Sárarany - 08

És eszébe jutott, hogy a felesége után is igy járt valaha Gyuri. S érte
ugrott kutba az Erzsi.
És eszébe jutott a csufneve, amit mégis a fülébe hozott a szél. Tudta,
hogy a sógora ragasztotta rá s annyi volt az elégtétele e percben, hogy
az a szó őneki mégis minden szerelmi sikerét s Gyurinak minden
irigységét kifejezi.
És más egyéb is jutott eszébe, mind csupa olyan dolog, s mind csupán
azért, hogy lenézhesse érte Gyurit, aki semmi ember, rongyember, sár:
egy Turi Dani mellett!
És mégis, az a hur, amit a felesége emlékének puszta felbukkanása
megpenditett benne, – tovább rezgett s fájdalmas, keserü és gyötrelmes
érzéseket ébresztett föl.
Mit ér, ha még százszor olyad nagyra lát is ő maga, Turi Dani létére;
mit ér, ha nincs hatalma az asszonyon. Az Erzsi, az asszony ott sorvad
el a szeme láttára, lefogy, mint a hold, leolvad a csontjáról a hus,
bőre alól a puhaság, már is olyan, mint a lábonjáró halott… Nincs mód,
hogy valaha visszatérjen a régi élet, a régi érzés. Csak lehetne
legalább gyorsabban végeznie az élettel. De igy, együtt élni egy
tetemmel, ez több, mint amit egy férfi el bir viselni. Daninak a hideg
fut végig a hátán, ahányszor a feleségére pillant s ha rágondol… Hát
meghal. Haljon meg. Ha nem akar élni, jobb is. De igy élni, hogy minden
percben meghal valami benne… Igy hogy magával viszi a sirba az eleven,
erős urának az erejét és kedvét, ez borzasztó. Ez a borzasztó. Ha
kétségbeesésében a nyáron elemészti magát, s kibuvik ebből a világból,
azóta elsiratták, elfelejtették volna. Rendben volna. A gyerekeknek uj
anyát keresne… S eszébe ötlik Bora, amint ott állott ma is a kis
kapuban, hogy nézett férfibámuló szerelmes nézéssel.
Nagyot sóhajtott.
A lovak csöndesen, taktusban vitték előre a szánat. Nemsokára itt volt a
fasor s bekanyarodtak az országutra. Megint ott szaladtak előre a pompás
fehér álomuton.
Dani konokul ránditotta meg a szemöldökét. Ej mit, még ma fölrakja a
csengőket a lovakra. Nem ér ez a gyászos élet semmit.
Magára erőltetett hetykeséggel nézett előre s egy-két szót dudolt valami
farsangi nótából.
Egy toprongyos alak ügetett előtte s félreállott már jómesszire a szán
utjából a hóra. Egy vén házaló zsidó volt.
Daninak ötlete támadt.
– Halt! – kiáltott a zsidóra.
Ez bámulva s kissé megszeppenve nézett álltából a parasztra, aki
megállitotta lovait s a nagy gubából fenyegetően pillantott felé.
– Hát mi van a batyuba Mojse? – rivallt rá Dani.
– Amit parancsol kérem alássan.
– No egy kettő, ki vele.
– Dehát…
– Szaporán, mert a nyakadba sózom ezt az ostort.
Az öregnek piszkos, szürke szakálla mozgott, de szó nem jött ki a
száján. Nem ismerte még ezt a vidéket, nem tudta kivel van dolga, mire
lehet számitani. Igen apró kis ember volt, füles posztósapkájából ugy
pislogott ki vereslő szemü vércse arcával, mint a megfogott madár.
Horgas, piszkos, remegő ujjaival szaporán s mégis sikertelenül
bontogatta a kockás nagy vászonabroszt. Közben okosan leselkedett a
paraszt arcába, kémlelve, mifajta emberrel van dolga. Még ma is olyan
gyáva volt szegény öreg, mint mikor gyerekkorában szabták ki a nadrágját
a parasztok kutyái. De azért vakmerően vágott neki jó emelet batyujával
a világnak, hogy minden bokor zörrenésétől megijedjen, nem farkas és nem
rabló bukkan-é ki mögüle. Mindig külön hálát adott az istennek, ha
hazaért a családja közé s alig pihent meg otthon egy kicsit az uri fiai
és nagyuri menyei közt, megint csak nyakába vette az országot s tovább
házalt az üvegkalárisokkal, garasos zsebtükrökkel és olcsó
selyemkendőkkel.
