Vizenjárók és kétkézi munkások - 07

Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és
bátran felel:
– Engöm hivnak Vadlövő Énoknak.
– No hát akkor neked adom ezt az órát.
A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban
támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.
Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:
– Édös anyám, nézze már kend is…
Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most
nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami
hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,
bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a
dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik
a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok
bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig
is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek
megmutassa az órát.
– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi
megütődve.
– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. –
Te se tudtál járni kicsi korodba.
Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz,
rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely
most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé.
Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent
valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi
az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két
kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő
hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a
szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül
kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok
állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik
egy darabig, különösen a tevét.
– De csuf apád löhetött – mondja neki István.
A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek
nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk
kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó
szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban
utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.
E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai
emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon
emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván
gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól.
Hasonlókép Vadlövőék.
– Gyerünk – mondja István és szavának senki sem mond ellent.
– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök
is nagyon éhösek löhetnek.
Viktor azt mondja:
– A szömivel nem lakik jól az embör.
Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik
kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) csakugyan
megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából
Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.
– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes
hangon.
– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.
– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja – mondja megint az ujhitü.
– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet
szorit az emberrel.
– Ő már mög is fizette azt neköm.
Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,
meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István
s nyujtja a többinek.
– Mán csak csunya állat az a teve – mondja egyszer.
– Vagyis a sivatag hajója – teszi hozzá a tudós Énok.
Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,
utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az
a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok,
aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett
volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a
subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos
az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.
Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:
– Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.
– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek?
Ugyan hová tötted volna?
– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a
Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.
Vadlövő nevet.
– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé
valók.
Apollónia kissé ingerülten vág vissza:
– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik
futja, nekünk mért ne futná?
Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló
asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s
azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:
– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat
ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk.
Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul
elmulatozni a családjaikkal együtt…
Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén
gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.


HÜHÜ.
A mi a kártyajátékot illeti, elég komoly kártyajáték a hühü, ami pedig a
zsöllért illeti, elég szegény ember a tanyai zsöllér. Ő az a valódi
„nincsetlen szögény embör“, aki ugy él a nagy darab földek és mezők
között, hogy jóformán semmi sem az övé. Családos ember a zsöllér,
felesége és gyermekei is vannak lehetősen. Éltetője a napszám, maga is,
az asszony is dologra jár, ha van munka, mig télen át az ember robotot
teljesit a lakásért a gazdájának. A zsöllér ugyanis ingyen lakik
valamely tehetősebb ember tanyáján. A tanyákat nem épitik akkorákra,
hogy azokban külön kiadó lakás is legyen, hanem ez másként van. Ha
valamely kisbirtokról elpusztul a tulajdonos, a földet megveszi egyik
vagy másik gazdaember, aki ott a környéken lakik. Az az öreg tanyáról
intézi az uj földön is a gazdálkozást s az erre épitett tanya igy üresen
marad. De csakhamar jelentkezik bele lakónak a zsöllér, mert ez az
ember, akinek semmi földje és háza nincsen, ott született kint a mezőkön
s ott akar maradni. Jobb sorsa volna, ha a városszélre huzódik, mert ott
többször kap munkát és a napszám is nagyobb, de hát ő ezt nem
szándékolja, hanem odakünn marad az ingyen lakásban.
Ez azonban még sem egészen ingyen, hanem robotjai vannak. Igy a gazda
földjeire felügyelettel tartozik lenni, a tanyát is rendben kell
tartani, azonfölül télen át, mikor napszámba ugy sem járhat, a gazda
hivására köteles megjelenni az öreg tanyában dologra. Tesznek még más
kikötéseket helyenkint. Igy van hely, ha a gazda tanyáján bármi olyan
ünnepség, lakodalom vagy gyászeset történik, hogy sok kocsi fordul meg a
tanyán, a zsöllér köteles átjönni oda és a kocsik között rendet és
tisztaságot tart. Ennek ellenében a gazda a földben való dologhoz
napszámosnak első sorban a zsöllért és a feleségét tartozik fölfogadni
rendes napszámba. A zsöllér tarthat két malaczot is a kis tanya körül a
mezőn, de csak pányván. Továbbá ha télen a gazda az öreg tanyába
feleségestől dologra rendeli, gyermekeit is viszi s amig a dolog tart,
mindnyájukat a gazda tartja élelemmel. Ez a berendezés nem nagy baj.
