Vizenjárók és kétkézi munkások - 05

Total number of words is 4477
Total number of unique words is 2014
30.6 of words are in the 2000 most common words
41.7 of words are in the 5000 most common words
47.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három
kőből tüzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a
viz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott
lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a
habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmerité.
Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával
a kövek között. Szigoru arczu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna
a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.
– No, – mondom – adjon Isten.
– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt huzva,
igen bizodalmasan integetett ki.
– Hát mire végzi?
– Ehun e, – mondta megint – nézze. Majd főzök.
Letette a bögrét a tüzhelyre, vigyázva igen, hogy valamikép oldalt ne
forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét,
bocskorait kinyujtva. Akkor az iszákba nyult. Sok minden volt ebben a
nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy
három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta
most már. A bicskának szokása, hogy elbujik, de csak előkerül, ha kutat
utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le
ne nyessen róla a héjával. Amit letisztitott, ketté vágta, a darabjait
megint csak kettőbe s igy a bögre vizébe dobta. Igy járt a többi is,
amely után ujból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyult, hogy
szinte a válláig elveszett a karja benne.
– No, – szólt csendesen – gyüssz vagy nem gyüssz?
Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztitásával
már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a
bicska lapjával nyomta széjjel.
– Ereggy a többi után.
Az is a vizbe került, amely már főlni kezdett.
– Hallja, – szólt megint az ember – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több
a világon, akibe igy mögforrjon a viz…
Tévedne, aki azt hinné, hogy zsir nem tartózkodott az iszákban. De
bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert
czinkalán is. A zsir fehér ruhában volt, azon belül pedig egy
bádogedényben. Ez a boldog világban itcze vagy messző lehetett. A
kanállal mért a zsirból, a szürből pedig skatulyát szedett elő, amelyben
füszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a
bögrébe a zsirral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el
nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van
az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között.
Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől
érje a láng.
– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat – hogy
mögfől.
– Gondolom, várja is már.
– No – felelte rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még
nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.
Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele,
főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy
kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen s
ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.
– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja – mondta.
– Aztán ölég lösz ez röggelinek?
– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre igy is nagyocska az
iszákba… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsir, három krumpli,
egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?
Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten,
elgondolkozva tekintett szét a vizen.
– Az ám – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat.
Bugyborékot vetett a bögrében a viz s habos teteje ki is futott. A
burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már
most elemelte a tüzről. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a
melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a
jó meleg étel. A két térde közé szoritotta s ujból benyult az iszákba
kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a
csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan
kezdett enni s fujta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a
levegőben a paprikás hagyma és a zsiros burgonya szaga.
– Izlik, látom.
– Hát igön – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott
egyet a vállán. – Neköm jó. Az urféle nem öszi az ijet. Gezemiczével él.
Van benne valami, magad magadnak főző szegény bocskoros ember.
Tatárszósz és majonész kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te
főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat erre valakit. Ez a
valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok,
akik ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a
hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas,
akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan
lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó
távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az
étel szagával.
– Hát te csipisz – szólt rá az ember – mit bámulsz?
A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a viz felé
fordult. Lassan lépett egy-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.
A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember
belenézett, azután megmeritvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte.
Azután a gyerek után kiáltott:
– Te.
Hirtelen visszafordult a fiu.
– Gyere no – intett neki, nyujtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de
sebössen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…
A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a
kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve
pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros
kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot.
Annak felét magának törte, a másikat nyujtotta ismét a partigyerek felé.
– No – kinálta békülékenyen. – Ne.


A RÉGI VIZ.
Mostanában nem rossz idők járnak igy a halászokra, mert arányosan
pusztul le a Tisza vizéről a jég és leginkább csak a Maros felől uszó
szotyék az, ami a ladikján háborgatja a vizenjáró embert. Bár, ki okos,
az uszó jég ellen mindig ki tud térni. Pár evezőcsapással több vagy
kevesebb, nem számit a pénzkereső életben. A széles tiszai evező,
amiknek a levélformáit még a Volga vidékéről hozták a halászó régi
magyarok, vidáman merül a vizbe, bekerül egészen a csónak feneke alá és
ha erős két kar tartja, olykép fordul utasitása nyomán a ladik, hogy
minden uszó jegeket elkerül. Persze ehhez is tudomány kivántatik. A
teória két sorban elmondja a vizenjárás titkát: amerre irányitod a
kormány evező tollát, arra felé fordul orrával az edény. Csakhogy hát
persze ez sem ugy van mindig és egészen más az, aki morotván jár vizi
edénynyel, mint aki folyón áll a vizi tömegek esésének ellent. Valami
jó, rendes halász által karszügyön fogatni nem alkalmas mulatság ám;
bárki mit beszél. Jó nagy izmok vannak a karjaikban, olyanok, hogy azok
már igazán be illenének hajókötélnek. Persze, a minkfajta ember csak az
innenső oldalról, a kővel kirakott partról, – mit a magyar nyelv
fokozottabb tiszteletére rakpartnak neveztek el – csak innen nézi, hogy
a tulsó part csekély vizén miként vonja a fenékhálót a halász. Már biz
innét, az innenső partról a mesterség folytatása végett mind
eltakarodtak. Álló bárkáik ugyan itten vannak legjavarészben, de az már
a mesterség üzleti részéhez tartozik, itten csak árulják, amit más
részen fognak. Mert bármint keressük a dolgot, szép ez a köves part, már
csak igy fölülről nézve, de abban hal nem lakik, helyét nem szereti. Más
vidékről ideérkezett hajós, mig hajója dángubál, maga meguntában a kőfal
mellett is megpróbálja kivetegetni a pöndölhálót, de bizony abba hal nem
igen szokott akadozni, mert a hal másfelé tartózkodik. A halász ezen a
részen nem is keresi, tanyavetéseik mindig csak a tulsó oldalon
történnek s az innenső partról bámulva nézi munkájukat a dologhoz nem
értő, hogy mi lehet az a sok apró fakarika a vizen s mi lehet annak a
kötélnek a végén, amit oly nehezen huz az egész bokor népe. Ha keczével
dolgozik a ladikban egyenkint, vagy ha alkonyat felé a csendes vizen
kutytyogat, akkor sem kerül erre az oldalra, csak amarra tart, a lapos
ártér felé, ahol még csönd van, sekély viz és porond.
Azonban azért nem lehet mondani, hogy az állóbárkáknak valami rossz
módja volna ideát a kőpart mellett. A közönség még a régi, haldus
világból hozzászokott a halételhez, a szájában maradt az ize és még
egészen közrendü polgárcsaládoknál is hagyomány, hogy minden héten
legalább egyszer hal vétessék, leginkább pénteken, de módosabb helyen
hetenkint kétszer vesznek halat, szerdán és pénteken. „Egy vétel hal“
már magában véve háromszorra való halételt jelent, egy része délre jut
paprikásnak főzve, más részét vacsorára sütik meg, mig a paprikásból
maradt törek és halcsörmelék másnap délben kerül az asztalra kocsonya
gyanánt. A régi világban pedig napi eledel volt, mert könnyen jutottak
hozzá. Pár század előttről mondja a fenmaradt irás, hogy nem tudtak
lóitató vödröt ugy megmeriteni a Tiszából, hogy abban a viz között hal
ne találkozott volna. No, a régi riportereknek alighanem szintén volt
egy kis lelkük arra, hogy itt-ott megszaladjon a toll a kezükben. De
azért az igazságtól csak nem jár messze az a mondás, mert még az adók
bizonyos részét is halban fizette a város. Régen volt, de azért a távol
tanyákon, homokokon a pusztalakó, aki messzi a Tiszától él s a rétek,
haljárta semlyékek elmulván, halhoz már sehogysem jut, mégis csak eszik
„halat“. Miként? A krumpli-paprikást meg tudja főzni ugy, hogy annak
tökéletesen halpaprikás ize van. De azt csakugyan ugy meg tudja főzni,
hogy bárki megeszi halpaprikás gyanánt. S nehogy valakinek eszébe jusson
az én tollamat is megszalajtással vádolni, mindjárt meg is nevezek egy
ilyen, krumpliból halat főző embert Dékány István személyében, aki a
szatymazi kapitányságon öreggazda a szatymazi Zsótér Dezső tanyáján.
Hogy hol tanulta ezt a titkot Dékány Pista? Bizonyosan az apjától, mert
ő maga sohasem volt vizenjáró vagy vizről élő. Az apja meg éppen az én
apámnál volt öreggazda, a Pista is a mi tanyánkon született, az a hely
pedig följebb van a pusztában és még messzebb a Tiszától, Csöngöle
alatt.
De ugy lehet, valaha régen azokra a tájakra is kijárt a viz és ment vele
az ívó hal és odaszolgáltatta magát, növendék fiait étel gyanánt a
pusztafiaknak. Viz, föld, levegő mind abban törekedett még akkor, hogy
kéretlenül adja az élelmet. Nem kell messze mennünk; még az én
gyerekkoromban itt a város alatt tele volt a Tisza rákkal, mig ma
aranyért sem találni benne ezen a tájon. De gondolom, más tájon sem,
mert tudom, hogy aki rákot ehetnék, Vasmegyéből hozat magának egy
kosárral. Itt a nagy árviz óta kiveszett valamennyi. Mig annak előtte
annyi volt, hogy aki egy kis rákcsipéstől nem féltette az ujjait, puszta
kézzel foghatta. A gyerek végig hasalt a tutajok szélső gerendáin,
fölgyürte a karján az inget s a vizben a gerendák alá tapogatózott a
kezével. Ott mindig talált rákot, előhuzta, játszott vele egy darabig,
aztán megint a vizbe dobta, mert ugyszólván alig volt értéke.
A régi szegedi vár omladékos, mohos falai beszolgáltak a Tisza vizébe és
csak nagy nyári apadások alkalmával látszott meg igazán, hogy mennyire
bent vannak ezek a romok a mederben. Alighanem azok a nagy omladékok
voltak az egész nagy rákcsalád lakásai és nagyon tele lehetett velük a
parti fenék, mert szokott gyermekmulatságaink közé tartozott, hogy
játékból halásztuk. Nyári vakáczión át lehetőleg reggeltől estig a
vizben laktunk, de reggel csak kilencz órakor nyilt meg a gyermeknépség
számára a fürdőház, addig az asszonyok lubiczkoltak. De azért nyolcz
órakor ott voltunk már a fürdőház hidján és folyt a rákászás. Hazulról
hozta az ember hozzá a brácsát. (Ez volt a fogóeszköz. Otthon az udvar
valamelyik sarkában, az egymásra hányt ócskavas között talált az „ember“
valamely kisebb hordóabroncsot, azt a czukorsüvegről maradt madzaggal
hálóra befonta és három tartózsineget kötött rá olykép, mint az a
sárkánynál szokás. Ez is elmulik már, mert nagyon sok a telefondrót.) A
brácsa hálója közepére nagy parti szitakötőt kötött azután az „ember“
vagy dongólegyet, vagy döglött durbincsot, amely száz számra hevert
azidőben a parton, vagy békát; de ez utóbbi nem volt akkor olyan sürün,
mint most. Tavaszi időben mostanában oly sok a kőparton a béka, hogy
alig lehet tőlük menni. S mind halad a viztől fölfelé, a
pénzügyigazgatósági palota felé. Mi az ördögöt akarnak ezek a komoly
pénzügyi igazgatósággal?
Az ám. A brácsa aztán a madzagon leereszkedett a fürdőházi hidról s nem
telt bele sok idő, már ujból föl lehetett huzni. Volt rajta rák, olykor
sok. Voltak köztük terhes nagy állatok, olyan szinüek, mint a kék agyag;
ezeket az óriásokat akkor vasrák néven tisztelték. Ma pedig sehogy sem
tisztelik, mert nincsen belőlük az egész vizen végtől-végig egy szikra
sem. Mondják ugyan, hogy föl Szolnok felé még sok a rák s találtatódna
az alsó részen is, azonban ezek mind csak olyan „messziről gyütt“
beszédek.
Még egy más ilyen kiveszett állat is van. Van, de csak igy az
emlékezetben, mert amugy csak volt, legalább ezen a tájon csak volt.
Valami kagylós állat volt az, kagylója száz számra hevert a parton,
akadtak köztük tenyérnyi nagyságuak s békateknőnek neveztettek. Az azon
időbeli gyerek, mikor elérte azt a diákkort, amikor mindenki szeret
festegetni, nem vásárolta dolgához azokat a kis porczellán tányérokat,
mik most használatban vannak. Kiment a vizpartra, kagylókat szedett
össze és abban keverte aztán a festéket. Még a könyves boltokban is
árulták az olcsó gyerekfestékek mellé. Ma meg nyoma sincsen, én legalább
gyerekkorom óta nem láttam.
Igy elmulnak némely dolgok, hogy ujjak keletkezzenek helyükbe s
némelyikről igazán csak akkor lehet észrevenni, hogy volt, mikor már
nincs.
Járva egy koros emberrel a partot, utközben két karót találunk. A két
karón egy madzag, azon szárad néhány kettéhasitott hal, a belső részével
kifelé.
– Nézd öcsém – mutat rá – mi maradt meg a zsidó-utczából. Csak ez a két
karó, meg ez az egyszál madzag.
Valaha a „zsidó-utcza“ nagy területen feküdt; azt a madzagból és karóból
csinált keritést nevezték igy, amelyen a hasitott hal száradt. Ennek
sincs valami tulságos nagy ideje, még belül van az emberöltőn,
mikor az ipam apja a száritott hallal nagy üzleteket folytatott.
Hasitó tanyái voltak különfelé, a holt Tiszákban, a kis Tiszákban, a
Ferencz-csatornánál is és küldözgette szerteszéjjel a déli részekbe a
bálokba kötött száritott halat. Egy bálban volt huszonöt font, szépen
rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve
gyékénykötéssel.
Kedves eledele volt az oláh köznépnek és a horvátok is nagyon szerették.
Ha az oláhnak pár napi dolga akadt valahol fönt a hegyeiben, az erdőben,
néhány száritott keszeget vetett a tarisznyába s azon, meg a
malájkenyéren gond nélkül el volt pár napig. Kétféle módon csinálták, ha
füstölték, akkor szárazon ették, továbbá meleg étel gyanánt. Csináltak
belőle savanyu ételt, meg paszurral is, mint ahogy most a babba szokás
főzni a disznóaprólékot és szalonnabőrt. Abálták is; a forró vizben a
száradt hal felső része lehámlott, nem is kellett tisztogatni. Ennek az
ételnek „sóshal“ volt a neve, de a magyar igy sem igen ette, legföllebb
ha vasrostélyban néha parázson sütöttek belőle egy-egy darabot.
Ellenben, különösen a bőjtök idején, igen kapós volt a más népeknél és
szállitották nekik Aradra, Temesvárra, de még el egészen Zágrábba is. E
helyen a száritott halnak rendes vásárja volt és jól is keltek a bálok,
csak azok rendjén nem volt szabad téveszteni a küldés alkalmával. Mert
hiába küldött volna valaki Aradra potykát, Temesvárra keszeget, az ugy
sem kelt volna el. Mivel az aradi oláhság csak a keszeget kereste, a
temesvári piaczon csak a potyka kelt el, a legmesszebb eső gyomrokba a
csuka és a süllő jutott, ezeknek Zágráb volt a piaczuk.
Ugy olvasom, másutt, a felső Dunán, még ma is állna ez a halhasitás, még
meg volna helylyel-közzel a zsidó-utcza a valódi formájában is és hogy a
folyó partján van a halhasitó tanya. Lehet, arrafelé más világ van, de
itt az Alföldön a folyóvizeknek nem volt közük a száritott halhoz. A
folyóban fogott halnak, a nagy fogyasztás folytán, mindig akadt elevenen
is gazdája, ezt nem kellett ketté hasogatni és száritgatni a napon. Itt
a zsidó-utcza madzagaira csak a tavihal és a kiöntések halai kerültek.
Azok, amelyeknek tószaga vagy sárszaga volt s amiket a pompás tiszai
halban duskálkodható szegedi magyar a bográcsába semmi árért nem vetett
volna. (De beveti ma, mert a palicsi hináros tavat is ide halászszák.)
A száritott hal elmulása is – már csak ugy mondom, ahogy hallottam – ez
okon következik be. Mert elmultak a régi nagy vizjárások, mikor a Tisza
áradt, vize négy-öt mértföldre ellegelt és hónapokon át kint állt. E
vizek aljában voltak a hasitó-tanyák. Annak a táján elkeritették a vizet
s üzni kezdték azután a kerités felé a halat. Ott tömegesen megszorult,
a potyka hányta-vetette magát ki a viz fölé, mi okból ladikok voltak
állitva a kerités mellé, hogy vetődésében mindjárt azokba esett. Ezek
kerültek azután hasogatásra, de a Szintiszából valók sohasem. És ez a
munka nem is állott máskor, csak éppen aratás után való időben, amikor a
bő halhoz akadt ember is bőven.
Elmult. Mi maradt meg belőle? Az emlékezet. Továbbá az öregek szájában
még benne van most is az ize. Mert igaz ugyan, hogy a hasitott halat nem
ette a magyar, de szopta a magyar halászgyerek. A száraz csuka szironyát
kitépdesték a bálokból és mulatság gyanánt szopták. Nagyon jó sós izü
volt, mind kiette a szájuk szélét…


KÉTKÉZI MUNKÁSOK.
Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt,
mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor
mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha
ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint,
azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl
a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a
legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni.
Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és
a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más
napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják,
hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják
a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba
szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét,
vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el
tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor
kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a
talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet.
Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap
alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán
állanak hatalmas csomóban az izmok.
Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és
nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“
között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll
télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul is, más
munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő
zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell,
mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is
keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy
semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el
kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz
követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e,
vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is
kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen
már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután
beteritik földdel, hogy abban érjen.
Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A
béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti
a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s
nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely
oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a
kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda
átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy
sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a
czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az
ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a
libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal,
bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a
tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha
lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná
őket, pedig ők tolják.
Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó
nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a
pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át,
olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az
élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban
főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint
a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és
számol.
Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét
végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök
nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb
föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy
csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma
földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s
annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet
kubik szerint.
A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig
csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább
össze szokott vágni a két számadás.
A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis
fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet
épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely
akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is
kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a
bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel,
hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve
van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a
csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy
keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg
kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy
mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb
tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban
részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó
földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van
csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy
jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a
földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az
élét más helyre is bele tudná vágni.
Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák.
Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok
elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak
az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor
nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova
vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a
gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján
végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.
Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy
valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a
rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja
nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a
töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák
közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy
áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról
valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy
kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha
a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik,
lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás
vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi
világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák
és vizibuvár vöcskök laknak.
Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban
kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig
volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak
elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér
s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák
koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt
helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé
épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó
föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van
megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan
temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok,
közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet.
Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak,
erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa
a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a
töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével
kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye
üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem
kérdezték, hogy kié.
Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság
is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de
az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi
munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva
több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a
szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra
készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az
éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s
munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki
tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a
dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa,
mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért
teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék
s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?
A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül,
de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:
– Huja!
A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a
talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És
sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény,
rekedt szavak:
– Huja!
– Huja!
A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó,
amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a
töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már
nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Vizenjárók és kétkézi munkások - 06
  • Parts
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 01
    Total number of words is 4335
    Total number of unique words is 1887
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 02
    Total number of words is 4400
    Total number of unique words is 1875
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 03
    Total number of words is 4438
    Total number of unique words is 1963
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 04
    Total number of words is 4371
    Total number of unique words is 1997
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 05
    Total number of words is 4477
    Total number of unique words is 2014
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 06
    Total number of words is 4311
    Total number of unique words is 1903
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 07
    Total number of words is 4357
    Total number of unique words is 1877
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 08
    Total number of words is 4343
    Total number of unique words is 1963
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 09
    Total number of words is 4370
    Total number of unique words is 2017
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 10
    Total number of words is 4423
    Total number of unique words is 1972
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 11
    Total number of words is 4377
    Total number of unique words is 2000
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 12
    Total number of words is 4204
    Total number of unique words is 1807
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.