Vizenjárók és kétkézi munkások - 09

Total number of words is 4370
Total number of unique words is 2017
32.2 of words are in the 2000 most common words
45.7 of words are in the 5000 most common words
52.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
deputáltuk és meg is dicsérték. Többen csodájára jöttek arrajárók, hogy
jaj de szép.
– Hát hiszen, hát hiszen… – szólt kedvtelve a kapás s végigtekintett
némely hitvány tehenen, melyek a közelben legelésztek – aki bornyut én
kötök el az anyjátul…
Haladtunk visszafelé, miután elkezeltünk az öreg Rózsától. Muladi neki
eresztette a gyepes siknak a lovakat s tömni kezdte a pipáját. Közben a
Sándorról beszélt.
– Lám – szólt hátrafordulva az ülésben – micsoda élet az? Másoknak
vagyont szörzött, maga tömlöczben halt.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
Muladi azt mondta:
– Sok urat begombolhatott volna maga mellé a Sándor, ha akarta volna.
– Hát az ugy van – állitotta a kapás.
A pipa szárával kissé oldalt mutatott s csöndesen szólt:
– Szép tanya ez a nyárfás nagyon.
Muladi nem szólt semmit, a kapás nem szólt semmit, én se szóltam semmit.


HAZATÉRÉS.
Egy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István dideregve ér haza a
tanyára. Vékony nyári csizma a lábán, egy szál felöltő a derekán, a
fejében pedig csak kalap; semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya
nedves idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig,
hogy a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az
olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a tájon,
olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani szokás, a
szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki öltözködve az
időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint ünnepnap tavaszon
szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből jön, ahova a tavaszon
bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz hónapot.
Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered.
Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly munkával, hanem
a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a bőrt halzsirral. Jó
állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret, csak éppen hogy
zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-folyvást s ha
megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön fölmondja a szolgálatot.
Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat kigyujtja, más tanyában is.
Átlag kétszer szokott fölmondani évenkint, de huszonhat év óta, mióta
itt van, csak egyszer ment el, akkor is visszajött harmadik héten, hogy
csak nem hagyja az eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a
tanyával, az eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.
– Nini – mondja – möggyütt kend?
– Mög ám – feleli a szomoru István. – Vége a szolgálatnak.
Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert a hosszu
idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.
– Hát hogy telt le? – kérdezi részvéttel. – Annyi sok idő?
– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak közt.
Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.
– Különösen semmiért…
– Haj, haj – sóhajtja István – igy bánnak a szögénynyel.
A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája. Ócska,
rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő,
kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most is,
mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt.
Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e még
a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.
– Hej, puska, puska, te voltál az oka rabságomnak.
István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt. Ősz
felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak röpködtek
a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő. Ugyan a nyers
kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem tisztán éhségből
szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas étvágya van. Egész
sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor nagy vigyázatban
részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely kutyát benne talál,
arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két nap óta dézsmálta
már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap Jánosék nagy fekete
kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej, majd beléd lövök –
gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre elmenjen a kedve a
látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét éjszaka volt, a hold
nem járt az égen és a csillagok elé álltak a felhők. A nagy diófa alatt
ment éppen, mikor látta, hogy bent van ám a sarokban a nagy feketeség.
Zörög a száradó levél a tőkéken, amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor
az utra ér, hogy nagy fekete testének formái láthatók a sötétben, István
rásüti a fegyvert. Nagyot szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik
hosszasan a tőkék alatt és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya
szokott lenni. István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem
kutya, hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is,
amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és az érett gyümölcsök kifordultak a
homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy bajt
csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik sötétre
körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető kézzel keresi
zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal sziporkáz a kénes gyujtó
és a fénye mellett megismeri a haló embert. Nem más az, mint Fekete
Karácsony Péter, a juhász. Ez ugyan többé már juhot nem őriz, mert el
van találva végkép. Igy esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal
és el kellett hagynia a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket,
ahol messzire lehetett látni.
A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt mindig a
fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak csak vele.
Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához küldte, aki kint
messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt most, hogy hazajött,
még csak a szobájába sem mehetett be, mert a kulcsot is elvitték, őt
magát pedig még nem várták. Jó szerencse, hogy Imre ott van a tanyában,
különben senkit sem talált volna. A gazdáék télen a városban laknak s
csak ritkán jönnek elő. A havas udvarban nem mozog más, mint a kutya, a
galambok, az istállóban pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot.
Imre kérdezni akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül
István érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd
tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.
– No hát nem is kenöm már tovább azt a szijjat – mondja hirtelen.
Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az öreg Imre
még mindig a régi vén gyerek.
– Hiszen kár is – felel – csak ugy csöpög már a zsirtól.
– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja, sohase
elég neki az olaj.
A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint aki rég
ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.
– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom, mert csak
magamra számitottam.
Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt hozzá.
Azután szalonnát vág.
– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén
ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.
Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik, nevettetni
szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres a tüzhely előtt
egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a szalonnadarabot. Még
megirdalja egy kicsit a késsel.
– No, vágjék kend egy nagy karaj könyeret – biztatja Istvánt.
Ő maga pedig az ablakban kutakodik.
– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen szaga,
de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög nem innánk.
István kézbe veszi az üveget és néz a benne kotyogó fehér törkölyre.
– Ilyenbe se volt részöm nyolcz hónap óta…
– Majd kipótoli kend, no… – vigasztalja Imre.
Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a
kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám most
már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a szalonna
is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a kenyér zsiros
végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre két tányérba
kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:
– Nézze kend, milyen nagy pillangók uszkálnak rajta.
István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen kóstolt
pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az egészség
virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő
fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig zöld
levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent, tányért,
kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a krumplira
darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.
– No, isten áldásával – kinálja Imre.
István könybelábadtan tekint végig a szorgoskodó öregen.
– Nem átall kend velem egy asztalnál önni? – kérdezi csöndesen.
– Én? – fakadt ki Imre. – Hát minek néz kend engöm?
– Mégis… Vér van a kezemön.
– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem akaratbul
tötte kend.
– Hát abbul nem.
– No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha zsandár
lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.
A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is
néhány pillangó.
– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság elháritása
szempontjából.
De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig
türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét rázzák a
belső viharok.
– Miért érdemöltem, miért érdemöltem.
Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen. Tudja
azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a fennálló
rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért ez irányban
nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy darabig, azután
beszédbe kezd:
– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most harmadik
hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak látná kend, hogy
milyen pötyke benne!
– Hát az Andris? – sirja István.
– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott rá a
doktor.
Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és végire is
járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat koppanna a
tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a kutból, de
alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.
– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a maga
csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki iszik ilyen
ételre vizet?
István bágyadtan tekint rá:
– Hát?
– Hát, az ebadta hejjén, átmögyünk a csárdába!
Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad az
állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi.
– Ugy-e – kérdezi – aztán én kenddel mönnyek?
– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még sohasem
jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most én csak csupán
kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon van. Én akarom! Én
fizetök!
Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti észszel,
hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy fösvény agglegény,
borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz soha és interesre vannak
a tanyák között a pénzei. A kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja.
Volt már rá eset, hogy el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És
ime, most Imre a korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre
lelkében széles alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára
és ujból csak elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső
megindulásokból könyek alakjában következnek elő.
– Imre… – mondja – Imre…
Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet, még fütyül
is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő mindenkép azon van,
hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt ember pedig ne legyen szomoru.
Az istálló ajtó közepébe rakja be a vasrudat és azt lakatolja. Ez
lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába fesziti ki a rossz ember az
ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud ugy van oda helyezve, hogy
alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem ugorhat. Ezt ellátván, még a
galamboknak szór némi ocsut, mert hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá
lánczáról elereszti Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és
két lábát olyan erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a
rabságban elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb
sáros lábait megfogja a kezével.
– Rám ismersz hát te is?
Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon ünneplő
bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az ilyen a kocsis
embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek ki a havas gledicsiák
között az utra, amely a bormérő felé vezet. De amint a sarokra ér Imre
és végig tekint az uton, hogy mely oldalán volna járhatóbb a hegy,
hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy ember alakja látszik a ház
végén, aki nagy bottal a kezében halad errefelé.
– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A Gegus János
ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez, mög hazug.
Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van adva érte a
fegyházba.
Móricz is dühösen ugatta Gegust, mig a porta szélén elhaladt.
– Látja kend – mondta Istvánnak Imre – a kutya is csak igy véleködik.


FECSKÉK.
Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, nevét nem
Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a kis
ember fölöttébb rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert elvégre
a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő tulságos
sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált arra, hogy
legényeit sulyosan leszidja, vagy egy pár napra a tábor áristomába
vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős Ördögh meg
is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer innen hazaérünk
Magyarországba, igy félkézzel fölemellek a nyakadnál fogva, de nem
teszlek le addig, mig meg nem fulladtál. Akkor maradsz majd csak igazán
Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe vitette az
Ördöghöt, mert e fajta szigoruságot tartott azon a területen belül, ahol
husz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. Bár
kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem pontos
oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán csak a
magasabb ranguaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka dolog
olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az ember
hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szoritkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a szinvonalra emelte-e, ahova emelni oly
erősen igérte.
Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorusággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:
– Ugyan ne szakgassátok az embör szivit…
A szomoru dalok azonban azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok
sarkaiban a nóta a szép Magyarországról, melytől mi messze estünk a
vörös sziklák közé s néhányan már itt is maradtak végkép a vörös sziklák
között. Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szive verését
versekbe foglalni tudja, olyan különfélekép szól az ének a távol
hazáról, lombos nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, mely talán bizony most
szomjazik is, mert nincsen, aki itassa rendesen s ime, a tó is
befagyott, amiből ő tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, –
ábrándozott a bakavers sirva – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a
kis pej ló eleget…
Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végezetével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak ugy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának sem volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, mig ellenben máskor rendkivül nagyokat hallgatott a társaság.
Szótalan pipáztak, mignem azt mondja egy:
– Otthon mán járnak a betlehemösök.
Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zugása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?
A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetejében hiába gegőzött a török harang, ha a
legszebben fujta, akkor sem hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon
járt az esze, hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé.
De feleletet senkisem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró
sóhajtásokra és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert
szokva is lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyetmást. A sulyos nagy hegyek azoknak
sem feleltek. Nem is értenek hozzá. Mit tudják azok, hogy mi az, mikor
egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, ugy hallom“ –
hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelid és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan usznak innen arra
lefelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.
Oh a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak s ha ritkásan,
nyaratszaka uszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.
Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, mit a maga
valóságában az ő parasztszivük kimondani restelt, igy versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jórésze azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
akáczvirágos utczasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami hires, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön átal, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sirt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kélt valamennyi. Nem
bir az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kivül kell szomorkodnia.
Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zugó viz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.
– A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek – jönnek
Magyarországból!
Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak utra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a keritésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e nehéz volt a mars idáig a csunya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre ugy, ahogy ők tudnak,
de az tökéletesen ugy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas vagy csak egy ölyü is! Halálok halálát
nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar vendégek az ereszet
alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, mindvégig lesték a szavukat
a katonák, mignem a kis törődöttek elaludtak ott a tetőszélen, az
ereszetek gerendáin és a párkányokon. A barákok szobáiban nem volt ez
este lárma, csak beszélte egymásnak a nép boldogan, hogy lám, hát erre
jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre kell jönniök. Talán otthonról
üzentek is velük, mert az ilyesmi lehetséges, miután a fecskék az Isten
madarai. (Mondja kend mán, komám, nem-e vöszi kend észre, hogy ez a
nagyobbik e, ez a kövér, nem épp az öreg szüléméktül való?)
Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami tulságos nehezen.
De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi utjukra a kicsi magzatok.
Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakkokat és igen nagy hideg lehetett, mert az utszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.
Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki utja van
valamerre. No egy pár lépést el is vergődött a hóban.
A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtókban és el volt fagyva az ő
szivében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
mig valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, ki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
ugy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni birjon.
Káromkodott is az Ördögh (a nevivel jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velünk a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy
uj, nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhlerféhler
lépegetett a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert az a golyó, mit ő
küldött, soha czélt nem talált, okos német szó szerint Kéhlerféhlernek
neveztetett. Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a
Kéhlerféhler, bár egyébként tanyai származás, amin nincs mit
csodálkozni, mert van itt olyan juhász is, akit Hoffmannak neveznek. Hát
Kéhlerféhler a hóba térdelt, fölvett egy fecskét és nézte, a két
tenyerében.
– Nini – mondta – még meleg.
Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösődött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot orditott.
– Embörök, élnek még a fecskék!
És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit birt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, ki az imént kihajitotta a hóba a rövid tambur
Emerich Asztalost, már ismét behajitotta a barákba, hogy fűtsön, ahogy
csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az
asztalokra rakta és keszkenővel, fehér ruhával, miegymással teritgette
és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyezett
bele lelket lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy
sem, csak amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba
hordottak, egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj de nagy örömök
voltak azok!
– Nézd-e, mán éled!
– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!
Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, ki már fölült az asztalon és
széjjel tekintett. Gyönyörüséges szeme van a fecskének, kis
aczélgömbjében le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok
katona nekik a komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt
olyan is, amely feléje nyult. Vizet is vittek nekik csajkákban, de
továbbá hoztak fekete kávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a
fekete kávét, amibe komisz kenyeret apritott, a barakszobák haditanácsa
hasznos tápláléknak vélte ezt a fecskék részére is.
Jó volt-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egykettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután – bár ki is nevessenek
érte – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy sem
röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott szárnyaikat
a legfinomabb eszközével: a fogkefével puczolgatta a baka. Azután
mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik:
– Mért nem ugy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…
Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés és boldog utat sóhajtottunk utánuk.
Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötrött, az elárvult kis madarat az inge kebelébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szive egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkeritette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.
– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny peregett a nagy veres szakállába, hogy az sem
birta állni: arról is lepergett.


ETEL A DOBBAN.
A gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó
gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az
akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga
sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az
adja ezt az alkalmas szagot.
De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még
maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz
nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta
megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan
kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s
mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért
csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan
valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Vizenjárók és kétkézi munkások - 10
  • Parts
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 01
    Total number of words is 4335
    Total number of unique words is 1887
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    42.6 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 02
    Total number of words is 4400
    Total number of unique words is 1875
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 03
    Total number of words is 4438
    Total number of unique words is 1963
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 04
    Total number of words is 4371
    Total number of unique words is 1997
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    44.9 of words are in the 5000 most common words
    51.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 05
    Total number of words is 4477
    Total number of unique words is 2014
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    41.7 of words are in the 5000 most common words
    47.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 06
    Total number of words is 4311
    Total number of unique words is 1903
    31.6 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 07
    Total number of words is 4357
    Total number of unique words is 1877
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 08
    Total number of words is 4343
    Total number of unique words is 1963
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 09
    Total number of words is 4370
    Total number of unique words is 2017
    32.2 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 10
    Total number of words is 4423
    Total number of unique words is 1972
    33.9 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    52.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 11
    Total number of words is 4377
    Total number of unique words is 2000
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    53.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Vizenjárók és kétkézi munkások - 12
    Total number of words is 4204
    Total number of unique words is 1807
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    46.7 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.