Vizenjárók és kétkézi munkások - 01

  
  VIZENJÁRÓK
  ÉS
  KÉTKÉZI MUNKÁSOK
   Hej de mén a hajó lefelé
   Török-Kanízsa felé.
   Egy szép kislány bujába
   Ül a hajó farába
   Hej de ül a hajó farába.
   – – – – – –
   – – – – – –
   – „Édös anyám, möghalok,
   Ha mög nem házasodok!“
   – „Édös fijam, ne hajj mög,
   Ikább házasoggyál mög,
   Ikább házasoggyál mög.“
  (Régi hajósnóta.)
  VIZENJÁRÓK
  ÉS
  KÉTKÉZI MUNKÁSOK
  IRTA
  TÖMÖRKÉNY ISTVÁN.
  SZEGED
  KIADJA ENGEL LAJOS KÖNYVNYOMDÁJA
  1902.
  
  MEGY A HAJÓ LEFELÉ.
  Tél van, de elveszett teljesen a jég és megy lefelé a vizen a hajó. Ez
  egy olyan régi fajta eszköz, amilyent ma már nem csinálnak, nem széles,
  de hosszu. Olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van boritva
  s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt-husz ember. Ül mindenki azon,
  amin lehet. Kivül pedig áll a kormányos és széles rudlapátjával igazitja
  a menést. Elől azonban hosszu rud van. Ez arra használatos, hogy mikor
  jön a hajó fölfelé, erre van vetve a kötél, amelynél fogva a partról
  huzzák.
  Mert ez voltaképen kereskedelmi bárka, mely hetenkint többször megteszi
  a maga vizi utját a falu meg a város között. Jó messze van lent a falu s
  mikor a hajó elindul, kötélen jön föl. Benne csak a kormányos áll, vagy
  elvétve olyan utas, aki nem birja a gyalogolást. A többi nép, aki a
  hajón utazik, kint van a parton és huzza fölfelé. Lassu munka és sok
  bajjal jár, de lám, megy mégis, ugy lehet, évszázadok óta. Különben nem
  tudni, mióta, de bizonyos, hogy ezt a hajót nem a mostani király alatt
  csinálták.
  A város alá érve, a hajó kiköt a parton s megy mindenki a dolga után. Ki
  a piaczra, ki a boltba, ki a katonafiát keresni. Igy van a hajó vagy
  délig vizszélben egyformán s mindössze az a változás rajta, hogy a
  bordái fokozatosan sülyednek a vizbe. Mert dől a sok mindenféle portéka
  a város falai közül a partra, ahogy azt már megrendelték. Sörös hordók,
  zsákok, csizmák, fertályöl fa, petroleum, továbbá egy nagy nyaláb
  papiros a könyvesboltból a tanitó urnak, különféle csomagok, ásó,
  ültetni való facsemete (itt az ideje épen), meg egyéb mindenek. Csak az
  a csodálni való, hogy hol fér el a sok holmi a hajóban. Azonban erről ne
  kereskedjen senki, miután ez a Szélpál Mihály dolga, aki kormányos és
  igazgatója ezen vidéki utaknak. Ő intézi itt el valamennyi dolgot, a
  főbenjárótól kezdve egészen az aprólékosig. Számon veszi, ami hozatott.
  Ami rendben van, azt elrakja a maga helyére.
  Apránkint pedig gyülnek az utasok is. A kofák, akik ludat hoztak be és
  malaczot visznek ki. Özvegy Halál Ferenczné is, aki semmit sem visz,
  mert azért jött be, hogy misét hallgasson a belső templomban az uráért.
  Igy tovább, tovább: emberek, asszonyok, lányok (ez utóbbiaknak az ördög
  sem tudná kitalálni, hogy mi dolguk lehet vajjon itt bent). Természetes,
  hogy végül, legutoljára a Kata érkezik, a formás menyecske, pedig
  mindössze csak azért utazott ennyire, hogy egy pár papucsot vegyen
  magának. Illeg is már benne és a papucsok piros sarkai kaczkiásan
  kopognak a partra tett deszkán, amint Kata a hajóba lépked.
