Vizenjárók és kétkézi munkások - 04

is vele, mig fölmérik a partra hordott homokot, hogy az mennyi. A
homokot formás garmadákba külön emberek rakják, kik figuracsinálóknak
neveztetnek és ezek ügyeskednek, hogy a homok többet mutasson, mint
amennyi. E társasággal apró gyerekek és lányok vannak: kis öreg lelkek,
kik a munkás nehéz sorsát már tapasztalatból ismerik. Ezek is dolgosok
és tagjai a „bokor“-nak. Mikor a munkás tolja föl a meredek parton a
nehéz talicskát, elébe áll az apró gyerek vagy leány. Kötél van a
derekán, annak a végén vaskampó, azt beleakasztja a talicska elején a
karikába és kétrét görnyedve vontatja föl a partra a terhet. Más gyerek
ebben a korban még játszik, ez már keres s komolyan olvassa össze a
pénzt, amit a munkáért kapott. Mozdulatai már ugyanazok, mint az
öregeké, szijmadzagon épp ugy nyakába viseli a keszát, miben a pénzét
tartja, a pálinkából már ő is kortyant s mielőtt inna belőle, az üveggel
üdvözlésképen billent a másik felé. Köztük kis csitri lányok, oly szépek
és oly erősek ezek a gyerekek, a rövidszoknyás lányka dagadó lábizma, a
gyerekek erős nyaka egyformán barna és kemény, amint fölpiritja a nap és
megszivja a szél. Valami csodálatos komolyság van bennük, amidőn
mondják:
– Csak még sokáig jó időt adna a Jézus.
Jó napos időt, amelyen játszani lehetne és szaladgálni a kései füvön?
Nem. Csak olyan jó időt, hogy akkora fagy ne legyen, hogy jegek jőjjenek
a vizen, mert akkor megáll a munka. Akkor már nem járhat a hajó
homokért, tégláért, de nem is kellenek, mert megfagy a falakon a malter
és nincs mit dolgozni. Hát csak ilyen jó időt. Ha fuj a szél, esik az
eső, nagy a köd, ez mind nem baj, csak akkora hideg ne jőjjön, amely
megakasztja a dolgot, ezt kivánja a tizenkétesztendős gyermek, nem pedig
falovat, vagy hintát, vagy bubát, amelyet altatgatna.
Délután csönd van, csak a korcsmabeliek tesznek-vesznek. Poharak
csörömpölnek. Enni kap egy fürjmadár, amely szük, zöldre festett
kaliczkában toporog. A postás benyitja az ajtót, hogy ujságot dobjon a
szélső asztalra, kép van az ujságban, rendszerint, hogy egyik ember hogy
öli meg a másikat. Borzasztóság az ilyesmi. Továbbá jön a részeges
Jóska, az ablakos tót, valamely társával, kinek a Jóska fizet egy pohár
pálinkát. Jóska jól keres… olyan hangja van, hogy a harmadik utczába is
elhallatszik s gyakran hivják be a házakhoz ablakcsinálás szempontjából:
az olyan ember, aki igy tud kiabálni, bizonyára ért a mesterséghez is.
Jóska feddi is a társát, kit pálinkára vitt:
– Otthon van hat gyereked, mégse nem tudsz kijabálni, mint kuncsaft
szeret.
S megy aztán Jóska, kiabálva oly keményen, hogy utczahosszat megreszket
minden üres ablak.
Igy telik a nap apránkint, mignem meg kell gyujtani a lámpát, hogy
világosságot adjon. Ad is. Jó öreg lámpa ez, csorba üveg van ráhuzva
kalap gyanánt, ami igen kellemes, mert tudvalevő, hogy sokkal tovább
tart az az üveg, amelyik csorba, mint amelyik nem csorba. Amelyik ép,
egyszerre szétpattan és hat darabra esik, mig amelyik csorba egy kicsit,
minden idők viharával daczol a maga tökéletlenségében. Van ez igy néha
az emberekkel is. A csorba lámpa világát igen különféle alakokra veti.
