Vizenjárók és kétkézi munkások - 11

jelenti, hogy már sem olyan dohány nincs, amit fölpipálni lehetne, sem
pedig amaz nem mutatkozik, amelyet rágni szokás. A dohány ölő mérgéhez
szokott czigányasszony ilyenkor kicsavarja a pipamakból a szárat és
szopogatja szivar módra azt a végét, amely a makban volt.
Odább a tájon, tanyahelyek és jegenyék között már az őszi alkony köde
legelész, a romák a kocsi mellett a sárban lépdelnek. A levelevesztett
fákon, az utszélen, csörög a szarka és végigcserdül utána mind az a
fasor, ami valamely tanyához vezet. A szarkának meg megint az a szokása,
hogy igy végigcserreg a fákon, ha utast lát és a kocsi érkezését
jelenti. Azért mondják: csörög a szarka, vendég jön.
No, ez a nép, amely most az uton ténfereg, nem megy ilyen bejelentett
módon vendégnek sehová. Nem arra valók, hogy keritett helyen álljanak
meg csak egy éjszakára is, utjuk soha a közbe nem szakad, csak mindig
rajta járnak, az utszélt fogván föl olykor lakásul. Hol álljanak meg s
merre menjenek, ahoz mappájuk nincsen, csak a jelzések és régi
emlékezetek nyomán járnak és kelnek. Hogy szigorubb rend van-e ezen a
tájon, mint amazon, azzal látszólag nem sokat törődnek; az ócska sátoros
czigánykocsi azért a szigoru járáson is végighalad, legföllebb ott nem
igen mer lopni a karaván. Ott csak a koldulás járja, szétszóródnak az
asszonyok, vezetve a rongyos gyermekeket és dunogva, alázatosan
koldulják a krajczárkát. Ha maradék-ételt kapnak, bögrékbe rakják és az
uruk után hordják; a pénzt is, amit kártyavetéssel szerez, mind az
emberének hordja, az embere pedig mind pálinkás és veri az asszonyt.
Ezenfelül az ember inkább csak lovon kupeczkedik, azonban ha lehet, nem
veszi, hanem köti. És irányitja a karaván utjait kora tavasztól késő
őszig, mert télire már leginkább csak el szoktak valamerre bujni a
hegyek közé. Legnagyobb csapatjaik Báttaszék tájékára vonulnak, kerülve
az utazásban az emlékezetes helyeket. Ezek ama ugynevezett hajnyirós
helyek, ahol az átvonuló karavánt fülön fogják és a kósza hinduk nagy
kóczos haját lenyirják tövig. Ez nem valami jogos dolog ugyan, de
hasznos. Ahol ez egy-két karavánnal megesett, évtizedekig a tájára sem
mennek, bár még ha a szájbicscsó kövei parancsolnák is.
A szájbicscsó a vezér, az egészen más rang, mint a vajdaság. A
szájbicscsók a sok családból összeállt törzsek főnökei, az ő parancsaik
nyomán az a czigány sátoroskocsi, amely látszólag czéltalanul ődöng a
pusztákon, parancs szerint és tudatosan halad. Parancsai az utszélen
hevernek: pár szalmaszál vagy lószőr az árokparti fa háncsában, néhány
kavics az árok szélén, meg egyéb ilyenféle jelzések.
… A három kocsi czigány, hogy egészen bealkonyodott, megáll. A lovakat
kicsapják a mezőre, még csak kötélbéklyó sem kell a lábukra, bizonyos,
hogy nem mennek el messzire. Ebben alighanem megint van valamely titkuk.
Mert nemcsak a tökéletesen agyoncsigázott lovaik ilyenek; ha jobb lovuk
„kerül“, az is ilyen marad. A czigányhoz került ló olyan lesz, mint a
juhászhoz került szamár; teljesen a családba tartozandónak érzi magát.
Juhászoknál is, ha két-három legény letelepedik, hogy valamely ócska
kártyával máriást játszon a szétteritett szűrön, csakhamar előkerül a
falkabeli szamár és a fejük fölött komolyan belepislog a játékba. A
czigányló is ilyen családias, talán tudja a körülötte lévő kétlábuakról
is, hogy egyformán nyomorultak.
Menne szét a gyereknép, hogy majd faágat hoz és bogáncsot szed össze,
mint tüzelőt a bogrács alá. Igy utban, mikor sátort nem ütnek, nem igen
szoktak horogfán főzni, inkább csak a kocsirud végére akasztják az
edényt. Ha van a környéken krumpliföld és van benne krumpli, akkor onnan
mindjárt jut a bográcsba ételnek való, hozzá való szalonna bizonyosan
van valamelyik kocsin. De egy széles, magas czigány, puhaszáru, szük,
hegyesorru csizmában, fekete zsinórral kihányt bő kék nadrágban és ezüst
gombokkal a kék kabáton, leinti a készülődéseket. Pár rövid szigoru szót
mond, arra minden aztán abban is marad. Középütt kiborotvált, nagy,
fényes fekete szakállával olyan éppen ez az ember, mint ahogy a hindu
fejedelmeket rajzban látni lehet. Ahogy szólt, a bográcsot azonnal
elteszik hátra a kocsisaroglya alá, ahova való, tüzet sem gyujtanak. Az
asszonynép meg a gyerekek a kocsisarokba huzódnak, meleg étel már ma nem
lesz.
Egy-két surbankó legény a kocsik körül marad, a többi ember azonban,
ahogy besötétedett, szerteszéled. Mielőtt elmentek volna, egy kis
durkálás történt a kocsik alján. Ott szokott dunyhák meg ócska szövöttes
pokróczok alatt heverni a fegyver, ki micsodás. Van ott néha régi
mordály, meg kétcsővü pisztoly, csak ugy a maga faragta agyra verve, de
nem hiányzik azért a revolver sem. A hozzá való töltények pedig a
rongyos mellények zsebeiben találnak helyet, gyufamasina és bicska
között.
A kocsikban alszik a vándornép. Egymásra van bujva a gyerekhad, ugy
szunnyad. Az asszonyok föleszmélnek olykor, hallgatóznak. Mi sem
hallatszik a sötétben, csak a lovak járnak a kocsik körül. A sáros föld
a lefekvésre hideg, hát álltukban alszanak és arra az oldalra mennek,
ahol menedéket találnak a szél ellen. Semmiféle zaj más nincsen, olykor
nagyon messzünnen némi kutyaugatás ha hallható.
A kocsiban ujból elalszanak, de olykor csak föleszmélnek. Már elhaladta
az idő az éjfélt, mikor egy-két tompa dörrenés hangja lassan, nehézkesen
elhalad hozzájuk. Azt sem tudják, merről jött, messze van az nagyon,
ahol a puska szólt. De hát ez nem ok az ijedelemre. Szokott durrani
olykor az ilyen elhagyott vidéken a fegyver, ott ennek a szava a beszéd.
Vadász is járhat már igy hajnal felé a nádasokban. Hátha az?
Pedig nem az. Arra lent, messze, amely felől a dörrenés hangja
elszolgált, fegyverben állott az éjjel egy tanya. Ott sötét éjszaka
idegenek jártak az udvarban és még csak a kutyák sem szóltak rájuk, mert
le volt itatva pálinkás kenyérrel mindakettő. Csak jöttek-mentek halkkal
a fekete alakok, dolgukat szótlanul intézve. Nem találtak eleven lelket,
igy nagy bátorságban voltak. A lovakat már vihették volna minden baj
nélkül, majd csak reggel mutatta volna hült helyét az istálló. De
bátorságukban tovább kutakodtak, bemerészkedtek az ereszet alá, mert ott
szokott vagy fél zsák buza vagy rozs lenni, valamint a disznólábak és a
szalonna némely része annak a gerendáiról lóg lefelé. Itt aztán
fölbukott az egyik valamely bádogedényben, ennek pedig a többiek közt is
az a haszna, hogy lármát üt, ha fölbuknak benne. A gazda erre fölébredt,
ajtót nyitott és kikiálltott:
– Ki van itt?
A világon ez a legtökéletlenebb kérdés hasonló esetekben, de azért a
legtöbb ember csak megkérdezi, mintha amannak a másiknak érdekében állna
rá felelni. Nem is ad választ a gazdának senki, csak mikor előbbre lép
és valami meleg testbe ütközik, érzi, hogy hirtelen nyakszirten ütötték.
A becsületes nyilvános kérdésnek csak ennyi haszna lévén, visszaugrik a
szobába s leakasztván a revolvert, az ajtó mögül vaktában kilő. Válaszul
egyszerre három fegyver is dörren. Ez az ijesztgetés, hogy most a gazda
azonnal rémüljön meg s elő ne merjen bujni. De a szegény ember a
vagyonáért áldozza az életét, a gazda csak előbuvik s ujra lő. Hosszu,
világos lángu puskadurranás rá a felelet. A tanyában zaj és sikoltozás
támad, a gyerekek fölébredtek. Adjatok világot! – ordit a gazda.
Mielőtt világot adnának, egyszerre, mintha csak egy időben rántottak
volna el két szál masinát, a tanyaudvar külső felében jelenik meg két
szál piros láng és pukkan utána két csendőrfegyver. Valaki nagyot ordit
a sötétben és nagyot puffan, mire rövid csend áll be. Utána megint
csörtetések zaja hallatszik, mint akik árkon-bokron keresztül
menekülnek.
A puszta éjjeli sötétjében kószáló őrjárat csak akkor nézhet jól körül,
mikor csakugyan világot hoz elő a gazda.
– No, adjon isten jó röggelt – mondja megkönnyebbülten.
A kut mellett fekszik hanyatt egy ember, ezüst gombos, rongyos
mellényben. Már nem élni való, látszik rajta. Ugy, ahogy nézdegélt volna
a sötétben, hogy merre ereszthetne golyót, a szeme alatt találta egy. A
helye mindjárt meg is dagadt, amitől az ajka fölhuzódott és fehér fogai
kilátszanak. Azokkal most olykép nevet, mint ahogy az agyonvert farkas
szokott.
Fölteszik kocsira, viszik be a város felé. Ahogy a dülők közül
kihajtatnak és az országutra érnek, három kocsi czigány ott lassan
hajtat a hajnali latyakban. Egy csendőr leszáll, hátul marad, a másik a
kocsival előzködik s ahogy elejükbe ér, megáll a testtel. Leugrik, a
fegyvert kézbe veszi:
– Megállj!
A rozoga kocsik azonnal megállnak.
– Aki ember van itt, jőjjön elő.
A „rom“-ok lassan és alázatosan előjönnek, a csendőr a ponyvát
szétteriti a halott fölött:
– Ki ez az ember?
Fehér fogaival vigyorog a czigányokra tegnapi gazdájuk.
– Hát ki vúna? – mondja a czigány – hát ki vúna? Hunnan tugygyuk mink?
Egy másik szól:
– Nem is á mi fájtánk. E’ rács csigán, nem olá-csigán.
– Honnan tudod?
– Hát hunnan tunnám? – szól a czigány – a ruhája mutattya. Rács csigán
e! Nem is fogágygyuk áz ijet magunk kezé.
– Melyik a te kocsid?
– Hát mejik vúna? – nyujtja a szót a nomád. – Azs a harmadik.
– Ez a két fiatalember meg a te fiad?
– Hát kié vúna?
– Hát – kérdezi a másikat a csendőr – a te kocsid melyik?
– Mejik vúna? – felel amaz. – Ezs azs elsé.
– Ez a három fiatalember meg a te fiad?
– Mán hogy vúna? – pattan föl a czigány. – Csak ezs a ketté. A hármadik
a közsépső kocsiba való.
A harmadik legény áll, nézi a földet.
– Hol az apád?
– Nincs – mondja a legény. – Hálott mán. A féd álátt ván.
– Nem igaz az, hé! – mondja neki a csendőr.
– Mán mé né vúna? – dünnyög a legény.
– Mert nincs a föld alatt. Itt van a kocsiban e! Állj ide elébe!
Megmered-e tagadni, hogy az apád?