  Szélpál szól is pár szót Katának, hogy ugyan hol maradt annyi ideig,
  amire aztán a papucsos menyecskének hirtelen megered a nyelve és szapora
  beszédbe kezd. Egy darabig hallgatja is Szélpál, hogy mi mindent mond a
  piacz drágaságairól és a szömtelen városi urakról, akik miatt már
  papucsot sem lehet próbálni.
  – Hogy hogy nem sül ki a szömük? – mondja egy asszony.
  – Jaj, Mari néni, nem olyanok ezök – panaszolja Kata és még beszélne
  tovább, de a kormányos nagyot kiált:
  – No!
  Ezzel aztán eleresztik a partról a kötelet, berántják a deszkát és
  csáklyára kap a férfinép, hogy vizsodrába tolják a hajót. Ez olyan
  munka, hogy ilyenkor csönd legyen és semmiféle asszonybeszéd ne zavarja
  a dolgozó emberek tetteit. A nagy, lapos hajónak még csak macskája
  sincsen s ha a kormányra nem vigyáz az ember, könnyen baj eshet. A viz
  kitudhatatlan, mert nem lehet megállni rajta, amikor tetszik. A csáklyák
  vékony nyele meghajlik, a legények rádőlve nyomják el a parttól a hajót.
  A kormányos a vállát veti a rudnak, két ember pedig hosszu, kétkézi
  evezőkre kap a hajó orrában. Igy lassan, lomhán kifordul a viz közepére.
  Még töreti egy kicsit a ruddal a vállát, mely után midőn egészen
  vizfolyvás irányában feküdne a bárka, megáll munkájában és a többinek is
  ugyanezt rendeli, mondván:
  – Huja!
  Leteszik a csáklyát, abban hagyják az evezést. Megy már a hajó lefelé és
  nincsen semmi gondja, mert ez időtájban a gőzösök sem szaladgálnak, mind
  a viz az övé egész a faluig. Szeliden usznak el a város alatt. A házak a
  parton ködbe vesznek, amin tompán zúg át a toronyórák ütése.
  – Mögéhöztem – mondja Szélpál és átadván Tóth Savanya Énoknak a lapátot,
  belép maga is most a gyékénysátor alá. A többiek már eszegetnek, özvegy
  Halál Ferenczné kivételével, aki fehér kendőjét egy sörös hordóra
  teritvén, azon helyet foglalt és igen csöndben van. Csak az ajkai
  motyogásából látszik, hogy folytatja az imádkozást, amit a templomban
  elhagyott. Egy más asszony (nem tudni még a nevét, mert uraság cselédje
  volt eddig s nem rég költözött a faluba) apró oláh almákat hámoz és
  eszi, a héjját a köténye zsebébe rakja el. Kell az, mert a kályhára téve
  igen jó szagot terjeszt az almahaj. A Kata menyecske, a rossz csont, egy
  halom hasábfára ült, csak épen hogy szemben legyen egy fiatal
  legénynyel, aki zavartan pödri ütköző bajuszát, mert Kata a lábait
  egymásra tette s igen formás bokákat mutat az uj papucsban. Két ember
  leghátul ócska kártyával máriásozik.
  – Kendnél van a makk csikó? – mondja az egyik.
  Amaz egyenkint végig tekinti az öt kártyáját és rázza a fejét.
  – Nincs. Miért?
  – Mert akkor eldobnám a makk fölsőt.
  – Sose dobja kend! Majd möggyün a párja.
  Aminthogy meg is jött a huzásnál a makk király. A csikó meg a felső
  huszat számit ebben a furfangos játékban. A szomszéd zsákból ki is vesz
  két krumplit a szerencsés ember és leteszi maga mellé. Miután minden
  krumpli tizet jelent, két krumpli huszat. Igy egyszerűsödnek a
  számadások.
