Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 06

más úton igen szép rendetlenséggel, és, ha szűntelen az ember magára nem
vígyáz, a bizonyos, hogy felüttetik és eltapodtatják. Elég a, hogy ma
ebédtájban ide érkezénk az egész táborral. Ma tudók meg, hogy a vezér
azért lőttetett az estve, hogy a had hamarébb utánna menjen. Mi egyik
partján vagyunk a Dunának, a vidini pasa pedig Magyarország felől való
parton. Orsova pedig ide csak három óra, most nem lövik. Az utólsó
levelemben megmondottam volt az okát. De már ismét kezdik lőni, mihent a
sánczok készek lesznek. Azt mondják, hogy 22-dikén lőtetni fogják. Azt
tartják, hogy a két táboron vagyon másfél százezer ember. De ha
számlálnak mindazt, aki kenyeret eszik, kétszáz ezer embernél is több
volna; mert itt a rettentő sok cseléd, a sok mindenféle mesterember, a
sok kufár, kalmár, kereskedő, valamint egy városban. Egyszóval egy
városban annyiféle dolgot nem találna az ember, mint egy vezérnek a
táborán – még ötves mesterembereknek is kell lenni. A sokféle ételnemű,
és más egyéb portékát mind Konstancinápolyból kelletett a Duna mellé
hurczolni. Ítélje el már az ember, ha egy vezér táborát felverik, mit
nem nyernek? Csak szekér több vagyon harmincz ezernél – ahoz mindjárt
harmincz ezer ember.
Amicsoda rendetlenség vagyon, amikor a tábor megyen;[1] a rend szintén
olyan nagy, amidőn helyben vagyon; mert itt nagy a csendesség:
gyilkosság, veszekedés, lopás nincsen. De azt itt nem kell keresni, hogy
renddel verjék a sátorokot. Útczákot ugyan hagynak, de kiki oda veri
sátorát, ahová tetszik – senkinek szabott helye nincsen. – Fetislán
pedig egy nyomorú rácz falu. A Trajánus császár híres kőhídja is itt
volt – most is még megvagyon egy darab belőlle. A vezér is ott akar
fahidat csináltatni a Dunán, amely ott igen keskeny. Egyszóval azt
akarom (mondani), hogy ilyen nagy török tábort láttam. – De úgy tetszik,
hogy már mindenről elég tudósítást adván, elvégezhetem levelemet, és
csendességgel várhatom a parancsolatokot, hogy hová tetszik kegyelmednek
hogy vigyük ezt a nagy tábort, ha megveszszük Orsovát? Addig is maradok
– –

CXXXIX.
_Fetislán, 26. aug. 1738._
Kedves néném, a kegyelmed parancsolatjára Orsovát megvevők. Már most nem
berdót, hanem Allát kiáltanak benne. Ez a változás e szerént mene
végben: A commendáns látván, hogy a vezér teljességgel el nem szállana
alólla, valamíg meg nem venné. Azt is látá, hogy az ágyúk a kőfalakon
igen sok ajtókat csinálnának mindennap. De leginkább a vivé a feladásra,
hogy a hada igen betegeskedett; mert a sok nyughatatlanságon kívűl a
sziget igen egészségtelen. Tegyük ehez azt is, hogy a vezér kikiáltatta
volt, hogy aki ostromra megyen, annak 25 tallérja leszen. Erre való
nézve sok száz jancsár íratá fel magát. Az ilyen hírt, ha megvitték a
várban, gondolkozhattak a feladásról. A commendáns megizené 12-kén a
vezérnek, hogy küldene valakit hozzája, akivel végezhessen a vár
feladásáról. A vezér Ibrahim Effendit küldé, aki is mindeneket
elvégezvén, 15-kén a commendáns a vezérhez jöve – nagy tisztelettel
fogadá – és a vezérnek a várat feladá, aki is ajándékkal bocsátá visszá.
Ugyanazon a napon a jancsárok elfoglalák a várnak egyik kapuját, amég
egészen kitakarodik a német belőlle. Ugyanazon estve meglövék örömét a
táboron.
A mi hadunk már is kezd oszlani, és talám csak mi maradunk a vezérrel.
Az idén nem is tart tovább a hadakozás. A mi dolgunknak is csakhamar
vége lesz. A vezér azt izené tegnap a fejdelemnek, hogy készűljön; mert
30 ezer emberrel Temesvár felé mehet. Ma pedig megizené, hogy nem is
kell Erdélyről gondolkodni, hanem arról, hogy véle Vidin felé menjünk.
Az isten megoltalmazta édes hazánkot a rablástól. Elég a, hogy holnap
innen megindúlunk, és elhadjuk a fekete szalmával, földdel, fűvel,
fövénynyel elegyesen sült kenyeret. A vezér megigérte, hogy az úton
szemben lesz a fejdelemmel – meglássuk. Ezzel maradok kegyelmednek.

CXL.
_Vidin, 1. sept. 1738._
Már most bízvást elmondhatjuk, hogy vége vagyon a komédiának, és a
theátrumról becsűletesen leszállítának, és a vezér minden ceremónia
nélkül felada rajtunk. Perditio ex te Israel.
Az elmúlt holnapnak 27-dik napján Fetislánt elhagyók, és a vezér után
menénk Vidin felé. Igen kevés had volt velünk. A vezér megizente volt,
hogy az útban szemben lesz a fejdelemmel. A vezér, minthogy mindenkor
előttünk indúlt meg, kilencz óratájban megszállott ebédelni; nékünk
pedig azt mondották volt, hogy ebéd után szemben lesz a fejdelemmel.
Azért utánna siettünk, hogy az ebédje után a helyre érkezhessünk. De
minthogy a vezérnek semmi szándéka nem volt, hogy velünk szemben legyen,
azért csakhamar ebédelt, és amidőn látta, hogy közelítünk sátorához,
fogja magát, a hintójában ül, és elmegyen előllünk. E már nem volt
tréfa. Azután azt mondák, hogy Vidinnél lesz a szemben való létel. A
vezér Vidinhez érkezvén, sokkal előttünk már sátorok alatt volt az egész
udvarával. Amidőn mi is közelíténk a sátorokhoz, azt izenik nekünk, hogy
most nem lehet szemben velünk; mert rosszúl vagyon, hanem csak tartsuk a
ló száját a szálló helyünkre, amely a Dunaparton volt, a városon túl.
Erre csak lesütők a fülünket, látván, hogy micsoda durván bánnak velünk.
Micsoda változás! Ennekelőtte egynehány holnappal nagy pompával vittek
be Vidinben: most pedig még a városon sem akartak keresztűlvinni
bennünket, hanem a városon kívűl a kertek között kelleték sokat kerűlni.
Végtire a szállóhelyre érkezénk, és itt sátorok alatt vagyunk csak
magunk, mint a számkivetettek. 29-kén érkezénk ide. Már ezután a
fejdelem sem fogja mondani szokása szerént: „Hogy nagyobb becsűlettel
vagyon hozzám a porta, mint az atyámhoz volt.“
Ma ebéd után azt izenék, hogy a fejdelem szemben lehet a vezérrel, csak
menjen hozzája. De egy kevés idő múlva ismét azt izenék, hogy nem lehet;
mert a feje fáj. Nem akarásnak nyögés a vége. Tegnap pedig ismét jó
reggel megindúla az egész udvarával, és ide hagya bennünket. Már itt
meddig leszünk, télre hová visznek, isten tudja. De azt tudjuk, hogy a
fejdelemnek az egészsége igen rossz renden vagyon. Soha nem is volt
egészséges, amiolta ebben az országban jött. De kivált egy darab időtől
fogvást igen sárgódik. A harag pedig igen árt egészségének. Jó
egészséget kívánok kegyelmednek.

CXLI.
_Vidin, 4. octob. 1738._
E sem igen nagy vígasztalásra való levél leszen, se semmi hírt nem
írhatok a nénémnek. Mit is írhatnék, mikor senki felénk sem jő – mintha
csak mi volnánk Törökországban. A mi táborunk elég hosszú, de igen
keskeny. Vagyunk mindenestől másfél százan. De most minden órán fő
nélkül maradunk; mert a fejdelem igen rossz állapotban vagyon, szűntelen
való forróságban. Az ábrázatja vész, a teste vastagodik, e nem jó. De ő
a felől csak múlatná magát, ha volna kivel, és mivel. És csak örömest el
akarná titkolni nyavalyáját, orvosságot nem veszen, hanem a ki való
járással akarná magát meggyógyítani. Aminap a borbélyok és a doktorok
tanácsok ellen hajóra üle, és messze lementünk a Dunán. – De amikor
visszájöttünk, kétszer is elájúlt. Nem is gondoltuk, hogy életben
érkezik haza, négy embernek kelletett a hajóból kivenni, és a sátorában
vinni. A nyavalyának nyughatatlansága miatt már egynehány naptól fogva a
sátorát messze verette a többitől. De ott sem maradhatott, hanem a mí
sátorunk mellé vettetett ágyat. Estig ott feküdt, estve a maga sátorában
visszá akarván menni, maga nem mehetett, hanem négyen vitték. Amint
vitték volna, elájúlt. Én azt gondoltam, hogy megholt, és a kiáltásomra
magához tért. – Azoltától fogvást mind nagyobbodik rajta a forró hideg.
A hús mintegy hull rólla. De a harag el nem hadja, amelyet mind a
természetnek kell tulajdonítani, mind pedig annak, hogy nehéz néki, hogy
olyan állapotban látja magát lenni. Minékünk készűlnünk kell. A vezér
egy agát küldött ide, hogy hajókot rendeljen; mert a Dunán megyünk le
Oroszcsíkig. Onnét Csernavodára telelni. Két nap múlva megindúlunk.
Azért a leveleket arra kell igazgatni, és az egészségre vígyázni.

CXLII.
_Oroszcsík, 14. octob. 1738._
Itt vagyunk tehát, minthogy innét írok, annyi sok irtóztató veszedelmek
között is. De a nemes vér vagy veszt, vagy nyér, de próbál. Mindazon
által ide érkezénk szerencsésen. Hol az ellenség hátán, hol egynehány
ezer között kelletett eljönnünk, de mégis borbélyra nem volt szükségünk.
Meg kell tehát mondani azt a nagy veszedelmet. Nem nagy veszedelem-é,
midőn annyi sok ezer viza között kelletett elmennünk. Hátha
felfordították volna a hajónkot?
Elég a, hogy ezen holnapnak 6-dik napján mind hajóra ülének a bújdosó
urak, úgymint: Csáky úr, Zay úrfi, Ilosvai, Pápay, Dászti, ez olosz,
Pázmány uraimék, és magam. A fejdelmet pedig igen nyomorúlt állapotban
tevék a hajóban, és nem akará, hogy egyikünk is lenne véle a hajójában,
amelyet mi nem igen bántunk; mert nagyobb múlatsággal vittük végben a
vízi utunkot. A bizonyos, hogy gyönyörűséges dolog jó társaságban, mint
mi voltunk, a Dunán lemenni; mert minden két óra múlva nagy szép
szigetekre találtunk, és némelykor meglehetős városok mellett mentünk
el. A városok pedig mind Törökország részén vannak. A híres Nikápoly a
többi között volna legszebb, de igen ocsmány helyre vagyon építve. A
várossal átellenben szakad a Dunában az édes Olt vize. Csak azt sem
láthattam suhajtás nélkül; mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31
esztendőtől fogvást vagyok kirekesztve.
Minthogy veszedelmes volna étszaka járni, azért minden estve kikötöttünk
valamely sziget mellé. Gyakorta a szigetparton csak a tormához kötötték
a hajót; mert olyan vastag gyökerek vannak, mint a szekér rúdja. Ha
megreszelik, sárga, és jó, ha mindjárt eszik: de ízetlen, ha egy keveset
áll reszelve. Vérontás is volt; mert kivált Havasalföldíe részén való
szigetekben csaknem mindenütt találni sertéseket. Vadok, vagy szelídek,
nem tudom; mert azok örökké a szigetekben laknak csak maguk – talám
gazdájok is lehet. Elég a, hogy egy szigetben kettőt megöltünk. Jól
laktunk, míg bennök tartott. De mennyi átokkal ettük? mert a főhajósunk
török volt. Eleget mondotta, hogy megszeplősítettük a hajóját. Mi azt
csak nevettük, őnéki pedig csak kelletett nyelni a zsíros füstöt.
Amicsoda jó muzulmán volt, talám el is adta azután a hajóját azért, hogy
tisztátalanná lett volt a disznóhústól. Tegnap, úgymint 13-kán, ide
érkezénk szerencsésen, isten hálá. A fejdelem már ide érkezett volt igen
nyomorúlt állapotjában. Innét már csakhamar Csernavodára megyünk. Ezzel
maradok.

CXLIII.
_Csernavoda, 7. nov. 1738._
Én, ha a kedves néném levelét nem veszem is, de csak írok. Legalább
abból megláthatja kegyelmed, hogy még élek. De hogy lehetne kegyelmed
levelét vennem, amidőn soha egy helyben nem maradunk. Hol a vizen, hol a
földön, hol az áerben járunk. De bárcsak valamely jóról, és ne csak
mindenkor a nyomorúságról kellene írnom.
Az elmúlt holnapnak 19-dik napján indúlánk meg Oroszcsíkról. Három vagy
négy óra múlván ide is érkezénk rossz állapotban. De a fejdelem végig
meg akarja tartani természetét. Három vagy négy nap múlva, hogy ide
érkezénk, mindenikünket eltilta magától, még a borbélyait is. Való, hogy
itt pestis vagyon, de az orvosokot ugyanazért kelletett volna maga
mellett megtartani. A körülötte lévő cselédeket is elküldötte
szállásáról. Csak éppen egy kóborló doktort, a szakácsot, egy szökött
olosz muskatérost, és két asszonyt tart maga mellett. Ezekből áll az
udvara. Ezek pedig olyan személyek, akiket nem üsmért ennekelőtte
egynehány nappal. Lehet-é az ilyenekre bízni életét? Aminap étszaka úgy
volt, hogy akik mellette vannak, azt gondolták, hogy megholt. Mindjárt
hozzám futottak megmondani, hogy halálán vagyon. De, hogy meg ne
haragítsam, nem mentem eleiben. Csak azt feleltem, valamint Esther:
„Hacsak a király nem hivat, nem merek eleiben menni.“ A török tisztek
látván, hogy nem helyesen cselekednék, megizenék a fejdelemnek, hogy
venne valakit közűllünk maga mellé. Ha halála történnék, legyen valaki
mellette. Erre való nézve megizené nékem, hogy legyek mellette. Azért
már egynehány naptól fogvást mellette lakom. A borbélyokot mintegy
kételen maga mellé vette, akiknek tanácsok és akaratjok ellen, mintegy
bosszúból eret vágata magán. Egyszóval, amicsoda állapotban vagyon, nem
hiszem, hogy innét kimenjen. Ezzel maradok.

CXLIV.
_Csernavoda, 10. nov. 1738._
Kedves néném, végét érők Rákóczy Józsefnek. Már régtől fogva láttuk,
hogy úgy lesz mint a gyertya. – Tegnap igen nagy gyengeséget érezvén,
meggyónt és communicált, a testamentumát megcsinálta. Mára virradóra a
forró hideg igen nagy lévén rajta, ma annyira elnehezedék, hogy a
gyertya már vége felé volt. Mindazonáltal jól beszéllt tizenegy óráig,
noha már a szemei elhomályosodtak volt, úgyannyira, hogy csak a szováról
üsmért meg mást. Tizenkét órakor a szova elállott, és igen nagy
forróságban volt, és csak a jajgatásáról vettük észre, hogy szenved. Két
órakor délután a pap fel akarván néki adni az utólsó kenetet, amidőn az
imádságot elkezdé, az istennek adá lelkét – 38 esztendős korában. Az Úr
irgalmazzon néki. – A testet felbontották – a mája mód nélkül
megdagadott volt. A testet egy pinczében tétettem – mindaddig ott lesz,
míg válasz jön a portától. A testamentumban azt hagyta, hogy az atyja
mellé temessék, de nem hiszem, hogy megengedjék.
Ebben a fejdelemben ami fogyatkozás volt, nem a természettől volt, hanem
a neveltetéstől. Esze szép volt, szíve jó. De a haragról soha meg nem
intették. Noha a mindjárt elmúlt, de gyakorta jött elé. Se azt néki nem
tanácsolták, hogy kívánja magát szerettetni másokkal. Egyszóval, ha az
atyja nevelhette volna, mind más természetű lett volna. Most ez elég,
másszor másról.

CXLV.
_Csernavoda, 15. decemb. 1738._
Ném kétlem, kedves néném, hogy már vetted levelemet, amelyben megírtam,
hogy ismét fő nélkül maradánk. De nem sokára szükségünk nem lészen főre;
mert minap is eltemetők egy atyánkfiát, és amennyin már maradtunk, egy
szilvafának is elférünk az árnyékában. Aki minket teremtett, annak
legyen meg akaratja rajtunk. Ő minket példáúl tett az egész
nemzetünknek, és boldogok azok, kik tanulni fognak rajtunk, kik az
országgal együtt tartanak, és akik füsthöz hasonló okból el nem hagyják
nemzeteket és örökségeket. Adja isten, hogy soha senki bennünket ne
kövessen, és irtózva halljon beszéllni a mi hosszas bújdosásunkról.
De, kedves néném, mink voltunk-é első példák? Bizony nem. Mí tanultunk-é
másokon? Nem. Mások fognak-é tanulni rajtunk? Nem. De miért? Mert
mindenkor egyféle okok vezették, vezetik, és vezetni fogják az embereket
az olyan állapotra, mint amelyben mi vagyunk. Hanem csak a lészen
szerencsésebb, akit az Úr mintegy fogságban tész a maga jószágában. Mert
énnekem soha semmi egyéb okom nem volt hazámat elhagyni, hanem, hogy
igen szerettem az öreg fejdelmet. Noha a mennyei atyám előtt más okból
kelletett elhagynom. Imádnom is kell rendelését.
Aminap érkezék ide egy vezér aga, a császár és a vezér leveleivel,
amelyekben szép igéretek vannak. – Mindeddig a szegény fejdelemnek
rendelése szerént minden jószága kezemnél volt, de ennekelőtte egynehány
nappal a porta parancsolatjából a török tisztek ide gyűlvén, mindent
felírának, kezekhez vevék, és elpecsételék. Én is elhagyám a szállást,
és más szállásra menék. Ilyen a világ! És amit gyűjtöttél, kié lészen?
Ezzel maradok.

CXLVI.
_Csernavoda, 1. junii, 1739._
Az elmúlt holnapnak 14-dik napján visszáérkezék ide a porta
parancsolatival a defterdár. És minthogy a porta arra szabadságot nem
adott, hogy a szegény fejdelem testét Konstancinápolyban vigyék, azért
tegnap estve egy görög templomban eltemetők. Akit is az Úr Jézus állítsa
jobbkeze felől az utólsó napon.
Itt most minden órán az apostolok eloszlása lészen. A parancsolatok
elérkeztek. Csáky úr Vidin felé fog menni, Zay úrfi Kocsinban, én pedig
Jásziban: de mi ketten együtt fogunk járni egész Jászig. Innét
Bukurestre megyünk, és onnét, keresztűl és végig Havasalföldön,
Moldovában. Innét pedig megindúlunk négy nap múlva; mert a fermánunkban
a vagyon feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg. Mert itt nem
teszik azt a parancsolatban, mikor valahová küldenek valakit, hogy
siessen, hanem egy órával előbb indúljon meg, mintsem kellene, és egy
órával előbb légyen ott, ahová küldik. Elég a, hogy ha Erdélyt meg nem
láthatom is, de a köpönyegit meglátom; mert az erdélyi havasok mellett
megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, de iszom a Bozza viziből –
köszöntöm ezeket a kegyelmed nevével is.
Úgy tetszik nekem, hogy elég bőséggel adtam kegyelmednek tudtára a
szegény fejdelemnek minden dolgait, és életének végét. Már itt két
Rákóczyt temeténk el – a harmadikát isten éltesse – a nem eszik török
kenyeret.
Minekelőtte ezt a levelet elvégezzem, és az íráshoz való szerszámimat
elrakjam, lehetetlen, hogy egy kis nevetségre való históriát ne írjak –
elég szomorúságra valót írtam. Elég a, hogy nálunk szökött német
muskatérosok is vannak, akiknek az erszények igen lapos lévén, a vizet
is megúnván, nem tudták, miképen ihassanak bort, mert pénzek nem volt.
Azért tanácsot tartottak egymás között, hogy miképen ihassanak bort pénz
nélkül. Egyik a szomjúhozó gyűlésben mondá a több tanácsoknak: csak azt
cselekedjétek, amit én mondok, és lesz borunk. Elküld tehát négyet
ásóval és kapával. Ezek estve későn egy görög papnak a kapujához mennek,
ott igen kezdik ásni és hánni a földet, mintha sírt ásnának. A pap
meghallván, hogy dolgoznak a kapuja előtt, kimegyen, és kérdi tőllök,
hogy mit akarnak? azok felelik, hogy egy holtat akarnak eltemetni. A pap
inti, hogy másutt temessék el: de ők csak ásnak keményen. A pap
gondolkodik, és kérdi tőllök, ha pestisben holt-é meg az az ember? ők
felelik: hogy abban. A pap azon megijed, és mondja: Barátim! csak ide ne
temessétek, inkább három veder bort adok néktek: de azok csak ásnak. A
pap négyet igér, azután ötöt. Mikor az alku megvolt, a pap hátra néz, és
látja, hogy hozzák a halottat egy deszkán. Arra annál inkább megijed, és
a kapuján belől nézi, hogy mint megyen végbe a temetés. A muskatérosok
kiáltják néki, hogy ha az öt veder bort megadja, a halottat tovább
viszik. A szegény pap megigéré, csak megmenekedhessék. Ezek is mindjárt
bémennek, és az öt veder bort kihozzák. A pap is utánnok megyen, hogy
lássa, hogy elviszik-é a halottat. De micsoda csudálkozással látá, hogy
a halott felkelvén, legelőször is ő kezde innia a borból. A szegény pap
nem tudta, ha haragudjék-é, vagy nevesse, mint megcsalták. Kedves néném,
már ezután Moldovában kell a leveleket igazgatni, és úgy nem kell tenni,
mint egy olyan úri asszony, aki se nem írt, se nem olvasott, senem
varrott azért, hogy szégyenlette az oculárét feltenni. Én pedig maradok
kedves nénémnek.

CXLVII.
_Csernavoda, 4. junii, 1739._
Csak annak örűlök, édes néném, hogy egészséges vagy. Itt most minden
órán eloszolnak az apostolok, ki napnyugot felé, ki éjszakra. A
fermányok elérkeztenek, amelyekben olyan rendelés vagyon, hogy gróf
Csáky úr a nem okos, hazájokot elhagyó, magyarokkal Vidinben menjen – a
ked édes, jó, és szép szolgácskája pedig Moldovában iromtat – Zay úrfi
pedig Kocsinban: de együtt járunk Jászig. Kérdje ked, hogy bánom-é ezt a
rendelést? Azt felelem reá, hogy nem. A fermányinkban pedig azt
parancsolják a két vajdáknak, hogy becsületesen fogadjanak. A
postafermányunkban a van feltéve, hogy egy órával előbb indúljunk meg,
mintsem kelletnék. Ez a cancellaria szokása; mert itt nem teszik, hogy
hamar indúljon, vagy siessen, mikor valahová küldenek valakit; hanem azt
írják a fermányban, hogy egy órával elébb indúljon meg, és egy órával
elébb legyen ott, mintsem kelletnék. Én ezt jó mondásnak tartom. Énnekem
már ne írj néném, valamíg Jászból nem írok. De akkor egy órával elébb
kell írni, hogy vehessem elébb egy órával. Én pedig még Bukurestről is
fogok írni. Mi jó vagyok én: de ked is jó.
A szegény fejdelem azt hadta volt, hogy az apja mellé vigyék temetni, de
azt meg nem engedték, azért ennekelőtte egynehány nappal eltemetőkestve
egy görög templomban. Az apja felől elmondhatom, valamint egy régi nagy
ember felől mondották volt: „Hogy ha született, bár soha meg ne holt
volna:“ a fia felől pedig, hogy ha a nyomorúlt világra nem jött volna,
semmit nem vesztett volna rajta. Mert szegénynyel úgy bánt a vezér,
valamint a gyermekkel, noha már negyven esztendő felé jártunk. Csak a
sok szép szót és igéretet adták a külső dolgok iránt: mert, ami a
belsőket illeti, arra nem lehetett panaszunk; mert elegendőt adtanak – a
sok szép paripát, a sok szép szerszámot. És nyolczvan tallér egy napra
csak elegendő, hogyha tudtunk volna abból élni, és megfelelni a
méltóságnak. De semmiben nem tudtunk magunknak segíteni – a tanács pedig
nem kellett. Sok dolgokra esze szép volt szegénynek, de igen rossz
neveltetése volt. És nem szeretett sem mit is tanulni; mert nem szokta
meg a tanulást. Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld
parlagon áll. Más országban talám inkább mehetett volna valamire: de
éppen nem erre való volt. Minden magaviselése, szokása ellenkezett az
itt való nemzettel; mert sohult úgy nem vígyáznak az emberek
magaviselésére, mint itt. Ha pedig a nemzetit nem szerette, azt nem kell
csudálni; mert olyan helyt neveltetett, ahol gyűlölik a mi nemzetünket.
De kivált bennünket, akiket az apja szeretett, éppen nem kedvelhetett.
Elég a, hogy minden élete és dolga szegénynek ebben az országban csak
olyan volt, mint a szalmatűz.
Azért ne beszélljünk többet felőlle – az isten irgalmazzon szegénynek –
hanem arról beszélljünk, hogy nekem készűlnöm és rakodnom kell; mert
holnap vagy holnapután innét elillantok. És ha magát Erdélyt meg nem
látom is, de a köpönyegét meglátom; mert az erdélyi havasokhoz nem
messze megyek el. Néném, neveddel is köszöntöm őket. Nem gondolom, hogy
a Bozzára menjek kaszáltatni, de bosszúságra iszom a Bozza viziből.
Minthogy minden írószerszámimat elrakom, azért a levelet is elvégezem.
De engemet el nem kell felejteni, és az egészségre kell vígyázni. De
írni is kell, és úgy ne tégy, mint egy olyan úri asszony, aki se nem
írt, se nem olvasott, se nem varrott soha is – azt pedig csak azért,
mert szégyenlette az oculárét feltenni.

CXLVIII.
_Bukurest, 11. junii, 1739._
Meg kell tartani mindenkor az igéretet; mert az igérettel adóssá
teszszük magunkot, és az adósságot meg kell fizetni, akárminémű dologból
álljon a – példánakokáért, ha egy csókból állana is, de meg kell
fizetni. Éppen a csókról kell nekem most beszéllnem, amidőn még innét
hetven órára kell ügetnem. Hátha még valamely keringő embertelen katonák
bépólálnak, és úgy visznek bé Erdélyben. A nekem rossz táncz volna. Itt
bennünket nagy becsülettel fogadtak a városon kívűl – egy klastromban az
ebéd készen várt bennünket – a vajda a secretáriusát küldötte előnkbe –
ugyan az is vendégelt meg a vajda részéről. Ebéd után pedig a Mariászá
voda hintójában mentünk bé pompával a városban. Én is ott kezdem el,
ahol végezni kellene, mint aki elsőben elvette az atyjafiát, és azután
kért szabadságot. 5-dikben índúlánk meg Csernavodáról jó társaságban,
Pápay János sógor, aki gyógyíttatni jött ide magát, Zay úrfi, s magam,
mert magamat el nem kell felejtenem. Tegnap a vajda hintóját küldötte
utánnunk, és szemben voltunk véle – csaknem egy óráig voltunk nála. A
szeme kancsal, de az esze nem a; mert elegendő van neki, haszinte görög
színű is. Mert a görögöknek másféle színű az eszek – nem mondhatni
teljességgel hogy fekete, de igen barna; mert mindenkor azon van, hogy
csalhasson meg másokot. A vajdának a városon kívűl kertje, háza vagyon –
ott voltunk szemben véle. Ugyan maga is ott vagyon táborban – hát nem
kell-é a káposztát őrízni? Nappal házban vagyon, étszaka a sátorban hál;
mert mikor a vezér táborban vagyon, a vajdáknak is táborban kell
szállani, haszinte káposztáskertben is, és addig mind ott kell maradni,
valamég a vezér táborban vagyon. – Már minekünk a vajda egy hintót is
adott, postalovakot és szekereket, azért isten segítségivel innét elébb
megyünk holnap. Egynehány oláh katonát is adnak mellénk, hogy
kísérjenek; mert, hogy megőrízzenek, azt nem gondolom. Mégis hírt
visznek a vajdának, ha elfognak. Itt semmi egyéb hír nincsen, hanem
tegnap ment itt el egy muszka követ. A vezérhez megyen. Könnyü elítélni,
hogy a békeséget járják. Gondolom, hogy itt is reá ropják. Soha, édes
néném, nem kelletett úgy vígyázni az egészségre, mint most. Inkább több
fizetést kell neki igérni, csak el ne menjen; mert én az enyimnek
pitesdi bort kell adnom – mely nagy büntetés!

CXLIX.
_Jász, 21. junii, 1739._
Ide érkezénk mi, édes néném, szerencsésen. Foksánig úri módon jöttünk a
vajda hintójában. Talám még a legelső havasalföldi vajdáé volt.
Akármicsodás volt, de hintó volt. Foksántól fogva eddig nagy
nyúgodalommal koczogva; mert mindenütt hatalmas rossz postalovak vannak.
De micsoda gyönyörű utazásunk volt! Az időről nem szólonk; mert
mindenkor esők voltak – kivált Moldovában olyanok voltunk, mint a
megázott kakasok. De micsoda szép térségeken, micsoda helyeken megyen az
ember Bukuresttől fogva egész Jászig, hogy a szem bé nem telhetik!
Micsoda kár, hogy ezek a szép és jó földek pusztán vannak; mert két nap
alatt egyszer ha találtunk valamely lakóhelyre. Én soha annál szebb
földet nem láttam. Gyönyörűség volt a mi útazásunk, és egy menyasszony
gyönyörűséggel járhatott volna velünk; mert Bukuresttől fogva Jászig
csak a sok külömbkülömbféle szép virágon járt volna – mindenütt a mezők
bé voltak terítve virágokkal, hogy csak a szegfűre és a tulipánra léptek
a lovaink. Egyszóval mindenütt virágos kertben jártunk. De mit mondok?
mert nincsen olyan kert, akiben annyi sokféle virág legyen. Hátha még az
az elmúló gyönyörűségünk nem lett volna megelegyítve a félszszel? mert
attól is kelletett tartanunk, hogy valamely tévelygő jó magok reánk ne
üssenek. Megmutathattuk volna a török császár fermányát, de tudom, hogy
ők arra nem hajtottak volna, és, ha csak erővel is, Lobkovicshoz vittek
volna ebédre. Mi pedig éppen nem óhajtottuk azt a becsületet. A mi
őrzőink pedig, ha valami lovast láttak, mindjárt az erdőt tekintették.
Elítélheted néném, micsoda suhajtásokot bocsátottam, mikor az édes hazám
havasi mellett, mentem el. Örömest bémentem volna Zágonban, de az Úr
béfödözte előttem az oda vivő útakot; mert az egész föld övé. Tegnap
másfél mélyföldnire a várostól találók elől a vajda secretáriusát, aki
is köszöntvén bennünket az úr nevével, azután a vajda hintójában
helyheztetők magunkot, és pompával menénk a városban, és a szállásunkra.
Ma reggel a vajda megizenvén, hogy szemben lehetünk véle, és a hintóját
küldvén érettünk, nagy czeremóniával fogada bennünket – sátorok alatt;
mert ez a vajda is táborban vagyon. – Majd másfél óráig voltunk véle.
Inkább is tudja e magát alkalmaztatni az idegenekhez – nem is kell
csudálni; mert a portán főtolmács volt. A beszéllgetés után
visszávivének szállásunkra. Ezek most így fogadnak bennünket; mert meg
vagyon parancsolva nekik: de maholnap reánk sem néznek. Ilyen a görög,
főképen, ha csak egy arasznyira is felemelik a földtől. Ha a közönségese
meg vagyon spékelve kevélységgel, hát ligora hogy ne volna, amidőn egy
országnak parancsol? – A muszkák közelítnek Moldovához. Most ezeknél
többet nem írhatok – másszor másról. Maradok a jó nénémnek, ha
egészségire vígyáz, jó szolgája.

CL.
_Jász, 22. julii, 1739._
Már egy holnapja, hogy únadalommal töltöm az időt ebben az ízetlen
városban csak egyedűl: mert Zay is már régen elmene Kocsinban. A
vajdánál egynehányszor voltam. De amiért ide küldöttek, a, látom, hogy
csak hejában való lesz. Az únadalomra pedig mindennap elég alkalmatosság
adatik; mert ezek a bóerok olyanok, mint a medvék az idegenhez. Nem
tudom, hogy természetből cselekszik-é, vagy pedig nem mernek az
idegenekkel társalkodni: de igen vadok. Voltam már egynehánynál, akiknek
kétfejű sas a czímerek – mert ezek mind a Cantacuzéna familiájából
mondják magokot – talám még a gazdám is abból való, megnézem a czímerét,
noha szabó. – Hogy itt valaki az idegenhez menne, ebédre híná, amint
szokás az emberek között, azt nem kell várni ezektől a medvéktől. Én is
feltettem, hogy egyikhez sem megyek. Mikor a vajdához megyek, reám
hintik a Mariászá nevet; mert látják, hogy a vajda mint van hozzám. De
azon kívűl úgy vagyok itt, mintha csak én volnék egyedűl a városban.