Néhány erős ember, a vállukon az ing szakadozott, ezek a zsákolók, kik
lényegesen különböznek más parti munkástól, mivel csak amaz árut
hordják, ami zsákban van, erre büszkék és vállukon az ing azért
szakadozott, mert elkoptatja a zsák. A hintáló deszkákon könnyen viszik
a nehéz terhet és nagy örömük van abban, ha a parton álldogálók nagy
erejüket bámulják. Most igen porosak, mert czementet hordtak s fehér
tőle valamennyinek a feje. Amodább külön kompánia, néhány magyar matróz;
ismét külön kompánia, néhány horvát matróz, akik a Dráváról jöttek.
Közben elegyes publikum: vidéki népek, mi igy ülőhelyben is meglátszik,
mivel ezek tarisznyából esznek, mig a parti népek csak ugy papirosról,
amiben magukkal hozták a bolti ételt. E vidékiek különféle sorsban
vannak. Némelyiket másnapra rendelte be a törvény tanu gyanánt, vagy
hogy vádlott is esetleg; más ismét átutazóban van, de csak hajnalban
megy tovább a vonata; más ismét a reggel induló gőzhajót várja, továbbá
egy soványas asszony, ki a lányát keresi, mert elveszett hazulról a
lánya, ki csalhatta el, emberek, ki csalhatta el?
Mindenkitől kérdi, de feleletet rá adni senki sem tud, szomoru beszédét
csak hallgatják szótalan. Itt-ott sóhajtás is kél, mert sok köztük az
ügyes-bajos és annak mindannyinak volna mondani valója, de nem szól. Az
idő halad, a nép némely része hazamegy, csak a vidékiek maradnak s
néhány más, kinek nincs hova menni. Csavargóféle-forma emberek, kik még
nem züllöttek el egészen. A sötét sarokban kártyázzák a máriást s
némelyik néha kijön középre a lámpa alá, hogy megnézze, tulajdonképpen a
kezében milyen kártyák vannak. Itt-ott bóbiskolni kezdenek és alváshoz
készül a közönség. Ha sok hely van, végig dülve a padokon, ha nincsen,
akkor ugy ültő helyében, két karjával az asztalra borulva. Ez olcsóbb
is, mert három krajczár az ára, mig a padon való végignyulásért már öt
krajczár fizetendő. A vén ember bezárja a korcsmaajtót, a lámpát is
eloltja, e helyett a söntés sarkában füstölögve olajmécses ég, törött
pohárban. Ő maga a söntés mögé fekszik, hol deszkából van ágyforma
készség, sőt párna és tollas takaró. Most aztán mindenki alszik s csak
néha hallható mozgás, mikor valakinek elzsibbadt egyik karja s a másikra
fordul. Az asszony álmában néha beszél a lánya után, hivogatván, hogy
jönne elő s ugy lehet, álmában elő is jön szegénynek.
Idő multán virradni kezd. Az alvók fölérzenek s nyujtózkodik egy-egy.
Leghamarabb az emberei kászolódnak a félhomályban és első lépésük oda
tart a söntés felé. Az asztalon ott vannak a pálinkás üvegek, a poharak.
A vén ember még nagyon alszik, befelé fordulva a deszkaágyon. Lehetne
ugy tiltott módon is kortyantani, de ki tenné ezt azzal az emberrel,
kinek födele alatt hált. Kopognak hát az asztalon, azután zörögnek.
– Hej, gazda… gazda…
A gazda fölébred és sürögve dörzsöli a szemét.
– Hej, – mondja – de lefagyott a szömöm!
– Pedig még tél sincs, – neveti a többi.
– Nincs ám, – véli ismét a gazda s a poharakba öntvén a finum-fánum
törkölyből, gazdai szokás szerint köszöntő szóval él:
– Jó röggelt adjon Isten!


HAJNAL A PARTON.
A nap, messze fönt a vizen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt
neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan
alkalmazva vannak hat tótok, akik a napot minden reggel föltolják az
égre s végül még csáklyákkal utána bökdösnek, hogy jól haladjon. Igy
utnak is ereszkedik a nagy fényesség és szét veti világát a vizen. Parti
madarak fölébrednek s halak dobják ki magukat a vizből. A tápéi malom
nagy szárnyai azonnal forogni kezdenek. A malom integet a zöld füzfák
közül a karjaival, hogy erre, erre, emberek. Itt jó lenni a füzfák közt,
a partos helyen, a viz szélén, amelyen lassan ereszkednek tutajos
oláhok. A vizen a hajnal ködje legel. A tulsó oldalon tizenkét ló huz
egy domentátumos hajót. Lassan mennek, igen lassan és mégis sokat
haladnak. Az oláhok sietve kapnak a kormányhoz és kitérnek előle.
Ugyanis azért oláhok, hogy iparkodjanak.
A parton még nem indult meg a rendes nappali mozgás. Apró gőzösök
füstölögnek, hogy majd mennek valamerre. Az öreg zsidó ember, aki a
buzát szokta méretni a hajóba, napernyőjével lassu csoszogással megjelen
s megy a dolga felé, mint ötven év óta tavasztól őszig tenni szokta.
Mindig a más buzáját méri, amit a más egy másik másnak adott el, ő csak
méri. Mennyit mérhetett már meg? Pipája ama régi, ma már ismeretlen
kávéházi pipákból való, amelynek garas volt darabja, sőt három krajczár
kettő. Fehér pipák ezek s manapság talán már sehol a világon nem
kaphatók. Honnan van neki mégis? Onnan van, hogy egyszerü emberek
egyszerü móddal élnek. A pipát, ha elkeveredik, csak be kell dobni a
parázsba. Ott lángol, izzik és sustorékol, mignem olyan fehéren kerül ki
belőle ismét, mint egy ma született kis macska.
A sleppekről pedig a kormányosok feleségei igyekeznek kifelé a piaczra.
Már a piaczon igazán aranyat lel, aki korán kel. Négy-öt hajó egymás
mellé kötve, azokon ugrálnak keresztül az asszonyok a vasalt szoknyában.
A gyerekek otthon maradnak, azon a darab fadobogón, amely a slepp
teteje. Már dugja is ki a fejét itt-amott egy-egy borzas szőke gyermek
vagy barna, már hogy ki micsodás. A kutyák is felébrednek a sleppen és a
gyerekek szaladgálnak a tetején a kutya után. A sleppnek semmiféle
korlátja nincsen. Mint van az, hogy ezek a gyerekek nem esnek bele a
vizbe? Bizonyára István király könyörög érettük. (Bár hiszen akkor nem
panaszkodhat a foglalatosság irányában.)
Emitt egy czimbora végez érdekes kisérleteket. Nem akar bemenni a
kutyája a vizbe. Vadásznak az ilyesmi nagy méreg. A multkor ugyanis
hasznára forditotta a kutya merengését s belökte a folyóba. Azóta aztán
semmiféle hajlandóságot az eb a vizhez nem mutat. Most már csalogatná
tyukkal, kalácscsal. Igen jó, ehető ételeket dob a Tiszába. Hektor
szalad utána fölfelé a parton (mert a hajók közt megszorulva olyan
bolond a parti viz, hogy fölfelé folyik), de bele nem megy. Még a
vizmeritő lápra is átsétál, hogy hátha annak az irányába hozza a sodor.
– Látod, látod – mondja örömmel a czimbora – hogy bevált az elvem.
Kényszereszközökkel nem szabad hatni a kutyára.
Nagy öröm az, ha az embernek valamely elve a valóság életben is beválik.
Ám később, mert semmi boldogság sem teljes, csak bemegy a kivánatos
falatért a Hektor.
Mikor kijön, olyan vizet csap szét maga körül, hogy a kőfalra támaszkodó
öreg emberek huzódozva nézik.
Ott egy egész sor ősz fej van. Barna és rózsapiros arczok, amikre nagyon
illik az ősz bajusz. Különféle ruhákban vannak: az egyik módos, másik
éppen csak, hogy él, de a régi idők s a közös mulatság csak összehozzák
mindet. Olyan vizenjáró ember ez valamennyi, akik már kiálltak a
munkából. Csak igy a partról nézik az ember járását, kelését. Ha esik az
eső, akkor is csak ott van, ha süt a nap nagyon ádázul, szintén csak
megjelen.
– Hej, testvér – mondja egy igen öreg, hajlott hátu ember – de rég
jártunk együtt a Dunán. Van ötven éve.
Amaz gondolkozva tömi a pipáját a mutató ujjával.
– Van ám – szól, – több is.
– Hajhaj. Emlékszik-e kend arra a nótára:
Kifogták az rózsám
Az pesti hid alatt
Hej, az pesti hi daalatt.
Egyszerre öt-hat reszketeg öreg hang mondja rá a végit:
Hej, az pesti hi daalatt.
Akkor megint az első szól:
Hej, pesti hid kűlábja –
Tovább azonban nem megy. Elakadt.
– No – szól a többinek, biztatva:
Hej, pesti hid kűlábja –
De azok nem szólnak. Fejüket félre billentik, egyik-másik fölfelé
tekint. Hogy ugyan, hát ugyan? Igen: Hej pesti hid kűlábja… pesti hid
kűlábja – – – De mindannyian csak hallgatagok maradnak. A fény, ami a
szemekben pillanatra fölgyullad, elalszik megint.
Nem, nem. Már nem tudják. Elfeledték véglegesen.
Ha tudnám, milyen szivesen mondanám nekik.
*
Halad fölfelé a sütőasszony az alsóvárosról. Ez egy olyan asszony, aki
kenyeret szokott sütni. Emitt pedig egy szükes utczából illendő sötét
ruhába öltözött másik asszony jön ki, kendő van a kezében
összehajtogotva.
– Mék erre fölfelé, – mondja neki – mer a makói hajó möggyütt tennap.
– Az, az – felel az öreges nő lassan – möggyütt. Én is láttam. Az öreg
hajó van itt, a Szent Lőrincz. A Dégieké volt az a hajó, tudja, mikor
készült, mert itt készült még a két kis Horváthok idejibe. Azután akkor,
hogy a testvérsógorát a gugorarud fejbe ütötte –
– Ugy, ugy – vágta a szavába a sütőasszony, hogy ő is beszéljen. –
Nálunk mög nézze, mi esött. Hoznak a tanyárul gyerököket körösztölni. De
ugy igaz ám, ahogy mondom. Viszik a paphoz. Ahogy a pap levöszi rulla a
kendőt, nem gyerök van a pólyába, hanem hal.
– Hal?
– Hal. Azt mondja, ezt nem körösztölheti. Vigyék ki. Kiviszik a népek,
csodálattal. Odakint mögnézik, hát csak gyerök. Mögén visszaviszik. A
pap levöszi rulla a kendőt, hát most mög két szál gyertya van a gyerök
hejjin. Avval a pap mérges és pirongatja a népeket. Kimönnek mögén,
odakint hát csak gyerök az. Kisded gyerök. Viszik ujra vissza, gyerök
ez. A pap ujra fölvöszi rulla a kendőt. Most fehér galamb volt a
pólyában. Fölszáll és azt mondja: Köszönd, hogy se halnak, se gyertyának
hitelt nem adtál. Mer ha halnak ádsz hitelt, vizözön vöszi el a világot,
ha a gyertyának: tüzvész. Igy azonban éhhalállal pusztul el a világ.
Az öreg asszony szótalan halad.
– Nem hiszik, látja, nem akarják elhinni a népek, Kata ángyi – fakad ki
elkeseredve a sütőasszony. – Möglássa, nagy sanyaruságok követköznek.
A nap kezd följebb haladni. A folyón megmozdult az élet. Vizi molnárok
jönnek a partra ladikkal, hogy a buzát bevigyék őrölni. Három gyerek
jön, egy közülök nagy kenyeret visz.
– Nézzétök – kiáltja diadalmasan – az a mi sleppünk ott a tulsó parton.
A négyszázhuszonegyes. Ép ahun az apám is a, mer kátrányozzák a födélt.
Rögtön igen nagyot is kiált:
– Édös apám!
A szóra egy csolnak elvágódik a slepp oldalától s jön át a Tiszán a
gyerekért. Vagy a kenyérért talán. A sebes vizen lassan halad át, nehéz,
széles, ujmódi ladik. Az evezést elunja az ember, aki hajtja, mert
akármily mélyeket feszit a lapáttal a vizbe, majd csak egy helyen áll.
Hirtelen a ladik hátuljára csapja a lapátot s két kézzel oly módon kezdi
forgatni, hogy a nyele csupa „s“ betüket ir. A ladik most azonnal
megindul és megy nyilegyenest a viznek rézsut fölfelé. Igy lesz az
otromba szerszámból csavarjáratu hajó. Ugy lehet, egy ilyenfajta evezés
adta meg az ötletet a csavargőzösre annak, aki azt eltalálta. Egy
darabig most ezt nézik a partról. Hirtelen azt mondja egy öreg ember:
– Ahun jön az Ausztria a Szilveszterrel.
Messze fönt a csillogó vizen, ugy egy óra járásnyira lapos feketeség
látszik, amiből egy füstbe olvadó rúd nyulik az égnek. A hátamögött
széles barna test. Jönnek lefelé.
Hát – mondja egy másik a nézők közül – az úgy sem az Ausztria, hanem a
Ponczius.
– Már pedig nagyon mög van kend bukva, ha azt hiszi.
– Én? – ütődik meg emez.
– Kend hát.
– Hát fogadok kenddel, hogy a Ponczius.
– Én mög fogadok kenddel, hogy az Ausztria.
– Mibe?
– Hát mibe?
– Hát két kis üveg pálinka mög két sóskalács.
– Ehun-e – nyujtja a másik a kezét. – Vágja kend el, sógor.
A sógor elvágja az összefogott kezeket, miután elvágás nélkül a fogadás
nem érvényes. Az elvágás jelzi ugyanis, hogy a fogadást nem négyszemközt
kötötték, hanem ott volt a harmadik is, az elvágó, tanunak.
Ezentul mindenek érdeklődése a gőzösre irányul, amely egyre közelebb
pipál.
– Ha a Ponczius, akkor mindjárt mögüsmerkszik, csak úgy forduljon, hogy
elővágódjon a fara mögül a ladik – véli egy ember.
– Már miért?
– Mert a János a mult hétön vött vörös festéköt.
(Tudniillik, hogy majd azzal bekeni a ladik szélét czifraság
szempontjából.)
Fordul is már, hogy a fahajót, amelyet maga után huz, mint illik,
orrával fölfelé állitsa a parthoz. Egyszerre sokan kiáltanak föl:
– Ausztria!
– Ugy-e mondtam! – kiáltja a nyertes öreg.
A többiek csodálattal néznek rá. A vesztes igy szól:
– Kend még most is ott löhetne a timonrud mellett.
– Hát – mondja szerényen az – ha csak szöm köllene hozzá. De a pejkók
már nem birják. Tudja kend – teszi hozzá hamiskás mosolylyal – nagyon
sokat tánczoltam legény koromba…


A KIHÁGÁSI BIRÓ LÁNYA.
Tizennyolcz évvel ezelőtt megállt Belegrád partja előtt egy hajó.
Mocskos volt a part (ma sem különb) és hordták a különféle ételeket
azok, akik különféle ételek elárusitásával foglalkoznak. Vrucsi, biali
vrucsi – kiabálták a lepényárulók; mésza, mésza, – kiabálták azon
férfiak, kik keresztül ütnek egy rudat egy egész bárányon s azon a
bárányt megsütik. Ugyanazon rudon hordják is aztán és viselik terhét és
árulják eme sült bárányt olyanoknak, akik sült bárányt akarnak enni.
Minden karima egy krajczár. Bizonyos ugyan, hogy a bárányt belepte a
légy és hogy csapatostul kullog utána a kutya, amely a rudról önként
levált falatokat kapdossa föl, de hát ez mindegy. A járachus első étel,
a járachus kitünő étel, akár légygyel van, akár légy nélkül. És
azonfelül sülve. A szerb, aki behozta a maga gyujtani való gyantás fáját
a hátán és árulta egy napon által, nem keresi, hogy milyen az az étel,
amit az éhsége csillapitására vennie kell. Tizenkét paráért meleg
lepény, hat paráért báránykaraj, ime, három krajczárból kitelt az ebéd,
amely olyan jóizü neki, hogy mikor a hus már elfogyott, még a csontot is
buzgón kapargatja.