– Siess mán atyus!
– No majd nem sietek? Épen neked nem sietek. Még majd táncolok is. Mi?
Dani nevetett s kikönyökölve a kóróhegy elől, amely felfogta a hátulról
jövő éles szelet, vidáman nézte, hogy huhukkolja az öreg a körmét, amely
kékre gémberedett, mig a batyu kötését tartotta vele. Különben ki volt
melegedve az öreg és sovány, vékonybőrü arcélén vörös foltok ütöttek ki.
A paraszt végig mutogattatta magának az egész raktárt s egy messzeviritó
selyemkendőn akadt meg a szeme.
Az öreg fölnézett, várva, hogy választ-e valamit a paraszt. Igen
rosszkedvü volt, nem tudta biztosan, nem csak komiszkodik-e.
– Valami selyemkendő kék nekem… – szólt Dani, mintha pénzért adná a
szót, – ojan jó nagy, nyakbavaló, jánynak való…
Az öreg megértette s mohón, remegő ujjakkal válogatta a holmiját. Egyet
kivett.
– Ez fájn lesz.
– Ez nem szép! – habozott Dani, aki még sohasem avatkozott effélébe.
– Ha én mondom akkor szép.
Dani nem mert ellene mondani az öreg, határozott, fölényes
kijelentésének. Forgatta, tapogatta, nézte a kezében a kendőt.
– Osztán mit kóstálna ez?
– Tizenöt forint.
– Ejha! Van lelke ennyit kimondani?
Az öreg végignézte és várt. Dani alkudni próbált. Leintette.
– Adja csak vissza barátom, magának nem szép kendő kell, magának olcsó
kendő kell.
Dani szinte elvörösödött.
– Nekem bizony szép kendő kell, de ez tiz pengőnél többet nem ér.
– Tessék menni üzletbe, kérni ilyet, tudni fogja mi az ára, ha olcsóbban
kapja, mint tizenkettő, köphet nékem szembe.
Odaadta tizenegyért. Daninál mindig volt pénz. Egy tizest, meg egy ötöst
adott oda. A vén ember apró pénzt adott vissza. Meggondolva számolgatta
a hatosokat, „tévedés kizárva.“
– Nyolc meg kettő, az husz…
– H
– Azaz tiz…
Dani nagyon dühös lett a csalási szándékért, azért mordult közbe. De
mikor megolvasta a visszakapott pénzt s látta, hogy semmi sem hiányzik
belőle, egy hatost odalökött az öregnek.
– Ezzel meg akartál csalni, nesze legyen a tied.
Az öreg megvetően rugta félre a pénzt a hóba.
– Nekem nem kell tüled az ajándék. Add apádnak, hogy éhen ne haljon.
Dani iszonyu dühbe gurult. Majd hozzávágta a vasvillát a vén zsidóhoz,
aki közönyösen csomagolta össze a butyrát. De csak lenyelte a haragját,
guba alá vette a selyemkendőt s a lovak közé csapott. A két ló már
dideregni kezdett s vigan ugrott ki, egy perc mulva messze elhagyták az
öreg zsidót, aki pontosan, rendesen rakosgatta csomóba sok dib-dáb
holmiját.
Fütyörészve, mosolyogva nézett maga elé Dani. Nem volt benne biztos, mit
csinál a selyemkendővel. Már feltünt a falu vége s a kastély havas
tornya kilátszott a fák lombja fölött.
A faluszéli kutyák unalmukban egyet-egyet vakkantottak, ásitva
vonitottak, Dani megcsendesitette a lovakat és lépésben haladt előre a
kerékvágásos utca zökögőjén.
Egyszerre csak látta, hogy Bora kilép azon a kapun, ahol bemenni látta
volt. Ez a lány ő rá várt, mert sietve jött le az udvaron. Biztosan az
ablakon leste őt s abban a percben jött ki, mikor épp a kapu elé ért a
szán. Megint olyan álmélkodva, ábrándosan bámult felé, ahogy meg szokta
tenni mindig, ha Danit meglátta; egész lelke mintha bele lett volna téve
ebbe a nézésbe.
Dani megállitotta a szánat.
– Bora!
– Mi.
– Gyere csak.
