Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 04

nyolcz órakor este le akarván vetkeződni, a hideg borzogatta. Én jelen
lévén, kérdé tőllem, ha én nem fázom-é? Felelém, hogy az idő elég meleg,
és nem fázom – erre felelé: hogy igen fázik. Ezen mindjárt megíjedék; de
meg azután gondolám, hogy tavasz felé valami változás esik az
egészségben. Az urunk levetkezik és lefekszik, én is szállásomra megyek.
Egy kevés idő múlva hozzám jőnek, és mondják, hogy hányt volna. Én arra
mondám, hogy talám valamit olyat ett, amit a gyomor nem szenvedhetett.
Másnap hat órakor, amikor fel szokott öltözni, a házában megyek: de
micsoda íjedtségben nem esém, mihent meglátám az ábrázatját. Aki is
természet szerént mindenkor piros lévén, úgy elsárgúlt, valamintha
sáfránynyal megkenték volna. Már két naptól fogvást nagy gyengeséget
érez – szűntelen való hideglelés van rajta – és, mintha az egész vére
sárrá változott volna, úgy elsárgúlt az egész teste. Ma innep lévén,
felöltözött, és a nagy misét meghallgatta. De nem kell csudálni, ha igen
keveset ehetett. Legkisebb fájdalmat nem érez, de nagy bágyadtságot.
Édes néném, kérjük az istent, hogy tartsa meg ezt a nagy embert, akit az
ellenségi is nagynak tartanak.

CXII.
_Rodostó, 8. april. 1735._
Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve
bennünket, és kivévé ma közűllünk a mi édes urunkot és atyánkot három
óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi
atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát
urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével,
aki ma megholt érettünk. Amicsoda életet élt, és amicsoda halála volt,
hiszem, hogy megmondották néki: „Ma velem lészsz a Paradicsomban.“ – –
Hullassuk bőséggel könyveinket, mert a keserűségnek ködje valóságoson
reánk szállott. De ne azt a jó atyánkot sirassuk, mert őtet az isten
annyi szenvedési után a mennyei lakadalomban vitte, ahol a
gyönyörűségnek és az örömnek poharából itatja, hanem mimagunkot
sirassuk, kik nagy árvaságra jutottunk. Ki sem lehet mondani, micsoda
nagy sírás és keserűség vagyon itt miközöttünk, még csak a legalábbvalón
is. Itéld el, ha lehet, micsoda állapotban írom ezt a levelet. De mivel
tudom, hogy örömest kivánnád tudni, mint esett szegénynek halála, mind
téntával, mind könyhullatásimmal leírom, haszinte az által megszaporítom
is keserűségemet.
Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemet az elmúlt holnapnak 25-dik napján
írtam vala. Azután szegény mind nagy bágyadtságokot érzett. Igen
keveset, de másként mindent a szokás szerént vitt végben. Abban a
gyengeségben is esztergájában dolgozott első aprilisig. Az nap pedig a
hideg erősen jött reá, és annálinkább meggyengítette. Másnap jobbacskán
volt. Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a
közel való házból hallgatta a misét. – A mise után amely pap oda vitte
neki a szentelt ágat, térden állva vette el keziből, mondván, hogy talám
több ágat nem fog venni. Hetfűn jobbacskán volt – kedden hasonlóképen –
még a dohányt is megkívánta és dohányozott. De azt csudálta mindenikünk
benne, hogy ő semmit halála órájáig a háznál való rendben el nem
múlatott, se meg nem engedte, hogy őérette valamit elmúlassanak.
Mindennap szokott órában felöltözött, ebédelt és lefeküdt. Noha alig
volt el, de mégis úgy megtartotta a rendet, mint egésséges korában.
Szeredán délután nagyobb gyengeségben esett, és csak mindenkor aludt.
Egynehányszor kérdeztem, hogy mint vagyon? csak azt felelte: „Én jól
vagyok, semmi fájdalmat nem érzek.“ Csötörtökön, igen közel lévén utólsó
végéhez, elnehezedék, és az Urat magához vette nagy buzgósággal. Este a
lefekvésnek ideje lévén, kétfelől a karját tartották: de maga ment a
hálóházában. A szavát igen nehéz volt már megérteni. Tizenkét óra felé
étszaka mindnyájan mellette voltunk. A pap kérdette tőle, ha akarja-é
felvenni az utólsó kenetet? Intette szegény, hogy akarja. Annak vége
lévén, a pap szép intéseket és vígasztalásokat mondván néki, nem
felelhetett reája: noha vettük észre, hogy eszén van – azt is láttuk,
hogy az intéskor a szemeiből könyhullatások folytanak. Végtire szegény
ma három óra után reggel, az istennek adván lelkét, elaluvék – mivel úgy
holt meg, mint egy gyermek. Szűntelen reá néztünk: de mégis csak azon
vettük észre általmenetelét, amidőn a szemei felnyíltak. Ő szegény
árvaságra hagya bennünket ezen az idegen földön. Itt irtóztató sívás
rívás vagyon közöttünk. Az isten vígasztaljon meg minket.

CXIII.
_Rodostó, 16. apr. 1735._
Itt, édes néném, könyhullatással eszszük kenyerünket, és olyanok
vagyunk, mint a nyáj pásztor nélkül. Másnap szegénynek a testamentumát
felnyitottuk és elolvastattuk. Mindenik cselédinek hagyott. Énnekem
ötezer német forintot. Sibrik uramnak is annyit. De mindenikünknek azt a
pénzt Francziaországban kellene felvennünk – mikor veszszük fel, isten
tudja. A vezérnek szóló levelét is elküldöttük, amelyben kéri szegény,
hogy bennünket el ne hadjon. A testet másnap felbontattuk, és az
aprólékját egy ládában tévén a görög templomban eltemették. A testet
pedig a borbélyok fűvekkel bécsinálták; mert még nem tudjuk, mikor
vihetjük Konstancinápolyban. A borbélyok szerént nem kell csudálni
halálát; mert a gyomra és vére tele volt sárral. Az egész testét
elborította volt a sár. Az agya veleje egészséges volt, de annyi volt,
mint két embernek szokott lenni – esze is volt annyi, mint
tizenkettőnek. A szívét Francziaországban hadta hogy küldjük. A testet
husvét után egy nagy palotán kinyújtóztattuk, ahol isteni szolgálat volt
harmadnapig. Mindenféle embernek szabad volt a testet meglátni. Harmincz
török is volt egyszersmind, aki látta, és akik jól üsmerték szegényt, de
mégis nem hiszik, hogy megholt, hanem azt hirdetik, hogy titkon elment,
és mí mást öltöztettünk fel valakit helyében. Bár igazat mondanának!
Tegnap az isteni szolgálat után a testet koporsóban zártuk, és egy kis
házban tettük, ahol leszen mindaddig, míg szabadság nem lesz, hogy
Konstancinápolyban vihessük.

CXIV.
_Rodostó, 17. máji 1735._
Rend szerént, édes néném, mennél inkább távozik az ember a keserűséget
okozó októl, a keserűségnek súlya annyival inkább könnyebbedik, és az
idő lassanként mindent elfelejtet velünk. És mennél távulabb legyen az
ember valamitől, annál kissebbnek tetszik. De itt nem úgy van; mert úgy
tetszik, hogy nevekedik és nem kisebbedik az urunk után való
keserűségünk. Mert hovátovább jobban észre veszszük, hogy micsoda
atyánkot vesztettük el, és hogy micsoda pásztorunk hagyott el. De a mi
jó istenünknek ha egyik keziben a vessző, a másikában a vígasztalás. A
porta ide küldötte Ibrahim Effendit, hogy itt nézze meg, miben van
dolgunk, és végezzen Csáki úrral és a több magyarokkal, kik itt vagyunk,
ha akarjuk-é, hogy a szegény üdvezűlt urunk nagyobbik fiát ide hozassa?
Erre mindenikünk reá állott. Azután, hogy beszélljen Sibrik urammal az
urunk hofmesterével, akire szállott az egész háznak gondja, a tahin
iránt, amelyet rendelt nekünk a porta – tíz tallért minden napra, hogy
aztot feloszszák a magyarokra, kik a fejdelmet szolgáltuk: de erre se
Sibrik uram, se én reá nem állottunk, hogy csak mireánk oszszák; mivel
sok régi idegen szolgái maradván az urunknak, nekik semmi nem jutott
volna. Hanem úgy végeztük el, hogy mindazok, akik meg akarnak maradni,
abból a pénzből éljünk mindnyájan mindaddig, még az ifjú fejdelem
elérkezik.