Mikor a nagy szegedi fahajó a parthoz ért és annak módja szerint
kikötött, a csárda ajtajából egy tiz esztendős kis lány tágra nyilt
szemekkel nézte ezt az uj világot, amit még sohasem látott. A hajókon
csárdának a kormányos lakását nevezik. Apa fönt volt a domentátumon és
igazgatta a timonrudat, anya pedig főzte bent az ebédet. A Tecza lány
meg állott az ajtóban és bámulta a lassu törököket, a mozgékony
szerbeket, a török asszonyokat a feredsében, szerbeket a selyem
salaváriban. Ahogy a kikötést bevégezték és kivetették a partra a járó
deszkát, a lány kisurrant a partra.
– Tecza, messze ne mönj a hajótul! – kiáltott utána az anyja is, apja
is.
– Nem, nem – integetett a leány, aminthogy az nap még nem is ment. De
mindig beljebb bátorkodott. A hajó ott vesztegelt két héten át, mig
kirakodtak, de már a második héten nem törődött a rakomány dolgával a
kormányos, hanem az eltünt leánya után futkosott.
A Tecza elveszett. Hova lett, ki sem tudta. A parti munkások egy nap még
látták, hogy halad befelé, szóltak is neki, hogy vigyázzon, mert
eltéved. A leány mosolygott és kattogott tovább apró szegedi
papucsaiban. Azóta nem látták. Apja kétségbeesve kereste, konzultól
követhez, rendőrségtől hatósághoz szaladt minden eredmény nélkül. Nincs,
elveszett, eltünt. Bizonyosan a Dunába fulladt. Még ő rá támadtak, hogy
miért ad a hivataloknak fölösleges dolgot. Mit hord gyermeket olyan
hajón, amelynek korlátja nincsen? Az ilyen hajó olyan ház, hogy arról
nagyon könnyen ki lehet fordulni az udvarra. Az udvar pedig a Duna, akit
az elnyelt, nem igen szokta visszaadni.
Két hét mulva, mikor a vonógőzöst elébe akasztották a hajónak, hogy
hazahozza, a kormányos homályos szemmel nézte a vizet, amelynek folyása
ellenében a hajót igazgatnia kellett. A timont a könye áztatta, odalent
a csárdában pedig nem főztek ebédet e napon, mert nem volt, aki ételt
enni kivánt volna. Az asszony zokogva siratta a lányát. A hajó amugy a
széles vizen könnyen haladt, a legényeknek mi dolguk sem volt. Szótalan
pipáztak az orrban és gondolkoztak erről a szomoruságról.
*
Ugy öt éve lehet, hogy a belgrádi rendőrprefektura és a szegedi
főkapitányság összedisputált valami csavargó leány fölött. A szerbek
fővárosában kódorgott a leányzó s rossz fát tett a tüzre, amiért
elfogták. Büntetést is kaphatott bizonyosan, amit mikor kitöltött, haza
akarták küldeni.
– Hova való vagy? – kérdezték a fogolytól.
– Magyarországba – felelte büszkén az utczai leány – Szegedre.
– Hát mit keresel akkor nálunk?
– Ugy maradtam én le itt egy szegedi hajóról kislány koromban.
Azután elmondta, hogy mi minden történt vele. Igen sokat beszélt, nem
tudni, mennyi belőle az igaz. Egyébként daczos, féktelen jellemü, a
nevelés minden hiányával, félig állat. Mindenféle helyeken megfordult
már, adták és vették a szerencsétlent, már alig volt városa az
országnak, amelyben ne járt volna… A szépségéből is látszott valami.
Egyébként folyton pálinka után sóhajtozott.
A prefektura átirt a rendes uton Szegedhez, hogy van itt egy
elveszettnek hitt, elhagyatott leánya, vegye magához. Emitt
természetesen tiltakoztak, mert senkinek arról tudomása nem volt, hogy
Belgrádban egy szegedi gyerek elveszett volna. Azonfelül idegen országok
csavargóinál, tolvajainál járványos, hogy szegedi illetőségüeknek
mondják magukat. Hogy miért teszik? Nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a
rokonérzület nem kellemes a városra, mert nagy időpocsékolással és
pörlekedéssel jár. Csavargókat, akiket valamely betegségük miatt
kórházba vettek föl valahol, egy város sem szereti a magáénak ismerni,
hogy ne fizesse az ápolási dijat. Ezért aztán mindig nagy keresgélések
vannak az anyakönyvekben, adóhivatalokban, hogy tényleg odavaló-e? Ha
pedig nem odavaló s azt megirják a másik városnak, a másik város
rendszerint nem akarja elhinni. Ebből néha formális veszekedések
támadnak az akták papirosain. Hasonlókép áll a rendőri alakokkal. Ma
Würzburgból, holnap Meránból, holnapután Münchenből küldik az irást,
hogy ott valamely veszedelmes embert fogtak el, aki szegedi
illetőségünek vallja magát. A neve Knopf Éliás, az apja pedig Knopf
Menyhért volt, azonfelül rézöntő egész addig, amig az élet egyik vagy
másik hajókötele le nem ütötte. E vallomásokból rendszerint egy szó sem
igaz, a kódorgó betyár csak időt akar nyerni. Minél több az idő, annál
könnyebben lehet szökni. Alighanem az árviz okából van ez a nagy
vonzalom a város iránt, azon véleményben lévén az álszegediek, hogy
hiszen itt ugyis elsöpört mindent a Tisza a hivatali irásokkal együtt,
hát lehet mindenfélét állitani.
A sokszoros tapasztalat után most már mindenféle külföldi jelentkezőt
kétkedéssel szokás fogadni. Igy volt itt is. Ment egyik akta a másik
után, de amennyi ment, annyi jött Belgrádból, amelyek a maguk igazsága
mellett bizonykodtak. Igy folyik a papirosháború jó ideig és jó lassan,
mert minden irás nagy kerülőket tesz a hivatalos utak rengetegében.
Egyszer aztán Belgrád elunja a dolgot, fölteszi vasutra a szegedi leányt
és mellé ad egy kisérőt, aki meg sem áll vele Szeged városáig. Itt azzal
a szóval állitja rendőrség elé, hogy ha kell, ha nem kell, elhozta a
leányt, mert az ide tartozik. Ott már sehogy sem akarják tartani, mert
pénzbe kerül, pénz pedig akkor is mentől kevesebb volt azon a tájon. Ő
most már mindenképen itt hagyja. Jól teszi a város, ha örül neki.
(Legalább egygyel többen lesznek a népszámláláskor.) Itt is hagyta, el
is ment és Szerbiában azóta senkisem törődött a leánynyal.
Emitt pedig a különös esetnek szétment a hire. Már valami erélyes
tiltakozás készült Szerbia felé, hogy de már az még sem járja, amidőn a
dolog hirtelen abba szakadt. A felsővárosról ugyanis felkövetkezett a
rendőrségre egy tisztes, időses házaspár, mondván, hogy ők ama leány
irányában vannak.
Kérdések következtek erről is, arról is; az ember elmondta, hogy régen,
kormányos korában csakugyan elmaradt a hajójáról Belgrád alatt egy tiz
esztendős lánya. A Tecza.
– Hiszen ez is Tecza – mondták neki.
– Az ám. Hát ez lösz, kéröm, a mi lányunk. Csak már láthatnánk
leginkább.
– No, az a legkevesebb.
Azonnal fölhozták a Teczát, aki addig a rendőri rabok kosztján éldegélt.
Ezután a jelenet jött, egyike azon aktusnak, amelyek nem ritkák a
rendőri hivatalokban. Az elveszett, eltévelyedett leányra sirva borult
az anyja, az apja pedig a homlokát csókolgatta.
– A Tecza ez – mondta az asszony örömmel. – Az én tulajdon leányom.
Teczuskám.