  Szélpál a tarisznyát keresi elő. Abban barna kenyér van, továbbá
  oldalas. Egy bádogban só és paprika összekeverve. A zsebből bicskát vesz
  ki és szel a kenyérből, oly módon tartván azt, hogy ami morzsája van, a
  tarisznyába hulljon. Szük világ van ám most és takarékosnak kell lenni.
  Abból még kenyeres-gombóczot csinál a gyerekeknek az asszony.
  Igy vannak csendben, mindenik a maga ebédjével. A komoly Szélpál hamar
  végez az étellel és a sátorból szótalan nyujtja ki a korsót Tóth
  Savanyának, hogy meritse meg. (Mert a hajóban mindig a saját italán
  utazik az ember.)
  Miután ivott, még egy kis falatot vág a kenyérből. Azután visszarak a
  tarisznyába mindent, a sósbádogot is becsukja, a bicskát pedig a
  mellényzsebébe teszi. Halálné bevégezte az imádságot és mert eszébe jut,
  hogy otthon elfelejtett olajat tölteni a Mária-kép mécsébe, fölsóhajt:
  – Jaj de soká löszünk otthon…
  – Nono – biztatja Szélpál. – Oszlik már a köd egy kicsit arra fölfelé.
  Nyilvánvaló, hogy a köd, amely a töltések között a viz tetején legel,
  nem magától oszlik, hanem a szél fujja. Nem is telik bele sok idő,
  utólérte a hajót a felszél és belátogat a sátor alá.
  – Hát ne kártyázzatok már – mondja a kormányos – hanem huzzátok föl a
  gyékényt.
  A máriásos emberek leteszik az ördög zsiros bibliáját és kimennek az
  orrba. Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarud alján, azt
  kell felhuzni. Nem nagy munka, hamar meg van és amint az alsó végeit
  lekötnék az oldalokhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja és viszi
  sebesen a hajót. Egyik ember odakint félhangon nótába kezd:
   Fujja a szél, fujja,
   Fujdogálja, lengeti,
   Mire neveli föl
   Jó anya az gyermekit.
  Régi bús, szomoru nóta ez. Bent csönd van a sátor alatt, mindenek
  elhallgattak. Mikor a nóta mondaná tovább: „Arra neveli föl jó anya a
  gyermekit, Alig husz esztendős…“ egyszerre azt mondja Szélpál komoran:
  – Hát látta-e valaki odabent a Vér Teczát?
  A szóra Kata elpirul előbb, aztán elsápad. A többiek egy ideig nem
  felelnek, aztán rázza mind a fejét.
  – Nem, nem én, szögényt – mondja egy asszony, aki végig tekint Katán és
  odább huzódik.
  – Én sem láttam – felel a legény.
  – Pedig – folytatja a kormányos – nagyon a lelkömre kötötte az apja. Mán
  kár, hogy magam nem kerestem.
  Elhallgat mindenki. Kata behuzta a lábait a szoknya alá, özvegy Halál
  Ferenczné a sörös hordóról ugy tekint rá, mintha valamely ördög volna.
  – Bár hiszen – szól ujból csak a kormányos – gondolom, hiába keresné már
  azt akárki az ártatlant. Azt sirta ma hajnalban neköm az öreg Vér
  András, hogy két hete veszött el a háztul.
  – Az – felel Halálné. – Két hete, hogy visszaküldte a vőlegény a
  jegykendőt. Elcsábitották rossz asszonyszemélyök.
  Ismét Katára tekint mindenki. Elveszett a czifra szépsége a
  menyecskének, az aranypillés papucsot sem mutatja már és föl nem emelné
  a szemeit egy világért. Néma váddal szegeződnek feléje a tekintetek.
  Nincs, a ki szóljon vagy beszéljen, csak a kormányrud nyikorog kint, a
  hajó alját verdesi a viz és csapkodja a szél elől a gyékényvitorlát.
  – Vér Andráséknál pedig ez volt az egyetlen – véli egy utas asszony.
  Keserü gúnynyal szól bele Szélpál Mihály:
  – Evvel együtt volt neki egy.
  Minél több ilyen odavetés történik, annál vádolóbbak és sulyosabbak a
  tekintetek a nagy némaságban. Kata homlokát kiveri a veriték. Egyszerre
  ijedt kiáltás hallatszik a vitorla mellől.
  – Jézus!
  – És Mihály arkangyal – kiált vissza a kormányos és az alacsony sátoron
  át az orrba ugrik. – Mi az, te?
  – Láttam – mondja a hajóslegény. – Fölmerült… ott.
  – Micsoda?
  – Vér Tecza… Fölmerült a feje. Függő volt a füliben.
  – János, ne üzz tréfát – mondja sötéten Szélpál. – Már hogy láthattad
  volna?
  De amaz erősködik.
  – Ugy éltessön az isten engöm! Láttam, de alig hogy fölgyütt, lemerült.
  Igy itt oldalt…
  Most elkapja Szélpál karját s a vizre mutat, kiáltva:
  – A!
  Valóban. Lassan fölmerül a sárga hullámokból egy fej, de ismét eltünik.
  Hanem ezen idő alatt mindenki ráismert, a sátorbeliek is, akik
  kitódultak, Kata maradván bent egyedül. Bármily kevés ideig mutatkozott
  is, látni lehetett Vér Tecza halovány arczát és barna haját, amit
  szőkére festett az iszap.
  Hárman is kapnak egyszerre a csáklyák után és a vasvégü kampókat messze
  a vizbe leszurják. Keresik és kutatják. Ám a viz átláthatatlan és a
  halottait nem engedi. Nincs no, nincs. Elment a fenekére lakni, halak
  társaságába. Azért az emberek csak nyulkálnak a vizbe lefelé. Az
  asszonyok borzadva huzódnak vissza a szélből a sátor alá és eláll a
  szavuk.
  Idő multán mondja egy:
  – Ilyen borzasztóságot. Jaj szögény Tecza neköd mán a Tisza fenekén. Oh,
  mily bünös lelkek vannak a világon! Te csaltad el, Kata, a vőlegényit,
  te –
  Nem mondhatja tovább, mert özvegy Halál Ferenczné, ki elővette olvasóját
  és kezeire is akasztotta, csendet int. Keresztet vetnek. Kata
  mozdulatlan. A többi imádkozik és midőn ez befejezést nyerne, Halálné a
  temetés énekeibe kezd: Letettem testemnek romlandó sátorát, Honnét
  formáltattam, Ölelem föld porát, Lakom sötét boltját S immár istenemet,
  Kegyes teremtőmet Áldom örömmel…
  Szélpál Mihály a ladikkal végig ment már a hajó mindkét oldalán és
  csáklyáját vetette a halott után. Mikor az egészet megkerülve ujból
  föllép a hátsó végén, az arcza vérpiros és szájszélei mozognak.
  – Forditsd balra azt a vitorlát! – szól át a sátor fölött rekedten az
  elsőkhöz.
  Azzal elkapja Tóth Savanya Énok kezéből a kormányrudat és neki vetve
  erős vállát, olyant csavar rajta, hogy egyszerre rézsut áll a vizben a
  hajó.
  – Mit akar kend? – mormogja Énok.
  – Eredj dalladzani! Huzzátok rá!
  A nagy evezők czuppognak a vizben. A hajó kifordul a part sárgás agyagja
  felé. Gyorsan megy, Mihály rángatja a rudat, mignem a hajó orra a part
  sekélyes fövényét éri. Megrázkódik rajta minden.
  Mihály bemegy a sátorba és vállon fogja Katát az erős barna kezével.
  – Kata – szól tompán.
  A menyecske felsziszszen.
  – Jaj.
  – Ne jajgass. Eredj ki innen.
  – Mihály bátyám…
  – Bátyád a kutya – dörög Szélpál Mihály. – Mégy vagy kidoblak.
  Azzal megrázza a vállát. A menyecske széttekint és mindenütt vádoló
  szemeket lát maga körül. Özvegy Halálné morzsolja az olvasót és
  bólintgat a fejével, hogy jól van, jól van, nagyon jól van. Szótalan áll
  fel és megy kifelé. Szélpál Mihály kiséri. Néhány lépés a hajóorrtól a
  part, azon apró hullámokat ver a viz.
  – Hát igy menjek ki? – suttogja szégyenülten. – Legalább a járódeszkát…
  – Ej ha – pattan föl Mihály. – Ne féltsd a czifra papucsodat. Ha amazt
  olyan mélyre kergetted, a te lábod is láthat egy kis vizet.
  De Énok mégis kiveti neki a deszkát és azon kilép. Senki nem szól utána
  semmit. A ködülte sáros agyagparton megragad az uj papucs és piros sarka
  a földbe süpped, amikor megy.
  – Nono! – mondja elégülten Szélpál Mihály. – Nyomd el! Forditsd ez a
  gyékényt, mönjön az a dalladzó.
  Lassan kifordul a parttól megint a hajó és Mihály a rud mellett hamar
  beleviszi a sodorba. A szél ujból belekap teljesen a vitorlába és
  mennek. Szélpál Mihály olykor szomoruan tekint szét és hátra is néz az
  apró sárga hullámokra, hogy mutatnak-e valamit. Azonban nem, semmit sem
  mutatnak. Csak épen játszanak s néha valamely hal a tetejére veti magát.
  A hajó halad. Messze a partszél ködös jegenyéi alatt látni a Kata piros
  szoknyáját, amint a szederbozótok közül elővillan. Belül a sátorban
  hosszan elnyujtott, vékony asszonyhangok mondják özvegy Halál Ferenczné
  után: Támaszd fel örömre testemnek morzsáit, Add meg egek fényét…
  A szél a hangokat szétviszi Vér Tecza nagy sirja fölött.
  
  
  A SZENT MIHÁLY A JÉGBEN.
  A kormányos nem valami jó kedvvel indult ennek az utnak, mert ugy vélte,
  hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
  marosi jegek. Ezek rendszerint az első hiradók a folyó alvásáról.
  Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában usznak lassan. Utánuk már a
  fagyok következnek, a jég egyre sürübb, valahol aztán megakad, valamely
  kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
  a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a viz. A halak
  alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találhatnának a
  jégen egy kis ablakot, amely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
  ilyenkor utban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
  zajlásban parthoz tudnak állni.
  Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
  nagy hajóval Vácz alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
  Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
  a buza, sok a kő, erre lefelé buza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
  kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és nagy hajók járnak érte föl a
  Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy voltaképen olcsóbb lenne
  turóslepénynyel rakni ki az utczákat. És jó őszi idő volt már, mikor a
  nagy hajóval megindult a kövekért Török Mihály s mondta is, hogy ha
  ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint Isten különös kegyelme a
  Szent Mihály iránt. De azért csak utra kelt legénységével egyetemben. A
  maga emberségéből lement Titelig. Ott vasbikát fogtak a hajó elé, amely
  fölhuzta egészen a kőbányákhoz, hol aztán azonnal rakodni kezdték a
  hajót.
  Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
  időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
  kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
  végtére a hajó.
  – Holnap indulhatunk, Mihály bátyám – mondta az első legény, bizonyos
  Kanizsay Ferencz, másnéven Rámás Ferencz, mert mindig rámás csizmákat
  viselt.
  – Indulni indulhatunk – felelte Török Mihály – azonban, hogy haza
  érünk-e valamikor, azt én most áperte mögmondani nem birom.
  Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
  utóbb széles nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
  vastagra. Biz ugy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
  amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
  közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
  ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
  kormányruddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
  hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
  legény egyszer akkorát taszitott a jégen, hogy maga is ráesett a
  hajóból.
  – Nézd a bolondot – mondta Török s kötelet hajitott le Kiskovácsnak,
  amin visszamászott. – Nemhiába, hogy valóságos fia a mostani mostoha
  apjának, de tökéletlen is volt világéletében.
  Mások megszólása, apjának anyjának gyanuval való terhelése nem szép
  dolog pedig sohasem és különösen nem ajánlatos annak, aki hajóval jég
  között vizen járván, sorsát nem maga intézi. Mint a példa mutatja. Ezen
  egész napon meg volt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, baj
  történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem tapasztalt,
  hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná megmondani.
  Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy negyven éve
  jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, ami még eddig
  nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra s a dereka
  akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy ijedtségben,
  mikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó lassan forogni
  kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent Mihály már megint
  orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a vizeknek.
  És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
  szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
  oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné igy
  látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
  fordit valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
  bárki bármit beszéljen, ugy van ez, Kanizsay Ferencz eléggé pötyke
  legény a rámás csizmában, de ezuttal reszketett és ugyan sürün hányta
  magára a keresztet. Ellenben Török Mihály szomoruan pipált és egyre csak
  azt mondta:
  – Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
  történik.
  És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
  lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
  Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
  ugy harsogott, mintha az itélet napján czitoráznának az angyalok. A
  budai telepről segitségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák a
  tötthelyről a Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert
  behorpadt az oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa
  a hajó orrán, ugy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török
  Mihály kivette a szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:
  – Ugy nézöm, belefordulunk…
  Azt mondta erre Kalapis János legény:
  – Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
  forduljon amerre tetszik.
  Török idegenül nézett rá.
  – A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?
  – A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
  az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). Csak nem
  fagyok a jég közé a Szent Mihály kedviért?
  Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
  pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
  Inkább ehelyett csak azt mondta:
  – Hát ugyan hogy möntök ki a partra?
  Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a viznek, jó távolosan
  feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
  mert ugy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
  elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
  hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
  mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
  embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajitani vékony
  zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
  végig kapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
  legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a hires verekedő):
  – Majd kihajitom én!
  Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképen ugyanaz a
  fakoloncz minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
  Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Igy járt
  Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
  közelitette a partot a kölöncz, hanem lebukott a jegek közé.
  Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.
  – Majd én – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
  próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
  már Kanizsay Ferencz fogta fel a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
  suhogtatással eresztette ki a kezéből.
  Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
  hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
  összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
  (Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
  esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s ugylehet,
  szive valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.
  – Hát – igy adta föl a szót – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?
  Kanizsay Ferencz nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugoraoszlopon,
  azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
  Kalapis mentegetőzve rántotta fel a vállait.
  – Otthunra vagyok tartozandó az életömmel – mormogta – neveletlen kis
  árváim…
  Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sirva. Én uram és
  én teremtőm, miért ne fakadna sirva az ilyesmin a gyermek?
  – Adjátok hát ide azt a körtét – mondta Török – és levetette magáról a
  felsőkabátot, le az alsót. Felgyürte a karján az inget az öreges ember
  és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
  támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
  karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivitott utána a fagyos
  zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
  átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.
  – No – mondta az ember – aki akar, az möhet.
  A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
  Kikötötték czövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan
  sürün járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent
  valamely tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a
  lábakkal lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult utnak s
  hogy szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
  eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
  Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
  ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
  Kanizsay Ferencz maradt.
  – Te még ne mönj – szólt neki Török – mert majd levelet viszöl a partra,
  hogy postára add.
  Meg is irta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
  ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a czifraságot s ez okból a gö
  betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Igy irta, amint itt van;
  ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
  névben lehet különbség):
  „Tisztölt gazda uram!
  Gyüvetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
  hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Vin
  Gőzösök, hogy kivontassanak, de ük se tehettek semmit a jégségben.
  Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne szakgassa annyira a Szent
  Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Ugy nézze a sorsot,
  gazda ur, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihált. Engöm is. A
  levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.
  Török Mihál.
  Most tépte le az első kormánt a jég.“
  Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencznek.
  – Ezt – mondta – mihelyest falut érsz, föladd.
  Kanizsay Ferencz ránézett Török Mihályra.
  – Hát kend – kérdezte – Mihály bátyám? kend nem gyün?
  A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan
  aztán kérdést adott föl Ferencznek:
  – Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?
  Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá.
  Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a
  jeges vizre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral,
  önmagának tette fel a kérdést:
  – Én? Innen?
  *
  Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára ugy történhetett, hogy
  az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt,
  daczára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent
  a hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla
  jég, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De
  Mihály arkangyal óvta a hajót, mert nem boritotta föl a tábla, hanem
  csak meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már
  egy subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott,
  fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az
  orrával ismét délnek fordul.
  – Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem
  volt kinek mondani szavat a kietlenségben s a kormányhoz állván,
  megtömte azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt, egymaga ur a vizeken
  az elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő
  megenyhült s a jég ugy elveszett a vizről észrevétlen, mint az apró
  kácsák tollából a sárga szin. Titeltől fölfelé megint csak vasbika
  huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a viz ellen, mint szokás. Amint
  eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, utközben fölkapott értetlen
  legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés
  (kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):
  – No, möggyütt kend?
  – Mög.
  – Soká oda volt kend.
  – Az ám – mondja a hős – sok volt a népekben az ijedtség…
  
  
  TUTAJERESZTŐK.
  Bent valahol Erdélyben csattog a hegyek oldalában a fejsze s rengeteg
  szál fenyők szörnyü robajjal ugranak a völgybe a csusztatón. Aki először
  látja, azt hinné, óriások verekszenek itt a kövek birodalmában s
  fenyővégeket vagdosnak egymás fejéhez, pedig voltaképen csak az oláhok
  döngetik az erdőt, hogy uszni küldjék a fákat.
  A vizen való járásnak a legelső tudománya ez, amit csak valaha ember
  kitalált. A fák a maga mivoltukban usznak a vizen. Az se nem ladik, se
  nem csónyak, se nem dereglye, se nem luntra, a hajótól pedig olyan
  messze áll, hogy egy napon vele emliteni sem lehet. Csak épen, hogy fa,
  mint a többi. Hosszu, nagy gerendák, amikről leszedték az oldalágakat, a
  törzsek pedig együvé következtek a vizen és bizonyára ma sem különbek,
  mint azon időben voltak, amikor legelsőbb próbálkozott ilyfajta talajon
  vizre bocsátkozni az ember. Nem tudni, mikor kezdték meg legelsőbb a
  hegyek erdejei, hogy a fátalan lapályokra ily módon ereszkedjenek, de
  hihető, hogy utazási módjuk a kezdettől fogva máig sem változott.
  Tökéletesen annak mutatja ez ma is magát, mi a régebb időkben lehetett.
  Emberek, akik még uszni sem tudnak, rábizzák az életüket, pedig csak
  fából készitett szöggel, rossz hevederekkel van együvé tartva az egész.
  Lapát az elején, lapát a hátulján, de azon egyetlen fejszén és egyetlen
  bicskán kivül, amit az oláh magával visz, egyéb vas nincs se rajta, se
  benne. Csak ugy megvan ő maga-magátul. Jár-kél a habokon és bármilyen
  egyszerü, soha semmiféle baja nem esik. A gőzösök neki mennek egymásnak
  és be is ütik egymás bordáját, a nehéz, buzával terhelt fahajók pedig
  zátonyra jutnak vagy a tönkre mennek. Mindezek fölött a maga
  lassuságában, de tökéletes biztossággal halad el a hegyi törzsekből
  összerakott viziteknyő, amit régenten lápnak hivtak, ma tutajnak
  neveznek, ámbátor a szegedi hajós a maga gunyolódó szokása szerint ennek
  is megtalálta a külön czimezést. Azt mondja róla: lepény, és ténybeli