Vizenjárók és kétkézi munkások - 12

ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem
látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos
embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és
elmondta otthon, hogy vele mi történt.
A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már
amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az
esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a
szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az
embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is
számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie
szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia
azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány
azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.
Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem
az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból
kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint a
templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri
száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja,
ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.
Vak koldusleánynak a templomoldalban a földi szerelemből ennyi is elég.


CSŐSZHALÁL.
Az idő estére hajlott és szél kezdett járni a kukoriczában. A csősz
fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött s
mert semmi ujat nem látott, lejött, hogy megfőzi a vacsorát. Az ágas
karót a homokba szurta (jó föld az nagyon: enged az embernek) s a lapos
bográcsot ráakasztotta. Kukoriczahéjjal meggyujtotta a töreket alatta s
bement a gunyhóba szalonnáért. Azt apránkint hasogatni kezdte bicskával
s minden darabot külön megnézett, mielőtt az edénybe vetné. A meleg
bográcsban a szalonna azonnal beszélgetni kezdett, perczegett és adni
kezdte sárga oldalaiból a zsirt kifelé. A csősz megint a gunyhóba bujt,
zacskót hozott elő s abba belenyult. Jó mélyen kellett belejárni, ami
azt mutatja, hogy fogytán az étel. Igy nem is huzott elő belőle többet,
csak egy marék tarhonyát, amit a szalonnára vetett. Azután paprikát is
szórt közé, mert ettől van a szalonnás tarhonyának minden jósága. Az
étel készült, a tarhonya barnult s a homokos uton, a kukoriczák között
lassan haladni kezdett a szaga. A csősz itt-ott vizet töltögetett hozzá
a kis korsóból.
Mindez nem ment gyorsan, mert a csősz már öreg ember. A fiatalok egyéb
dolgokat végeznek, ahova erő kell és több fizetés jár érte, mig az
elaggottak ilyenfajta foglalatosságokban vannak. Járnak és kelnek a
földek között s gondjaikra kukoriczák, dinnyék, babok s szép sárgavirágu
napraforgók vannak bizva, amelyeket őriznek és azokat mindentől
védelmezik. Öreg ember az ilyesmivel elszórakozik s ha még birja
valahogy a puskát, vadat is lő. Nappal leginkább a gunyhója körül
ténfereg, farigcsál valamit s néha fölmegy a karóra, ahonnan meg lehet
látni, hogy rendben van-e minden. Alszik is továbbá. Éjjel pedig kerül,
ami fölötte kellemes olyan embernek, aki amugy sem tud sokat aludni,
hanem inkább sétál a harmaton. Ilyenkor a csősz pipázik és holdvilágos
éjjeleken elmulatozik a kutyán, ha az valamely sündisznóval harczban
áll.
A kutya ezuttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz
maga mozog a gunyhó körül. Néha bemegy, kanalat kell kihozni. Hamar
rátalál, mert a gunyhóban nincs egyéb, mint egy suba, egy szür, egy kis
láda. Több nem is férne bele, mert az épület tavalyi kukoriczaszárból
van összerakva s oldalain a foltozások azon száraz paréjból valók, amit
a termőföldből szokás kikapálni. Jó az azért annak, aki szereti az
efajta életet s csak ugy el van benne, mint a király a maga várában,
ahol egy egész regement katona folyton folyvást nem csinál egyebet, csak
a vert aranyból való szárnyas ajtókat puczolja… A csősznek hirtelen
eszébe ötlött valami és ismét gyorsan bebujt, hogy el ne késsen a sóval.
Lám, ez a feledékenység.
Jó távolosan kocsi zörgött s kis vártatva elhaladt az uton a gunyhó
előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával és köszöntötték az
öreget.
– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. –
Tele van a határ a szagával.
Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira.
– Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkinállak.
– Jaj, jaj – neveti a fiatal asszony – nem löhet ám, János bácsi.
Besugná ez a legény az uramnak.
Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, ugy lehet,
talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a
fordulónál még visszakiált a Sebők:
– Mit izen kend a fiának?
– Arra möntök?
– Hát.
Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből és a kocsihoz
viszi.
– Ezt e – mondja – ha odaadnátok, hogy kűdi a Marczi gyeröknek az
öregapja. Hogy a fele az üvé, fele a Jancsié.
– Jól van – felel a legény – majd leadódik a kocsirul.
Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Meg is kavarja
azonnal, mert bár pörkölődni kell annak, de nem ugy, hogy egyik szem
jobban, másik kevésbé. Hanem csak ugy arányosan. Kóstolja. Még egy kevés
viz kell hozzá, hogy azt elfőjje, azután a zsiron piruljon. Lehajol a
korsóért, de hirtelen megtántorodik.
– No – morogja – no…
Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi.
Csak ugy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit
megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra
vet, hogy hüvös már az este és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja
az ágast és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tüztől.
Leveszi róla s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte
éleszti. No csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd
a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás ugy, hogy a
gunyhó oldalához esik. (Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy
van megcsinálva.)
– Ejnye, hejnye – gondolja a csősz – mi ez no?
A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé s le is tenné,
de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az
eszejárása is mintha megállna. Né, én uram és én istenem. Miféle dolgok
ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós és utána
az Ur Angyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát és mindenféle
erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdithatná. Kissé emelheti is a
jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács
pedig a lábára fordul és süti a czombját anélkül, hogy tehetne róla. Mi
ez, mi ez? A homlokáról viz kezd peregni; a szemei elé nagy fekete állat
áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra
megérkezett. Szólni akar neki, hogy: Kerekesék kutyája (mert tényleg
Kerekeséké volt valamikor, mig hozzá nem szegődött), Kerekesék kutyája,
eregy, légy hiradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan,
ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal sem tehetős. Kerekesék kutyája
elmenne, sebesen a kukoriczák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz
és az unokákhoz és hirt adna. Jó kutyának szokása ez.
De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár
sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak
leült a két lábára és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait
nemcsak étel után, hanem étel előtt is meg szokta mosni és már csak
ebben is különbözik az emberektől.
Kissé fölnyilnak a csősz szeméről a hályogok és ahogy a kutyát igy
látja, a szivét belepi a szomoruság.
– Te vagy itt velem egyedül és lám, még te sem sajnálsz.
Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy
könycsepp, rug előbb a jobb lábával, rug aztán a bal lábával, a tarhonya
kifordul a földre. Most történt a halála.
Kerekesék kutyája ez utolsó dolgokat kissé aggódva nézi. Félre forditja
fejét s az egyik fülét hegyesre emeli. Azután a másik fülét hegyesiti
ki, a feje pedig emerre fordul. Föláll, két lépést odább megy, leül s
néz a gazdájára megint. De nem bir egy helyben maradni, aminek az oka
még most részben a tarhonya is. Körüljárja egészen a testet s az orrát
az öreg nyakához dugja. A tarhonyához is közeledik. Piros nyelvével
fölkap belőle egy falásnyit, akkor megint szaladgálni kezd. Hirtelen
megáll, a csőszre néz és morog. Olyankor szokta ezt tenni, midőn oly
dolgokat lát, amelyekről nem tudja, hogy mit véljen. Ez nem ugatás, sem
vinnyogás, hanem darabos, mély hang, amely az eb belsejéből jön. Ha
valaki most jönne, szét tudná harapni, mert ilyenkor nincs rendben a
kutya benső egyénisége.
A kutya nézi a testet. A hold feljött s fehér világával végigfeküdt a
hangtalan téreken, a kukoriczán, a halotton s a hamvadó parázson, amely
az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül és
fölnyujtja a nyakát az égnek. Egyidőben a torkából hosszu, félelmetes
vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon s ahány kutya hallja,
mind, mind leül a földre, az égre tartja a nyakát és vonyít.
… Mihályéknál már megette a Jancsi és Marczi a dinnyét, amit öregapó
küldött és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán,
mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról-szájra elérkezett s a
tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.
– A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához s egyuttal az eb felé
hajit egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.
Mocskos ennek daczára sem hallgatott, mert Mocskos látta a lelket.
Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz s most a ház fölött
röpködött.


A RAVATAL.
A vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az
egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek
is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit:
vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár
felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a
tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint
valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az
életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol
ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy
itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak
minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más
felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után
emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek,
ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy
s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a
vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében,
mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s
behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.
Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár
ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a
hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen
helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek
s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki
hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika.
Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy
születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.
Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből.
Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is
szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság.
Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva,
hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval
lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika,
beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki
az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát,
az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses
ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze.
Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős
lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy
ezen szerzetek közül való valamelyikbe.
A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai
gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr,
ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló
dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem
volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert
ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel
módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu
előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő,
megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s
egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi
intézkedésekre ad okot.
Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki,
mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem
vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata,
amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik
felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap a
vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet.
Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a
hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint
szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak
agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és
bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna
segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép
szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják,
hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány
Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki,
szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt
tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén
hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve
némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem
tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma
ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.
Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János
születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró
megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet
sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való,
amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt
azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez
a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése
után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme
kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós
Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba
koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a
juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint
béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek
mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb
járjon.
Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már
ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett
volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem
kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének s bárki bármit
beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.
Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita
támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki
tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a
templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután
a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá
kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett
a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve),
mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu
talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és
disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen
Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az
esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz
magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre,
azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a
tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember
az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.
Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit
csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne
legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza
óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép
is.
Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az
is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak
akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen
– ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már
későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki
asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy
látná az urát. Megnézte s mondta neki:
– János.
Nézte ismét, meg ujfent is csak nézte s azt mondta neki:
– János.
Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt
kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s
illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután
térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely
rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony
megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el,
Ne hagyj el utolsó órámon…
Csak addig hallatszik, amig nem jön ujból a vaskocsi.


VERSENGÉS.
Eszéki Ferencz a mult héten vett uj szerszámot a lovaira és hát büszke
is velük. Szép a szerszám nagyon, világos sárga bőrből való,
rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki
is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá
némi bor is van Eszéki Ferenczben, miután a városból megy hazafelé a
tanyára. A mezők lakója, ha ügyesbajos dolgában a városba viszi az utja,
mikor már mindent elvégzett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a
borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik,
hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül.
Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától
ráérne járni-kelni, az utak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki,
mint a Bárkányi szomszéd (éppen a nyomás tulsó oldalában lakik két óra
járásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet
tudni. Ki hol vesz vetőmagvat, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle.
Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve
és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása
van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda – annyi
azonban bizonyos, hogy egészen máskép viszik a lovak a kocsit.
Amiként ő, ugy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utczákon
s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. A
városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és
sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kivül érnek, ott már nincs ilyenféle
akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egyik a
másika után s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások
között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész
csomót, olyant, amelyiken vagy öreg ember hajtott, vagy asszonykézben
volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem
bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet
megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi sem birná ki,
amelyen teher van. Ha csak egy festett uj szék van is rá föltéve, már
azt nem töretik össze a rázkódással.
Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a
hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart
keményen szivja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a
városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette
még az ostorral, elég ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.
Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok
délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból
különböző utakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek,
akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott
születtek s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit
eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora
délután indul meg vissza a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt
olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A
távolságok a hosszan elnyuló határ miatt itt akkorák, hogy más
területekkel alig hasonlithatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza
mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, mig a
városhoz ér. A csengelei pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az
átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát.
Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi,
amiket most Eszéki Ferencz kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s
lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell
még elkerülni. Ugy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan
poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.
Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a
gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.
– No ez nem enged – gondolja Eszéki.
Ő is szoritja a lovakat most már még jobban.
– Gyü, Badár – mondja a pejnek, a Sárgára pedig jót huz.
Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is
olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a
dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.
De azért Eszéki egy pár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a
lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy
világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhéczre feszitvén a
lábait, rángatja a gyeplőt s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.
– Hej, pedig csak elkerüllek – mormogja boszusan Eszéki s most már a
lovak hasa alját ütögeti.
Egyre jobban mennek az állatok, megnyulnak s a könnyü homokjáró kocsi
ugy szalad utánuk, mintha nem is huznák. Ezzel aztán el is ér annyit,
hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a
versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi
szomszéd.
– Nini – kiáltja át Eszéki – hát kend nem enged engöm előbbre?
Bárkányi is fölismeri Eszékit.
– Én ám, Ferkó – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.
– Pedig csak elkerülöm kendet.
– Én nem ugy nézöm – vág vissza Bárkányi gunyosan.
Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak,
szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt
vannak, senki sem nyert még semmit.
– No kerülj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.
– Várjék kend.
Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja s oly módon füttyentget a
lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyáknak szoktak.
Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólongatni a
lovait.
– Hej – kiáltja át Eszéki – a tarisznya lemaradt a kocsiról.
Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes
dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb
ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a
kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult
megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott
annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó
saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág
megint a lovak közé s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá
az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált
át:
– Mér volt ez, ugy-e?
– Tudod nagyon jól – vág vissza Bárkányi.
– Mi jogon üt kend engöm? – kiált ismét a Ferkó s pillantgat hol
Bárkányira, hol a lovakra.
A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy
darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés
kell csak valamelyik részről s kitör azonnal a harcz a vágtató kocsik
tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy
a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a
gyeplőket s huzza vissza. Ugyanezt teszi Eszéki Ferencz is.
– Hó, hóha, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabodnak
azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb
ugyan még koczognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindketten.
– No ez utunkba akadt – mondja csöndesen Eszéki.
– No, hogy – felel Bárkányi.
Előttük lassan, szomoruan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény
hajtja, háttal fordulva pedig sir egy öreg asszony. Fekete koporsó az
egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirból kereszt
ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.
– Ezt mán csak nem akartad elkerülni – mondja Bárkányi.
– Nem ám – felel Eszéki Ferencz – halottakat nem kerülgetök.
Igy aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az utjuk elvál.
Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az utról, hogy igy a nyomás
alsó végébe érjen, ahol lakik.
– No, isten áldjon – mondja. – Tisztölöm az asszonyt.
– Isten áldja kendet is – felel Eszéki Ferencz. – Ejnye de jót huzott
kend a fülemre az elébb.
Bárkányi befordul a dülőutra s nevetve szól vissza:
– Baj is az. Hisz nem esött idegönnek.
Ugy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba
vannak elegyedve egymással.

TARTALOM-JEGYZÉK.