Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (2. kötet) - 03

szeretet részére tértem. De hová lesz a magadhoz való szereteted, ha
Telámon Diánnához kapcsolja magát?
_Silvia_. Amely magamhoz való szeretetért nehezen esett az ő változása,
ugyan a meg is vígasztal engem: azt is el fogja velem hitetni, hogy nem
érdemli jóságomot.
Édes néném, ezekre mit mondasz? Vagyon-é benned magadhoz való szeretet?
Azt nem lehet mondani, hogy ne legyen az erdélyi leányokban és
asszonyokban. De azt is elmondhatni felőllök, hogy ők bízvást
elmondhatják: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ Mert, ha magokot szeretik,
másokot is tudnak szeretni; mert mind jó vér, mind jó szív vagyon
bennek. De egy görög asszony talám káromkodásnak tartaná, ha azt
mondaná: „Úgy szeretlek, mint magamat.“ De haszinte azt mondaná is, el
nem kellene hinni, mert szent Pál azt mondja: hogy a görögök hazugok.
Édes néném, én kedet úgy szeretvén, mint magamat, és magamat úgy, mint
az aluvást, azért jó étszakát is kívánok.

C.
_Rodostó, 4. decemb. 1733._
Tudod már azt a hírt néném, hogy most minden órán nagy hadakozás lesz?
De tudod-é annak az okát? Octóbernek a vége felé a franczia a német
császárnak nagy barátságoson megizené, hogy hadakozást hirdet neki.
Ennek pedig az oka nem más, hanem, mihent Augustus a lengyel király a
szemét béhúnyá, a franczia udvar azon igyekvék, hogy Stanislaust
válaszszák a lengyelek királynak. Amidőn azt megtudá, hogy csaknem
mindnyájan reá állottak volna a palatinusok, Stanislaust Lengyelországba
küldé a választásra, aminthogy csaknem az egész ország a gyűlésben
királyának választá, és annak felkiáltá. De ugyanabban az időben
egynehány palatinus és egynehány püspök esszegyűlvén, az Augustus fiát
választák királynak. Ez a kis gyűlés pedig a császár és a muszka czárné
segítségével mene végben. Eleinte mindjárt e nem tetszék állandónak
lenni: de kevés idő múlva a muszka had, hogy Lengyelországban kezde
bémenni, a főrenden lévők is megváltoztaták az elméjöket, és erre a
részre állának. És mentől több had kezde Lengyelországban menni, annál
többen hajolának Augustus mellé, és eztet mind a császár alattomban való
munkája cselekedé. A franczia udvar azért megharaguvék, és hadakozást
hirdete mind a kettő ellen. De minthogy Stanislausnak se oly könnyen, se
oly hamar hadat nem küldhetne, amint kívántatott volna, azért Varsováról
ki kelleték menni, és helyt adni Augustusnak. Mindezért hadakozást
nagyot várjunk. Mi hasznunk lesz benne, isten tudja. Mi csak reménlünk,
csak reménlünk mindaddig, míg meg nem halunk. Az olosz példabeszéd azt
mondja, hogy aki csak reménséggel él, az ispotályban hal meg. Ha
ispotályban nem is, talám Rodostón. Akárhol legyen a, csak bé kell a
szemünket húnni egyszer. De addig csak jó az egészségre vígyázni édes
néném, és a bút el kell űzni, és ne engedjük, hogy a gondolat és a
melancholia elfogja elménket. Ne legyünk olyanok, mint egy franczia úr
volt, aki eltemetvén a feleségét, ugyanazon este a vacsorát hogy
felvitték az asztalra, le nem akart ülni asztalhoz, mert nem volt jelen
a felesége. A várakozást elúnván, mondja a konyhamesterének, hogy
jelentse meg az asszonynak, hogy az asztalon az étek. – A konyhamester
mondja néki, hogy nem jöhet, mert eltemették, – akkor tér eszére az úr.
Sokféle bú van e világon.

CI.
_Rodostó, 15. februárii, 1734._
Ideje már egy leveledet vennem édes néném. Én hármat is írtam ebben az
esztendőben. Azt írják, hogy Stanislaus Danczkán tölti a telet.
Meglássuk, mint lesz dolga a tavaszszal. A franczia és spanyol had
erősen takarodik Oloszország felé. A sardiniai király is készűl. Nem
tudom mit gondol a császár: de én azt gondolom helyette, hogy ha
Stanislaussal elveszteti is a lengyelországi királyságot, attól tarthat,
hogy maga is Oloszországból ki ne költöződjék. A spanyol király fia meg
nem elégszik az ő két herczegségével – az apja még királylyá is teheti –
most van ideje.
Hát nekünk vagyon-é most ideje, hogy várjunk valamit? A szegény urunk
amit a pennájával tehet, el nem múlatja. Eleget ír mindenfelé; mert mi
olyanok vagyunk, mint az evangyéliumbéli beteg, aki harmincz esztendeig
volt a tó mellett várván, hogy valaki vesse belé, amidőn az angyal
felzavarta. Mi is ezt várjuk, hogy valaki valamely zűrzavart csináljon;
mert mi magunkkal jótehetetlenek vagyunk. Az isten elhozza még a mi
óránkot is – ha most nem, másszor.
Ki ne nevetné édes néném, micsoda rendesen tudod leírni, hogy a
francziák micsoda állhatatlanok minden cselekedetekben. És hogy egy
franczia két három leányt, meg annyi asszonyt is akar egyszersmind
szeretni, az úgy vagyon. Két asszony rendesen reá vett volt egy
francziát, aki is mindenikhez járván, mindenikkel el akará hitetni, hogy
szereti. Ez a két asszony barátosok lévén egymáshoz, egymásnak titkokot
megvallák, és egymástól megtudták, hogy a franczia mint hitegetné őket.
Egybe beszéllvén a francziához mennek, és sok szép szín alatt, mintha
csak tréfálódnának vele, úgy békötözik és pólálják, valamint a kis
gyermeket, hogy csak a fejét mozgathatta, a meglévén, a falhoz
támasztják, valamint egy faképet, és ott mindenféle szép szókot mondanak
neki. Annak vége lévén, az asszonyok egyikének a szállására mennek, és
két legénynyel a bépólált szeretőjöket is oda vitetik – ott enni adnak
neki, valamint egy gyermeknek. Azután az asszonyok lefeküsznek és
közikben teszik az eleven bábot, és ott valamit el tudnak rajta tenni,
el nem múlatják: szidják, pirongatják és csúfolják, és egész étszaka nem
hadják aludni. Reggel felé megigérik neki, hogy elbocsátják, csak
tisztességesen viselje magát. A legény mindent felfogad. Az asszonyok
felkelnek, felöltöznek és kimennek a házból. Sok idő múlva egy vén
asszony bémegyen a házban, és elódja. A legény kérdi, hogy hol vannak az
asszonyok? mondja a vén asszony, hogy vagyon már két órája, hogy
hintóban ültek, és kiki a maga jószágában ment. – Másszor többet,
jobbat: de most nincsen egyebet mit írnom – azért maradok az asszonynak
nem csak spárgás, de köteles szolgája.

CII.
_Rodostó, 18. februárii, 1834._
Soha édes néném nagyobb kedvem nem volt egy igen szép, csínos és
takarékos levelet írni, mint ma. Se soha olyan nagy egyepetyém nem volt,
mint ma a hosszú levél-írásra. De minthogy attól tartok, hogy egyikét
sem viszem úgy végben, hogy a ked szép szemeinek tessék, azért elvégezem
levelemet, és ebből megtudhatja ked, hogy még élek, és hogy vagyok, és
maradok az asszonynak jó nénémnek jó atyjafia.
P. S. Édes néném, hová lehet annál szebb levél, ha rövid is, mint
amelyet egy híres generális írt volt a feleségének a harcz után mondván:
„Az ellenséget megvertük, egykevéssé elfáradtam, jó étszakát édes
feleségem.“

CIII.
_Rodostó, 15. martii, 1734._
Mindenünnen csak az a hír, hogy mindenütt készűlnek a hadakozásra. A sok
német, franczia, spanyol takarodik Oloszország felé. Azt gondolná az
ember, hogy talám ott valamely nagy vendégség leszen, és arra gyűlnek
oda. Eugenius pedig a Rhenus vize felé igyekezik. Azt mondják, hogy a
franczia is elküld oda vagy százezer embert. Hát ezek, édes néném, mért
gyűlnek oda? talám halászni akarnak? Stanislaus király pedig Danczkán
vagyon. A muszkák és a saxók készűlnek, hogy Stanislaust oda szorítsák.
Ott még másféle muzsika lészen. Mindezekből mi lészen, isten tudja. Úgy
tetszik, mintha Stanislaus király vesztene legtöbbet, ha el találja
veszteni a lengyelországi királyságot, aminthogy a megtörténhetik, amint
folynak már is dolgai. De ha elveszti is, franczia királyné az ő leánya.
Oloszországban pedig hogy állhat a császár három király ellen, aki
mindenik azon igyekezik, hogy elvesztesse véle Siciliát és Neápolist, és
oda új királyt tegyenek. De mindezekből nekünk mi hasznunk lesz? talám
csak semmi. Még a mi óránk nem jött el – addig csak baráttánczot kell
járni.
Hogy valamely szomorú gondolatokon ne végezzem levelemet, egy
jóakarómnak levelét leírom kednek – a levelet küldöttem volna el, de
francziáúl vagyon.
„Aztot jól tudom kedves jóakaróm, hogy micsoda szeretettel voltam
Juliánnához, és hogy micsoda sokféle útakon és ösvényeken hordozott
engemet. Nem voltam több húsz esztendősnél, midőn szolgálatjára
állottam: harmincznál pedig többet vesztettem el, amiolta perlekedem
véle. Mindaddig szerettem, amíg úgy megőszűlt, mint egy ősz macska: de
mégis olyan, amicsodás. Igen nehezen juthaték hozzája: mindazonáltal az
én szemeimnek szép vénnek látszik. A való, hogy sok haszontalan
suhajtásokat bocsátunk együtt azért, hogy hamarébb meg nem házasodtunk:
de ő a vétkes, nem én. Aztot is tudod, hogy soha addig végképen nem álla
házasságunkra, mindaddig még egy fog marada szájában. A jegygyűrűmre is
ezeket a szókot metszettem: Szeretetemnek harminczegyedik
esztendejében.“
Édes néném, mit mondasz az ilyen emberről? Én pedig azt mondom, hogy az
ilyen példát csudálni kell, és nem követni. Néném! az egészségre.
Amidőn bé akarám a levelemet pecsételni, eszemben jutott a Carolus
Magnus leánya. Ez a császár úgy szerette a leányait, hogy férhez nem
akarta adni azért, hogy el ne távoznának tőlle. Nyert is benne, mint
Birtók a csíkban. Az egyik leánya az apja secretáriussával jó
barátságban lévén – a többi között egy este a secretárius a
fejdelemasszony látogatására menvén, ott addig múlata, hogy az alatt
nagy hó esett. A secretárius elbúcsúzván a fejdelemasszonytól, és látván
hogy hó esett volna, attól kezde tartani, hogy a nyomát meg fogják látni
az udvaron. A fejdelemasszony vévén észre, hogy mitől tartana a
secretárius, mondá néki: „Majd által viszlek az udvaron, hogy ne lássák,
hogy férfiú ment volna ott el.“ Azonnal nem csak mondá, hanem meg is
cselekedé, és a hátára vevé a secretáriust, és általvivé az udvaron.
Szerencsétlenségekre, vagy jó szerencséjekre a császár azon étszaka nem
alhatott, hanem az ablakhoz ment időtölteni. De itéld el néném, mint
elbámula azon, hogy meglátta a leányát mint vinné terhit. De semmit nem
szóla, hanem másnap a tanács uraknak megmondá, és elvégezék, hogy a
fejdelemasszonynak adják örökösön a kedves terhit.

CIV.
_Rodostó, 12. april. 1734._
Igen szépen és alázatosan köszönöm, édes néném, a halat. Amely duplán
érdemli a köszönetet: egyszer azért, hogy nénékám küldötte; másodszor
azért, mert bőjtben vagyunk, mert szükségünk vagyon reá. Mert itt ritka
a jó hal: azért-é hogy e tájékot a hal nem szereti, vagy pedig hogy a mi
halászaink szamárok. Itt igen mértékletességgel lehet bőjtölni a hallal,
de a tojásban van részünk, mert csak azzal bőjtölünk. Úgy tetszik
némelykor, mintha pislenek járnának a gyomromban. Talám nem is hazudok,
ha mondom, hogy több kell kétszáz tojásnál napjában. Szokotálja fel ked
egész bőjtön, és a négy után tegyen ked három czifrát, meglátja ked
ezerre megyen – még pedig el is engedek egynehány napot. Ha a Vitellius
császár asztalához járhatnánk, nem kellene rántottát enni; mert azt
írják felőlle, hogy egyszer az asztalán kétezerféle hal volt, ki sütve,
ki főzve – és még másszor hétezerféle madár. Mind e soknak tetszik,
főképen olyanoknak, mint mí, akik csak egyféle halat is kegyes szemmel
tekintjük az asztalon. De ha meggondoljuk, egy olyan császártól, aki
minden nagyságát csak az asztalában tartotta, és aki a világot bírta,
talám kitelhetett.
De azt kérdhetné valaki, ha vagyon-é hétezerféle madár? Erre Noé
megfelelhetne. De addig mi csak eszszük a rántottát. Nem is volna jó
annyi sokféle halban bujálkodni, főképpen ilyen ritka bőjtön, mint a
mostani. Mert talám soha sem érte ked, hogy a nagybőjtben esett volna
szent György.
A bort is köszönöm néném, de nem annyira mint a halat; mert borunk elég
vagyon. De nem csak elég: de jó is – asztali bornak bévehetni; nem
kényes italra való borok, se nem konty alá valók, amint szokták mondani.
De elég jók a szükségre és a táplálásra – mi kell egyéb? A mértékletes
ital segíti a mi édes egészségünket. Azt tartják, hogy egy ebéd felett
négyszer innya elég: az elsőt mimagunkért; a másodikát jóakaróinkért; a
harmadikát a vigasságért; és a negyedikét az ellenségünkért. Eztet nem
tartják a mi édes tündér hazánkban.
Azt mondod néném, hogy a minapi levelemben fogyatkozást találtál. A
bizonyos, hogy a fogyatkozást mind meg tudod üsmérni, mind aztot
megigazítani. De talám nem főben járó dolog. Talám csak abban vétettem,
hogy elfelejtettem egy i feliben punctumot tenni? Éppen most jut
eszemben, hogy egynehány ifjú képíróknak ajándékot tettek fel, hogy a
nyerje el, amelyik közűlök legszebb képet ír. Az egyike legszebb képet
írt, annak is kellett volna az ajándékot elnyerni, aki is a Krisztus
utólsó vacsoráját leírván, szerencsétlenségire megtalálta igen szépen
spékelni a husvéti bárányt, mely az apostolok előtt volt. A zsidók pedig
nem ették meg a szalonnát – és így másnak adták az ajándékot. Ha ked is
ilyen fogyatkozást talált, talám halált nem érdemel. Ami felől írt ked,
bánadalommal bánom, hogy meg nem cselekedhetem: de mit tehetünk rólla. –
Megbocsátom a ked kérését, bocsássa meg ked is, ha meg nem cselekszem.
De jó egészséget kívánván maradok.

CV.
_Rodostó, 16. junii, 1734._
Most hozák hírit, hogy a muszka és a saxo obsideálta Danczkát. Minden
ösvényt, lyukat bedugott, hogy Stanislaus király ki ne repűlhessen. A
várost mind lőni, mind megvenni könnyű: de azt igen nehéz megoltalmazni,
hogy a király onnét el ne mehessen. Akinek is még arra kell szánni
magát; mivel a franczia hajók nem igen nyargalnak segítségire. Amely
várat pedig meg nem segítenek, megveszik. Annál is inkább, hogy soha a
danczkai praesidium olyan játékban magát nem gyakorlotta. De hadjuk el
Danczkát, úgy is ott most sok álgyúdörgések vannak, és sétáljunk
Oloszországban, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek az oda gyűlt
sokféle hadak.
Azt mondják, hogy ott már két vagy három várot megvett a franczia. De,
ami legnagyobb, még Mediolánumban sem kiáltanak már berdót.
Ilyenformában nem igen jól folynak a császár dolgai Oloszországban.
Hogyha pedig a spanyol ház egyszer gyökeret kezd verni Oloszországban,
amint már elkezdette, félő, hogy a vendég ki ne vesse a gazdát házából.
A spanyol király fia, az anyjára maradott három herczegséget ment volt
bírni Oloszországban. De, ha szerencsés lehet, talám még felállítja a
siciliai királyságot. De akármit csinálnának ők, csak nekünk is valami
cseppenne hasznunkra. De se szememmel nem hallok, se fülemmel nem látok
olyat, ami arra fordúlhatna. Az is meg lesz annak idejében.
Édes néném, mi szép dolog sokáig élni. Ebben a saeculumban 33 esztendő
tölt el, de azon kevés idő alatt igen nagy dolgok mentenek végben. Hát
még, ha élünk, mit nem érünk? Azt is megértem, hogy mikor valamit küld
ked nekem, megpanaszolja. De a panaszostól az ember hízik: noha azt
szokták mondani:
Nincs keservesb kenyér, kit adnak panaszszal,
Bőven elegyítve van mérges kovászszal.
Áztatni kell gyakran sok könyhullatással,
És annak élete van nagy suhajtással.
De, édes néném, ha panaszolod is, de nem háláadatlannal van dolgod, és
azt ne tartsad azonban:
Te nagy ajándékot ne adj barátodnak;
Mert őtet csinálod háláadatlannak.
De én is utánna teszem, ha el kellene egyik fülemet is vesztenem:
Ki ajándékinak a számát felírja:
Már azoknak többé érdemét ne várja.
Tudom azt fogod mondani, hogy jól aludtam az étszaka; mert a jó aluvás
után könnyebb verseket gyalúlni. Elrakván hát a verscsináló
szerszámimot, maradok édes néném mindenkor.

CVI.
_Rodostó, 27. julii 1734._
Néném, irtóztató nagy dolgok mennek végben ezen a mi keserves
lakóhelyünkön. Mi csendesen aluszunk: másutt meg erővel fektetik le arra
a hosszú álomra az embereket. Haszinte azok a nagy dolgok minket
kirekesztenek is magok közűl: de imádjuk az istennek munkáit másokon is,
és azután léptessünk Danczkára. Ahol is megszűntek már az álgyúlövések;
mert a város feladta magát a muszkának. Akiknek is kell fizetni
egynehány száz ezer forintot, hasonlóképen a saxóknak is, hogy a várost
fel nem prédálták. Igen drágán fizették meg a vendégfogadást. Hihető,
hogy másszor nem kívánnak szállást adni olyan vendégnek, akiért úgy
elrontották a városokot és annak hóstátjit, hogy húsz esztendeig sem
állítják helyre. A várost pedig azután adták fel, minekutánna onnét
Stanislaus király kirepűlt volna csak harmadmagával. Aki is nagy
veszedelemre adta magát, és akit minden rejtekben megkerestek a muszkák,
de már késő volt; mert a kaliczkából kiszaladott volt a madár, és a
prussiai király földére ment Kénispergában – ott már ne féltsük a
muszkáktól.
A való, hogy elhagyván Lengyelországot, a királyságát is elhadta. De,
aki legelső indítója volt az akadálynak, hogy lengyel király lehessen,
drágán fizeti meg; mert ez a példabeszéd: „Aki másnak vermet ás, maga
esik belé“ nem csak az olyanoknak szól, mint mí, hanem a császároknak
is. Amint aztot meglátjuk, mihent Danczkáról Oloszországban érkezünk.
Iromtassunk oda tehát, és nézzük meg, hogy ott mint vendégeskednek; mert
sok császármadarát öltek ott meg. Mivel azt bizonyoson írják, hogy a
spanyol, franczia és a sabaudus megverték volna a németet, és a harcz
Párma mellett lett volna az elmúlt holnap végén. Mindezek örvendetes
dolgok a spanyol király fiának, aki csak huszonkét esztendős korában is
igen közelít a korona elnyeréséhez. Mi jól lovagol az, kit az isten
kegyelme hordoz! Mi könnyen végbe megyen dolga az olyannak, akit az
isten segít. A Rhenus mellett pedig a franczia megvette Philipsburgot.
Eugenius minden hadával ott volt, hogy nagyobb bizonyságot tehessen a
vár megvételéről. Amely franczia generális megszállotta volt, azt kevés
idő múlva egy álgyúgolyóbis homlokban ütötte. Itélje el ked, ki volt
erősebb. Magunk felől is írnék kednek, ha volna mit. De mi még
mindezeket távúl nézzük; mert a szegénynek a szerencséje is szegény. De
az a vigasztalásunk vagyon, hogy aki ezeket a nagy dolgokot míveli,
minket is lát, és megemlékezik rólunk annak idejében. Szeress néném, és
légy jó egészségben. Ámen.

CVII.
_Rodostó, 12. octob. 1734._
Az urunk béküldötte Pápai sógort a portára. Tudom, már eleget nevetett
ketek együtt. Ha végbe mehetne, amiért ment, csakhamar Francziaországban
mennénk innét. Vagyon immár két vagy három hete, hogy a franczia követ
megizené az urunknak, hogy a nagyobbik fia senkitől el nem búcsúzván,
minden ceremónia nélkül Bécset elhadta, és Velenczében érkezett. Már egy
Rákóczy sincsen a császár keze alatt. Azt is hallottuk, hogy még nem jő
ide, hanem Rómában megyen – az apja pedig igen várja. Nekem úgy
tetszett, hogy ide kellett volna jönni elsőbben: de csak nehezebb és
hosszabb az atyai és anyai szeretet a fiúi szeretetnél. Eztet még az
oktalan állatokban is látjuk. Az oktalan állat mennél kissebb, annál
inkább szereti az anyját, és a nevekedéssel a szeretet fogy benne.
Mindenik a természet munkája. Az anyai szeretet szükséges mind a
szaporításra, mind a gondviselésre. Micsoda nagy gonddal táplálja és
őrzi egy tyúk a fiait mindaddig, míg magok is kereshessenek ételt, és
módjok szerént magokra vígyázhassanak. A fecske csak addig hord enni
fiainak, amég nem járhatnak az áerben, azután koplalni hadja őket, hogy
hadd hadják el az apjok házát, és szerezzenek magoknak más konyhát. Ezek
is azután se visszá nem térnek, se az anyjokkal többé nem gondolnak.
Mindenikében a természet munkálódik. Ezt látjuk közönségesen az
emberekben is, noha mind más formában. Amely fiú látja, hogy semmit nem
várhat a szüléitől, olyan könnyen elhadja a házat, valamint egy
fecskefiú. De a szüléihez való szeretetnek meg kell benne maradni mind
azért, hogy okos teremtett állat, mind pedig azért, hogy azt
parancsolják néki. Hogy ne kellene a spanyol király fiának szeretni
szüléit, amidőn egy szép takarékos királyságot szereznek nékie? Mivel az
elmúlt holnapban az apja hada ismét megverte a németeket. A harcz
Guastalla nevű város mellett ment végben. Már elmondhatni, hogy
elvesztette a császár Oloszországban a két Siciliát. A spanyol király
elvévé tőlle Spanyolországot; annak a fia most elveszi tőlle a neápolisi
koronát. Aki is, ha jól jut eszemben, harmadfél száz esztendő múlva
felállítja ismét a franczia házból való neápolisi királyságot. Meg kell
vallani, hogy a császár drágán fizeti meg a Stanislaustól elvett
koronát. De a példabeszédnek bé kell teljesedni. De a levelemet
elvégezem; mert, ha a levél kicsid, a hír elég nagy, és a hajós utánnom
várakozik. Jó egészséget.

CVIII.
_Rodostó, 14. dec. 1734._
Édes néném, itt elég hó vagyon, amely itt nem igen közönséges. Azt
mondhatnák, hogy itt némelykor csak azért havaz, hogy az örmények
vendégeskedhessenek. Ezt neveti ked talám, de ez úgy van; mert ők
elmennek, egy nagy tálat megtöltenek hóval – de annak harmad vagy negyed
napi hónak kell lenni; mert úgy mind jobb ízű, mind pedig keményebb és
porczogósabb – Azt a tál havat azután nyakon öntik peszmeggel. De
tudja-é ked, mi legyen a? A szőllőt nagy üstökben megfőzik, mindaddig,
amég olyan sűrű nem lesz, mint a serélesztő; azután leszűrik, hordókba
töltik. Olyan színű, és olyan édes, mint a méhser. Így elkészítvén tehát
azt a levegő égből lehúllott étket, a ház közepére teszik. Akkor a gazda
az egész cselédivel körűlveszi, kinek-kinek egy kalán lévén keziben, és
csakhamar felkalánozzák, valamint a téjfelt. Abból pedig kell enni még a
szopó gyermekeknek is. Azt pedig ne gondolja ked, hogy a gazdasszony így
vendégelje mindennap a gyermekeit – a már sok volna. Ez nem mindennap
papsajtja, hanem csak akkor, amikor kedvit akarja keresni a gyermekinek,
és hogy kiki jó kedvű legyen a háznál. Mikor a tél olyan fösvény, hogy
hó nem esik a városon, olyankor a cselédes gazda egy mélyföldnire is
elmegyen hóért, és azután abból kedveskedik az atyjafiainak. De most
kivannak; mert mind hó elég van, mind pedig e lakadalmas holnap lévén, a
két húrú hegedűt eleget rángatják nékik.
De a csúfos szokás nálok, hogy mihent egy gazdasszonynak a fia a
feleségét a házhoz viszi, a szegény menyecskének a száját bézárják,
valamint a pápa a kardinálisoknak, és mindaddig nem szabad neki szólni,
valamíg az urának az anyja arra szabadságot nem ád. Addig olyan a
háznál, mint a néma, csak az urával beszéllhet, de mással senkivel sem.
Mikor a gazdasszony hozzá szól, vagy valamit parancsol neki, a
menyecskének csak inteni lehet. Az ilyen némaság pedig eltart némelykor
hat, hét esztendeig. Ha a gazdasszony szereti a fia feleségét, hamarébb
felszabadítja a némaságból; de ha nem szereti, tíz esztendeig is némán
kell maradni, noha egy házban laknak. Ennek a szokásnak pedig az az oka,
hogy a menyecske ne perelhessen a háznál, hanem nagy csendességgel
függjön az ura anyjától. Valljon nálunk nem volna-é jó az a szokás? Elég
már az örményekről írni, de nem lehet nem írni, minthogy közöttek
lakunk.
Mindenfelől csak azt hozzák hírűl, hogy a spanyolok mennyi várot, várost
vettek meg Oloszországban – talám semmit sem hadnak a jövő esztendőre.
Erről jut eszemben, hogy Carolus V. nem tudom micsoda várot szállott meg
az imperiumban, de minthogy későre adták fel a várot, azért
megharagudott az egész lakosokra, és megizente nekik, hogy csak az
asszonyoknak kegyelmez meg, az embereket mind levágatja. Azért másnap
valamennyi asszony vagy leány vagyon, takarodjék ki a várból – hanem azt
megengedi nekik, hogy amit a hátokon elbírnak, azt elvihetik magokkal.
Másnap a császár elhűl belé az egész táborával, amidőn látja, hogy az
asszonyoknak, akik a várból mennek, mindenikének egy férfiú a hátán – az
asszonyoknak a férjök, a leányoknak az atyjafiok. A táborra érkezvén így
megterhelve, mondák a császárnak, hogy az engedelem szerént ők drágább
portékával nem terhelhették meg magokot, mint a férjekkel. Erre
megkegyelmezett a császár az egész városnak. Nám az asszonyok is
cselekesznek valaha valami jót. Jó egészséget, édes néném. Engedje meg
az Úr, hogy megérhessük az új esztendőt, nem csak ebben a bőrünkben,
hanem még az egészségünkben is.

CIX.
_Rodostó, 16. január. 1735._
Ha minden dolgunk úgy fog folyni ebben az esztendőben, valamint a Pápai
sógor munkája a portán, úgy minden dolgunk hátra mász, nem elé. A porta
nem adta teljességgel válaszúl, hogy az urunkot el nem bocsátja
Francziaországban, hanem, hogy most nem jovallja, és hogy még annak
nincsen ideje. De a császárok nem jovallása parancsolat, és a mi
elmenetelünkből semmi sem telik. Ki volt annak meggátolója, isten tudja,
de azt hinnünk kell, hogy ő mindent a mi jovunkra cselekszik – ez is
jovunkra fordúl, hogy el nem bocsátnak. Eztet most lelki szemmel nézzük,
de még jövendőben testi szemmel is meg fogjuk látni; mert ugyan is hát
ha a békeséget oly hamar meg akarják csinálni, mint amely hamar elkezdék
a hadakozást, akkor ott mit csinálnánk? Visszá fogadnának-é a
fészkünkben vagy sem? Nyugodjunk meg tehát azon, hogy jobban tudja a mi
Atyánk nálunknál, hogy mi jó nekünk. Háláljuk meg néki, amidőn
kérésünket meghallgatja, és áldjuk őtet, amidőn akaratunkat meggátolja.
Ide az isten olyan nép közibe hozott, aki a másokkal való jótéteményt
követi, és az ő kezek által bőségesen táplál minket, akiért háláadással
kell lenni a kézhez is. Micsoda szép dolog, édes néném, a jótétemény!
soha senki azért meg nem szegényedett; de sok gazdag ház pusztúlt el
azért, hogy abban az adakozást nem követték. Az adakozásnak
megbecsűlhetetlen hasznát veszik: de haszinte nem vennék is, amely nem
lehet, micsoda belső örömet nem érez egy nemes szív, amidőn valakivel
jót teszen, amidőn szükségiben valakit megsegít. Vizsgáljuk meg eztet
magunkban, és meglátjuk, hogy inkább vígad akkor a szívűnk, mint az
estig való tánczolásban. Ne szégyeneljük-é, hogy erről egy pogány
császár mi szép példát ád? akinek is este esziben jutván, hogy azon a
napon semmi kegyelmességét nem mutatta, mondá: „A mái napot
elvesztettem, mert senkivel jót nem tettem.“
Aminap olvastam, hogy egy adakozó embernek ezeket a szókat írták a
koporsójára: „Amit elköltöttam, azt elvesztettem; amit bírtam, azt
másnak hadtam; és amit másoknak adtam, azt maradandó helyre eltettem.“
De attól nem tartok néném, hogy az egerek megegyenek a fösvénységért,
mint egy lengyel királylyal bántak. Hát az egészség mint van? mert régen
nem vettem leveledet – vagyon harmadnapja. Póla téti.

CX.
_Rodostó, 12. martii, 1735._
Talám májusnak nevezhetném ezt a holnapot, olyan szép idők járnak. És az
idő sokkal vídámabb az elmémnél, mert már egynehány naptól fogva nem
látom az urunkot olyan állapotban, mint az előtt. Mert ha igen titkolja
is, de észre lehet venni, hogy vagyon valami belső baja. Az ő természet
szerént való mindenkori jó kedve most nem olyan gyakorta való, és mintha
erőszakkal volna. Azt is hozzá teszem, hogy már egy kevés időtől fogvást
igen kezd apadni, az ő kövér teste és ábrázatja igen vékonyodik.
Mindezek, édes néném, egy kevés nyughatatlanságba vetettek engemet; mert
ha ezek a belső szomorúságtól, vagy valamely belső nyavalyától, vagy
egyszersmind mind a kettőtől jőnek, a meggyújtott gyertyát nem kell
csudálni, ha fogy.
A jezsuiták superiorja itt vagyon, aki is olyan papi ember, hogy az időt
nem vesztik el véle. Az urunk véle tölti az időt, és a munkásival; mivel
kertet és házat építtet. Isten után csak azzal vígasztalom magamot, hogy
az urunk igen erős természetű, és hogy ötvenkilencz esztendőt könnyen
elbírhat. Tudom, hogy az ilyen vígasztalás csak fövenyre van építve, és
boldog, akinek nem kell küszködni a betegséggel; mert akármely erősnek
is le kell esni alatta. De a mi állapotunk olyan, hogy csak kell valami
vígasztalást keresnünk szomorúságunkban. Noha nem kellene, ha jó
keresztény volnék; mert mindent az isten akaratjára kell hani. De mikor
erősen szeretünk valakit, akkor a látható elfelejteti velünk a
láthatatlant. – Hogy teljességgel predikáczión ne végezzem levelemet,
azt írom: hogy Abdullah, akit most tettek jancsár agának, és aki sok
esztendőkig mellettünk volt úgy mint csorbasi, olyan nagy tisztségiben
is megtartván az urunkhoz való kötelességit, tegnap egy szép paripát
küldött több egyéb perzsiai ajándékokkal. Édes néném, ha jobb hírt
írhatnék egynehány nap múlva, mint nevetném – mert most nem nevetek.

CXI.
_Rodostó, 25. martii, 1735._
Édes néném, ha nyughatatlan elmével írtam az előbbeni levelemet; ezt
szomorúsággal írom; mert az urunkot éppen nem jó állapotban látom. Ki is
nyilatkoztatta már magát a betegsége. Tegnapelőtt a szokás szerént