, tehát az
irígységed csak Diánát tekinti, és nem Telámont; mivel nem szeretvén
őtet, az ő cselekedeteire is nem kell vígyáznod.
_Silvia_. Én irígy legyek Diána ellen? olyan gyengeségnek lenni bennem
lehetetlen. Ő szép, esze vagyon – azt tudom, és azt megvallom: de az a
magamhoz való szeretet, amely megbosszontott azért, hogy Telámon őtet
nálamnál inkább becsűli, ugyanaz is elhiteti velem, hogy nem vagyok
alább való nála se szépségben, se észben. Nem is tekintem őtet úgy, mint
vélem egy személyt szeretőt. És az a boszonkodás, amelyben vagyok azért,
hogy Telámon csak őtet látogatja és nem engemet, nem egyébtől vagyon,
hanem a magamhoz való szeretettől. Amelyért azt állítom magam felől,
hogy senkit nem kell nálamnál feljebb becsűlni, és hogy legalább
megérdemlem az egyenlőséget.
_Juli_. Megvallom, hogy soha a magunkhoz való szeretetet annyira nem
terjesztettem. Azt tartottam, hogy az olyan belső indúlat, mely igen
becsűlteti mivelünk magunkat, és igen keveset tartat mások felől.
Ilyenformában úgy tekintettem őtet, mint olyan vétket, amely ellen
minden erővel ellene kell állanunk: de azt sohasem gondolhattam volna,
hogy az olyan belső indúlat lett volna, amely nekünk mind
nyughatatlanságot, mind féltést okozhatott volna olyan állapotért,
amelyhez semmi közt nem tartunk.
_Silvia_. Ah szép Juliánna! mely kevésre terjeszted az olyan
érzékenységet, amelynek nincsen határja. Azt megvallom, hogy a magához
való szeretet olyan magunkhoz való jóakaratnak indúlatja, amely elsőben
mivelünk magunkot szeretteti. De azt is meg kell vallani, hogy annak
köszönjük a kívánságot, amelylyel kívánjuk szerettetni magunkot
másoktól, és hogy mindent csak azért cselekszünk. A magunkhoz való
szeretet igazgatja minden cselekedetinket. Ugyanaz által is szeretünk,
útálunk; az által adunk vagy nem adunk; bosszút állunk vagy
megbocsátunk; egyszóval olyan indúlat, amely minden cselekedetinkben
csak mimagunkot tekinteti.
_Juli_. Hogyhogy? hát az én kegyes barátságom, amelylyel hozzád
kapcsolom magamat, nem magadért vagyon tehát, hanem csak magamért?
_Silvia_. Nincsen külömben. Ha valamely kedvességet nem találnál a velem
való társalkodásban, ha beszédim neked nem tetszenének, vagy, ha
szokásim ellenkeznének a tieiddel: se engem nem szeretnél, se hozzám nem
jőnél. Hasonlót mondhatok magamról irántad: ha nekem alkalmatlan,
haszontalan, vagy únadalmas volnál, nem volnék barátságban veled.
Gondolod-é azt, hogy amidőn valaki hozzánk köti magát, hogy a miérettünk
vagyon? Nem, Juliánna, nem: hanem csak magáért, és azért a
gyönyörűségért, amelyet talál a minket lévő szeretetben. – Az emberekben
még nagyobb a magokhoz való szeretet, mint mibennünk; mivel ők azt
kívánják, hogy mi hűséggel legyünk hozzájok, és csak őket szeressük:
azonban ők szépről szépre ugrándoznak, és minden asszonynak akarnának
tetszeni.
_Juli_. De az által eltörölöd a szép hajlandóságokot, az igaz
barátságokot; semmivé tészed a sympathiát, azt a titkos hajlandóságot,
mely oly csudálatosan tudja megegyeztetni a szíveket; a legszebb
cselekedeteket megkisebbíted; és ha minden csak a magához való
szeretetért megyen végben, a háláadóság semmivé lészen; a kötelesség
csak bolondság; és a jó erkölcsöknek olyan kezdetet adsz, mely azoknak
nemességeket és fényességeket meghomályosítja.
_Silvia_. Én ezeket nem cselekszem: sőt még azt tartom, hogy a magához
való szeretet nemzi a szép hajlandóságokot, erősíti a barátságokot, és
nagy dolgokot vitet végben. Két személy, kinek természetek, szokások,
akaratjok megegyeznek, egymáshoz hajlandóságot éreznek. Felindíttatván a
magokhoz való szeretettől egyenlő akarattal fogják keresni, hogy egymást
megérdemeljék. A magunkhoz való szeretet csak azt cselekedteti mivelünk,
amely dícséretes és dicsőséges. Azok az országokot nyerő híresek mit
tekintettek mást, hanem csak magokot a hadakozásokban, és nem a magokhoz
való szeretet gerjesztette-é fel őket? Egyszóval csak találunk mivel
megelégíteni a magunkhoz való szeretetet a dicsőségben,
állhatatosságban, hűségben, háláadóságban – e mindenikben feltaláltatik.