Édes néném, eddig csak belsőképen voltam magyar, vagy székely: de már
külsőképen is; mert huszonkét esztendő múlván, ma tettem le a franczia
köntöst.

CXV.
_Rodostó, 18. julii, 1735._
A porta megengedvén, hogy titkon a szegény urunk testét
Konstancinápolyban vihessük, egy nagy ládát csináltatván, a koporsót
belé zárattam, hajóra tétettem, és egynehány magammal 4-dikben
megindúltam, 6-dikban Konstancinápolyban érkezvén, a ládát, akiben a
koporsó volt, a jezsuitákhoz küldöttem. A koporsót kivévén belőlle,
felnyitották, hogy a testet meglássák. Sírt pedig azon a helyen ástak,
ahová temették volt az urunk anyját. Akinek is csak a koponyáját
találták meg, és aztot a fia koporsójába bézárták, és együtt eltemették.
Mely csudálatos az isten rendelése! Amég abban a nagy városban múlaték,
a vezért letevék. Én is onnét megindúlék, és tegnap ide visszáérkezém a
szomorúságnak helyére. Ahol is minden szomorúságra gerjeszt. Akárhová
fordúljak, mindenütt azon helyeket látom, ahol az urunk lakott, járt és
beszéllett velünk: most pedig azokat a helyeket csak pusztán látom, és
azok a puszta helyek keserűséggel töltik bé szíveinket. Elhagyattattunk
jó atyánktól, és könyhullatással vígasztaljuk árvaságban való
maradásunkot. Mintha ez a szomorúság nem elég volna rajtam; mert még
attól is kell félnem, hogy az egész háznak gondja reám ne szálljon;
mivel a Sibrik uram betegsége nehezebbedik mindennap. És mikor
meggondolom, hogy ha meg talál halni, micsoda bajra jutok mindaddig,
amég az ifjú fejdelem el nem érkezik: az énvelem szomorú órákat töltet.
Elvégzem ezt a levelet, mert magamot kesergetvén, kedet is keserítem. A
szomorúan írt levelek úgy jobbak, ha mentől rövidebbek.

CXVI.
_Rodostó, 15. sept. 1735._
Amicsoda állapotban vagyunk, ha lehetne vígasztalást venni, a
leveleidben, néném, eleget találhatnék. Az is valóságos vígasztalás,
melyet az igaz szív ád; mert itt egynehányan vígasztalnak olyanok engem,
akik belsőképen örűlnek szomorúságomon, és annak még megszaporodását is
akarnák: de az isten, akiben kell bíznunk, kívánságokot bé nem tölti,
erőt és értelmet ád annak a keresztnek hordozására, melyet reám adott.
Noha szabadságot adtak kinekkinek arra, hogy innét elmehet, ahová
tetszik: de kevesen akartak még eddig azzal a szabadsággal élni, és meg
akarják várni a fejdelem eljövetelét. Isten tudja, mikor lészen a!
Vagyon már egy holnapja, hogy elküldöttünk utánna. Addig pedig itt
senkinek fizetése nem jár, hanem kinekkinek asztala megleszen, mint
azelőtt. A kitelik a tíz tallérból, melyet adnak napjára; de senki nem
várhat többet. Harmincz vagy negyven személyt el lehet tartani a tíz
tallérból, de nem lehet se fizetést, se ruházatot abból adni. A szegény
urunknak hatvan tallérja volt napjára. Jól fizethetett, jól is fizetett;
mert kinek 6 száz, kinek 4 száz, sokaknak 2 száz tallérjok volt. Most
pedig a kevésből keveset sem adnak – először azért, mert a rendelt pénz
esztendő által az ételre elmegyen, másodszor, mert abból kell fizetni az
alacson cselédnek, kik a konyhán szolgálnak, harmadszor azért, mert ha
egynek adnának, a többi is kérne, és zúgolódnék: de hogy senkinek semmit
nem adnak, a zúgolódásra sem adnak okot. Jó egészséget kívánok, édes
néném.

CXVII.