Télen ugy sem kap napszámos munkát s megy szivesen a szegény zsöllér,
mert arra a napra megtakaritja az eleséget.
Hosszu és unalmas napokból áll ilyentájban odakünn az élet. Csak
téblábolnak az emberek. Némely rész a kemencze körül ül naphosszat. Van,
aki előveszi a fia toktollát és dirib-darab papirosokra, irkák hátuljára
az ablak mellett történeteket szerkeszt és nem riad vissza attól sem,
hogy verset készitsen. Ahol közel a tanya egymáshoz, átjárnak kártyázni
a nagy havakban. Rettentő ócska a kártyájuk, uj talán sohasem volt. Pár
esztendő óta játszanak vele, igy nem csoda, ha a szinek nem valami
tiszták s a makk királyra rá is van irva nagyobb bizonyosság okáért,
hogy az a makk csikó. A király neve fölöttébb kimélendő és nem arra
való, hogy a neve a kártya közt emlegettessék. A kártya-királyok neve
ezért nem is ez, hanem csikó, azon lovak után, amelyeken rajtuk a
kártya-királyok ülnek. Jól meg van kopva a csikó is, meg valamennyi.
Régen volt az, midőn alakjuk a tégla formáját mutatta, a szegleteik az
asztal igénybe vételével alkalmazott keverés közben észrevétlenül
letöredeztek és idővel még kerek lesz minden lapja, mint a pogácsa.
Ezzel játszanak aztán egy furfangos játékot, amelynek különféle nevei
vannak, egy neve a hühü. Alighanem egészen külön tanyai kitalálás az
egész játék. Olyanforma letevős és fölszedős, mint a közismeretü
„bornyu“. Csakhogy amig a bornyuban egy kártyával megy a letevés, a
hühüben egyszerre öttel és ehez képest szélesbedik a játék furfangja.
Ügyes játékosok között sokáig eltart, amig valamelyik győzedelmeskedik s
akkor aztán a nyertes az ur. Ez a mulatság sohasem megy pénzbe, mert ez
csak olyan száraz, viz mellett való foglalatoskodás. Hanem a nyerő azért
tökéletesen urrá vált a vesztes fölött, mert most már ahoz van joga,
hogy parancsokat adjon a vesztesnek. A pénzben játszott kártya után
származó adósságoknak nem erősebbek a törvényei, mint amilyen a hühünek
van a tanyák között. Azt a parancsot követni, amit a nyertes mondott,
kötelesség. Ellenkezni nem lehet. Hire mehetne s mit szólnának hozzá az
emberek?
… Megy át az üzenettel a béresgyerek Fekete Sós Mihály tanyájáról a
zsöllérhez. Nagy havakat lépdel odáig, mert rövid utat választott,
küldetése sürgős lévén. Beköszön Szekeres Pálhoz, ki is ül bent a
szobában és uj nyelet farag az ócska baltának.
– Jó napot adjon Isten!
– Adjon Isten. No, elgyüttél?
– El ám – mondja a gyermek. – Azt üzente a gazda, hogy gyüjjön kend elő.
– Elő? – kérdezi Szekeres Pál. – Tán valami dolog van? Tán disznótorra
készültök?
– Nem a’! – mondja a gyerek megint. – Csak azt mondta, gyüjjön kend elő.
Szekeres ujból fakgatózik:
– Hát mit csinál a gazda?
– Sömmit – felel a fiu. – Ül a szobában a melegön.
– Té mög – neveti Szekeres – künn vagy a jószágnál a hidegön, ugy-e?
– Ugy ám – szól amaz a szürből komolyan. – Künn.
– Jaj, fiam – sóhajt rá a zsöllér – mind igy kezdtük, majd ülsz még te
is a szobába igy, a hogy én e.
Nem sok vigasztalás, a gyerek nem is felel rá, leginkább azért, mert nem
tudja, hogy mit. Fölkészül Szekeres, mi annyiból áll, hogy a
dohányzacskót a zsebbe teszi, mert minden egyéb gunyája rajta van. Amint
a hideg növekszik, ugy szokta egyik mellényét a másik fölé szedni a
szegénység s még asszonykendőt is kötnek fölé, melledző gyanánt. Szól
Szekeres az asszonynak, hogy elmegy, mert hivatja a gazda s avval azután
csakugyan utnak is erednek. Szekeres megy elül, ő vágja a hóban a nyomot
s azokra lépked a gyerek.
– Mi dolog löhet hát a gazdánál? – kérdezi a zsöllér.
– Én nem tudom – mondja a gyerek. – Nem tudok én most sömmi dógot.
Tünődve lépdel Szekeres s hogy az öreg tanyába érnek, benyit a gazdához.
Már csak ugy alázattal, mint zsöllérhez illik.
– Adjon Isten – mondja. – Elgyüttem, de nem tudja mögmondani a gyerök,
hogy mi dolog vóna.
Fekete Sós Mihály szól az asztal mellől, mint gazda:
– Azért hivattalak, hogy gyere kártyázni, mert én már nem tudok mit
csinálni magamba.
A zsöllér is gondol valamit magába, de olyfajta gondolat ez, hogy
elmondani nem lehet. Hát: hogy nini, hát ehun e. Szolgaságának a tudata
a fejébe vágódik; lám, aki gazda, még a maga mulatságára is igy rendeli
ki a zsöllért. Szólni azonban ellene nem lehet, a kártyázás a meleg
szobában mégis csak jobb, mintha szőlővenyigét apróztatna vele a fagyon.
Szekeres az asztalhoz ül és keveri a kártyát, ki is osztja és
megkezdődik a tudósjáték, a hühü. Lassan és meggondolva dolgoznak. Hol
Szekeres vétet föl a gazdával egy-egy csomót, hol megforditva. Komoly
munka ez. A gazda felesége is bejön, de nem nagyon mozog, „hakkal“
(halkkal) van, mert nem kell háborgatni a kártyázók eszét a
számitásokban. Fekete Sós Mihály, ha amazt befonta és Szekeres
szedegetésre kényszerül, nagyot nevet. Ha Szekeres amazt megfogja,
semmit sem szól, nem is illendő zsöllértől az ilyesmi. Az esze azonban
keményen fogja a játékot és csataterve ellen amaz hiába dolgozik. Egyre
szaporodik a kártya Sós kezében, már tartani sem birja valamennyit,
hanem némely részét maga elé teszi. És nem is nevet, ellenben apránkint
elfutja az arczát a mérgelődés piros haragja. Hát töretik, már látja,
hogy töretik. A ménkü ebbe a zsöllérbe, ugyan hogy nem tud – – oh uram
Isten.
Szekeres Pál leteszi a kezéből az utolsó kártyát Fekete Sós Mihály elé
és azt mondja:
– Hühü.
Ránéz a gazda, de nem tehet semmit, miután tökéletesen a sarokba van
állitva. A kártyát leteszi. Szekeres Pál szól:
– Mönnyék kend féllábon a sarokig, mög vissza.
Ez nem kellemes munka, de nem lehet ellenkezni itten. Már a hogy bir,
eltánczol a sarokig Fekete Sós s vissza is jön hasonló módon, közben
majd fölbukik, mert nincsen szokva e fajta mesterséghez.
– No – szól. – Egy mögvan.
Ujból szól Szekeres:
– Mönnyék kend négykézláb az ajtóig.
– Én? – hördül fel Fekete Sós Mihály.
– Kend – mondja szeliden a zsöllér.
Nincs mit tagadni rajta, hogy nyög egyet a gazda, mig négykézlábra bir
állni s még az asszonya is szája elé tartja kötőjét, mikor a haladását
látja az ajtó felé. Biz éppen csakhogy el birt odáig jutni s már
fölállása közben is az ajtó kilincséhez folyamodik. Testében a vér
minduntalan kavarog. Rekedten szól:
– Kettő.
Azt mondja ismét Szekeres Pál:
– Vessék kend három bukfenczöt.
Ugy néz rá Fekete Sós, mintha nem értené.
– Én? – fakad ki haraggal. – Én? Bukfenczöt hányjak? Hát komédiás vagyok
én? Ki meri azt én néköm parancsolni?
És az asztalra üt az öklével, hogy táncznak indul a vizes kancsó.
– Ki az, aki ezt neköm röndöletbe adni meri?
A foltos kabátból felel a kérdésre Szekeres Pál:
– A hühü.
A hühü! A hühü nagy ur. Ez itt már becsület dolga, tisztesség dolga. És
a munkába Fekete Sós Mihály belefog. Megvet egy bukfenczet s azután
térden álltából Szekeres Pálra tekint.
– Egy – szól ez.
Veti a másikat. Verejtékcsöppek vannak már a fején és amint tarkóján
keresztül fordulna, az oldalát az ágy sarkába meg is üti. Tökéletesen
elmérgesedve hirtelen fölugrik és remegő kézzel összekapkodván a
kártyát, a zsöllér elébe vágja az asztalra:
– Nem kártyázok veled többet! Eregy innét haza!
Szekeres Pál zsöllér szótalan alázattal el-kiindul a szobából. Szava
nincsen neki, a dühös gazdával szemközt nem is lehet. Csak mikor a
tanyából kiér, akkor mosolyog. Függő sorsában, igy haladván hazafelé,
mire gondol? Nem tudni. Gondolatait a néma tájnak mondja el és az nem
felel semmit, hideg világjával ez idő tájt oly igen nagyon hallgatag. A
gondolatok bent vannak a koponya mögött; kivülről nézve Szekeres Pál
csak egy rongyos pusztai ember, aki halad az olvadó havon.


UJ KOCSI.
Szokása a kocsinak, hogy ha megöregszik, megnehezedik. Munkás és
szorgalmas ember korára azért nehezedik el, mert gyöngül, ellenben a
kocsi azért, mert erősödik. Mert szolgálatának ideje alatt hol itt kell
rá egy pánt, hol amott, mig utoljára kétannyi vas van rajta, mint fiatal
korában volt. Hiába tesznek ide-oda egy uj fát, hiába kenegetik: a halál
ellen nincs orvosság, a délczeg kocsi elvénhedett, nehéz már és azt a
lovak igen megérzik.
– Az ilyen öreg kocsi olyan, hogy üresen is nehezebb, mint az uj kocsi
tehörrel – vélte Sós Mihály, szemlélvén a maga alkalmatosságát.
Biz ez régi kocsi. Mikor ezen uj korában menyasszonyt vittek, annak van
tizenöt… különben hogy is csak… megálljunk… no, van olyan tizenhét
esztendeje. Sok minden történt ezzel a kocsival. Egyszer a bika is
fölforditotta a benne ülőkkel egyetemben, bár a kocsinak akkor semmi
baja sem esett, mindössze Kis Horváth Ferencznek a torkába szaladt a
pipaszár (nem is pipált sohasem többet az életben).
Hogy a kocsi elnehezül, az különféle módon megismerkszik. Arról is, hogy
mikor huzgálja az ember az udvaron ide vagy oda befogás végett vagy
pedig az ágas alá tolja, hogy meg ne ázzon, egyre jobban két kézzel kell
a rudját fogni, mig valaha félkézzel taszithatta a gyerek is. Továbbá
szokása a rossz lónak, hogy mikor a kocsi előtt áll s terhet raknak a
kocsira, visszanéz, hogy ugyan sokat raknak-e rá… Ez a rossz ló szokása.
De mikor már a jó ló is igy tesz, bizonyosan ott a kocsi elnehezülésében
a hiba, mivel máskép tagadni nem lehet, hogy Sós Mihálynak ne volnának
jó lovai. Különösen a Káposzta, amelyről az egész környéken tudva van,
hogy ugy megy, miként az eleven szarvas.
Ez baj. Igaz ugyan, hogy az öreg kocsi még majd elszolgál egy és más
dolgokra, mert amugy a kocsi erős, a lőcsöknek semmi hibájuk, a
tészlivasak is egész rendben vannak és a saroglya fogai közül minden
második vasból való, tehát birhatós. De azért mégis csak kell egy másik
kocsit venni, mert hosszabb járásra emez már nem alkalmatos. Nehéz pedig
az ilyennek az árát előszedni a mai világban, mikor ugy fogy a pénz,
hogy akár örökké a zsebben tartsa az ember a kezét. Igaza volt az öreg
Szélpál Antalnak, mikor azt mondta:
– Az Istentül kérni, a parasztnak adni köll… – értvén alatta, hogy az
uristentől mindenki csak kér, de a parasztnak mindig csak azt mondják:
adjál, adjál, adjál. Hát hiszen ad, nono, e felől semmi kétség, de ez a
nagy folytonosság még lakodalomból is sok volna. Továbbá ha nincsen
miből.
De mindegy. Be kell nyulni a láda legfenekére, vagy pedig ama titkos
rejtekekre, mint ágydeszka közé, mestergerenda fölé, ahol pusztai
házakban némely megtakaritott bankók tanyáznak. Szomoruság az ilyeneket
elővenni, szomoruság…
Azonban más mód nincsen. Egy vasárnapi hajnalon történik ez a dolog,
mikor vásár van. Mihály utra készül.
– No, kocsi – mondja neki – most gyüssz utoljára ilyen utra.
A kocsi nem szól semmit. Mihály befog, a tarisznyát felrakja s kihajt a
tanyából. Utközben még két jó szomszédot (koma mind a kettő) fölvesz a
kocsira. Azután meg sem áll a vásárig. Már a lóvásárig. Tovább nem megy,
mert nem kell. A dolog ugy áll, hogy mind az az ember, akinek ipara van,
a belső vásárban árul, mert annak az a rendje. Hanem kocsit a lóvásárban
árulnak, azon oknál fogva, hogy a megvett árut legyen mindjárt mivel
hazahuzatni.
Mihály távolosabban attól a helytől, ahol sorjában vannak az uj kocsik,
megáll. A komák derülten néznek körül. (Sok bognármunkát hoztak elő, van
miben válogatni.) A kocsi különféle. Mert van igás, van könnyü, van
süketkocsi, van lantkocsi, meg miegymás.
No, néznek egyet, mert igen formás. Akáczfából van, a küllője mind
nagyon szép, vékony.
A koma, bizonyos Márki Péter, azt mondja:
– A vasalása virágra van verve.
– Az ám – feleli Illés János – czifrálkodnak a bognárok is.
Néznek másikat, harmadikat is. Ez itt nem olyan veszedelmes, mint más
alkunál, mert az áruló bognár nem tartózkodik a közelükben. Amoda
messzebb alkudik a nyolczadik kocsinál. Nem lát az ide, dehogy lát.
Mihályék tehát végigdeputálnak vagy öt kocsit, de mégis csak
visszamennek az elsőhöz tanulmányozás czéljából. A kereket meg kell
rázni, sőt forgatni is érdemes, mert az agynak a tengelyhez való
viszonya igy tapasztalható ki legjobban.
– Fogja kend mög.
Illés János hátulról a kocsit megfogja s fölemeli. Márki Péter hajtja a
hátulsó kereket. Sós Mihály nézi.
– No no! – mondja idő multán s int, hogy a forgatást abban lehet hagyni.
Egészen rendes forgása van neki. Igy most már az első kerekek
következnek.
– Hohó, megálljunk! – szól Márki.
Ugy tetszik ugyanis, mintha a csáskeréknek némi rázódása volna. Az
ilyesmi gyanus jel, arra látszik mutatni, mintha régi volna a kerékagy;
kopott benne a végiglyuk s csak ujra van az faragva s azért látszik
ujnak. De Márki kénytelen belátni hamarosan, hogy tévedés van a
dologban.
A rudhoz érvén, a bizottság megállapitja, hogy a rud nem repedt, a végén
pedig egészen rendes a nyaklószög. A fürhécz is rendes, a kisafák pedig
egészen szép hajlásura vannak faragva, bár a kisafakarikák ma már nem
ugy szolgálnak a tarsolyhoz, mint ezeknek előtte.
– Mindönt divatosabbra csinálnak mán – véli Sós s hozzáteszi: – De nem
baj az.
– Az nem – mondja Márki. – Ez még jobban fog, mint amaz. Mer mégis csak
ezön a kis vason mén az egész kocsi.
Azt mondja Illés:
– Mén, ha huzzák…
Ami a vasalást illetné, az az egész kocsin rendes. De mert a
bognármester éppen most ér hozzájuk, némi kifogást találnak. Hogy a
lőcsöknek a vállába nem jól vannak a gúzsok belerakva. Rángatni is
kezdik azonnal a kocsit hárman háromfelé, hogy a különféle vasak erős
zörgése szavuknak igazat adjon.
– No ugy-e? – kiált diadalmasan Márki a bognárhoz. – Ugy-e mondom?
Azt mondja a bognár:
– Hát hiszen nem betyárnak készült ez, hogy zörgése se lögyön.
Azt mondja Sós:
– De tulon tul zörög. Tudja, mint mikor a komédiások ötetik az
oroszlánt, aztán lánczokat huzgálnak a vasrudon, hogy nagyobb lögyön a
lárma.
A bognár ránt egyet a vállán.
– Válaszszanak emezökbül – mondja s tovább vezeti a társaságot. – Ezök
jobbak.
Sósék savanyuan követik a bognárt, mert hiszen hogy volnának azok
jobbak, mikor éppen csak emez az egyetlen az igazi jó.
– Ezök egy kicsit drágábbak ugyan – teszi hozzá a bognár. – Ezöknek az
ára hetven forint.
– Mind a háromé? – kérdezi Illés ártatlanul.
– Nem a. Darabszám. De ha drágálják, ott van amaz, az olcsóbb. Az
hatvanöt forint.
Sósék magukban nevetnek, amugy nem szólnak semmit. (Miféle mestember
löhet, hogy a tulajdon portékáját sem ismeri?) Lassan visszamennek hát
ama kárhoztatott lőcsvasalásuhoz és nem is sok idő telik bele,
egyezkednek. A bognárral nem igen lehet alkudni, mert a kocsi nem kér
ételt: ha nem kel el, hazaviszi. Sós mégis kérleli:
– Nézze hát, ez a böcsületös jó embör van itt a lovaival, hát tudja,
amiért még hazahuzatja a kocsit, csak köll neki is valami fizetés.
– Ügön – mondja rá Márki komolyan.
Hát hatvanhárom forintban azután ki is egyeznek. Sós fizet. Azután az uj
kocsit a régi után kötik s haladnak lassan hazafelé. Mikor kissé odább
vannak, nevetnek csak össze, hogy becsapták a bognárt. Akkor nevet
egymagában a bognár is, hogy csekély furfanggal állitotta a három
magyart a falnak, különben mind a kilencz kocsit végig deputálták volna…
Sósék lassan léptetnek, mert nem egy kocsi a kettő. Dél van, mire a
tanyába bezörögnek. Kiszalad az asszony az apróságokkal, nézni az uj
kocsit. Nagy öröm ez. A gyerekek azonnal rámásznak, egy rögtön le is
puffan róla a saroglyalánczon keresztül, de hát azért jó a homok, hogy
párna gyanánt szolgál ilyenkor.
Sós pedig a kamrából hosszunyaku üvegben piros bort hoz elő. Nyujtja
Márkinak, Márki felköszönti:
– A kocsi szakagygyon, gazdája maragygyon…


ODA A JUHÁSZ.
Oda a juhász,
Nincsen a juhász.
Ki mondja most a kutyának:
Ej, haj, puli ne?
Rendkivül tudatlan állat a birka s igy nem lehet csodálni, hogy legel,
bár a gazdája agyon van verve. Már hogy az a bizonyos nevezetü Vitéz Kis
Mihály. A szamara sincsen sehol. A szamara bizonyosan siratná, ráfujna a
testre, de nincsen meg a szamár: elvitték azok, akik agyonverték Vitéz
Kis Mihályt. Hogy ki verte agyon, azt most már megint nem lehet tudni;
ki tudná, mikor még azok sem tudják, kik a mezőkön szoktak ilyenféle
dolgok után nyargalászni.
Nagy szikes mezőség az, ahol a juhász halva fekszik, kopár pusztavidék,
az isten is a birka részére teremtette, mert ez a gyámoltalan állat
valahogy csak elvergődik azon a kevés füvön, amit itt-ott harapni való
gyanánt talál. Leginkább is csak ennek a falkái szoktak járni ez
elhagyatott vidéken, amely a sok termőföld közé ékelve olyannak látszik,
mintha valamely átkos kéz feküdne rajta, mintha a füszálakat az
nyomkodná bele vissza, hogy nem, itt ne teremjetek. Tavaszszal, továbbá
föld árja idején viz szokott rajta lenni, sulyos, szürke viz, tele
szikkel, mi köszvényről és szakgatásokról orvosság. Hullámos nagy tó ez
időben, máskor pedig végkép kiszárad és maró szikes oszlopokat sodor
róla a levegőbe a forgószél. Asszonyok kószálnak ilyenkor ott és söprik
rajta a szódát. Más alkalommal hosszunyelü, fésüforma gereblyével a
székifü virágát tépdesik róla ugyanők, mert azt megveszik a patikában.
Persze, hogy igy még a patikusok is beleártják magukat a dologba, a
bürgének minél kevesebb ennivalója marad és soványak is. Bőrük oly módon
lötyög rajtuk, mint mikor kis ember valamely magas férfi ruhájába
öltözik. Az árva pusztaságra jó messzünnen két oldalról falusi tornyok
tekintenek; ha a szél jó, harangjaik szava még el is szolgál idáig.
Harmadik oldalról, de azért ez is igen messze van, látszik a lapos táj
szélén a városból is valami, tornyok és gyárkémények, elmosódva a
szürkeségben. A gyárkémények nagyon messze ellátszanak, négy-öt órai
távolságban még akkor is látszanak, mikor nem látszanak. A föld
peremének az alján hosszu, vékony füstoszlopok emelkednek fölfelé, mig
el nem vesznek: azok mutatják, hogy ott a város. Azt is lehet tudni,
mikor jár rossz idő a város fölött; akkor nem nyulik a füst föl olyan
magasra. Errefelé ez a drót nélküli táviratozás. De ez nem mondja el
senkinek, hogy Mihály itt fekszik a nedves, esőáztatta sziken és nincsen
benne élet. A többi juhászgazda meg bojtár, aki e téres tágasságon
legeltet, Mihály sorsát éppen nem veszi észre, mert igy esős időben ők
is csak ép ugy fekszenek a földön, belebujva a szürbe, amelyből csak a
csizma látszik ki, meg némi darab a bőralju rézpitykés nadrágból. A
birka is összebuvik ilyenkor apró csoportokba, mert nincs mit legelni,
miután az eső beleverte a kevés gyér füvet a fölázott székföldbe és
szódát enni a bürge nem hajlandó.
Fekszik Mihály mozdulatlan. Jó hosszu ember volt ő, mig élt, bár most is
az, sőt elnyulásában látszik csak meg a maga valósága. Helye körül föl
van turva a föld, látszik, hogy tülekedtek előbb, mielőtt a halála
történt. Nekifeszültek a földnek a csizmasarkok és nagy hasitásokat
vágtak rajta, mint patkójával télen szokta jégen tenni a gyerek. A
tusában Mihály hanyatlott el s bár nincsen, mint a nóta mondja, rézfokos
az fejében, páros kés az mejjében, hanem azért Mihály tökéletesen meg
van halva.
Csönd ül a vidéken, szitál hidegen az őszi eső. Tompán szól néha a
vaskolomp a vezérürü nyakán, amint fejét fölemeli és azt mondja:
– Bé.
Mindig ezt szokta mondani.
*
Vannak véletlen szerencsék és ezt is annak lehet mondani, hogy ép arra
halad a lovas pusztázók őrjárata. Gunnyasztanak a hosszu kibontott
köpönyegben a lovon a legények: aludni való idő az ilyen, mint ahogy
ezek a juhászok is mind „humnak“ a szür alatt. De lám, Vitéz Mihályon
nincs szür. Arra forditják hát a lovak fejét s odaérve látják, hogy
nincsen már benne élő. A nyeregből leugranak és nézik. Azután távolabb
eső juhászoknak kiabálnak:
– Haó! Héj!
Hasmánt fektéből némelyik felüti a fejét s ha közelében van a pulikutya,
azt azonnal oldalba is üti, hogy miért nem szól, ha idegen ember jár a
tájon. Azután odahaladnak a kardos emberekhez, csuszkálva kicsit, mert
akármilyen magas sarka van a juhászcsizmának, mégis csuszik a sziken,
mert esős időben olyan szappanforma ez a föld. Arrafelé haladtukban
tünődve nézik, hogy miért fekszik még mindig Vitéz Kiss Mihály a földön:
talán bizony agyonütötték? Odaérve látják, hogy: nini, csakugyan. A
kampós botok alsó vége komoly némasággal szuródik a földbe. Azt kérdezi
egyik pusztázó zsinóros legény:
– Ki járt erre az éjjel?
Mondják, hogy senki, mert szólt volna a puli.
– Hát tegnap este? – adják föl tovább a szót.
A juhászok összenéznek. A széles nagy kalapok alatt, a fürtösre hagyott
hajak között az agyak gondolkoznak. Hogy hogy is… hogy is csak? Hogy