Vizenjárók és kétkézi munkások - 06

szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos
alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek
rá ruhát váltani.
– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?
Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga
tengerre és azt mondja:
– Viz.
Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér
fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél,
valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen
olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő
vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a
hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a
parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a
gyékényponyva, ha a szél veri.
– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy
elszakad a töltés!
– El – hagyja rá egykedvüen a kubikosfőnök.
A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:
– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka,
hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak
uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája
már három hejjön el van repedve.
– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van
zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!
– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem
szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az
éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.
– Hát mi a kivánságuk?
– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur –
magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok
beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten.
Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki
szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.
– Dehogy nem – szól a mérnök.
– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt
akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul
mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.
Keserüen felel a mérnök a bocskoros embernek:
– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü igy beszélni.
Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:
– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán ugy…
Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt.
A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit.
Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára
jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan
forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi
elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó
szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már
mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával
is imponál.
– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.
Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a
bajt.
– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni
nekik?
– Nem.
– Nincsen? – kérdezi ez leverten.
– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de
mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl
itten?
– Hát a többi szakaszon?
– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, ugy sem adják ide, mert nekik is
kell.
A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz?
Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de
már az ő szava nem sokat ér.
– Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segit.
– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.
– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer
különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.
S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos
kubikosok közé.
– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van,
itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt
nincs trafikos bolt, ahol váltanának.
– No, az nincs, – szólnak a tömegből.
– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi lesz a
töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát,
mi?
– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:
– Hanem…
– No?
– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?
A főhadnagy rámutat a pénzre:
– Az is itt van benne.
– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a
bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a
karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés
háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a
vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő
ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem
apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan
különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette
volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint
aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.
– Ahun a! – mondja.
Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy
darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló
csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát
most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már
megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak
majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj,
csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi
össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a
töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük
is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a
mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s
egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol
siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a
kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem
baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.
– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.
A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát
– Nem először látok én ilyent, uram.
A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit
most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut
el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad.
Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő
állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad
hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.
A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:
– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.
Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak.
Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu
laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat.
A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül
neki a gödörgazda.
– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.
Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a
kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt
szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet,
szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy
is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják
lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat
tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a
nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt
nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru
némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a
főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot
ordit a gödörgazda:
– Embörök!
Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás
paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak
előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda
nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a
rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel
dolgozik.
– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a
szakadást.
Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a
főhadnagynak:
– Uram, elázott-e a pénzünk?
– Nem ázott az – felel a tiszt – csak derékig ért a viz.
– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit
keresni.
A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha
pénzüket kiadják.
– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt
valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi
fizetés jár maguknak.
– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet
számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd,
szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez
esik.
– És az a munka, amit itt csináltak?
A gödörgazda nemet int.
– Az nem számos – mondja. – Nem uraknak történt.
A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban ugy van.


BORUS FERENCZ BOGNÁR.
Ha valakinek a kocsija rozoga, ócska és nem lehet bizni hozzá, ujat
vásárolni leginkább vagy Kistelekre vagy Dorosmára megy. Ennek a két
helynek igen nagy hire van kocsik tekintetében, ugy mondatik, hogy
olyant máshol csinálni nem birnak. A kocsi könnyü, a buczkás homokban is
könnyen szalad vele a ló és azért a nagy teher alatt sem roppan össze,
bár minden darabja vékony, finom és ügyes. Járása szebb és kényesebb,
mint a hintóé s a kovácsmunka valami tökéletes rajta. Ilyen legendák
szállonganak e kocsikról messze vidékeken s mig egy helyen Kistelek, más
helyen Dorosma részesül előnyben és azt már senkisem tudná megmondani,
hogy miért éppen csak e két helyen tudják ilyen alkalmatosra késziteni a
kocsikat. De a hir megvan (jó vásárhoz mi kell egyéb?) s ennek
tanuságakép a két falu oly sok bognárt és kovácsot nevel, hogy szinte
hihetetlen. Dorosmán például, a ma született csecsemőt is beleszámitva,
minden háromszáz lélekre esik egy kovácsmühely. Negyvenkettő van belőlük
és örökké lobog a mühelyekben a láng, csattog a pöröly és hajtják
hozzájuk a kerékgyártók a sok kereket, hogy huzzák rá a ráfot.
De mert minden dolognak van rossz oldala is, el kell mondani, hogy már
idestova mégis több a mester, mint amennyi kocsi kell. A mesterek mindig
szaporodnak, mert az inasok fölszabadulnak, legények lesznek, azután
megházasodnak, hogy a maguk kezére dolgozhassanak s igy folyton-folyvást
csak szaporodnak a mesterek. Valamelyiknek aztán el kell maradnia
közöttük, mint elmaradt szegény Borus Ferencz, nem azért, mintha
munkájában bárki bármi kivetni valót talált volna, hanem betegsége
folytán. Valami hütésféléi voltak, azoktól nem járhatott a vásárokra
sem, munkát se vállalhatott s apránkint teljes elhagyatottságba jutott.
Már valóságos szerencsének lehetett nevezni azt, amit pár év előtt még
istenverés gyanánt panaszoltak ő meg felesége: hogy nincsenek gyerekeik,
mert bizony a maguk eltartásához is alig volt tehetségük. Pedig ami a
mesterséget illeti, a munkáját a vállalt dolognak senki jobban meg nem
adta, mint ép Borus Ferencz, már amikor birta. De nem mindig birta, mert
kinozta a száraz betegség, mely hol köhögéssel jár, hol hidegleléssel,
más alkalommal pedig belső forróságok sütik az embert…
Szomoru sors nagyon ez. Mert im, hiába van még meg Borus Ferencznek
minden szerszámja a bognárkodáshoz: a gyönyörü szép hasitó szekerczék, a
finom vésők, az esztergapad, midőn mind dologtalanul áll a helyén és a
mühelyben, amely egyuttal a lakóhely is, ül Ferencz meg a felesége,
gondolván teljes rettegéssel a télre, amely közeledik. Miből fognak
kitelelni? Hogyan? Csak legalább néha egy törött kereket hoznának,
amelybe küllőt kellene faragni; de azt sem hoznak. Továbbá azelőtt az
uraság gyerekeinek a korcsolyájához kellett fatalpat csinálni a kopott
helyett, de ma már ezek is egészen vasból vannak. Hiába farag
kuglibabákat is, azok sem kellenek, az emberek a régi játékokról mind
áttértek már a kártyára, nincs, bármint keressük: nincsen munka és
közeledik a tél és mi lesz akkor a beteg Borus Ferenczczel és a
feleségével. Az asszony vigasztalja:
– Isten majd megsegit. Ki benne bizik, nem csalatkozik.
Az ember fölsóhajt. Ha most nincsen munka, télen át még ugy sem lesz,
mert a parasztember kocsijával a bognárhoz megy ugyan, de a szánkóját
már maga csinálja. Szánkó, szánkó… A farkas is a kert alatt jár, midőn
emlegetik s itt ép hogy e bus gondolat a szánkóról Borus Ferencz agyába
ötlött, a rozoga üveges mühelyajtó előtt megjelenik egy ur, megnyomja a
kilincset és a szobába lép.
Az uraság ez. Értik-e, az uraság, ki im, Borus Ferencz ócska mühelyében
megjelent. Ez szinte hihetetlen s a bognár olykép van, hogy csakugyan
nem is akarja hinni. Mit kereshetne itt ez az ur, ki királyokkal és
vérbeli herczegekkel szokott parolázni. Kinek vannak olyan ruhái, hogy
csupa arany és gyémánt. Mi, mi lehet? A bognár megzavarodik, nem ugy
azonban az asszony, aki elkapja az ur kezét s meg is csókolja,
illedelemmel mondván:
– Kezit csókolom.
– Jó napot, Borus – mondja az ur (né, még a nevét is tudja). – Hát hogy
áll a munka?
– Jaj, kérem szépen – szól az asszony a Ferencz helyett – sehogy sem,
mert nincsen.
– Annál jobb – mondja derülten az ur (pedig jobb a gutát). – Akkor hát
ráér, Borus?
– Rá én… – motyogta zavartan Borus, valóban nem tudván, hogy ugyan mit
akarhat az uraság.
– Akkor hát csinál nekem egy kocsit. Az, tudja, egészen olyan legyen,
mint a rendes magyaros kocsi, hanem annak minden darabja remekbe legyen
faragva. A fürhécz, a kisafák, a küllőagy, a lőcsfej, az mind olyan
faragott dolog legyen, amilyen még nem volt.
Borus Ferencz látta is már képzeletében ezt a gyönyörü szép faragott
kocsit s mert látta, hogy milyen lesz, buzgóan felelte:
– Olyan több nem is lesz e világon.
– Az árra pedig nem egyezkedek – mondta az ur. Amilyen árunak tartja,
fizetem, csakhogy minél nagyobb kedvvel csinálja. Költségre kell-e?
Borus köhögött s az asszony szólt:
– Hát tetszik tudni, csókolom kezit…
Adott az ur költséget is, három darab tizes bankót. Egészen gyüretlen
volt mind a három. Ezzel elment, de még kezelt is Borussal, továbbá az
asszonynyal, ki oly gyorsan kapta az ur kezét az arczához, hogy bizony
jól bele is ütötte az orrát. Most az asszony nézett zavartan utána, hogy
ugyan ezért nem haragszik-e, mig a beteg Borus szó nélkül fordulván a
szögletbe, szép gyertyánfarudat vitt a padhoz és azonnal késziteni kezdé
a küllőket. De milyen küllőket! Aki életében már százezer küllőt – nem
százezret, hanem két millió küllőt látott, az nem látott még ilyeneket,
miknek sima oldalán liliomvirágok szeliden kusznak, a küllőagy pedig
finom cserepet példázott, mintha ebből jönnének elő a liliomok.
Ment a dolog buzgón s Borus Ferencz bár folyton köhécselt, de nap-nap
után jobban bontakozott ki a különféle fákból a kocsi. Már hire is ment,
mert ha egy-egy kereket vasalás végett átguritott a kovácshoz az
asszony, nem győztek rajta eléggé csodálkozni az ottlevők. Oly büszkén
guritotta az asszony a kereket, mintha ő faragta volna minden darabját
és ahol sár volt, a hátára emelte. Hát a lőcsfejek, amelyek mindegyike
kényes kétesztendős csikókat ábrázolt, de olyképen, hogy aki faragni igy
tud, talán vétkezik is, hogy tudományát lelketlen állatok testének
formálásába önti. Mit szóljunk a kisafákról, melyek emberi marok
alakjára voltak szerkesztve, mintha a hámot, amit majd rávetnek, e kezek
tartanák erősen. Borus köhögött és faragott s bár orvosságot is kellett
hozatnia és különböző tea-füvekből főzött neki italt az asszony, csak
köhögött és csak faragott.
A negyedik héten átüzent az uraság, hogy mikor lesz kész a kocsi.
Borusék visszaüzenték, hogy a jövő héten alighanem készen lesz és hogy
majd ők akkor hiradással lesznek. A bognár egyre lázasabban dolgozott,
este még le se akart idején feküdni.
– Ne siess, ne siess – aggódott mellette az asszony és kendőt kötött az
ura mellénye alá, mint a ráczoknál divatos, csakhogy a ráczok akkor
kötik föl a kendőt, amikor még nem kapták meg a szárazbetegséget.
De nem hallgatott a szóra Ferencz, mert annak mindig szerszám volt a
kezében. A hátulsó saroglya fái valami különösen szépen görbültek az ő
kezében, a hattyu meg a gém-madár nyakán látni csak ilyen nemes
vonalakat. A kovács, aki átjött, hogy a vasakat, ahova kell, föltegye,
bámulva állt meg a kocsi előtt s szinte félve nyult hozzá, hogy kormos
markával hátha elkeveri. Szótalan büszkeséggel nézte ezt az egyre
vékonyodó Borus Ferencz és dagadó büszkeséggel az asszony. Haj, jó
barátim, a gondoknak vége. Nem félhet már többé a Borus-mühely, hogy
munka nélkül marad, mert aki ember ezt a kocsit meglátja, máshova munkát
bizonyosan nem visz, csak épen ide, ehhez a hires mesterhez.
Valóban az ötödik hét közepére el is készült. Tökéletes volt az, de
Borus még mindig késsel, vésővel, kétkézvonóval járt körülötte, hogy
simitson itt is, amott is. Csütörtök estére aztán meg volt minden.
Másnap péntek volt, hát nem akarták ezen a napon tudatni az urasággal,
hanem azt szombatra tervezték. Ekkor az idő is szebb, mert a nap
rendszerint kisüt, mivel a pénteki szomoruságok után szüz Mária a
könyektől nedves kendőjét szombaton száritgatja. Csakugyan, nem lehet
tagadni, nagyon szép nap volt ez a szombati, midőn ünneplő ruhájába
öltözött az asszony és elment az urasághoz tudatni, hogy kész a kocsi.
Tulajdon magával az urasággal beszélt.
– Aztán szép-e? – kérdezte az ur.
– Nem mondok én semmit sem, kezit csókolom, hanem csak tessék megnézni.
Mert olyan kocsi több nincsen a világon.
– No, annak örülök – adta rá a jó ur a szót. – Délfelé el is megyek.
Jött büszkén visszafelé az asszony s amerre ment, a faluban mindenki
tudta, hogy Borus Ferenczné most ment jelenteni a kocsit az uraságnál.
Vajjon milyen lovakat fogat bele s melyik kocsissal hajtatja: a magyar
parádéssal-e, vagy a frakkos némettel. (– Bolond beszéd – vélte Vizhányó
Kisistván Péter – a királynak adja ajándékba ujesztendőre.) Igy halad az
asszony az utczákon át, a bognárok irigykedve tekintenek utána, mig a
kovácsmühelyekben megszünnek az üllőt verni a pörölylyel és az ajtóba
állnak a mesterek, hogy elhaladtában az asszonyt köszöntsék, már azon
czélból, hogy hátha nekik is jut a hires Borus-mühelyből valami vasalni
való munka. Diadalut volt ez, amit az asszony végigtett a falun s
valóban teljes örömmel nyitja be otthon az ajtót.
– Mindjárt jön az uraság és tiszteltet…
Szavaira azonban senkisem felel. Borus Ferencz halva fekszik a hires
kocsiban az alcserényen.


VÁSÁRON.
Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért
Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt
épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad
pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik
aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt
megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra
kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.
– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle
mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a
gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.
Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány
kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a
menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal
és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a
tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.
– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek
ojan nagyon a fizetség.
Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig
tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán
az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más
oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A
gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem
lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap
szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj
ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta
száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a
gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.
Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen,
mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az
öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár
apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán
kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy
most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a
béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a
kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre
ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman
koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben
megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s
most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István
hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az
asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.
– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.
Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá
vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s
kardos ember közeleg a kocsihoz.
– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja
mögvámolni? Nem eladók ezök.
– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.
– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt
oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.
Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani
akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.
Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol
megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely
bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember
gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.
Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.
– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a
levegőbe?
– Jaj, cselédöm – feleli az anyja – drága az nagyon.
– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem
éröd.
Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.
– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még
tengöri herkentyü is.
Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy
ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a
szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette
bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A
kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső
végén.
– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem
rövidebbet vöttél?
– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le
löhet ebbül vágni.
– Fölülről – veti oda István.
– Fölülről? Mér fölülről?
– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután
kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a
tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy
rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a
fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.
– Jobb a mienk odaki – szól az asszony.
– Nono – adja rá a helybenhagyó véleményt István.
A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni
való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a
gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor
körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a
csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a
komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös
számmal, aki hajt a szóra.
– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e
tánczolni?
Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már
sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,
akit kézen fogva vezet a sokaságban.
– Ugyan ne maradozz el mindig…
De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle
mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van
legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki
van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék
ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig
kimaradt.
– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik
vállát:
– Hát ha ez a kinyérkeresete…
A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy
nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen
odafordul, szóba kezd:
– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a
szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz
czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság
és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne
mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem
mindenki pofon…
Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:
– Üssön a ménkü.
Azt mondja a kiváncsi Énok:
– Aztán, apám, igazán óriás?
– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a
bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony
sátorból kilátszana a feje.
Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát,
vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor
következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig van
az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez
valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is
lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy
vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett
halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből
kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a
pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és
árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és
közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.
– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.
Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat
figyelemre méltatja ugyan, de megveti.
– Lessük: ki mit nyer – véli István.
Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony
osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos
szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt
támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt.
Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei
mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón
lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…
– Hogy hivnak, kis öcsém? – kiált rá az urféle.