Odarántja a halott elé. A legény ránéz az apjára, rá is csak ép ugy
nevet a foga, mint a többire. A két idősebb czigány nagyon izgatott s
hátra tekintgetnek. A csendőr jónak látja a szuronynyal egy kis kört
csinálni maga előtt és fölvilágositást adni:
– Van még egy csendőr hátul is.
– Mijér ne vúna? – mondja a halott elé állitott legény. – Éntillem
lehet.
– Ha te meg nem mondod – szól a csendőr – majd megmondja emez.
Elmegy a második kocsihoz, egy kis leányt ki akar emelni onnan. De az
egyszerre sirva fakad, mind egyszerre sikitozni kezd, aki csak a
kocsiban van és megrendülve kiált a legény:
– Ne hozszsa, ne hozszsa ide!
S mivel hogy most már ugy is mindegy, szomoru panaszszal kiált a
halottra:
– Dade, dade!
Aztán sietve megy el onnan mind, mert a korotáró nagyon fél a tulajdon
halottjától és látására minden egyéb vad ösztöneik pillanatra
elnémulnak. Helyettük a bőrtarisznyákból előszedett lánczok kezdenek
csörögni. Csengésük a reggeli ködben nagyon szomoru muzsika.


KÁSA A KÖTÉLLEL.
Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy
egyuttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi
külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön
a „czélszörü szögény embör“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül
nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer
forinttal sulyos tárczát az utszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná
a gazdához, mondván:
– Már nézze csak tekintetös uram: valamik bolond ur mán mögén esze
nélkül kódorgott erre felé.
Kása nem is tételezné föl másról, csak urról, hogy utszélen ennyi
vagyont hagyhatna. Parasztikus ember ilyesmit nem tesz. De gyémánt
inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott lehet felejteni az udvaron, az
neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király kárbunkulus kincse is, reá
nézve akkora értékkel sincs, mint valamely kidőlt szőlőkaró.
Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne ellopni, azt sem
lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy vigyázzon jól a
birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen tudatik, hogy
minden ember megkisérthető s a Sátán különféle utakon ólálkodik s teremt
az áldozat elé oly dolgokat, minek ellent állani nem tud.
Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen
szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem türi. Azt kebelére
fogadja, akár az övé, akár a másé s ugy el tud vele társalkodni, hogy az
csodálatos. Mindazonáltal nem birja az italt, mert mint a legtöbb
parasztikus ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy
borivó parasztokról, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek,
ahol az italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép
ilyenhez nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy
a csárdába menjen, ha csak különös dolga nincsen (miután ott történnek a
napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos,
részben, mert nem telik rá, részben mert nincs a háza alatt pincze, a
kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a
„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak igy van. Mint maga
beismeri: szereti a bort, de mert hozzá ritkán juthat: még sem borivó.
Igy történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal
imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató
ebre:
– Ne ugass kutya, a gazdád se ugat.
A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a
Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a
pinczébe csak rendkivüli pillanatokban ereszti le kellő felügyelet
mellett s az esetleg fent levő kimaradt borok este zár alá tétetnek,
hogy Kása, ki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében
meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni,
mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan
eltulajdonitásokra vonatkozik, mik nem annyira bünből, mint inkább apró
csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót,
amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni,
arra ugyan gazt Kácsa soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen
komolyan őrizné egész éjen át.
Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége,
ki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az
asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én istenem, valami
szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is
van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy
nyári este, mikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe
kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog
vidék. Arrafelé már jár a vasut s ott zörögnek el a mérges vasbikák a
tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely
kavicsaik véresek, van azonban ember, ki belőlük elgazdagodott.
Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora
fájdalomdijat kap, hogy uj földet vesz az árán. És még azonfölül járni
lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki s mert csak kis
félóra oda az ut, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segiti
vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rosz por (peronospora)
ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a
városból, hol gépet, hol gáliczot.
Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd
ez igy az apját a vasutnál mihamarabb viszontlátja. Mentek a szőlők,
földek között, ákáczok alatt s az ember mesélt a kis fiunak mesét ama
két oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyukot, de nem
birták, mert (köztünk legyen mondva) kutya legény ám az a fiastyuk.
Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s uj
mesét kezdett. Igy értek az állomásig, mely nem is állomás, csak
olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként
nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog ugy állt, hogy
igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása,
sehol füstöt nem látott s igy nyilvánvaló, hogy a bagonyok igen messze
vidéken kalandoznak. Ellenben Vincze bácsi csárdája pedig tökéletesen
itt van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament.
Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közébük ült és
rendelést tett ital irányában.
– De borzasztó sebösen hozzátok – parancsolta – mer mingyár gyün a
vonal.
Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is
fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a
bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása
azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem
érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli (aki ellenkező
észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot
szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az
esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már miyel
sem törődött.
Vincze bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira
hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhova
löki is, ugyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az
asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az
érthetetlenekbe is beleunván, lefordult a padról s a kelő hold fényében
szeliden elaludt.
Történt ez éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukurikolván, az eb is
fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásitott. Azután üzenetet
kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert
ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt s
lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az
udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet
adni, ez okból megindult. Ment a harmatos füben mezitláb (jó az nagyon)
s fujta fejét a szellő is, mely kora hajnalban támadni szokott. Kása
helyes utra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a
nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis
ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt.
– Tecza – szólt az asszonyhoz rekedten – Palika hun van?
– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna?
Kend vitte el tennap este, hát huva tötte?
Kása mereven bámult a homokba. Szinpadon ilyen eseményeknél rettenetes
rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, mig Kása mit sem szólván
(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy
jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor ujból kijött s
megindult.
– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel?
– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a
Palikát, vagy mögtanának engöm ezön a kötélön.
Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem
hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást,
amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak
előre s olykor félve tekintett az árkokba. Oh, irgalmas szent szüz! Hol
bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem-e alattuk
alszik. Bár csak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bár csak kalapját látná
az utszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott,
csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen.
Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős.
Apránkint, bár egyre szomorubban, kiért a sikig, ahol a vonat szokott
szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mit sem
látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus –
gondolta Kása – itt a halál.
Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy
olyan kis két-három deczis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása
e gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint
kin bú nehézkedik. A kötél vége lógott a vállán.
Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis
ember ingujjban és kiabálja.
– Kása bácsi, Kása bácsi!
Kása ugy gondolta, hogy térdre kell most esni, a haláltól való
szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, felkapta
a fiut és teljes meggyőződéssel mondta:
– Palika… Palika…
Fölfogta a gyermeket, hogy most, amig haza nem ér vele, a karjaiból nem
ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte:
– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi?
– Jaj, Palikám – nevetett Kása boldogan – gyönyörü szép kis csikót
láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele
magának elpányvázni.
– Kár – vélte a gyermek – hogy el nem pányvázta.
Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kicsi fiut és
vitte sietve hazafelé.


VAKOK.
Vakságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van
akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver
is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott
azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is
megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s
néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit
néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját
négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt
ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.
Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak
sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten
napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt,
azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is
családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a
foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.
A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják,
rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik
vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az
épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az
kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a
szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet:
nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél
belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a
világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, csak éppen
a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva,
igen szomoru dolog.
Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad
más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a
verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez
is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb
borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni
kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az
elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak
mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a
város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a
kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél.
Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és
csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit
akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a
nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá
fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.
Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele
kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a
sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt
lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig
szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a
karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru
annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a
szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként
bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás
kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne
az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet,
hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk
pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez
ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.
Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki
délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat
fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak?
Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. Ott ülnek
sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le
rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e
helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán
nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma
volt.
A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót
érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És
haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok.
Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem
láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a
kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s
milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk
szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami
a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi
országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta.
Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a
gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen
fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott.
Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)
Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit
keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki
akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen
vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem
láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a
tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki
mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély
hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén,
hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve
figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra,
lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig
más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi
mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon
vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.
Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem
több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, az mindig
várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen
keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az
ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta,
hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha
el nem veszi, ő meghal.
Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei
és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.
Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel
való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a
világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem
tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.
E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe
idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan?
Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az,
aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit,
sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt
feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül
távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy