Vizenjárók és kétkézi munkások - 10

odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben
gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint
a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze
alatt.
– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja
van, ugy sincs abban okos embör.
Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek
mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is
befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely
most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanitanak?)
Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.
– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.
– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.
Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden
masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a
falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával
alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A
cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind
forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi
vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a
masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.
Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a
Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor
az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat,
aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a
tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij
a kerekekre került, a munka megindul.
Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a
gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az
első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal
hallatszik.
A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat
vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban
hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér
búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad
el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.
Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának
munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat
utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba,
szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő
dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni,
mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb
kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják,
a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem
laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem
a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél
ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit
beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a
cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai
vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a
munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert,
tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés,
tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem
nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.
Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt,
ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül
furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a
gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos
megütődéssel hallgatják és mondják:
– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.
Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt
mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát
a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár
hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint
tizenkét óra, azt már nem tudja senki.
A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az
ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen
ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét
meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az
ilyesmibe okos?
… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A
szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor,
mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem
dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk
tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad,
iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a
szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint
valamely kereszt, Etel is becsuszott.
Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!
Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és Kórmányos
Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem
lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki
már nincsenek.
Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A
föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.
A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az
uton a járók kérdik:
– Mit viszöl?
– Etelt.
– Hát mi esött az Etellal?
A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt
mondja:
– A gép…
E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat
órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő
sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az
embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.
De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek
órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a
czirkalmokat.


A HÁZASSÁG ELSŐ ÉVE.
A maga gazdájává lenni annak, akinek semmije sincsen, nehéz sors. Bár
mégis mindenki azon igyekszik és forgatja elméjében a gondolatokat, hogy
miként tehetné. Mindszenti Mihály zsöllérember is hasonlókép volt, de
hiába gondolkozott, mire sem tudott menni. Nem volt öreg ember, nem
mondható, csak tavaly házasodott. De ez a szó nála nem volt igaz, mert
sem házassága előtt, sem házassága után nem volt neki háza. Azelőtt mint
béres legénykedett s elvette egy napszámos ember leányát, ki maga is
csak zsöllérként élt valami gazda kisebb tanyáján. Vannak ilyen kis
tanyák, amikbe lakót eresztenek, vagy hogy mert a tanya nagyon ócska,
ujat veret a gazda s a régit azért nem bontja szét, mert kerül abba
zsöllér. Mihály is ilyen helyre került, hogy Klárát elvette, mert azért,
hogy valakinek tulajdon födele nincsen, se legénynek, se leánynak, csak
összekerülnek, hogy egymásé legyenek. Isten rendelése ez, de gyarló
emberi elme nem látja meg a felsőbb hatalmak intézkedéseit, hanem inkább
gúnyt üz azokból, kik szegény sorsukat nem tekintve, életük folyását
esküvel közösre váltják. Mondják róluk, hogy: két bolondból lett egy
pár, máskép pedig Mihály sorsát olykép festik, hogy eddig csizmában
járhatott, ezentul meg majd mezitláb ténfereg. Mihály nem bánta a
szóbeszédet, ügyet sem vetett rá s Klárával el voltak valahogy,
napszámra ment az egyik is, napszámra ment a másik is; ha lehetett egy
földre, ha nem lehetett, külön. Ez nem baj, este a gyalogösvényen, amely
az ócska zsöllérházhoz vezetett, csak találkoztak s azontul fogva együtt
mentek hazafelé. Lehetős szorosan egymás mellett, mi onnan gondolható,
hogy vállaikon a kapák gyakorta összeütődtek. Szép hangja van a kapának;
igy alkonyatkor olyan, mintha valahol messze harangoznák az Urangyalát.
Közben Mihály is, mint minden ember, forgatta különfélekép a fejében a
sorsát és legkivált azon járt az esze, hogy a maga gazdája miként
lehetne. Minél jobban gondolkozott, annál jobban odajutott, hogy sehogy.
Ez baj, mert ha jól keressük, lehet olyan idő, amikor Klára már dologra
nem mehet, itthon is lévén elvégezni való s miegymás. No és ez a rozoga
tanyaház sem sokáig állja már a dicsőséget, hátulsó oldalát ép a héten
kellett ákáczrudakkal föltámogatni, hogy időnek előtte világnak ne
induljon. Aggodalmas gondolatok voltak ezek és bus sóhajtással nézett el
esténkint Mihály a tanyaház ablakából a földek fölött, amely mind a másé
s bár az ő keze munkája nyomán is, mind csak másnak terem.
Ez igy is maradt volna örökké, ha messze kinn a nyomásszélen, ahol már
nem a tanyák világa van, hanem a pusztaság kezdődik, uj dolgok nem
történnek. Az emberek kifundálták, hogy oda erdőt kell ültetni. Ugyde
volt már ott erdő. Azonban nem rendes, hanem csak ugy össze-vissza nőve
és nem álltak katonás sorokban a fák. Nem is ültette azokat senki,
valaha régen egy magot vitt oda a szél, vagy ép szálló madár is
kiejthette a csőréből, mikor kicsinyeinek vitte volna: elég az avval, a
mag megfogamzott, a fa felnőtt és ugy támadt a nyomán az erdő magától.
De hát hiába, nem az, amilyen kellene; igy azt határozták, hogy
kiforgatják. Hirdetést adtak közre, hogy jőjjenek az emberek ehez a
munkához és egészen ujfajta árakat szabtak hozzá. Az erdőből vállalhat
mindenki akkora földet, amennyiről gondolja, hogy bir vele. Azon a
földön tartozik kiirtani az erdőt, de egészen alapjában. Nemcsak hogy
éppen kidönteni a fát, hanem kiszedni a földből a tönköt a mély
gyökereket. Ezért a munkáért öt évig a föld ingyen, kivéve, hogy az
irtás után csemetefákat tartozik bele ültetni, de a csemetéket is ingyen
kapja. Közükbe vethet krumplit vagy dinnyét, meg a széleken kukoriczát
termelhet. S ami fát kidöntött, az is az övé, pénzfizetés nélkül. Ennyi
mindent kap ingyen, ezért támadt is a neve, mert ugy hivják őket:
ingyenös embör.
Mindszenti Mihály is, hogy ezen életmódról tudomást szerzett, elment
Klárával együtt ingyenes embernek. Ehez a gazdasághoz nem sok eszköz
kell, csak fejszék szükségesek hozzá és balta, fürész, meg annyi élelem,
amely az uj termésig kitartson. Máskép csak dolog kell hozzá és
egészség, kibirni azt a nyomoruságos életet. Mert hogy valaki el birja
képzelni, mi az a vadonirtás, az ember harcza a természettel, azért nem
kell Amerikába menni, itt meglátható a pusztaszélen. Csak ugy a maga
egyszál fejszéjével esik neki az erdőnek az ingyenes ember; szinte nehéz
elgondolni, miként birja a földből a maga egyszerü eszközeivel a
hatalmas törzsek óriás tönkjeit kiszedni. Mig a hosszu törzseket a
tanyákra elhordják, megveszik uj épületekhez mestergerendának, a többi
ott marad az irtott föld szélén, nagy halmokban, mert hiszen
fütőszerszám a tanyákon nem kell, van mindenkinek magának, azt meg nem
veszi senki. Ő maga tüzel belőle télen, amennyi kell a lakásban.
A lakás… A vasutak gyakran haladnak el faluszéleken, ott a kocsi
ablakából szerfölött apró kis zugépületeket lehet látni. Csak ugy
vályogból van minden ragaszték nélkül összerakva a négy faluk, a tetejük
lapos s az ajtónyiláson halad ki a füst. A czigányputrik ezek s a
lakások legutóljának lehetne gondolni ezen odúkat. Pedig dehogy. Az
ingyenes ember lakása az, a földbe ásott gunyhó. Egy nagy négyszögletes
lyuk a földben, alighanem valamely kiásott fatönknek a helyén. Némelynél
a földbe vágott lépcsők vezetnek le hozzá, de akkor igen tág marad az
ajtója s bever rajta télen a hó, meg elönti a nyári zápor. Hát inkább
csak az ajtónyiláshoz létra van támasztva, azon másznak föl, le. A
teteje abból áll, hogy faágak szolgálnak a négyszögletes lyuk egyik
szélétől a másikig, ez aztán meg van hordva kukoriczaszárral, száraz
bozóttal, földdel s a jó anyaföld azon ujabb eleven bozótot terem. Ilyen
lakásban lakik Mindszenti Mihály, meg a többi, aki ott irtást vállalt,
akik a kulturának ép oly előharczosai, mint a dakotai farmer. Másként
nem lakhat, mert a föld csak öt évig az övé, azután mehet tovább; ujabb
irtásra, ha van.