_Juli_. Arra reá állok magam is, hogy ami azokot a nevezetes
cselekedeteket illeti, hogy a magához való szeretetnek azokban része
lehetett: de a lehet-é, hogy amidőn én valamely nagy dologgal kedvit
akarván keresni egy jóakarómnak, amelyet senki meg nem tudhatja, hogy én
nem azért cselekedtem aztot, hogy őtet kötelezzem: hanem, hogy eleget
tegyek a magamhoz való szeretetnek?
_Silvia_. Kedves Juliánnám, haszinte a te jóakaratod el legyen is rejtve
a világ előtt: de el vagyon-é a rejtve teelőtted, aki azt cselekedted?
Nem érezsz-é magadban olyan belső örömet, amelylyel vagy a te nemesi
cselekedetedhez? Ez olyan indúlat, mely közönséges az emberi nemzetnél –
tégedet sem vesznek onnét ki, és az az indúlat nem a magához való
szeretet-é, mely némelyekkel eltitkoltatja az adományt, némelyekkel
pedig kihirdetteti?
_Juli_. Akivel én valamiben jól tettem, semmi kötelességgel nem kell
tehát lenni hozzám; mivel én azt csak magamért cselekedtem?
_Silvia_. Amely gyönyörűséget érzettél az adásban, meggátolja-é a
másikának gyönyörűségét a vételben? A te jóakaródnak nincsen-é magához
való szeretete, valamint tenéked? Az őtet nem ingerli-é a háláadásra?
nem mondja-é azt magában, hogy legháláadatlanabb lenne e világon, ha
kötelességgel nem volna hozzád azért, amit cselekedtél őérette? A
magához való szeretet feltámad a háláadatlanság ellen, ugyan ő is tészen
háláadókká.
_Juli_. Minthogy már pártfogója lettél a magához való szeretetnek, és
hogy oly okoson oltalmazod, ne sajnáljad meghallgatni kérdésimet, és
azokra megfelelni. Neked, aki mind ifjú, mind szép és eszes vagy,
megengedem, hogy legyen egy kevés magadhoz való szereteted: de hogy
bizonyítod az meg, hogy az megegyezzék az öregséggel, és azzal, ami rút?
_Silvia_. Soha sem erősebb, mint az ilyen állapotokban; mert a magához
való szeretet minket arra viszen, hogy azt a kárt, amelyet tett nekünk a
természet formáltatásunkkor, vagy amelyet okoz öregűlésünkkor, helyre
hozzuk vagy eszünk által, vagy magunk szép viselése által, okosságunk
által, vagy valamely jó erkölcs által. Ifjuság és szépség nélkül is nem
dicsekednek-é a tudománynyal, az okossággal, adakozósággal és
bőkezűséggel? És amit dicsőségesnek neveznek, nem lehetne-é azt magához
való szeretetnek hívni? Ez a szeretet nem csak arra kötelez, hogy
eltakargassuk fogyatkozásinkot: hanem, hogy mások előtt tökélletesek
lehessünk. De még többet mondok: mert azt nem hihetem, hogy egy rossz
emberben magához való szeretet legyen; mivel ez a magunkhoz való
jóakarat csak attól jöhet, hogyha érzünk magunkban valami jót. Akiben
pedig semmi jó nincsen, hogy lehetne abban a magához való szeretet?
_Juli_. Csak erre vártalak. Hogy bizonyíthatod meg, amit mondasz: holott
mindennap látunk olyan férfiakot és asszonyokot, akikben azok a jó
erkölcsök, melyeket te kívánsz, el nem találtatnak. Akik jó itélettel
vannak magok felől nem ez-é a magához való szeretet?
_Silvia_. Igen is, nem. Mert a mintegy szemfényvesztés az emberek
között, és esztelenség az asszonyok között. Becsűld meg a magához való
szeretetet, és ne keverjed együvé ezekkel a fogyatkozásokkal. Az okosság
anyja a magához való szeretetnek, és te olyanokot hozsz elő, akiknél
okosság nincsen. Az okosságnak világánál üsmérhetjük meg jó vagy rossz
természetünket – és ugyan a magához való szeretettel terjesztjük
mindenek eleiben az egyikét, és takargatjuk el a másikát. Egyszóval,
kedves Juliánnám, még egyszer azt mondom, hogy mindazok, amelyekből
lehet dicséretet, becsűletet és gyönyörűséget venni, csak a magához való
szeretetből származnak.
_Juli_. Ez így lévén szép Silvia, tehát a te tartásod szerént a magához
való szeretet eredete minden jó erkölcsöknek.
_Silvia_. Legalább az ő oszlopja, és ő is terjeszti ki annyira.
_Juli_. Kedves Silviám, már egészen eláltattál, és a magához való