Vizenjárók és kétkézi munkások - 03

a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó
nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon
kavicscsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent
vasut hoz már, a kalorinán legföljebb csak marhákat hajtanak egyik
faluból a másikba. Urrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet
eszik s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha,
olcsó marha. Ami hozni való van, mind ő hozza és kis pénzen hozza és kis
pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a
narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg
árulták három hatosért egy vékával, de ugy se igen vették.
Ma meg aki észszel élő ember, termett almából nem is hagy télire
(legfölebb karácsonyfáravalót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik
öt-hat krajczárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is
négy krajczár. A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat
csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…
… Ugyan azért van most is vizihajózás, de nem az, ami a régi. A kishajós
mestersége tünőben van és haldoklik, bár néhol élesztgetik, de már nem
bir a nagyhajóssal. Ámbátor ha birna is, a dolog vége mégis csak az,
hogy idő multán a nagy csuka megeszi a kis csukát.
*
Van ugyis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva,
pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol huzhatnának.
Például a part mocsaras, vagy agyagos, vagy meredek. Máshol ismét
szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a viznek, hogy az árral semmi
módon sem birnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a
mély viztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem
futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen
kinlódásokban. Ez nem kellemes és haragszanak a hajóslegények, mert most
nehéz munka kezdődik.
Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal
aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy lánczos vasmacskát a
csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig
két kézre fogja ám minden ember az evezőt és bármennyire fáradt is,
itten engedni nem szabad és megállni sem szabad a vasmacskával. Csak azt
vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor neki áll mind és
kilökik a ladikból. Lezuhan a vizbe a macska, az emberek pedig mennek
vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.
Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag,
derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani.
Ez a gugora. A fejin egy rud jár keresztül. Hogy a macskától hozott
kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat és
mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora s
amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A viz ellen való
tehervontatásnak régi furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább
érsz világból. Magamagát hajtja igy föl a hajó egész odáig, ahol a
macska el van vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell
ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik
vasmacskát. El is viszik, levetik és visszahozván a kötelét, most az
kerül a gugorára.
Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahuzó gépre vetik,
hogy felvonják a viz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen
belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek
és a macska fára szalad, de a gyerek eléri és le akarja venni onnan, a
macska oly erősen fogja a fát, hogy csak ugy lehet levenni onnan, ha
körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a
vizfenékbe és fölhuzásához nagy erő kivántatik, mert épen nem enged; van
eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe s ott marad a fenéken.
Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy és lassan,
ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni.
Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.
– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.
– Már miért? – kérdezi Szélpál.
– Hát, hogy köhög kend.
– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a
holt.
Ez igaz. Ennélfogva ujból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már
egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél
fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a
macska. A hajót egyszerre megkapja a viz sodra és viszi lefelé. De
tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály
arkangyal! benne feledték a gugorában a rudat.
– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetü, de
hiába. Nem bukott le Szélpál, mert épen köhögött. Ahogy megakadt az első
macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a suly alatt egyet a
gugora és nyakszirten csapta Szélpált a rud olykép, hogy a bakhoz esett,
onnan lefordult és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan
nem köhögött.
Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni
a gugora rudját s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez.
Kivülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé
ezentul nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most,
hogy ladikba teszik s a hallgatag vizen viszi egy hajóslegény hazafelé.
A többi nézi, mig el nem tünnek a kanyarodónál a füzesek alatt, azután
ujból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a
hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál) és mégis nehezebb.
Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis
családnál?
A viz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarudhoz nyulnak és hajtják
a gugorát szótlan. A messzi partról Stévó bebámul, kiabál is valamit, de
szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:
– Haó! héj!…
Egy idő mulva azt mondja a kormányos:
– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.


KÖDÖS PARTOK.