A Tecza beszélni kezdett, valami keveset magyarul, a többit szerbül. De
az ekkor tökéletes mindegy volt. A két öreg karszügyön fogta a leányt s
vitték boldogan a csöndes, eperfás felsővárosi porta felé.
A rendőrség is föllélegzett, hogy no hála istennek, ez az akta ki van
végezve. Nem kell már a ráczokkal kázsélni. Azonnal irtak is levelet
nekik, hogy rendben van minden, a leány ráakadt a szülőire. Hivatalos
tisztelettel.
*
Ötödnap mulva a tisztes, élemedett házaspár megjelent a kapitány előtt.
Mondván, hogy ők a leány irányában vannak.
– Mi a baj?
– Hát, kéröm – felelte huzódozva az öreg ember – még sem a mi lányunk
ez. Rájöttünk.
– Bizony, bizony – bólogatott az asszony. – Ez nem az én Teczám. Hiszen
annak fekete szöme volt.
– Ezé mög szőke – tette hozzá az ura. – Hát most már csak azt kérnénk
tisztelettel, tessék kiparancsolni a házunkból. Mert mán is szégyönbe
ejtött. Ami kis bor mög pálinka volt otthon, már mind fölitta és
ittasságában az utczán hempörög.
Meggyőződtek róla, hogy a két öreg valót beszél. Az elveszett és
föltalált leányzó csunya botrányokat csinált a háznál. A kamrába
megneszelte a dióspálinkát, arra rájárt és aztán szörnyü dolgokat
követett el.
– Ez nem a mi lányunk – mondták a bánatos öregek, akiknek szivét az öröm
és a szomoruság rövid idő alatt ily kétféleképen csavargatta.
Hát kinek a lánya? ki tudja? Igaz-e, hogy ő maradt le tizennyolcz év
előtt a hajóról? Vagy csak hallotta ezt a dolgot és a maga javára
forditotta? Már ebben igazat senki sem tesz.
Annyi bizonyos, hogy az öreg hajós házától eltávolitották a leányzót. De
vissza már nem küldhették, mert elismerték az illetőségét. Azóta itt
van. Szerbül lassankint felejt, de magyarul nem tanul, s voltakép most
nem tud se magyarul, se szerbül rendesen. Utczaállitó. Nincs hét, hogy
be ne fognák valami dolgáért. Olyankor lármáz és karhatalommal kell
pörditeni a kihágási biró elé. Ott nagyot kiált:
– Már megint csak hoztak engem ide, a tekintetes ur elébe…
A szokásos egy hetét kapja meg s szombat este a szabadba jutván,
vasárnap ismét bekerül az utczaszélről a kihágási biró lánya. Fogy,
egyre fogy. Öli a méreg, amit poharazni szokott. Kár pedig. Mert ő vele
kihal Magyarországon a legérdekesebb illetőségi eset.


FŐZÉS.
Meg volt apadva a viz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt kilátszottak
belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősités gyanánt
hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a
Tisza jön ki a partra, hanem a part kinálkozik be a mederbe. Ezenfelül
csöndes nyári reggel volt, a tulsó parton az ártéri füzesek között fehér
tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd
legelt a lapályos vizen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére
barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vizbe vissza. Maga a
viz kétféle szint játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó,
ez az a viz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A
tulsó a Marosé, az sötétebb s igy nagy apadások idején nincsen annyi
vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy
semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak
fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a viz,
annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert
ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy
megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton
hálót huz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan
halad a közepén; az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a
vizbe s ennek s kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van
ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös,
a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt
lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha
különös érzés van. Járni a viz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt,
amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között
apró halak kinlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a viz
felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán
azonfelül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagy darab szigony és bele
van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt
ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfü, amely azon a helyen,
ahonnan a viz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágát hullatja a
tátogó apró halakra.
Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve, látni való
volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel czifrázott szür a vállán.
A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos
tulipántok vannak himezve. Ez a melledző, egy ráczos ruhadarab. Magyar
ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hütéstől. Ez megvédi a
szelektől, mert a bőr belseje nem czifra, hanem rajta van a birka szőre
és ezen áldott jó állat még holt korában is igy melegiti az embert.
A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy