Vizenjárók és kétkézi munkások - 08

tegnap… Várjunk csak, emberek. Mi volt tegnap? Persze, itt kint
elmosódnak a napok, csak tavaszt számol a juhász meg őszt s e kettő
közébe eső időt csak ugy tartja számon, hogy azalatt vetett ágyon nem
hál. Hát a tegnap; persze, persze, mi is volt csak tegnap?
– Vásár volt az uj faluba – tudatja egy juhász.
Az uj falu nem uj falu, de mert mégis ujabb a keletkezése, mint a
többié, ugy hivják, hogy uj falu. Ha háromszáz esztendős lesz, akkor is
csak ugy hivják majd. Ami pedig azon szót illetné, hogy ezen uj faluban
vásár volt, az ismét ugy értelmezendő, hogy a vásár okánál fogva tegnap
este sokan haladtak át a pusztaságon. Talán négyen… vagy öten is.
Kedvetlenül rázza a vállán az ázott köpönyeget az öregebb pusztázó
legény, már hogy ez a Gallyas Miklós. Ha abrakot hozott volna a lónak,
mindjárt más volna a dolog, de mikor nem hozott abrakot. És ime, mégis
neki kell ereszkedni, mert itten tett történt.
– Hát, – mondja Gallyas Miklós, de többet nem mond, csak kapaszkodik föl
a lóra.
Egy bojtár, olyan egészen sihederforma még, azt kérdezi a többi
komolyaktól, kik a testet körülállták:
– Én szólhatok-é?
A fürtös fejek és a nagy kalapok integetnek, hogy hát igen. Különben
igen erős juhszag van, mit a sok juhász okoz. Szaguk olyan, mint az
áposodott juhturóé s a ló nem igen állja. (Hiába, ez velejár a
sajtkészitéssel.) Mondja a bojtár:
– Két kocsi czigány is mönt erre. Ehun a nyomuk, ép ide vág.
Gallyas Miklós öreg pusztázó legény nézi a nyomot, amit a kocsikerekek
vágtak. Mert rendes ember sem kopott küllőt, sem kopott tengelyt nem
tart a kocsijában; az a hátulsó kerék, amely nem halad az első után,
hanem külön nyomot vág, leginkább czigányé szokott lenni.
– Amugy pedig – folytatja a siheder – nem messze voltam én innen a
bürgékkel, mert az én gazdám is még most is bent részögösködik az uj
faluba. Mikor azok a kocsik föltünedöztek, még Mihály bácsi fütyült,
mert hallottam. Azt fütyülte, hogy – – – majd mingyár mögmondom én: azt
fütyülte: Ojan kényös mindön ága, nem állja az madár lába.
Egy férfi juhász, előre hajolva a leszurt bot fölött, hogy szinte majd a
testre esik, szól:
– Hát azt pedig nem fütyülte.
A siheder a szóra restelkedve mentegetődzik:
– Ugy vélöm, mintha azt fütyülte vóna.
– Hát pedig nem azt fütyülte – felel mérgesen amaz. – Mert tudom nagyon
jól. Mert én is hallottam. Mert azt fütyülte: Házunk előtt elhaladó
barna legénnek Subáját éppen csakhogy lengeti a szél…
Ugy lehet, hogy még egy halál esne a juhászok között a fejlődő vita
nyomán (megél a birka, ha kiütik is közüle az embert), azonban az öreg
Gallyas leinti a mérgesen társalkodókat, parancsot adván a nyeregből:
– A testöt röttön bevigyétök a városba a kórházba a konczházba a
doktorokhon. Az asszonyát tudatni köll, mönnyön be ü is, odabennt majd
irnak az esetrül krotopollumot. Münk mög majd mögyünk az embör után.
A juhászok lassan fognak a munkához, mert szét kell a dolgot osztani. A
siheder küldetik Török-Kara Pál tanyájára, mert az esik ide legközelebb,
hogy fogjon be és jőjjön, majd testet visz be a városba. A többi
elszéled vissza a bürgékhez, egy ott marad, kampós botjával őrt állván a
halott fölött, kire olykor elgondolkozva, szomoruan tekint. Gallyas
pedig a társával elhalad. Utjuk nem nehéz, csak a kocsinyomokat követik,
amelyek mind eltitkolhatatlan módon mutatkoznak, ameddig csak a szikes
pusztaság tart. Ép körülbelül itatásnyi ut, mire a homokra érnek, hol is
már nyomot találni nem lehet, mert a homok nem nyommutató, azt a kerék
ahogy szétválasztotta, a kerék továbbforgása után ismét csak egymásba
folyik. Fáradságos az ilyesmi, nem kedveli azt sem ember, sem ló, az eső
pedig egyre erősebb. Utszéli napraforgók olajmagvas nagy virágai annyit
szivnak be belőle, hogy nem birja a szár a terhet és sorra kidőlnek,
szeliden a homokra hajolván. Nem dől azonban ki Gallyas. Jó ló van
alatta, mert nem lehet mondani, hogy rossz ló volna, miután eddig még
csak szoritani sem kellett. A társa pedig, bizonyos Kútásó Illés,
szintén egészen jó fából faragott legény, az ötös huszároknál volt
szakaszvezető, amig le nem degradálták és szintén tud ahhoz, hogy a ló
nem olyan állat, mint az ökör, hanem a lóban akarat van, amit helyes
bánásmóddal irányozni tud az, aki ért hozzá. Bár itt a homokban csak
verni kezdi a hab az állatot s meglassubbodnak tökéletesen.
– No – véli Miklós – majd mingyárt.
„Mingyárt“ jön egy másik puszta, csak épp a lakottabb vidéken kell
átsurranni, mi másfél óra alatt megtörténik. Ez már jobb hely, mert itt
buja a fü és nem süpped meg a lóláb. Amugy a táj lakatlan, itt-ott való
semjékek vizi madarain fölül semmi egyéb nem látszik eleven. De mégis.
Némi feketeségek mutatkoznak az ég alján. Apró pontok, amik lassan
mozognak előre.
– Ahán! – mondja Miklós.
Most egyenest arra mennek a tág téren, amerre ama sátorosczigány kocsik
mozognak.
– Ludasiak, mondom, hogy ludasiak – szól társához Miklós, mert tudni
kell, hogy Ludas határában rosszhirü czigányság szokott lakozni.
Sebesebben is megy a két pusztázó, mint eddig, egyre jobban közelbe érik
a kocsikat. Már oly közel érnek, hogy látszik is Vitéz Kis Mihály
szamara, amint oda van kötve a saroglyához. Koczognak. A nagy vastag
kard hol a sarkantyu szárnyán, hol a kengyelvason cseng, hol a ló
oldalához ütődik, rázódván a testhez csatolt szijakon. Ám, mielőtt
egészen odaérnének, a kocsin járó sátorok egyikéből fény villan elő,
utána dörrenés és a vágott ólom csunya sivitása hallatszik a két városi
katona feje körül. Azután a második kocsiból, továbbá a harmadik
kocsiból, végül a negyedik kocsiból durran a fegyver és száll a golyó,
jobb helyet nem találván, a pusztázók között az avarba. Lehajol Gallyas
Miklós oldalt, az egyik csizmájából kiakasztja az egészen sarkig vett
kengyelt, mely után leszáll a nyeregből és fegyverét csatolván, viszont
golyót küld. Illés nemkülönben. Válaszul hat puska ropog és sietnek,
mentül sebesebben sietnek a czigánykocsik.
Lova kantárszárát karra vetve, kezében az ócska mordálylyal, tétlenül és
tehetetlenül áll a puszta közepén Öreg Gallyas Miklós, szemben a
tulnyomó erővel. Ránt egyet a fegyver závárán, hogy kiessen belőle a
kilőtt rézportok és kedvetlenül, keserüen mondja:
– Hej, a kutya teremtésit ennek a világnak.
Illés pusztázó legény, a lóról, ahol van, szótalan fejbólintással
mutatja, hogy szintén igy vélekedik. Visszaforditják a lovakat, mennek
csöndes elgondolkozásban hazafelé; im, Vitéz Kis Mihály esete
boszulatlan maradt.
A Badár ló szügyéről nagy darab tajtékok esnek a földi mezőre.


VÁNDORLÓ FÖLDEK.
Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Ugy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint mikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyitásba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezuttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akáczok fiatal
levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni
kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő.
Igy volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát lánczára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kivánatát. Viktor a tyukokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kut mellett a
vizben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.
– Te rossz csont – mondta neki – eredj kigyót fogni, még majd hogy éppen
téged traktálunk kásával.
A gácsér – élemedett, okos kácsa volt ez – el is ment és hápogva hivta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre s ott
lármázni kezdtek nagyon.
– Tanakodnak most, hogy mit tevők lögyenek – szólt Máté Viktornak. – Jót
huztam a Makszi fejére.
Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind oda szórta
az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:
– Anaaa…
– Mék, mék – felelte rá szinte öntudatlan az asszony – mögyök mán, kis
pulykáim.
Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi, a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tüzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával feltünt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, ki sirjából minden reggelen feltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kuthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:
– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.
A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.
– Gágá – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.
A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezuttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akáczok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü. Nincsen ennél különb templom a világon.
– Kszü, pszü – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjut. –
Grá, grá, kurkurkur – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg a
kutya felé, hogy ezentul most már majd ezzel társalog.
Máté néz és hallgat és áll elmerülve, igy nyujtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az uj kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmulnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.
– Apja – mondja – apja!
Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika, ez meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.
– No, mit köll mondani? – kérdezi Viktor.
– Addon Iszten ló löddelt. – Igy véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észre térvén, szintén szól:
– Addon Iszten ló loddalt.
– Ló löddelt, ló loddalt – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között. – Én mindön kutyáim…
István és Mihály lekivánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szivnak föl az
áldott homokból.
– Ujság van, apja – szól Viktor mosolyogva. – Nagy ujság.
– No? – mondja Máté.
– Hát nem találja kend el?
– Ujság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélök rá.
– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.
– Hát? Mond no, ha tudod.
– Hát épp ma két esztendősek a gyerökök.
– Oh, uram Isten – nevet Máté – hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?
– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.
– A! Búbocza! – mondja Pista is.
– Ugyan hát mit adjak nekik? – szól Máté.
Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyuk,
csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jó barát. Egyedüli ellenség a
sánta varju, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes
kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába
kettősen, aztán hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig
olyan házakat lehet épiteni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a
belső házba és két darab egészen fényes krajczárt hoz elő.
– No netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön
vösz édös anyátok nektök ruhát. Ez péz, ugy nézzétök.
– Péz – szól Miska.
– Péd – folytatja Pistika.
Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arczokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.
– Ni! – mondják egymásnak.
Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a husukból való hust s a
vérükből való vért.
– Az enyimek – szól Viktor.
– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen – felel évődve Máté.
Evvel aztán megy is vissza az akáczfarudhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Igy vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegitse a népeknek. A balta alatt kint kong a rud s recscsen róla
sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:
– Viktor te! Vidd be a gyerököket.
Az asszony kilép:
– Miért?
– Ugy nézöm, föltámad a szél.
Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zugás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytánczot. Viktor
épp hogy ölbe kapta a gyerekeit s bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zugás következik és végig vágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyék sirnak s a nagy elhajlásokban pattog a
derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá.
– A Náczi varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden
madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul
szaladgál, a fejét épp most hányó buzavetés között. Máté sietve futkos
az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány
eltévedt apró csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasrul leszedi a
köcsögöket s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A
szénapadlás elől elfujta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét.
Egyre lejebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán
leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit
sem lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni.
Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zugás. Kétágu öreg
törzsek ketté hasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a a levegőbe, a föld
utazik s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de
nem bir, a röpülő homok urrá lett az emberen.
– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.
Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fuvás elviszi
még a galambok duczát, azután óriási hosszu sóhajtásával elvész a
zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.
A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorusággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kinszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, ugy tele van fujva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a
fekvőségre és amint a szurós ágakat széthajlitván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szakgatnák a szivét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
buzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se sikság, se
árpa, hanem magas domboldal: a buzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét boritó homokban. Ugy érzi, az esze pusztul s minden,
ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember.
Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót,
szemközt ér vele.
– Viktor – mondja megtört szomorusággal – látod-e? Látod-e? Nézd, nincs
sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A balkezével járt
itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincsetlenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?
A szeretett ember könyázott, poros arczára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak ugy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.
Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
uj krajczár és kinálva nyujtja az apja felé:
– A! Apám! Péz!
Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kinálja vagyonát:
– Péd! Péd!
Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.


AZ ÜSZŐ FÖLTEKINTÉSE.
A födél nélkül élő gulya neve némely helyen rideg marha. Régi szó ez s
bizonyosan onnan keletkezett, hogy az efajta marha minden szeretetet és
kényelmetességet nélkülözvén, rideg életet él. Más részen megint
gulyának mondják, ismét más részen pedig csordának. Bár ez utóbbi szó
tisztán csak azon állatok gyülekezetére illik, melyek reggel elmennek
hazulról s estére kelve ismét hazatérnek. Ily különféle nevek vannak.
Mifelénk pedig ugy neveződik, hogy: barom. Általános vélemény pedig,
hogy a tehén egymagában is barom. Itt azonban nem. Itt a tehén
egymagában tehén s csak akkor lesz barom, ha legalább ötszáz van belőle
együtt. Nem tudni, melyik elnevezés az igazabb. Kereskedni az ilyennel
azonban fölösleges, miután ha hetvenhét könyvet irkálna is erről össze
valaki, a kereseti pusztán ama bizonyos Rózsa András és Rózsa Istvánok
azután is csak ugy mondanák a gulyának, hogy barom. Véleményük szerint
ez a név illeti s az ő véleményükre nyomdafestékkel hatni nem lehet. Más
volna, ha harmincz vagy negyven darab fát küldenének nekik különféle
rovásokkal, amit ahoz értő emberek vágtak. Azokból némely dolgokat ki
tudnának olvasni. Hogy ime, ezen három vékony a három jegenyés Vizhányó
Pált jelenti, eme kövér kerekség pedig Sebők Jánost, a pókhasut. Ama
igen nagy hosszuság a hat apró vonással bizonyára Nyárfás Imrét, akiről
különben is tudatik, hogy hat tehene van idekint a baromnál.
Szárnyék manapság már imitt-amott van. Ide is, amoda is fákat ültettek
az észszel élő emberek s e fákból idő multán erdők keletkeztek. Ez most
már a szárnyék helyett van s valamelyik oldala mindig megvédi esőtől,
széltől vagy a nap melegétől az állatot. Csak a gulyások cserénye marad
meg, azt látni itt is, ott is a puszta közepén. Akkora kis darab
kerités-sövényből, mint egy szoba. Abban lakik a cserényes, aki nappal
főz a többire, éjjel pedig kerüli a gulyát, amely lefeküdt a karó körül.
A gulya ugyanis olyan társaság, hogy nappal elpihen a pusztában itt is,
ott is, de éjjelre megszokott helyet keres. Hogy ezt megtalálja, egy
hosszu akáczot kivágnak, ágait lebotolják s a csupasz magas karót ássák
valahol a puszta közepén a földbe. Azt aztán a gulya elismeri, hogy az
az ő háza, födele s nagy nyugalommal telepszik köréje este.
Gulya sok van a nagy darab földön, néha tiz is, mert nyolczszáznál több
darabot nem igen tesznek egybe. Az már olyan nagy sereg, hogy három
ember nem birja rendben tartani, bármennyire érti is a dolgát. Mert
rendszerint hárman vannak egy csapatnál: két ember meg egy gyerek.
Tavasztól őszig csak ugy kint vannak az ég alatt, mint az állataik,
krumpli-paprikást szoktak enni, továbbá tarhonyát, zsiros kását, arra
nagyokat isznak a csordakutból s mód felett egészségesek. Szeretik az
aludt tejet is és a tarhót, amiben van részük elég, mert szerződés
szerint az a tej az övék, amit a tehenekből kifejnek. Ily módon nem is
rossz mesterség az, mert hasznuk van a tejből is, amit az asszonyaik
elhordanak és turót, vajat, sajtot csinálnak belőle. A várostól is
kapnak fizetést, valamint minden gazdától minden darab állat után az
őrizésért egy-egy forintot. Ezzel szemben azonban megvan a vagyoni
felelősség, hogy akármi történjen tavasztól őszig, bármiféle gyanus
ember kódorogjon a határban: nem vesz el a jószágból egy czitek sem. Ez
oknál fogva meg nehéz mesterség a gulyásság s csak olyan ember üzheti,
aki tökéletesen kiérti magát a világi állapotokban.
*
A nagy pusztán, ahol a gulyák laknak, vasárnap némi embermozgás látszik.
Máskor csend van arra s nagy néha halad Szabadka felé egy-egy kocsi vagy
pedig gyalogosok haladnak s megkérdik, merre van a Pálinkás-erdő, ahol a
fa tetejében a Mária látszik. A gulyások ezeket utba igazitják s azután
csendes megint minden. Vasárnap már más. Többen jönnek ilyenkor a gulyák
felé, kocsin vagy gyalogszerrel. Mind olyan ember, aki azért jön, hogy
föltekintse a marháját. Hogy nőtt-e a tavasz óta? Gyarapodott-e? A fü
térdig ér csaknem, abban az emberek kéjelegve járnak.
– Ilyen teritött asztalnál csak gyarapodhatik – mondják s keresni kezdik
a Bimbót a nagy tömeg állat között.
Mi is ilyen irányban értünk ki, hogy megnézzük a Tündér üszőt, amely a
tavaszszal került ide. Előbb a Vincze János gulyájában volt s az
tartozott érte felelettel, de a kapás tudni vélte, hogy ezuttal a két
Rózsáknál van. Hogy Vinczénél igen fölszaporodott a jószág s átadott
belőle emezeknek. Ő tudja, neki megüzenték.
– Kicsoda?
– Nem is vélök már rá – felelte az öreg – de valaki mondta a multkor.
Ez a „multkor“ az augusztus közepi bucsut jelenti, amidőn a vén ember is
elment a csárdába s két álló napig felejtgette, hogy öregszik. Ennyi idő
alatt kétségkivül lehet néhány üzenetet váltani s igy most már egyenest
arrafelé hajtottunk, amerre felé sejteni lehetett, hogy ott őrzik a két
Rózsák a gulyát a pusztában. A buczkák közt nemsokára elő is tünt a nagy
zöld tábla, végig rajta a sok állat. Mind fejetlen. A fejük lent volt a
nagy füben. A gulya-szélben van már egy-két kocsi, odahajtunk. Nemsokára
látszik, hogy jön egy magas ősz ember a térdig érő harmatos füben, huzva
maga után a hosszu botot.
A kapás csöndesen mondja:
– A Rózsa Sándor öcscse.
Széles kalap van a fején, haja rövidre nyirt, szakálla ősz, bár még
látszik, hogy veres volt azelőtt. Bocskorban van, nem a füzős tótban,
hanem a magyar csuszá-ban, amely csatra jár. Meztelen, izmos lábszárai
barnavörösek, a pihéket, amik rajta nőttek, lenfehérre szivta a nap. Ha
valamely festő meg tudná ezt a szinkeveréket festeni, bizonyosan
kidobnák a képét a mütárlatból.
A gulyás nyujtja a kezét és üdvözli az embereket e szóval:
– Tartson mög az Isten mindnyájunkat.
– Mindnyájunkat… mindnyájunkat…
– Mind magunkat, mind nyájunkat…
– Hát talán hogy a jószágot tekintik föl maguk is?
– Az ám, majd azt néznénk. Ha itt van, ebben a gulyában.
– Hát – mondja elütőleg – én majd téritöm a marhát, de gyün a gyerök
mingyárt.
El is siet a semjék felé, hogy tereljen.
– Tán nincs itthon a számadó? – kérdezi a kapás a többitől.
– Oda van a szabadkai földön – mondják.
– Ez csak éppen testvérje a számadónak – int Muladi kocsis az eltávozott
után – amaz az igazi, aki Szabadkát járja.
– Akkor hogy találjuk mög az üszőt?
– Majd mögmondja a gyerök.
Jött is már a gyerek, akinek a fejében van az inventárium. Egy
alacsonyra maradt fiu, karikás ostor a nyakában, a kezében nagy bot,
háromszor olyan hosszu, mint ő maga. Vékony gyürücze-szárban egy
makrapipa, azt a fogai között tartja, mikor köszönt.
– No – mondja aztán – talán maguk is a marhájukat keresnék?
– Az ám – szól a kapás – azt. Van itt egy üsző a baromban, azt akarnánk
mögnézni.
– Hát – felelt igen komolyan a kis ember – azt löhet… löhet. Majd
mögkeressük. Mert van itt sok. Miféle névön van itt az a maguké?
– Kis Pál névön.
A bojtár lenézett a földre s a füszálak töveit durkálta a botvéggel.
– Hm – mondta egyszer s csóválta a fejét. Azután ismét gondolkozott. A
pipát kivette a szájából.
– Üsző? – kérdezte.
– Üsző.
– No – szólt fontosan – itt aligha van. Ötszázhuszonhét darab van itt a
kezem alatt. Nem mondom: van közte négy, akinek a gazdáját nem tudom.
Abbul egy ló, kettő öreg tehén, egy van üsző. Ha ez lösz az, akkor
mögvan, ha az se az, akkor itt nincsen ebben a gulyában.
– Hát – mondta a kapás – itt köll annak lönni.
A bojtár előre halad.
– Nono – felelt. – Majd mögkeressük.
Mentünk utána. Egy bikát, amely gyanusan nézte ténfergésünket, jól
oldalba ütött a nagy bottal. Az idomtalan nagy állat, amelynek a husából
vagy tizenöt ekkora gyerek kitelt volna, félre fordult, de ismét csak
levágta a fejét, ami nem kedvező körülmény. A hosszu bot most nagyot
sivitott a gyerek kezében s hirtelen a homlokához repült. Ezen a bika
elszégyenült, a gyerek felvette a botot s ment előre szótalan.
– De bolond bikátok van, hé – szólt neki Muladi, ahogy a csatakos füben
haladtunk.
– Ez még csak istenös – mondta rá a bojtár. – Van rátartósabb is.
Egy csomó barom közt megállt s egy kajla üszőre mutatott.
– Ez-e az? – kérdezte.
A kapás nézni kezdte az üszőt. Ő sem látta a tavasz óta, hát nem
ismerhet rá azonnal. Nézte jobbról, nézte balról.
– Ilyenfajta barnás-szürke volt az is, de még sem ez az. Más annak a
füle állása… Nem ez az, nem ez az no.
– Hát pedig – állapitotta meg a bojtár – itt az egészben nincs más üsző,
akinek a gazdáját én ne tudnám.
Egész határozottsággal mondta ezt s azonnal más munkába kezdett. Jött
ugyanis utánunk három surbankó legény, akik szintén vele akartak
beszélni. Kötelet hoztak és ostort, ami nyilvánvaló jele, hogy haza
akarják hajtani a marhájukat.
– Adjon isten jó napot – köszöntötték.
– Adjon isten – felelte pipázva.
– Hát löhet-e? – kérdezték a legények.
– Löhet – válaszolt, kissé kérkedve állásával, amit a barom körül
elfoglal. – Nem nehéz mestörség… Tán haza hajtod?
– Az ám.
– Kiféléjét?
– Sebők Fekete Antalét.
– Azt – mondta nyugodtan. – Annak kettő van itt kint, a tavaszi kajla
tehén mög egy üsző.
– Az, az – mondták örömmel a legények s a bojtár csöndesen felelt:
– Tudom én az ilyesmit. Majd mingyárt kikeressük.
Készülne is hozzá, de az öreg kapás, aki a saját szemének sem igen hisz,
tovább kutakodott s most a tereléshez álló gulya elejéről kiált vissza:
– Itt az üsző.
Mire odaértünk, már körül is nézte.
– Tündér – szólt neki örömmel. – Tündér…
Az üsző rábámult.
– Mögüsmert, mögüsmert – ismétli vigan a kapás. – De möghiztál! Enyje,
de szép vagy! Ha a Pirók látna! (A Pirók ugyanis az anyja neki.)
– No hogy – vélte Muladi. – Ojan kil –, nyócz – nyóczvanöt forintot
bizonyosan ma mögadnak érte. De valójában az-e?
– Nézze kend a billogját. Kend ismer irást.
Nézi Muladi, azonban tehénszőrön nehéz az irást megismerni az olyannak,
aki régen tanulta. Együttesen állapitjuk meg, hogy csakugyan rajta a
billog.
– No, most gyere bojtár – örvend a kapás. – Mondtam én, hogy itt lösz az
elejibe, mert mindig olyan elüljáró marha volt ez a Tündér.
Jön is a bojtár, de már messziről kiált, ahogy az üszőre néz.
– Jaj – magyarázza – nem jól mondták maguk a nevet, azért nem tudtam én.
Nem Kis Pál ennek a gazdája, hanem Kis Palcsi.
Hát különben mindegy. Az üszőt megtaláltuk, az a fődolog. Meg is