Itt éltek, mint e helyeken élni lehet. A pusztán nem jár senki, csak az
erdőtiszt lovagolt ki olykor hozzájuk, hogy a végzett munkát
megtekintse. Máskülönben csend van a tájon, az irtás szélén a maga
buczkáival már mindjárt a puszta következik, azon nem jár más, csak a
két Rózsák vezetése alatt a rideg barom.
Klára itt, ezen környezetben és ezen földbeásott barlangban gyermeknek
adott életet. Persze ehez azonnal törvényes dolgok következnek. A
huszonnégy óra alatt való bejelentése a születésnek, a keresztelés, meg
mi egyéb. Talán fölösleges emliteni, hogy a törvények e helyen a maguk
szigoru megállapodásaival annyit sem nyomnak a latban, mint az a sas,
amely a puszta fölött átsuhan. A gyermek megszületett és élt. Mihály,
mikor az ideje s az időjárás engedte, bevitte a tanyák központjába, ahol
van pap is, anyakönyv is, ott a gyermeket Pálnak keresztelték, mert
Klára apját is, bizonyos nevezetü Rengő Pált, mint neve mutatja, szintén
Pálnak hivták.
A Pál gyermek egy darabig élt anyja emlőjén a barlangban, utóbb azonban
meghalt. Ez közös sorsunk, hogy idővel közanyánk ölébe menjünk, de Pál
ezt igen korán, mondhatni idő előtt tette meg. Elhatározása gyors volt,
ugylátszik, örökölte apja keménységét, ki egymaga állt egy szál
fejszével neki az irtatlannak. Pál este köhögött s bár a székifü
virágából hathatós meleg levet Klára még akkor éjjel főzött neki,
köhögése nem csillapodott. E tekintetben a székifü virága nem használt,
mert bár az jó orvosság, de a főzése meg ismét füstöt támasztott a
barlangban s igy, amint az életben is elég példa mutatja, a jó igyekezet
rossz eredményeket szült és ezek nyomában Pál reggelre a maga egész
rövidségében kinyult.
Gyermekkorában ki hallotta pásztortüznél danolni a megölt legény
történetének nótáját, kit hiába költött az apja, az anyja, mert csak a
babája szavára támadt föl s azt kérdezte tőle: csináltatsz-e néköm
diófakoporsót? Mire babája azt mondta: csináltatok, csináltatok
márványkükoporsót. Mihály is csináltatott volna, ha tehetsége volt volna
hozzá, Mindszenti Pál részére márványkükoporsót, de kő ezen a tájon
mentül kevesebb van, márvány pedig éppen nem találkozik. Az Ur kegyelme
a márványt más népek közé adta, hogy azok is élhessenek. Mihály, ily
formán állván a dolgok, fürészelt deszkából koporsót szerkesztett és
Pált abba tette.
– Csókolj még rajta egyet – nyujtotta Klárának – majd aztán lészögezöm.
Leszegezte és hóna alá fogván a kis ládát, kimászott vele a létrán a
barlangból. Azzal aztán el-beindult a tanyák közé, a központ felé, hol
vannak oly emberek, kik hivataluk szerint temetések végzésére
alkalmatosak. Klára is ment volna, de részben erre a dologra még nem
volt képes, mert erejét a betegségen kivül a Pál halála fölött érzett
bánat is fogyasztotta, továbbá otthon is kellett maradni valakinek.
Mihály gyermekét, Pált eltemették a központi temetőbe, a kántor tett
fölötte némi éneklést. Mihály nyujtott is érte a kántornak annyit,
amennyi tőle telt. Azután hazament Klárához s voltak ismét ugy, mint Pál
jelenléte előtt voltak. Mihály irtotta az erdőt, ásta ki a tönköket és
Klára, amint birta, segitett neki. Egyhangu élet ez s a Pál elmulása
után való időkben csak az hozott bele némi változatosságot, hogy egy
napon a verem előtt megállott egy lovas városi pusztázó katona. Pöcsétöt
hozott. Ez egy czédula, amivel a biró vagy kapitány elé idézik az
embert. Ugy szokás magyarázni, hogy a kint való nép azért hivja e darab
papirost pöcsétnek, mert a kapitány részéről ha való, rajta van a város
czimere, a biróság pedig a saját pecsétjét üti rá. Ugy gondolom, hogy
nem igy van a dolog, hanem hogy a kintvaló tudásába átöröklődtek még ma
is a régi magyar királyok törvényei: a pecséttel való törvénybe-idézés:
a citatio cum sigillo.
Bár ez nem ide való beszéd. Elég is belőle annyi, hogy a pecsét Mihályt
a városba czitálja a rendőrbiró elé. Elment, nem lehet mondani, hogy nem
ment volna, mert éppen kilencz óra hosszat gyalogolt, mig a városba
beért. A rendőrbirónak beadta a pecsétet. Annál ott volt már a hivatalos
irás, mely szerint Mindszenti Mihálynak Pál gyermeke az orvosi tudomány
tökéletes mellőzésével ment a másvilágra. Mihály felelősségre vonatott,
hogy miért nem hivatott orvost? E kérdés a pusztai barlangból előkerült
Mihályra nézve annyira furcsa, hogy rá felelni sem tudott. Két forintot
inkább birságba fizetett és arról rendes nyugtató irást kapott. Azt
zsebre tette és kilencz órát gyalogolván ismét, éjfélre hazaért. Klára
fölneszelt, mikor Mihály a barlangba bemászott.
– Kend az – kérdezte – Mihály?
– Én.
– Hát miben járt kend? Tán elvöszik a fődet? – kérdi tovább az asszony.
– Nem – felelte Mihály – dehogy. Csak irást adtak arrul, hogy mink öltük
mög a Palikát. Hogy aszongya, ha doktort hozattunk vóna, nem halt vóna
mög. Két forintot is fizettettek velem birságba.
Klára könnyei megeredtek. Mihály egy kis üveget az asztalra tévén,
mondja:
– Hoztam a hajadba kétgaras áru szépszagu olajat.
Hogy Klára nem felel, Mihály egy darabig meredten áll a veremben. Azután
étel után kezd szótalan kotorászni, mert régen volt, amikor utoljára
evett.


VALÉR A FÖLDBE MEGY.
Ezt az időjárást, ami a mostani, igazság szerint nem ugy hivják, hogy
szép idő, hogy pompás idő, hogy kitünő idő, mert az idő ezen járása
egyszerüen csak kincses időnek neveztetik. Valóban az is. Ez az idő,
amidőn a kalászok nagyobbodásának zaját éjszaka meg birja hallgatni, aki
ért hozzá. Minden növekszik ilyenkor, ami csak növendék. Igy teszem azt,
a paprika is most van leginkább abban a korban, amidőn kedvét kell neki
keresni. Ez a kapálásban nyilvánul. Ha a paprikát jól körülkapálják, de
közben óvják is, hogy a kapavassal meg ne vágassék, az olyan valami
viruló szép kisded növény lesz, hogy gyönyürüség nézni még annak is,
akinek semmi köze sincs hozzá. E kicsi szelid bokor ekkor kezdi teremni
az ő nagy gyümölcseit, amelyek oly mérgesek, oly formátlanok s mégis
annyira kedvesek, hogy például most harmadéve is százhatvan forint volt
belőle egy mázsa.
E nagy árnak oka az, hogy a vele való bánáshoz különös hozzáértés
kivántatik, azonfelül elsősorban mi Urunk és Istenünk segedelme, hogy
nekivaló időt adjon. Most adott, nem lehet panasz az égbeliek ellen,
mert ez, bárki bármit beszéljen, kincses idő. Istentől itt már a paprika
részére kivánni mit se lehet, hanem igenis a paprika kivánja az emberek
részéről a kapát. Ép azon alapon indul ki a tanyából korán reggel a
fiatal Toponárszki Gergely feleségestől, menvén a földbe, hogy azt jól
megkapálják, mert ritkaság az, hogy munkátlanokon Isten áldása legyen.
Ép csak tavalyi házasok ők, a fiatal gazda-pár, a felesége, bizonyos
Bánhidy Valér csak most számolt huszonegy esztendőt. Szép asszony, régi
jó magyar-fajta, bár az ember sem kivetős, bár mindenki tudja, akinek
esze van, hogy ő rácz származásu. Tiszapartiak ők ugyanis és a Tisza
tulsó partját már a ráczok lakják. Régi időben sok rácz származott át
onnan (csak egy ladik-utba került), bérleni való földeket keresvén.
Ezeket meg is találták s itt ragadtak, mert ragaszt a föld nagyon s ama
időkben még nem voltak hitbeli villongások. Lám, ha a Tisza árad,
egyformán önt el ráczot és magyart, valamint a jégeső sem tesz különben.
Igy apránkint elmagyarosodtak, összekeveredtek s csak a név mutatja a
régi időket, természetesen az is a maga módja szerint, mert kidobják
belőle a sok kemény betüt és Toponárszkiból Toponáczki lesz, mint a
Benkovszkiból Benkóczi.
Igy megy hát a fiatal gazda a földre az asszonynyal csak ugy könnyeden,
mert nem messze van az s délre hazatérnek. Csak két kapát visznek s a
vizes korsót mázatlan cserépből, amelyben olyan hüs marad a viz, mintha
pinczében állna. Megállnak a föld szélén, tekintetükkel vigigfutják a
paprikabokrokat, azután egymásra néznek szótalan boldogsággal. A
szerelmetesség is szebb igy, májusi munkában a gyönyörü termés előtt.
– Jaj de szép – szól az ember.
Az asszony bólint rá s felelni akarna valamit, de im, hirtelen
megdöbben. Reszketés fut rajta végig és elhalványodik.
– Nézze csak kend, kilelt a hideg.
Rázni is kezdi azonnal s az ember sietve boritja vállaira a kabátját.
– Eredj csak, eredj haza, fiam, aztán pihenj le – biztatja.
– De hátha elhagy – véli az asszony dideregve. – Hisz kapálni köllene.
Hát várnak egy kicsit, de Valért egyre jobban előfogja a fázás. Csak
jobb lesz ezzel hazamenni. Fogja is az egyik kapát, hogy majd azt is
hazaviszi s megindul. Az ember pedig most már szomoruan fog a dologba.
Néhány paprikatövet megkapál, mikor a szivébe üt a sejtés s gyorsan
megfordulván, Valér után tekint. És látja, hogy éppen abban a
pillanatban szintén megfordult maga körül egyet a haladó asszony, aztán
mint akit a villám leütött, végigesik az uton, a kapa pedig a válláról
messze elrepül. Minden munkát ott hagy e látványra az ember és szalad
arrafelé azzal a nehézkes futással, melynek oka a sulyos csizmákban
keresendő.
– Valér! – kiáltja. – Valér!
Hát ha itéletnapig kiabálod is, szegény ember, hogy Valér! ezt ugyan
többé föl nem költöd. Ez meg van halva tökéletesen, mert szél érte.