_Rodostó, 8. octob. 1735._
Amely keresztet még előre ellátjuk, hogy viselni fogjuk, úgy tetszik,
hogy aztot könnyebben kellene viselni. A szegénységet is könnyebben
tűrik, ha csak lassan lassan esnek abban, mert hozzá szoknak. Édes
néném, a jó isten újabb keresztet adott reám, amelyet még előre
általláttam volt, hogy reám fog szállani: de azzal könnyebbnek nem
találom. De reménlem, hogy aki reám adta, erőt is ád a hordozására.
Ítéld el néném, ha nem nagy kereszt-é rajtam, hogy a mi jó Sibrik
apánkat el kelle tegnap temetnünk. Annyi nagy és hosszas betegsége után
az isten magához vévé. Egy részint halálán nem kellene szomorkodnunk;
mert az isten végét vetette sok szenvedésének: de más részint lehet
szomorkodnom, mert az egész gond és baj reám szállott, amely nem kevés
olyan állapotban, mint amelyben vagyok. Kétféle nemzettel van bajom,
akik egymást nem szeretik. Vannak olyanok, akik nem voltak kezem alatt,
és akik nem szoktak a tőllem való függéshez, akik azt tartják, hogy már
most felszabadúltak minden más-alatt-való lételtől, akik azt gondolják,
hogy az fejdelem csakhamar elérkezik, azért addig nem szükséges függeni
valakitől. Azt is tekéntik, hogy éntőllem, akitől kell függeniök igazság
szerént, én magam sem üsmerem a fejdelmet, azt sem tudom, mint leszek
elméjében; mivel az gyakorta történik, hogy akit az atyja szeretett, azt
a fia nem kedvelli. Azt is hozzá teszem; hogy akitől se adományt, se
büntetést nem várnak, ott az engedelmesség sem egész; mert az embereket
vagy a haszonkeresés, vagy a félelem vezérli – ritkán a szeretet, vagy a
becsület. Egy feljebbvalónak pedig nem lehet magának azzal igen
hízelkedni, hogy szeressék mindenek csak ajándékon, hogyha tőlle valamit
nem várhatnak: mint éntőllem hogy nem várhatnak. A való, hogy mindenkor
csak azon kell igyekezni, hogy az alattunk valók inkább szeressenek,
mint féljenek. De azzal nem kell magunknak hízelkedni, hanem azt kell
egy feljebbvalónak magában feltenni, hogy kinekkinek a maga rendihez
való becsületét megadja. A maga hivatalját ne az emberekért való nézve
kívánja jól végbe vinni, hanem az istenért, és igen szeresse az
igazságot. De ámbár mindeneket jól végbe vigyen is, hagyják-é szó
nélkül? Nem. A tisztségben lévőkre mindenkor balítéletet szoktak tenni:
de aki az igaz úton jár, van mivel vígasztalni magát. Vígasztalj édes
néném, mert van szükségem reá. De egyik vígasztalásom a, ha egészségedre
vígyázsz.
A vezérnek írott búcsúzó levelét urunknak, most jut eszemben, hogy eddig
el kelletett volna kednek küldenem. Soha keresztény fejdelemhez a porta
olyan hitellel nem volt, mint őhozzája szegényhez. Az ő tanácsát mind
becsűlte, mind követte. Hidd el néném, hogy tudott is jó tanácsot adni.
_A Fényes Porta fővezérjének Ali Pasának halála előtt írott búcsúzó
levelének párja._
Ezen dicsőséges birodalom első méltóságában tündöklő, nagy bölcseséggel
felékesíttetett fővezér, kedves szívbéli barátom, kit isten mindenható
jókkal megáldjon.
Kétség kívűl csudálkozni fog a vezér, kedves barátom, amidőn halálom
hírével ezen levelemet fogja venni. De mivel az emberi természetnek
halandósága a halált elkerülhetetlennek lenni mutatta, az istenhez való
szeretet hívott, hogy hozzá készűljek, és a győzhetetlen császárhoz való
háláadóságom ösztönözött, hogy búcsúvétlen e világból ki ne menjek.
Melyre nézve még egészséges voltomban mindenekről rendelést tévén, az
udvarom főtisztjeinek megparancsoltam, hogy halálom történvén, amidőn a
vezért tudósítani fogják, kedves barátomnak ezen levelemet megküldjék.
Hassanak azért szívére igaz barátjának utólsó szavai, és mutassa bé a
császárnak kegyelmes uramnak igaz háláadósággal teljes szívemnek utólsó
beszédét. Mindenkor az isten megfoghatatlan bölcsesége rendelésének
tulajdonítottam ezen fényes birodalomban való jövetelemet. De
kiváltképen azon indúlatomat, amelytől viseltetvén, oly időben jöttem,
amidőn a hadakozás szerencsétlen sorsa által legnagyobb változások
között forgottak a birodalom dolgai. Meggyőzte vala elmémet az istenben
vetett bizodalom, és fényes portában helyheztetett reménségem, hogy
engemet el nem hágy. És íme életemnek utólsó órájában is mondhatom, hogy
meg nem csalattam; mert személyemet becsületben tartván, a velem lévő
kevés számú híveimmel táplált, és az ellenségim szándékitól
megoltalmazott. Én is mindezeket szemem előtt viselvén életemben, orczám
pirulása nélkül múlok ki ezen halandó világból; mert nem vádol lelkem
üsmerete, hogy a birodalomban valakit megbántottam volna, és hogy a
fényes porta valóságos jovát minden tőllem lehető módok szerént nem
kerestem volna. Vígasztalásomra volt életemben sokszor, hogy ezen
egyenes szándékomat a porta ministeri megüsmérvén, hozzám jó szívvel
voltanak. És így csendes nyugodalomban élvén, ezen utólsó órámhoz
készűltem, amelytől egyedűl várhattam minden nyomorúságimtól való
felszabadúlásimot. Mivel pedig törvényem azt parancsolta, hogy az istent
mindenek felett, és felebarátomot őérette mint önnönmagamot szeressem,
mondhatom, hogy mindazokot, akiket isten ezen a világon gondviselésem
alá bízott, ámbár szolgálatomra rendeltettek, fiaim gyanánt tartván
szerettem, és ezen indúlattól viseltetvén, írásban tett rendelésim
szerént, a mim volt, közikben osztottam. De nem szégyenlem megvallani
oly megszűkűlt állapotomot, hogy a császár mellém rendelt, és engemet jó
szívvel, szorgalmatos hívséggel szolgáló tiszteinek illendő
megjutalmaztatásokra semmit sem hagyhattam. Melyre nézve, ha a
győzhetetlen császár előtt valamely érdemet tulajdoníthattam volna
magamnak, azon kértem volna, hogy mindazokhoz, akik mellém rendeltettek
vala, énérettem mutassa kegyelmességét. De minthogy magam is annyi
esztendőktől fogvást inkább terhére voltam a portának, mintsem hasznára,
egyedűl csak a császár kegyelmességében ajánlom egyenként őket, de
kiváltképen Ibrahim hív tolmácsomot. A mindenható isten jutalmaztassa
meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményit, és azon isten nevében
kérem, engedje meg, hogy kevés számú híveim, mintegy pásztor nélkül
hagyatott juhok, írásban tett rendelésimet véghez vivén – testemet az
édesanyám mellé minden világi pompa nélkül nyugosztatván – minden
háborgatás nélkül bátorságosan követhessék más országokra útjokot, vagy,
akinek tetszeni fog, a birodalomban megmaradhassanak. Mindezek után
pedig az istentől mind testi és lelki áldást kívánván a vezérnek és az
egész birodalomnak, végzi szavait holtig hűséges barátja, már porrá és
hamuvá leendő R. F.

CXVIII.
_Rodostó, 15. nov. 1735._
Egynehány leveleidet vévén, néném, a sok vígasztalásid között annak
leginkább örűlök, hogy egészségben vagy. Az ifjú fejdelemtől is vettem
egy vígasztaló levelet, amelyben szép ajánlásokat teszen. E mind jó,
csak füstbe ne menjenek. Ha üsmerném, tudnék ítéletet tenni felőlle, és
tudnám mit várhatok tőlle. De, ki tudja micsoda természetű? Az atyja
ugyan nagy reménységgel volt felőlle, csak meg ne csalta volna magát. Én
semmi ítéletet nem teszek felőlle – meglássuk, mikor eljő. Az isten
segítségével azt feltettem, hogy úgy adom keziben minden jószágát, amint
az apja hadta. És, ha lehet, az igazságot előttem viselem, hogy
mindenekről számot adhassak; nem azért, hogy kedvét találjam, hanem
azért, hogy isten áldása legyen rajtam. Hogyha már is sok balítéleteket
tettek és tesznek felőllem a velem valók, hát még ezután mit fognak
irántam mondani magának is a fejdelemnek. De én azt csak nevetem; mert
nem igazat mondanak, és az isten pártfogója azoknak, kik az egyenes úton
járnak. Ha őtet káromlották, hát engemet miért nem? Talám ked még maga
is azt gondolja, hogy a szegény urunknak sok jószága maradott. Sokan
megcsalják az iránt magokot. Ami legdrágább a portékái között, az
asztalhoz való ezüstmívek – a sem sok. Mostani állapotjához elegendő
volt, de másutt egy kalmárnak is több ezüstmíve vagyon. Ládabéli
portékája igen kevés, köves portékája éppen nem volt. Két gyémántos
gyűrűje volt, annak is az egyikét nekem hadta. Két lóra való szerszám.
De házi eszköz elég; mert ő azt örökké csináltatta. Ládabéli, vagy köves
portékát ő soha sem vett; mert azon éppen nem kapott, hanem csak éppen
ami nélkül nem lehetett, olyat vett. Két zsebben való órája maradott;
egyikét a szegény Sibriknek hagyta, a másikát nekem. Ezekből
észreveheted néném, hogy nem igen sok drága jószága maradott, mert ő
szegény egy asztalt, vagy egy széket, amelyet ő maga talált ki, nem adta
volna a köves portékáért. Olyan pedig sok volt; mert az olyanért a pénzt
nem kímélte. És az olyanoknak se a fia, se más hasznát nem tudja úgy
venni, mint ő vette; mert neki semmi házi eszköze olyan formában nem
volt csinálva, mint másoknak szokott lenni. Azok mind más formájúak
voltak. A székek, asztalok, úgy elbomlottak egymástól, hogy ládákban
lehetett elrakni. Elítélheti már ked, hogy az asztalos és a lakatos
többet nyertek rajta, mintsem az ötvösök. Egyszóval, néném, a franczia
példabeszéd bé nem tölt rajta, amely azt mondja: hogy boldog fiú az,
akinek az atyja elkárhozott – értvén az olyan atyát, aki sok hamis
keresettel való jószágot hágy a fiára; mert ő szegény az igazán való
keresetből is igen keveset hagyott. Hat vagy hét aranyát találtam a
kalamárisládájában, és minden kincse, mikor megholt, ötszáz tallérból
állott. Azt kérdhetné ked, hogy hová tette a pénzit, mivel hol hetven,
hol hatvan tallérja járt egy napra? Két szóval csak azt felelem kednek,
hogy sok embert tartott, azoknak sok fizetést adott: és megannyit
költött az építésre; a harmadik és a leghasznosabb költsége az isteni
szolgálatért, és a kápolnájáért volt. De ő annak hasznát is vette
szegény. Nem is lehetett volna néki azt mondani, amit mondottak egy
franczia királynak, aki is egy spanyol követet a visszámenetelkor meg
akarván ajándékozni, monda az urak előtt: ezt a követet meg akarnám
ajándékozni, de olyan portékát szeretnék neki adni, amely nekem sokban
tölt, de amelynek nem veszem hasznát. Egyik az urak közűl, aki tréfás
volt, mondá a királynak: add oda a kápolnádot; mert arra sokat
költöttél, de semmi hasznát annak nem veszed. A bizonyos, hogy tudta
szegény hasznát venni a kápolnájának – De sok más olyan költségeket
tett, melyek haszontalanok voltak. Talám az is haszontalan volna, ha
többet ilyeneket írnék. Azért elvégezvén maradok, kedves néném, bajban,
szomorúságban úszkáló szolgád.

CXIX.
_Rodostó, 18. január. 1736._
A mindeneknek teremtője megadta érnünk ezt az esztendőt – hálá legyen az
ő szent nevének. Én elég bajban és szomorúságban értem meg, de aki a
keresztet adja, a vígasztalást is attól kell várni. A fejdelem levelét
vettem. Gróf Bonnevalnak elküldötte a procurátióját, hogy amég ide
érkezik, addig minden dolgát folytassa, és minden jószágát kezihez
vegye. A nekem nagy könnyebbségemre lesz, mert aki panaszolkodik, lesz
kire igazítanom. De a szegény urunk, ha ezt láthatná, keserves szemekkel
nézné a fiának ezen cselekedetét, hogy inkább bízza egy idegenre dolgát
s jószágát, mintsem olyanokra, kik gyermekségektől fogva szolgálták az
apját. De abban menthetem a fiát, hogy az atyja szolgáit nem üsméri;
Bonnevalt pedig Bécsben, minekelőtte a hitet megtagadta volna, még
generálisságában üsmérte. Akinek is a portán, hálá istennek, igen kevés
hitele vagyon. Isten azt úgy rendelte azért, hogy mások, kik őtet
akarnák követni, tanuljanak rajta.
Azt írod, néném, hogy a vezér helyett, kit az elmúlt holnapban letettek
vala, a Sziliktár agát tették helyébe. Ilyen a világ. Hihető, hogy
alkalmatosabb a hadakozásra; mivel nincsen több negyednapjánál, hogy itt
a városban kihirdették a muszkával való hadakozást. Hadakozzanak, nem
bánom – nekünk abban semmi kárunk, se hasznunk, csak az isten az
elménkben való békeséget adja meg. Ámen.

CXX.
_Rodostó, 15. máji 1736._
Azt ne gondold, néném, hogy megholtunk volna. Még élek; mert eszem és
írok: a halottak pedig úgy reá tartják magokot, hogy egyiket sem
cselekszik. A testünk mindennap jól lakik, de az elménk igen koplal a
vígasságtól. A többi is érzi a maga bibijét; de én duplán érzem – mind a
magamét érzem, mind a másét kell néznem, haszinte nem tehetek is rólla.
Én soha ilyen állapotban nem voltam, ne is adja isten, hogy többször
legyek. Legkissebb vígasztalásom nem lehet – a jó isten valóságoson
magamra hagyott engemet. Mindennap a sok bosszút látom: de isten
kegyelme nem engedi, hogy érezzem. Akikkel legtöbbet vagyok, és akik
legtöbb jó szót adnak, és nagyobb barátságot mutatnak, ugyanazok akarják
meghomályosítani becsűletemet. Egy kis jó kedvem nekik méreg, és
kedvetlenségem előttök kedves. – Mindennap újítják ellenem való
beszédjeket. Mindezeknek pedig, néném, nem más az oka, hanem hogy ki nem
osztogatom nékik a fejdelem jószágát. Hogy pedig ki nem osztogatom, azt
gondolják, hogy magamnak tartom. Hadd beszélljenek, csak én az igaz úton
járjak.
Már másutt megcsillapodott a hadakozás. Augustus lengyel király. Dom
Carlos neápolisi király. A lotharingus herczegnek Lotharingiáért a
Toscanumi herczegséget adták. És Lotharingiát a franczia Stanislaus
királynak adta, hogy bírja holtig, és így kiki megelégszik a részivel.
Itt pedig más hadakozás kezd gyuladni a töröknek a muszkával. Már a
boncsokokot kitették Konstancinápolyban, az a jele a hadakozásnak, és
hogy egy holnap múlva a vezér megindúl a hadakkal. Az isten, aki minden
dolgokot vezérel, adja vígasztalását nékünk.

CXXI.
_Rodostó 15. aug. 1736._
Egynehány leveleimre csak nem vehetek választ. Már elkezdettem volt
magammal hitetni, édes néném, hogy a vezérrel elmentél volt táborban. De
hiszem onnét is lehetett volna már választ adni leveleimre. Itt az a
híre, hogy a vezér a Duna mellé szállott táborban. A muszkák pedig
Tatárországban igen vadászszák a tatárokot – ha mind megeszik sem bánom.
De azt bánom, hogy itt olyan szomorú életet kell élnünk. Ellankadott
szívünk és kedvünk – csak a sok suhajtást kell hallanom. Egynehány
rendbéli leveleit vettem a fejdelemnek, amelyekkel mégis megvígasztaltam
a több kenyeres társaimot. – De a vígasztalás csak harmadnapig tart,
azután ismét a suhajtást kezdik el. Énnekem mindenikét kell vígasztalnom
és biztatnom; énnekem pedig még nagyobb szükségem volna a vígasztalásra,
mint másoknak; de engemet csak az egy isten vígasztal, és ő ád erőt a
kereszthordozásra. Magamban kell megfojtanom szomorúságimot. Haszontalan
volna sok bajomot mások eleiben terjesztenem. Desőt még, ami
legnehezebb, meg kell magamot tűrtöztetnem, és úgy tétetnem magamot,
mintha legjobb kedvű volnék; holott belsőképen mind mást érez a szívem.
Minden leveleiben a fejdelem írja, hogy eljő, de még itt nincsen.
Azonban a szükség szaporodik, a baj és a panasz nagyobbodik, és,
minthogy nem tudnak kit okozni, engemet szűntelen látván reám fordítják
panaszokot. Azt sem bánnám, csak nekik használna. – Amely állapotban
teszen isten, ahoz kell magunkot alkalmaztatni. Sokszor jut eszemben a
szegény urunk jövendőlése; mert egyszer a többi között a vásárlásról
való számadást hogy oda adtam volna, – mert én vásároltattam ami a
köntösihez és a házbéli eszközihez kívántatott – a fizetőmester, aki
vásárolta parancsolatomból, nekem számot adott, én pedig azt a számadást
megmutattam a fejdelemnek. De azt jó megtudni előre, hogy szegénynek
olyan természete volt, hogy a számadásban nem nézte, hogy miért adtanak
harmincz vagy negyven tallért: hanem, ha tíz vagy tizenkét poltura érő
portékát olcsón vettek-é vagy drágán. Az olyan apró állapotban mindenkor
gáncsot talált. – A számadásban tehát egynehány poltura érő portékán
megakad a szeme, és kezdi mondani mintegy nehezteléssel, hogy drágán
fizették, nem kellett volna úgy venni. Én azon szokásom ellen
felindúltam, mert nekem úgy tetszett, mintha bennem kételkedett volna,
és mondám mint goromba: ha bennem kételkedik, parancsolja másnak aki
vásároltasson. Erre szegény semmit nem felel, csak a kezembe adja a
számadást, és elfordúl tőllem érdemem szerént – én is kimegyek. Másnap
semmit sem szól hozzám, én pedig csak várom, hogy szóljon. Még másnap,
akkor sem szól semmit is – a már nekem nehéz volt, mert megüsmértem
ostoba cselekedetemet. Harmadnapján már nem tűrhettem, bémegyek utánna
az íróházában, ott eleiben borúlok, és könyves szemmel csókoltam kezét,
és kértem bocsánatot. Erre az a ritka és nagy ember megölel, és mondja:
„Megbocsátok – sokszor eszedbe jutok én neked, ha meghalok – sokszor
megemlegetsz engemet: de akkor késő lesz.“ Ha akkor sírva hallottam
ezeket a szókot, most könyves szemmel jutnak eszemben. Bé is
teljesedtek. – Isten így akarta – mindenben dicsértessék szent neve.
Megmondottam, hogy a szomorú levélnek rövidnek kell lenni, azért el is
végezem.

CXXII.
_Rodostó, 6. decemb. 1736._
Hálá légyen istennek. Ha sokára is, de elérkezék Rákóczy József. Azt
gondoltuk, hogy mindakettő eljő: de csak a nagyobbik jött el. A hajó
Gallipolinál maradott – maga egynehányad magával ide jött szárazon.
Tegnap estve nem akarván közinkben jönni, csak a vendégfogadóban
szállott. Elérkezését tudtomra adatván, oda mentem hozzája. Ma is voltam
egynehány órát véle, mivel Konstancinápolyban ment. Még nem tudhatok
ítéletet tenni felőlle. – Isten tudja, micsodás lesz. Csak azt vettem
észre, hogy haragos. Éppen jókor érkezett. Nekem azon örűlni kell – a
sok bajtól megmenekedem. Nem volt több tíz tallérnál az egész ház
költségére. De aki a fogat adta, ennünk is ád.

RÁKÓCZY JÓZSEF FEJDELEMNEK EBBEN AZ ORSZÁGBAN ÉRKEZÉSÉRŐL VALÓ LEVELEK.

CXXIII.
_Rodostó, 2. jan. 1737._
Adja isten, hogy az ő áldásával és vígasztalásával kezdhessük és
végezhessük ezen esztendőt. A fejdelem egynehány napot múlatván
Konstancinápolyban, a bújdosó felekezeti közé az elmúlt holnapnak 17-dik