A lány készségesen odalibegett elébe.
Daninak megrémlett, milyen vakmerőséget akar. Nem fogja elfogadni a lány
a kendőt. Az egész falu szemeláttára! Már nézője is van a harmadik
szomszédból. Egy óra mulva az egész falu tudni fogja. Izgatottság gyült
fel benne s szinte ködös lett tőle a szeme. Egy percig belenézett a Bora
mély dióbarna szemébe, amely gyujtogató hőséggel volt ráfüggesztve,
aztán elszánta magát, egy szó nélkül kivette a selyemkendőt s a lány
kezébe adta.
– Nesze.
Bora elvette. Egy szóval sem tiltakozott ellene.
Dani nagyon meglepődött ezen s összevonva szemét fürkészve nézett a lány
arcába. Nem talált abban semmi különöset; sem csodálkozást, sem zavart,
meglepetést, tiltakozást. Bora, nyugodtan, természetesen vette az
ajándékot s ajándéknak vette. Csak ép nagy változás történt a
kifejezésében. Az ábrándosság tünt el az arcáról, a pokoli mélység
mintha összehuzódott volna a szemében s rövidmélyü tisztasággá vált
volna. Az izgató, titokzatos odaadás helyett rövid, egyszerü megértés
tünt fel rajta. Az alázatosság helyett fölényesség, a rabszolgaság
nyomában a parancsoló nő önérzete. De mind az egész csak egy árnyalat,
amit a hirtelen vérszerelembe bomlott férfi nem látott, nem is érzett
meg. Danit valami zavarta s ez önmagából eredt, a saját tettének s
helyzetének szokatlan voltából. Fonák volt neki a perc, amelyben
mindenki megbámulta. Fonák a tett, amely mintha kiforditotta volna
eddigi életrendjéből.
Megérezte, hogy nagy hibát követett el. Szinte meglepetve bámult a lány
arcába s ráemlékezett, hogy ezt még sohasem csipte, nem csókolta meg.
Ehez a lányhoz eddig egy ujjal sem ért, meg sem érintette. És a rövid
pillanat alatt, amit szemébe függesztett tekintettel, merev, félszájra
vonuló mosollyal átélt vele szemben, szinte megbénult öntudattal,
akarattal, biztosan tudta, hogy rosszat tőn magának, amikor nem pofonnal
kezdte a dolgot, – hanem ajándékkal.
Szeretett volna rákiáltani, de restelt. Ugy érezte, hogy a lány okos,
ravasz szeme, – milyen más ez most, mint az elébb, – átlát rajta.
Megrántotta a gyeplüszárat s a lovak megindultak.
És rettenetes izgatottság gyult ki benne, amint eltávolodott a lánytól;
vissza akart nézni, mit csinál az a cafra. Sorra mutogatja a kendőt? Tán
már a vállára is teritette… Az utca tulsó során gyalog jött szembe rá
Takács Gyuri. Hm. Ez is látni fogja egy perc mulva…
Megint mogorván bámult a rud végére, a ló lába elé odaguruló havas,
piszkos rögekre s a lelkében egész földindulás reszketett. Nagy akarások
és fölgerjedt érzések háborogtak benne; restellte magát s a szivét
szoritotta valami megalázottság; érezte férfiatlanságát s jóvá akarta
tenni. Dühödött volt, Borára dühöngött, utálta, leköpte, legyurni, sárba
taposni kivánta. S forrott mint a megbomlott föld mélye és tüzet vágyott
okádni.
A falubeliek, amint elnézték őt komoran ülve a nagy gubában, szemére
nyomott süvegben, nem is gondolták volna, hogy ez a Turi Dani egészen
más ember, mint az, aki reggel kihajtott a mezőre.

II.
Takács Gyuri utána nézett a Dani szekerének.
– Mit néz Gyuri bácsi, – vetette oda neki a Bora, amint elszaladt
mellette. Kötelességből szólott hozzá s állott meg egy percre a lány,
letérve a nagy férfi elől az árokpartig, hogy furcsát ne gondoljon róla.
– Nézem, milyen kórója van ennek a sógornak.
– Bizony, magának sincs különb.
– No az enyimbe még több az ágaboga… Iszen te ott voltál, te. Emlékszel
mennyit csufolkodtatok velem, hogy minden napraforgóm hetet fiadzott.
– Hát, ráfér Gyuri bácsira. Ha máskép nem tudja szaporitani a fajtáját.
A lány ideiglenes mozdulattal állott meg s már szaladt volna tovább.
– Te! – szólt utána Gyuri. – Mi van a kendő alatt?
– Kis malac, nem hallja, hogy visit?
– Nem kis malac az, hanem kis bárány, kilóg az egyik lába.
Bora ijedten kapott oda s följebb emelte a kendő csücskét. Kivörösödött
az arca s elfordult.
– Vigyázz, mert párt kell azér adni. Megfogják a feketeszőrü kis
bárányodat.
A lány a szeme sarkából felgerjedt nézéssel, odaengedő lánysággal
pillantott vissza rá.
– Hadd fogják. Ócsón nem fogják meg.
És szemérmetesen elpirult.
– Ó te gyalázatos… Én is neked adom érte ezt a gubát. Ne.
A lány szeme már ködbe volt borulva, belső izgatottságától a hang is
alig jött ki a torkán s ugy nézett a vásártevő férfira, mintha már
érezné, hogy el is adta magát neki. De az esze azért a helyén maradt.
– Ó nem kell olyan fenn kezdeni, mer osztán mi lesz tovább?
– Elég előre egy selyem pruszlik is. Mi?
– Hát.
Még egyszer odavágott olvadékonyan a Gyuri szemébe, hogy a férfinek
kigyult a csókadója, mint a fekély, azzal elszaladt, kacéran riszálva
magát, sok ráncu vékony ingerlő szoknyáit.
Gyuri utána nézett mohón, keményen s megszijta a szája sarkát, aztán
tovább ment,
– Megállj szép ..... Turi, most azért az enyém lesz a jány.

III.
Dani behajtott a nyitott kapun. A lovak megállottak s ő körülnézett a
kiskocsis után. A nagy udvar üres volt, senki sem szaladt a gazda, az
apa elébe. Daninak keserü nyál gyült a szájába.
Egy percig állt és várt, mielőtt lekászmálódott vón az ülésből. Olyan
nehezen mozdult most.
Nagy kacározást hallott az ól sarkán tul; a kis kocsis, suttyó legényke
a szomszédasszony lányával, az Irénnel havazkodik. Dani közönyös,
bosszus, érdeklődő szemmel nézett oda. A lány sovány, csirkehusu volt,
de fürge, harsonásan kacagó, s torka szakadtából sikoltozva tépázta a
fiut. Alig tizennégy esztendős gyereklány, a fiu se sokkal idősebb. Nagy
viháncolásuk közben észre sem vették Dani bácsit. A legényke havat
gyömöszkölt a lány nyakába és ez olyan pofonokat adott neki, amilyen egy
lánytól kitelik, kapkodó, karmoló, suta mozdulattal. A hangja, az édes,
üde, megcsikkanó sikkantása szivig hasitott.
Dani ahelyett, hogy leugrott volna a szekérről, még jobban behuzta magát
a gubába s tünődve nézte a gyerekeket.
Irigység harapott a szivébe, a májába.
És nem haraggal, de elkeseredéssel, kétségbeeséssel érezte meg, hogy
mennyire megvénült.
A minap egy csomó havat csapott ennek a lánynak a nyaka közé, de milyen
más volt az. Ő, a bácsi, tréfált a gyerekkel, aki játékosan, kissé
kacéran, de gyerekengedelmességgel türte s szaladt előle. Most bezzeg
tud a kisjérce a kiskakassal, mint maga párjával játszani.
A lány anyja ezelőtt 16–18 esztendővel épen ilyen gyermekpajtása volt
neki. Később, asszonykorában, szeretője.
Hát már csak ezek az ő párjai, a megvénült, kiszikkadt bordájuak, akik
jajgatnak ölelés közben, hogy fáj az oldaluk, hátuk, csontjuk?
Daninak iszonyu keserüség, az élet nagy keserüsége gyüremlett föl a
lelkében.
Hát elszaladt már előle az élet, a fiatalság. Hát százával nőnek
körülötte a lányok, s lesz idő, mikor egyiknek sem dobban meg a szive, a
kivánó szive, ha meglátja őt… Lesz idő?… Itt is van már!…
Hiszen ő olyan vén ember már, akit nem lehet magáért szeretni. Ajándékot
ád ő már a fiatal lányoknak, hogy azok erőszakot tegyenek az igazi
érzésükön.
És elnézte a két gyereket, akik olyan nagyon civakodtak, hogy alig
birtak elválni egymástól.
A másik házból kijött a lány anyja s nagyot kiáltott!
– Irén!
A lány ugrott és szaladt és még egyszer visszakacagott a fiu felé:
– Megájj büdös!
És csucsoritotta a száját s nagy huncut fekete szeme kacagott.
Az anyja megkapta a karját s megrázta, mint a gyereket szokás. Olyan
utálatos vén bestia volt igy a Dani szemében.
Elfordult tőle.
S a másik oldalon, a maga házából a felesége lépett ki a pitvarajtón. Az
arca fakó volt, gyürött, sápadt. Mintha örökké pincében lakna, még
hunyorit is a szemével a hóvilág miatt. A ruhája lóg, semmi melle,
teste, mint jól-rosszul összeálló darabok lógnak a karjai, lábszára. Ez
az a hires lány, a Takács Erzsi? aki után járt, akire vágyott? Mikor egy
este, késő őszszel, azt mondta, hogy de jó vón egy kis szilva, – ennek
vitt ő egy akkora ágat a gróf szilvásából, mint egy ház?…
Megmozdult, elfordult s ujra áttévedt a szeme a szomszéd udvarba, ahol
Irén frissen, üdén szaladt be a kutról egy csupor vizzel. Milyen könnyü
a bokája, mint az őzé; milyen formás, fejlő, mint a kihasadó bimbó.
Dani nagyot sóhajtott.

IV.
A kórót is lerakták s körülnézett valami munka után.
Dél volt. Ebédelni hivta a kis fia.
Dani az ölébe vette a gyereket. A fiu odahajolt, odasimult hozzá. Az
apát meghatotta ez a gyöngédség, magához szoritotta a testét, de nem
szólott egy szót sem.
Bement vele a házba.
A szoba tulságosan meleg volt. A bölcső mellett állott a másik kis fia;
egészen pucér volt a gyerek s hátra volt kötve az inge, ugy csuszkált a
szoba földjén. Sáros volt, maszatos a füléig. Valahogy felállott az ingó
bölcső végébe kapaszkodva s most meg se mert mozdulni, mert mindjárt
meglódult a rengő bölcső is. Várt valami segitségre.
Nagy bámész szemeket vetett az apjára. Feléje nyujtotta az egyik kezét s
azt mondta günnyögő szóval:
– Hej tte! Hej tte!
Daninak gyöngéd érzés támadt a szivében. Lehajolt s felvette a
csöppséget a másik karjára.
Ugy állott ott az asztal sarkánál. A felesége a tűzhelyről épen hozta a
tál levest s egy szomoru mosoly lopta be magát az arcára; mintha a régi,
a remélt, a hiányzó családi boldogság lehelletét érezte volna meg.
Dani maga is megsejtette, hogy ez volna rendén, ez volna az igazi élet.
Felsóhajtott, két hallgatag gyerekét megölelte erősen s valami imaféle
óhajtás kelt a szive mélyéről. Ha most igy mindnyájukat agyonütné egy
lesujtó villám, ó be jót tenne mindannyiukkal. Be sok szenvedéstől
mentené meg őket. Ki lát a jövőbe?
Egy bizonyos. Jó nem jöhet többet.
– Na. Helyre boci! Helyre!
Leültette mindenik gyereket a székére, ő maga is beült az asztal belső
oldalán a karos lócára. Az asszony már hónapok óta nem ült le az
asztalhoz, most idehozta a tányérát ő is.
Dani elmélázott. Hogy is volt az, hogy veszett ki ilyen nagyon az
életükből a boldogság? Ahányszor a családja meleg körét megérezte,
mindig valami sajátságos lankadtság vett erőt rajta. Örökös harcot,
lappangó, titkos küzdelmet érzett maga és a családi élet között. Olyan
ellentétet, amely sosem került szóba, de egy percre sem szünt meg. Ugy
rémlett neki, hogy a család a hinárnak, valami kényelmes, jóleső,
boldogitó hinárnak ezernyi szálával igyekszik őt körülfogni, lehuzni az
iszapba, a lágy, meleg latyakba, ahol heverni kell és hizni lassan
röfögve, mint a disznónak, mig eljön az idő, a disznóölés napja. És
benne valami érthetetlen törekvés dagadozott. Nem engedte magát, ki, ki
akart rohanni, szabadulni ebből a csudálatos zsirszagu kényelemből. Ha
szárnya van, bizonyosan régen elrepül világtalan világokig. És a
legnagyobb baja mégis az volt, hogy nem birt keményen tenni valamit. Nem
birt szakitani. Nem birta otthagyni ezt a kiállhatatlan asszonyt, a
gyerekeket, a házát, a földjeit, a vagyonát, a népek előtt való
tekintélyét s a biztos jövőt, ami ebből a mából ki fog itt fejlődni.
Utált mindent, más életet, magasabbat, merészebbet, tevékenyebbet
óhajtott, de nem birt neki vágni a semminek, hogy ujra kezdje a harcot
idegenben, ereje frisseségének megfogytával, ruganyos ábrándjainak sok
kipukkant hólyagját elveszitve. És élt s csak sorvadt, érezvén szomoru
legyávulását s érezvén erőinek pazarló elpárolgását. Hogy telnek ezek az
utálatos napok, gondolta számtalanszor magában és istenem, mit tudnék én
csinálni! csak alkalmam volna rá! Hozzáfogott kukoricát morzsolni s
óraszámra nézte, hogy peregnek ujjai alól, a kisszék kése alól a
kukoricaszemek. Ez vagyok én, – gondolta, – ez a kisszék, a mék itt áll
a sarokba egész éven át, csak rozsdásodik a szélibe vert penge. És
birná, hogy éjjel-nappal egész éven át, morzsolja a kukoricát. Uristen,
mennyit lehetne vele lehántani. Mennyi munkát tudnék én elvégezni!… De
csak telt ez a nap is, mint a többi s ő szomoruan, savanyuan számlálta
elveszett napját a többihez. Ha még a reménység sem volna meg, hogy
egyszer majd csak elhozza az idő magától a cselekvés idejét, amikor
kipótolhatja a hosszu tespedést, akkor igazán tönkrement volna magától,
megőrölte volna a szu belülről, mint az öreg hombárt, amelynek kidült az
oldala, hogy megtöltötték a lemorzsolt uj tengerivel.
És Erzsi, aki szintén reménykedett, hogy talán mégis jó az Isten s az
urát csak hozzátöri egyszer a családjához, ha kiforrta, kitombolta
magát, szomoruan látta, hogy mióta Dani az egész világtól elvadul, azóta
ugy jár-kél, mint akiben nincs lélek. Néha szinte szánni tudta ezt a
nagy erős embert, amint fejetlenül bolyongott a házában heteken át. Jól
tudta, hogy ő az oka, s nem egyszer számotvetett a lelkével, nem másként
kellene-e ő neki viselkednie az urával szemben? De Uristen, hogy? Ugy
hogy ő segitse tán elő az urának családon kivüli vágyait? Élt hát, abban
a meggyőződésben, hogy ugy sem tart már soká.
Mikor az ebédet megették, Dani hátraült s ejtőzött.
– No öcskös, – mondta a fiának, – megyünk estére.
– Hová édes apám? – szólt gyorsan, nagy bámész szemmel a fiu.
– A Zugba, nagyanyádékhoz. Megyünk mindnyájan. Beteg a nyanya. Megyünk
hozzá.
A feleségének szólott a kijelentés. Az asszony már egy éve nem volt a
napáéknél.
Erzsi nem szólt.
Ő már rég szeretett volna elmenni, de nem akart magában, s nem akarta
figyelmeztetni az urát. Nem akart megalázkodónak látszani.

V.
Délután Dani szokása szerint kint keresett munkát az udvaron, az ólban;
a nyár óta csak enni s aludni ment be a házba. Erzsi azonban ki sem
nézett a szobából, gyorsan rendbeszedte a konyhát, tett a tüzre s a
vastüzhelyen, amely melegitette is a szobát, csendesen sustorogva főtt
egy fazék kukorica, amelynek édes szaga betöltötte az egész szobát. A
gyerekek a földön játszottak a csutkával, a kisebbiknek fel volt kötve
az inge hátulról és maszatosan csuszkált a magacsinálta sárfoltokon
keresztül.
Mindaketten, Dani is, Erzsi is ugyanarról gondolkoztak, a maguk régi,
szomoru, unalmas és egy percre is feledhetetlen dolgáról: mért nem teszi
őket boldoggá családi életük.
Dani elfeledkezett Boráról, el minden más asszonyról, folyvást a
feleségével foglalkozott.
– Én nem vagyok oka! – mondta félhangosan. – Az isten az oka!
Még egyszer össze akart szedni magában minden érzést, ami az asszonyhoz
huzza; hátha jóvá lehetne tenni mindent.
– Az igaz, – gondolta el, – egy asszony se örülne, ha az ura más
asszonyokat is megfogdos…
Kissé elmosolyodott, az ő férfi érzése nem birta ezt ugy venni,
asszonyszivvel. Valahonnan az gyökerezett belé, hogy a férfinak szabad!
Minden szabad! S ha az asszony olyan volna, amilyennek ő szeretné, vele
nevetne ugy szemérmesen, félszájjal, félbosszusággal, még meg is pofozná
érte őt, az urát, mert ez meg az asszonynak szabad. De ilyen halálosan
venni! Igy elidegenülni! Ez nem szabad! Az asszony esze ugy járjon, hogy
mindig az ura kedvére forduljon. Azt tegye a szerelemben, amit a
parancsolója akar, kiván. Az asszony valami élő melegágya legyen a férje
minden képességének, amelyben megpihen az ember s uj erőre kap. Ha ilyen
volna! Akkor mit nem tenne meg érette!
Hiszen tudja is ő, mit kiván, csak annyit érez, hogy az asszony nem
olyan, amilyennek ő szeretné.
Ő az asszonyi természetet oly türelmes, lágy, béketermő valaminek
szerette volna elképzelni, amely mindig olyan, amilyennek az ura kivánja
el. Mikor legelőször hallotta tőle azt a szót, hogy „bizony nem szakitom
meg magamat érted“, nem akart hinni a fülének. Mikor először észrevette,
hogy az asszony rá akarja kényszeriteni az akaratát ő reá, olyan
hihetetlennek tünt fel neki, amire nem számitott soha. Mikor tisztán
belátta, hogy az asszony és ő két külön akaratu, önálló lény, amely csak
akkor tud megélni, ha kölcsönösen, szinte alkudozva egyezik meg
valamiben, oly utálatosnak, és kitürhetetlennek érezte az egész világot,
hogy szeretett volna szétrobbanni, világgá szaladni belőle.
Ez már nem neki való sors. Ő elég embernek tudta magát ahhoz, hogy
gondot viseljen egy asszonyra s akár egy tucat gyerekre.
Egészen fel volt háborodva s kifordulva magából, eszeveszett módjára
dühöngött eleinte s naponként ujabb csalódással gazdagodott, mikor
látta, hogy az asszony ép oly konokul őrzi a maga akaratát, amilyen
dühödötten akarja rádiktálni ő a sajátját.
Különösen egy nagy s minden percüket megrontó sérelmes pont volt
közöttük: az életük berendezése. Dani a napszámos szegénységből nőtt ki
urrá, Erzsi a szükös uraság garasmegtartó tudományát hozta magával.
Daniéknál sohasem kellett takarékoskodni, ugy sem volt miben s azok az
apró spórolások, amiket megtehettek volna, ugy sem nőhettek volna
vagyonná. Erzsiéknél a foghoz vert krajcárok mentették meg egyik
nemzedékről a másikra a kis vagyont, amelyet a falusi élet szükös
viszonyai között gyarapitani nem lehetett. S mikor Dani oly hihetetlenül
ügyes pénzkovácscsá lett, akinek az ölébe csak ugy dültek az ezrek,
mindaketten kifordultak magukból, a férfi még türelmetlenebbül követelte
a „jóélést“, a házat, az asszonyt, az életet az urak módja szerint s
idegessé tette a spórolásnak még a neve is, bár hiszen másoknak ő sem
adott s nem engedett át ingyen egy fillért sem, – tizszeres haszon
nélkül. Erzsi viszont érezte, hogy tovább már nincs rendjén az ő régi
krajcároskodó életmódja és ha az ura olyan lett volna hozzá, mint
amilyennek lennie kellett volna, meg is tette vón az átmenetet. De igy
ahelyett, hogy uj életfelfogásra rendezkedett volna be, nem tudta, mi
lesz tovább. Elvesztette a lába alól a talajt. Folyvást azzal izgatta
magát, hogy épen ugy utálja az ura pénzét, mint az életet s várta,
várta, mikor vész el ebül az ebül gyült vagyon. S Dani lassanként azt
vette észre, hogy a nagy gazdalány, aki épen azzal vonzotta őt, hogy
magasabb rangba s társadalmi életmódba tartozott mint ő, most makacs,
szivós, következetes munkával olyan életre akarja őt szoritani, ami csak
az apjának, a Tövigszáraznak való.