Furcsa az és lelkekbe vágó dolog, ha az ember halottját az országut
porában siratja zokogva, már pedig ez itt igy van, mert Gergely ott
térdel, forgatja, tépdesi kebléről a ruhát és ajkán keresztül igyekszik
bele életet lehelni. Nem lehet az, hogy meghalt, hisz még meleg. Az ám,
de e meleg is hagyogatja el apránkint s nincs mást mit tenni, mint
fölvenni a porból a holtat s vinni a tanyaház felé. S ott ismét a nagy
szomoruságok, az öregek sikoltása, a kis leány sirása, de ezekkel ne is
szakgassuk senki szivét, elég, ha az övéket szakgatta. Mert nem erről
van itt most szó, hanem másról van szó. Ugyanis már fölállitották a
ravatalt, a sima ágyra tették a halottat, gyertya is égett a fejénél,
mig a szomszéd Rózsa Mihály sietve hajtott a városba koporsóért és az
asszonyok imádkoztak, előbb a haldoklókért való könyörgést, azután a
bünök bocsánatáról szólókat, hogy: Kik még az életben szenvedtök,
örültök. Ez lesz majd végetök, mind ide kerültök. – Itt a királyoknak
lehull koronájok, eltünik hatalmuk – midőn mindezt már tennék, lóháton
sietve ér a tanyaudvarba a kardos ember, az öreg pusztázó. Azt mondja:
– Gergő, a halottadat be köll vinni a kórházba.
– Valért? – pillant föl szomoruságából Gergely. – Hisz nem gyógyitja azt
szögént mán mög senki kórháza.
– Tudom – felel a pusztázó – de erre igy van parancs. Majd odabent az
orvosok mögvizsgálják, hogy mi ölte mög.
– Mi? Hát a szél. Az érte az uton.
– Jól van, öcsém – mondja amaz a lóról – én elhiszöm, de odabe nem
hiszik el! Azt mondják ám, hogy hátha nem az ölte mög? Hátha más?
Mikor igy ököllel ekkorát a szivére csapnak Gergelynek, gyanusitván,
mintha ő ölte volna meg Valérját, pillanatra elsötétül előtte minden s
ugy érzi, mintha kezdené elhagyni az esze. Azután kifakad, mérgesen
beszél, miket csendes komolysággal hallgat végig a pusztázó. Mint olyan
ember, ki szokva van ezekhez. Ezért nem is viszonzá Gergely mérges
szavait s ezt méltóságán alul levőnek is tartaná ő, ki Gergely öregapját
már akkor ismerte, mikor Gergely édesanyja még nem volt az élők között.
Csak mikor a fiatal özvegy lecsillapul, szól neki:
– A törvén törvén, öcsém. Azon már te se segithetsz. Hát csak vidd be
Valért a kórházba.
Be is. Most már csakugyan és csak azért is beviszik, féktelen módon
száguldanak az indulatok Gergely kebelében. Vigyük, csak vigyük. Mikor a
szomszéd, ama nevezetü Rózsa Mihály kihozza a koporsót, holtját abba
emeli Gergely szép fehér ruhában. S a szomszédasszonyok ezuttal
Gergelyre példázván, az István királyunkhoz való éneket mondják, mely
szerint: Rólad emlékezvén, csordulnak könnyei, Búval harmatoznak szomorú
mezei, Lankadnak szüntelen vitézlő karjai, Nem szünnek iszonyú sirástól
szemei.
Lélekre lehet mondani, hogy bizony nem szünnek iszonyú sirástól ott
szemei senkinek sem. Városi ember talán nem talál e dologban oly sok
iszonytatót. De itt, ahol minden máskép van, im viszik szép Valérunk
testét be a csunyaszagu házba, hol őt halott korában késekkel vagdalni
és darabolni fogják. S majd onnan lészen temetendő, több testi
darabokban, mik, oh én uram és én istenem, föltámadáskor miként lesznek
vajjon ismét egygyé? Az ám. Erre feleletet senki sem ád. A tanyából
lassan indul ki a kocsisor, három kocsi van éppen, mert több efajta
temetéshez nem telik, mert elvégre a paprika is csak kapálandó. Ez
szomoru ut, be a kórházig. És az is szomoruság, ahogy a halottat
beviszik és jönnek a tudós orvosok és a kapitányságtól a biztos és
jönnek a törvényszéki urak, a vizsgáló, továbbá a király ügyvédje s
valóban csak a jó Jézus urunk tudná megmondani, hogy még ezenfelül kik
is jönnek, oly sokan vannak.
Nem kell hinni, hogy sok időbe kerül, mert nem kerül sok időbe, mig
megállapodnak abban, hogy Valért csakugyan a szél ölte meg. A szivét
érte. Irigyelte ezt a szivet a szél Gergelytől s megölte. Nem jó dolog,
de mit lehetne ellene tenni? Semmit sem lehet ellene tenni. Meghalt
felsőbb hatalmak végzése szerint. Jó. Ez ellen nem lehet tenni. De a
formája e dolognak, a pusztázó, a kapitány, az orvosok, a
törvényszékiek, a darabolás s azon rettentő vád, hogy nem-e Gergely ölte
meg Valért, mily borzasztó iszonyatosságok ezek.
Kihozzák ujból a koporsót, a tanyai kocsira teszik. Valér most megy ki a
földbe utoljára. Ott a pap is, ki kisérné, csak ugy ingben, mint
kórházból jötteknél szokás. És a kántor ur is a segédjét küldte el,
kinek bár szebb a hangja, de azért (ugy-e bizony) még sem ő a kántor? És
akkor e sivárságok között megindul a temetés. Valóban, még csak
keresztje sincs Valérnak, mert a sok lelki gyötrelem között
elfeledkeztek arról, hogy nevét a fába vágassák. Ellenben mezei
virágokból font koszoruk lógnak a kocsik lőcsein. Igy haladnak a rövid
uton, mely a kórháztól a temetőig vezet, csupa kórházak, börtönök és
kaszárnyák között. Micsoda ut ez, én jó uram! A pap lassan megy a
gyalogjárón, halottja kocsiját Gergely maga kormányozza, s ő, Valér,
fejtől fekszik hozzá. A pékek kaszárnyájánál, hol ép prófuntot osztanak
ki, megállnak, hogy beszentelje a pap Valért s azután szabadjára
ereszsze.
A latin zsolozsma kezdődik s a kántorsegéd mondja a bucsuztatót.
– Valér! Valér! – kiáltja Gergely a kocsiban és sirva fakad.
A többiek is leveszik kalapjukat s gondolkozva hallgat mindenki. Mily
véletlen eset ez. És mily szégyennel teli való, hogy Valért igy
meghurczolták, darabolták s most ily nyomorultan, szegényesen,
szégyennel kell őt vinni ki a földbe. Igy meghurczoltatni.
Ki ad ezért elégtételt?
Ki ad, emberek? Az Isten.
Mert im, ép történik, hogy jön haza itt a kaszárnyák közén a
gyakorlótérről az ezred és jön legelől egy kompánia és kardot ránt a
kapitány:
– Compagnie, habt acht! Compagnie, rechts schaut!
És a kapitány ur, a hat arany csillaggal a nyakán, a fényes kardot
tisztelgésre vágja és a legénység keményen lépdelve szijjat szalaszt s
mind valamennyi veti fejét Valér koporsója felé. Jön a másik kompánia, a
harmadik, a negyedik, az aranysapkás tiszt urak, a nyalka kadét urak s a
mogorva, vén őrmesterek mind, mind kommandéroznak a legényeiknek, hogy
fejet vessenek a Valér koporsója felé. A kardok suhannak a levegőben s
az aranyos tiszt urak, midőn tisztelgésre lecsapnák, komoly
szomorusággal tekintenek a halottas-szekér felé. És a legények levágják
szintén kezüket a puska agyához s járulnak el fővetéssel Valér előtt.
Egy kompánia, két kompánia, három kompánia, egy batalion, egy egész
ezred, igy végigtisztelik ők Gergely halottját. Kemény, erős kommandók
hallatszanak s Gergely, kiben a köny árja most már csakugyan megindult,
hátraszól a koporsóhoz:
– Valér – kérdezi büszke szomorusággal – Valér, hallod-e?


ÉJFÉLI TÁMADÁS.
A latyakos őszi uton czigánycsapat halad a sátoros kocsikkal. Vékony
gebék vannak a rud mellett a kóczmadzagos hámban. Némely rész a
czigányok közül: asszonyok, gyerekek, belül a kocsiban mindenféle
dunyhák és ócska takarók között. Egy öreg banya, sovány lábszárát a
fürhérczre kivetve, szopja a pipaszárat. Ez szomoru állapot, mert azt