A töltés aljában még zöldek a füzfák, amik azért vannak ott, hogy árviz
alkalmával a mérges hullámoknak ellentálljanak s védjék igy a nagy
földfalat a rongálástól, mert ott a földfal mögött a róna, a maga
ezernyi életével. Zöldelnek még a becsületes jó füzfák. Derék növény ez;
minden esztendőben lebotolják, csak épen csonka törzse marad, ám ő nem
bánja. Ágaiból a szegénység köti a kosarat, halászlegény a kast s
bárhogy lebotolják is, ujra hajt. Pedig oly durván bánnak vele. Ha más
fának szedik le az ágait, azt mondja róla a szó: lenyirták, leszedték,
levesszőzték, csak a füzfáról mondják: lebotolták. Mintha hozzá nem
volna érdemes baltával, fürészszel nyulni; elég az is, ha valamely nagy
doronggal leverik az ágait. Hü, derék füzfa, ki meg vagy magadtól, bár
senki sem törődik veled, még most is, ködök és hajnali dér idején, zöld
leveleket mutogatsz. Szerényen ott a töltésoldalban. Van gyümölcsfa is,
amely nem ad annyi embernek kenyeret, mint te, elhagyatott. Hát még az
orvosság, ami belőled kikerül: a salicyl! Lásd, ennek a kis unokádnak
mily előkelő neve van. Kell is neki, mert az nagy urak között
forgolódik, azok szoktak rászorulva lenni. Azok meg csak nem ihatnak
füzfalevet. Füzfalé! – mily parasztos! Természetesen egészen más, önként
értetődő, ugy „magától folyik“, hogy egészen más a salicyl.
Azonban ne haragudjatok füzfák a töltésoldalban, mert különb furcsaságok
is megesnek. Savanya Mihály névvel sem lehetne senki követségi atasé
Szent-Péterváron. Hát csak nyugodjunk bele a dologba. Itt a télelő
hidege, az ártér füve már rozsdaveres s a nyáron át kiszáradt
iszaphomokot valami nedvesség köti egymáshoz. Valóságos föld szeretne
lenni, de csak tetejét teszi ilyenné az őszi idő. Most birja, a parti
földön ezen tájban már alig jár valaki. Mindjobban ritkulnak a hajóhuzó
lovak járásukkal. Ami hajófuvar még van, sietve végzik, már félnek a
jégtől és a fagytól, amely utjában megakasztja a hajót. S a hol késő
őszszel befagyott, onnan tavaszig elő nem jöhet. A gőzhajók sem igen
tudják, meddig haladnak még. Csak nap-nap az életük. Mihelyest a jég
megjelen, leóvakodnak a téli kikötőbe.
Ritkul hát már a parti járás. A part vándormadara, a halász is keveset
mutatkozik. Egyfából faragott csónakja csak itt-ott siklik a parti
sekélyben, orrában a bárkával, amibe majd a halat veti – ha fog.
Mélyeket merül a csónak fara alá a széles tiszai evedző, de csak
könnyedén, mintha nem is az hajtaná a ladikot. Ritka halász, aki
egymagában ülve szeretne evezni, talán nincs is közöttük ilyen egy sem.
Ha gondolják, hogy „lösz valami“, megpróbálják a vizet egy tanyavetésre.
De igen meggondolják, hogy hol próbálják, mert a laptárost neki
ereszteni, az öreg keritőhálót kivetni, meg ujból beszedni, nem kis
munka. Mégis hányszor történik, hogy fia-hal sem akad, vagy csak olyan,
hogy boszusan löki megint vissza a vizbe a halász.
– Eredj, akkor gyere elő, ha majd anyányi löszöl.
Mikor az öreghálót erre a munkára ladikba rendre fölszedi, laptárral,
apacscsal, farhámmal készségbe teszi s munkájára indul, az vezeti a vizi
embert is, ami a földmivelőt. Ő dolgát rendben végezi, elveti, mit
elvetni kell; munkáján lesz-e áldás, hoz-e kenyeret, vagy kenyérre
valót, az a föld fölött élő Igaztól függ, hogy feléje nyujtja-e segitő
jobb kezét.
Ha nyujtja: jól van, ha nem nyujtja: zugolódás nélkül haladnak odább,
máshol próbálni a szerencsét. Pedig az öreghálót tanyavetésre kivetni
nehéz, a pirittyhálót még nehezebb, de az ezeken a mostani szük vizeken
nem is igen járja. Kevés olyan hely van, ahol meg lehet állapodni, ahol
valamely tanyafélét is ütnek a parton, – ha mást nem is, némi alacsonyas
sátort ócska ponyvákból.
Inkább a kintvaló, náddal épült rendes halásztanyákat is hagyogatják már
el, aminők a Kistiszák partjain vannak felütve.
Hiába, jön a tél, a vizi ember munkája, bármily foglalatosságban legyen
is az, apránkint befagy.
Mit csinál télen a vizi ember, mikor jég alatt a folyó? A halász, a
hajós, a vizimolnár, a baggeros? Alig egyebet, mint a semmit. Télire
marad mindannyinak egy kis munka, de azt hamarosan elvégezi. Jár, forog
a hajós, a vizimolnár. Most készségében mindent megszemlél s amit tud
rajta, javit. Foldoz, hajót, ladikot, csákját javit s ami szerszám csak
az „első bas“ kamrájába van hányva, mind vizsgálat alá vétetik. Szakadt
köteleket összefonnak, két rossz evezőből csinálnak egyet, amelyik „még
majd elszolgál valameddig“.
A halász vizi munkája télen mindössze az állóbárkákra zsugorodik össze,
ott pedig a „mestör“ végezi a dolgot. Az árul. Más gond ott azután
nincsen, minthogy hol egyik, hol másik partra kell áthuzni a bárkát, a
szerint, hogy hol van több védelem az uszó jég ellen. Ha pedig befagy,
ott marad egy helyben tavaszig. Van azonban más dolog a háznál; a
szerszámjavitás. Annak a halászatnak, amit a nép üz, amely mint az
ősapáktól való foglalkozás maradt rá, ma is alig van olyan eszköze,
amelyet más iparos csinálna, vagy amelyet boltból venne. Kivéve hát a
kukázó macskát, az állóbárka lánczát s a köteleket. S a nádvágót, a régi
ősi nádvágót is czigány kalapálhatta valaha. De minden más, öreghálótól
a legkurtább tapogatóig, szapolytól a kuttyogatóig, minden otthon
készül; van ott mit foldozni, toldani, ami elszakadt, kötözni, vasalni,
ami a fáján meghasad a nyári időn át.
De hát idővel ennek is vége van. S a tél hosszú. A korcsmában sem lehet
egész nap ülni. A viziember a cziterához nyul ilyenkor s azon nótáz,
mert az a mesterség hangszere, kivételesen a vizimolnárságnál a duda. A
cziterájuk is egészen különleges, ép ugy nem hasonlit a steyer
„Zither“-hez, mint a hogy nem a bácskai tamburához, amelynek tök-czitera
a magyar neve. Cziterájuk két „tall“-ra jár, s maguk szokták késziteni a
téli unalomban. Általán a faragás, a bicskával való alkotni akarás
szokása a nép egyetlen más fajtájánál sincsen meg annyira, mint a
vizenjárónál. A földmives is átaluszsza a telet, még sincsen kedve
faragni. Emezek pedig, ha a czitera verésébe beleuntak, különféle
fadarabokat vesznek elő s apró hajókat faragnak belőle. Ladikot,
luntrát, burcsellát, tököshajót, de mindent olyan szépen és rendesen,
mintha valóságos volna. Ami a valóságos hajón szétszedhető, az az ő kis
hajójukon is szétjár. Domentátumos hajójukon lejár a libalábkormány, a
timonrud, a csárda ajtajai nyithatók, csukhatók, nyilnak elől a kettős
basok, lehajlik az őrfa, tekerni lehet a gugorát s fából faragnak rendes
huzógépet a vasmacskához. Nagyon pontos munkáju, szép dolgok ezek.
Készitése ott kezdődhetett, hogy parti korcsmák, amelyekbe vizenjáró
emberek szoktak járni, czégérül alkalmazták az ilyen hajókat. Ott
függött egy az ivó tetején, lánczokra akasztva, lobogó zászlóval, mert a
nemzeti szinü zászlórudat is ráfaragják oda, ahova illik; a domentátum
oldalába, a kormányorrtól jobb kézre, mint illik.
Olykor kerül belőlük eladásra egy-egy, de nem drágán. Volt nekem is egy,
tizennyolcz forintért vettem, ugyanannyiért át is engedtem a kamara
iparmuzeumának, mert oda kellett s épp akkor nem birtak készet találni.
Ugy tudom azonban, hogy a millenniumi kiállitáson egy halászlegénynek
ilyen szépen kifaragott hajóját százötven forintért vették meg.
Lám, ime ezekben az emberekben, anélkül, hogy valaha a Slöjdről
harangozni hallottak volna, bennük van a Slöjd, még pedig nem a maga
fakanál-faragó kurtaságában, hanem mint – ne tessék kinevetni érte –
iparmüvészet. Az iparmüvészetek hivatalos világa danolhat előre-hatra,
amit akar; mikor az egyszerü vizilegény faragása százötven forinton is
elkel egy nagy kiállitáson, az már nem semmi, az már valami. És nem is
nagyon sok utánjárás kellene hozzá, hogy ebből a téli unalomüzőből
jövedelmes tevékenység váljon. Kisebb és nagyobb formákban
levélpapirtartónak, szivarosszekrénynek annyira bizonyosan beválnának,
mint az obligát, mire sem való Alpenhütték, amiket ha jól megfog az
ember, azonnal három darabra válnak. És emez magyar is, szép is, nemzeti
is. Csak éppen fejleszteni és tanitani kellene kissé azokat, akik minden
tanitás nélkül, magamaguktól is idáig vitték.
Mert hej, a tél sovány idő. A tél a mivetlenség és kenyértelenség ideje.
Senki sem tudja jobban ezt, mint a nép. Az ő nyelvében a tél nem a
hideget jelenti, hanem azt az időt, amidőn nem lehet keresni. A
földmivelőmunkás a tavasz leggyönyörübb napjait is télnek nevezi. Azt az
időt, amidőn a tavaszi munka már elmult, a nyári még nem kezdődött meg s
nem lehet keresni.
Biz a tél szigoru. Viziember, halászlegény, hajósember ilyenkor még egy
munkába fogózhat a Tiszán, egy istenkisértő, veszedelmes foglalkozásba,
a lulázásba. Az nem utolsó mesterség. Akkor van rá szükség, ha a zajló
jég a vizen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni,
hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a viz
fölötte is, szabad alatta is, de utban áll a befagyott darab. Rossz az
mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a
fölseje pedig egyre nő, ahogy az uszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek
szoktak a beállás okai lenni és kora áradáskor veszedelmül
szolgálhatnak.
Nincs hát ennek más módja, mint elpusztitani onnan a jeget. Utnak
inditani valahogy, ahárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz az nem
sokat ért. A dynamit szakitott akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag
csibukszár belefért, de más látszatja nem igen volt. Csak visszatértek
aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni.
Mi ez? Nagy keményfa-ladikokba beleül tiz-tiz ember s föleveznek a jég
alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi
megfogja a ladik szélét s derekaformáig kihuzza a jégre. Akkor
megmarkolják, fölemelik s teljes erővel megint lecsapják, mig csak
alattuk a jég be nem szakadt.
Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csolnakba, már annak, aki
ott nem akar veszni a jég között. És igy folytatják a munkát, amely ha
lassu is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a
leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét s bele nem
löki magát, az ott veszett.
Uszni pedig nem igen tud egy sem. Suszter is arról nevezetes, hogy
rongyos a czipője, ócska ruhában jár a szabó: hát hogy tudna a vizenjáró
uszni? Biz azt meg nem tanulja, vagy ha igen, akkor is csak a kutyától,
de nem a békától. Ugy kapálódzik a vizben, mint az eb szokott, de az nem
sokat ér, ruhástól, csizmástól annak a tudománya mellett bizony csak
belehal abba a vizbe, amelyből még élt, kenyerét kereste.
És mégis csak ott van a lulázásnál valamennyi s játszik a halállal.
Haj-haj, barátim, a kenyér…
Mikor azután a jeget letörték végkép és szabad a Tisza, csónakját a
vizbe betolja a halász. Pipára gyujt, a keczét kiveti, az evedzőt a
cziklonyba behuzza s állva, egyfelől fogja a kecze kötelit, másfelől az
evező nyelét, lassan ziklant arra lefelé, „viz alá“…


FÖL IS HAJÓZUNK, LE IS HAJÓZUNK.
A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok
alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják
fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, igy nagy szelet
fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát
mást, mint hogy kiköt és hever addig, amig a szél mérge alább hagy.
A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a
kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz,
kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a
csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott
tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak
némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s
visszajövén, czitoraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a
czitorához ne tudna, ritka hajó, amelyen czitora ne volna. A nótákat
tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat busan zengi a rézhur:
Csináltatsz-e rúzsám diófa koporsót?
Csináltatok, csináltatok márványkű koporsót.
Mögüsmersz-e engöm három lejány előtt?
Mögüsmerlek, mögüsmerlek egész világ előtt…
Ép ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban,
mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett,
bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert
nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember,
asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképen-formán büszke is:
hozzá át amugy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv,
nem szólt a czitora, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan
üldögéltek s foglalkozásképen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.
A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor utban álltak,
tett történt a hajón. Egy legény, amint haladtak és csáklyázott a part
felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A
kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról
leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A
legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a
Thököliek, de némely része mégis varga – a csáklyát előbb ugy emelte,
hogy beleüti Vetró Barna Pálba, de ezután meggondolta magát és nem
tette.
Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze,
hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak
letette a csáklyát. De amugy arczában elborul és azt mondta a
kormányosnak:
– Ha partot érünk, lemögyök a hajórul.
Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement
emberrel ugy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat
törődött vele: egy emberrel mindig elbir.
Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt
nem lehetett parthoz-érésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából
macskázták le. Igy a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a
basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszürt a bas oldalán, ez
volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami
Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy
ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál
is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a
kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést
nincs, aki türje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt
s forditani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé
fordul.
A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak utba, ugy
gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta,
hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a
hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs
udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, igy bedobják a vizbe a hajó
orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a viz odáig viszi
a tyukot, kiemelik.
Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos
kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a
vizből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vizben a tyuk nem szeret
soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett
egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vizbe. Belezuhant s még
sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.
– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen
előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony
az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az utjukban – bizony
későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vizba Thököli Mihály.
Megy lefelé a gyerek után.
A kormánytól nem messze megáll a vizben és nézdegél, hol veti föl a viz?
Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test ujra elmerült,
emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki
nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még
a viz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek épen szájon rugta s
igy elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part
felé tartott vele.
Part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a limány.
Ahol a viz örvényes és kavarog. Aki uszik, nem látja meg, de a hajó
magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar
keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:
– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!
Elfutotta a düh ott a vizben Thököli Mihályt s hirtelen az eszébe
ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: ne ugass! – de nem tette, nem
szólt. Kiért a partra, a gyermeket megrázta kissé a lábainál fogva, mint
már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte
azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A
kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába száritkozni,
mert ott tüz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek
hogy van, azontul a hivásra nem felelt semmit, csak épen a megállott,
vizes zsebóráját mutatván a tenyerén a kormányos elé, mondta:
– A reperálást kend fizeti.
Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is
történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahova
kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor
szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az utért járó
fizetést elkérjék. Mihály is igy tett, előbb azonban minden czókmókját
összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a
hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.
– Lemék a hajórul – szólt be kurtán – viszöm a holmimat. Mög löhet
nézni, hogy van-e közte olyan, a mi nem az enyim.
Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.
– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?
Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak
nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő
gyermeke sorsát. A gyermek pedig simult anyjához; a gyermek, ha észszel
föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.
Azt mondta Mihály:
– Mondtam, hogy lemék, hát lemék. Mög löhet nézni a holmit.
Vetró Barna rekedten beszélt:
– Hát ne mönj el, hát már csakugyan ne mönj el. Ha éppen olyan nagy
bajod, hogy hozzád nyultam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik
tizenkilencz, a másik egy hiján husz. De ne mönj el, mert minek mönnél
el, mikor mondom, hogy ne mönj el.
Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak
nyakassága között lévén, elfakadt sirva:
– Mihály, ha istent ismer kend…
Sirván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit
átkarolta:
– Ne mönnyék kend el, Mihály bácsi, ne mönnyék kend el. Ha kend elmén,
ki huz ki engöm másszor a vizbül?
És Vetró Barna szólt:
– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.
De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szijánál fogva a válláról
leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.


PARTI HELY.
A vizparton van a kis ház, félig eltemetve és rozogán, ennek ellenében
azonban haragos zöld szinüre festették kivül, a padok is zöldek bent a
korcsmaszobában, azonkép az asztalok is, de már megfehérültek, mert az
emberi könyökök apránkint ledörzsölik róluk a festéket. Benne egy idős
ember korcsmáros, ki is házisapkát viselvén a fején, ez vendégeitől való
különvalóságát mutatja. Továbbá papucsban éli világát s ugy lehet, pár
esztendeje nem volt kint a házból. Ha vendége nincs, az ajtóban áll és
hosszu szárból pipázva nézi a folyót, melyen hajók mennek és jönnek s
tudja mindenikről, hogy honnan jön és hova megy, mit visz, ki a
kormányos, bár ezt senkinek el nem mondja, mert nem beszédes. A
vendégtől sem kérdi, hogy mi tetszik, ha valamit akar, majd megmondja,
ha pedig nem mondja, ott ülhet itéletnapig, fizetvén természetesen
minden éjjeli ülésért három krajczárt.
Igy van az öreg ember az alacsony házban, bár valaha ő is volt fiatal és
a ház sem ennyire alacsony. Mint falán a czimer mutatja, nemesi kuria
volt valaha ezen épület, falun lakó földbirtokos ur városi tartózkodási
helye. Régi házak sorsa azonban, hogy elsülyedjenek, a föld körülöttük
egyre magasodik, minden évben elvesz a falból vagy féltéglányit, a régi
nemes ur, ha álmaiból fölkelne, ma már rá sem ismerne a helyre, ahol
élt.
Czégér nincsen kivül, mert fölösleges. Az, aki a helyet ismeri, ugyis
ide talál, aki pedig nem ismeri, jobb is, ha nem jön. Semmiféle szükség
uj ismeretségre nincsen, aki van is, sok. Igy délelőtt néha oly tömegben
jelennek meg a tulsóparti ráczok, hogy sokaságukkal kellemetlenséget
okoznak s még kellemetlenebb, mikor annyi bort isznak meg, hogy nem
elég, ami fönt van s a pinczébe kell érte menni. Az ördög vigye el a
torkukat. Vagy hát jó: ne kivánjunk senkinek rosszat, ne vigye el az
ördög a torkukat, de hát hogy nem tudnak másfelé menni? Pedig nem is
kedvelik őket. Jön be valami téliesen öltözött magyar s ahogy helyet
keresvén magának, forgolódna, a subaszárnynyal megsöpri az asztalt.
– Föl ne lökje már kend a boromat – inti egy másik.
– Dehogy – mondja amaz, áttekintvén a tulsó asztalhoz, ahol Stévóék
ülnek – inkább a rácz torony düljön össze…
Szerencsére nem igen értik egymás beszédét, továbbá a szerbek el vannak
foglalva az itallal is nagyon, miután sietni kell. Délre még otthon
akarnak lenni a faluban és igy aránylag rövid idő alatt kell végezni a
borral. No végeznek is. Hamar pirosra válik barna arczuk (nagyon szép
fejü emberek vannak közöttük) és ugyancsak lármáznak, egyszerre
beszélvén valamennyi. Mig végül elmennek és dülöngélve hajtják lovaikat
a falu felé.
Délben más a parti korcsma. Akkor hajósok jönnek és parti munkások és az
ital fogyása kevesebb. Ezektől már nem telik annyi, mint a falusi
gazdáktól. Ez egy héten csak egyszer jön, hát jobban költhet, mint a
hajós. Már ezek csak ugy kétdecziznek, de némely rész pálinkát iszik.
Igy a baggerosok, akik a kotrókon járnak, tavasztól őszig a viz közepén
vannak s csak néha vetődnek partra. Valamely dolog bevégzésével pedig a
munkások jönnek. Ha telehordtak buzával egy hajót, vagy kitalicskázták
egy luntrából teljesen a homokot, a pénzen itt osztozkodnak. A pénz a
kaparásnál van, aki köztük a főember, az számol a gazdával és veszekedik