Nem, ez igy nem emberi élet. Mindaketten tudták. S egész délután
mindaketten az estét várták; Dani is, Erzsi is az öreg Turiék
otthonában, a hires jó családi életben akartak számot vetni magukkal,
milyennek kellene hát lenni annak a boldog családnak, amely le tudja
kötni a házhoz azt a férfilelket.
És Dani, önkéntelenül visszariadva attól az őrült lépéstől, amit ma
tett, Borától és a nagy veszedelmektől, amiknek a kóválygását érezte
agyában, még egyszer meg akarta próbálni az élete rendbeszedését.
De ha nem lehet! ha igy akar ez folyni a világ végéig! akkor roggyon
össze még ma.
Véres és rettenetes indulatok forrását érezte magában, a keze ökölbe,
ütésre szorult s ott reszketett benne a titok. Ha az kitör, szétrugja,
kimélet nélkül, irgalmatlan gázolja szerteszét azt az életet az
embereivel együtt, mint a hangyabolyt.

VI.
A gyerekek fel voltak öltöztetve. A nagyobbik a karjára vette a hófehér
kosárkendőbe kötött batyut, amelyben egy szál kolbász s más husféle
volt; Erzsi becsomagolta nagy kendőjébe a gyereket, aki ebben a percben
rugdosódni s erősen nyafogni kezdett. Muszáj volt kibontani s száraz
ruhába tenni a kis lucskost.
Dani türelmesen várt. A guba már a vállán volt, a kalap a fején s
szórakozottan nézte a családját. Nem volt semmi határozott gondolata,
bizonytalan hangulat kóválygott benne. Szomoru volt és lehangolt; félt a
szülei otthontól, félt a nyomoruságtól, amit ott látni fog, a
szemrehányástól; félt önmagától, félt az egész élettől. Csak állt és
várt, amig a felesége jól bepakolja ujra a kicsit, megszidogatja, amért
„ilyen nagy legény“ léttére „nem tud szólani még most se“ s ölbe veszi
nagy kendője alá, félkarra, a másik kezében meg egy nagy csupor tejet
cipel, amit kasornyában emel.
Behuzták maguk után a ház ajtaját. Dani odakiáltott a kis kocsisnak,
hogy vigyázzon mindenre s tünődő léptekkel ment az asszonya s a gyereke
után, akik előtte haladtak ki az utcára. Lesütötte a fejét s erőseket
lépett, mintha minden egyes lépésnél külön kellene előre lóditania
magát.
Gondolt erre is, arra is, de már belefáradt, beleunt a feje a gazdasági
terveibe, elhessegette magától a gondolatot. De hát akkor mire
gondoljon. Belecsömörlött a pénzcsinálás munkájába; a családja csak
fárasztó, lehangoló érzésekkel tölti el; a nyár óta alig volt együtt
emberekkel, nem iszik, nem kártyázik, nem dohányoz, nem szerelmeskedik.
Danin olyan általános megutáltság vett erőt, hogy legjobban szerette
volna felkötni magát.
Erzsi hasonló lelki állapotban volt, de őt mégis ébren tartották a
gyerekei. Félszeme folyvást ott volt a kis fián, akit sokat
megszólitott, hogy vigyázzon, fel ne bukjon, láb alá nézzen, meg hogy
nehéz-e a pakk, nem huzza a karját, ne cserélje meg neki? A gyerek
csillogó, barna szemével nevetően nézett fel az anyjára, hogy ez minden
gondját elfelejtette tőle. Hirtelen meglátta Takács Gyurit, aki az utca
közepén valakivel beszélt s erről eszébe jutott, hogy a nyár óta nem
ment végig ezen az utcán, s egyszerre fölémelyedett benne az az egész
halálkeserüség, ami akkor eltöltötte.
Rápillantott az urára, mintegy kérdve, lesz-e hát valaha máskép?… és