Sárarany - 05

öltözve. Rendkivül mély kivágásu ruháját egészen ugy viselte, mintha
emancipálta volna magát a ruhaviselés alapelvei alól.
– Azt jól tudom, hogy ön erénynek nevezi ki a hibáját.
– Hiba. Erény. Micsoda frazeologia ez. Te vagy a kis polgárasszony ma
chérie!
Az asszony megránditotta az ajkát s zongorázni kezdett.
Egyszerre csak hirtelen abba hagyta.
– Meddig akar Ön itt maradni. Örökké?
– Örökké! Hol lehetünk örökké!… Nem mindegy az, itt, vagy másutt!
– Csak kell valami foglalkozás.
– Kell! Miért kell?
– Mert igy meghalok az unalomtól. Ha magam nem gondolnék magamra, már
meg is haltam volna.
A gróf megállott s figyelve, gondolkodva nézett a hölgyre.
– Mit csinál itt az a kis parasztlány? – kérdezte:
– Micsoda parasztlány?
– Tudom, hogy Ön egész délutánokat tölt vele.
A grófnő lehajlott a billentyükre s végigfutott a fehér
csontlapocskákon, mintha valamelyiket keresné. Az ujjával kétszer is
végig siklott rajtuk, végre megállt. Egy kis mosolyt fojtott el.
– Meséltetek magamnak. Mert nagyon unom magamat.
– És érdekeseket mesél?
– Érdekeseket.
A gróf elkezdett sétálni s ugy látszott, mintha valami roppant mélységes
dolgon gondolkoznék. A grófnő lopva, rejtélyesen mosolygott s akkordokat
ütött meg.
Pár percig tartott ez a furcsa hangtalanság. A hölgy gyönyörködött a
kezében. A keze csakugyan felséges volt. De az is párnásodni kezdett, az
ideges kék erek kezdtek már besüppedni a sima szőrtelen fehér bőr alá.
Az asszony fölemelte a kezét s közelről megnézte. Elhatározta, hogyha
innen elmennek, föltétlenül kurát fog használni. Fájt a szive a szép
kezéért.
– Mondja barátom, – szólalt meg, felrezzentve a grófot, hogy lehet az,
hogy ön ezekkel a képességekkel nem lépett közpályára. Nem volna
érdekesebb miniszter lenni, mint negyvenéves korában itt velem
veszekedni.
– Persze, hogy nem volna, – mondta kelletlenűl a férfi s hozzá lépett. –
Ha már veszekedni kell, inkább egy szép asszonnyal veszekszem, mint a
politikával.
Felemelte a hölgy kezét s megcsókolta. Aztán megnézte és ujra
megcsókolta.
– És ha intrikákkal kell bajoskodni, inkább az én szép asszonyom
intrikái miatt szenvedjek, mint otromba politikusok ostoba fogásai
miatt.
A grófnő amint visszakapta a kezét, leeresztette azt, hátra, mintha
féltené s egybekapcsolta. Aztán mosolyogva nézett fel a gróf arcába.
Guny, kicsinylés, epéskedés, szerelem, jóakarat, minden volt az arcában,
mikor azt mondta:
– Mégis csak nem értem, hogy lehet egy férfinak, egy gróf Karay
Lászlónak ilyen kevés tettvágy a lelkében. Nem fél, hogy megrozsdásodik.
Elég ennyi munka egy férfinak! hogy az idegei rendben legyenek.
A gróf mosolygott.
– Hát persze, hogy elég. Nem tudja, hogy a grófok nem vasból vannak,
hanem valami ritka nemes fémből. Nekünk nem munka kell, hogy fényesek
legyünk tőle, hanem légmentes elzárkozottság és méltó keret.
Megcsókolta a hölgy száját s elkezdett járkálni.
– Azt a kis parasztlányt ki fogom tiltani. Maga nagyon, nagyon rossz
iskolán megy keresztül, ha megszokja, hogy mi épen olyan emberi lények
vagyunk, mint például a parasztok. Mi nem azok vagyunk. Egészen mások.
Nekünk nem az az ételünk, az italunk, a levegőnk. Nekünk nem
életfeltétel az, ami nekik az. És nekünk nem élet az, ami nekik az. Nem
öröm, ami nekik az, nem gyönyör, ami nekik az. Mi a másik véglet
vagyunk, minekünk semmi közünk ahhoz az alacsonyabb állati rendhez, amit
közönségesen embernek neveznek.
– Mi istenek vagyunk. Mi az Olimpuson élünk s nektárt iszunk…
– Természetesen, – mondta igen komolyan a gróf.
A grófnő szája mögött megjelentek a gunyos ráncok.
– Látja grófnő, itt egy századok alatt kifejlődött helyzettel,
állapottal, valósággal vagyunk szemben. Egy tényről van szó, aminek a
helyességén, vagy helytelenségén lehet vitatkozni, de az mégis tény s
nem lehet változtatni rajta. Ha valaki változtatni akar, a végzettel
száll szembe. Tragikai vétséget követ el. Lehet harcolnia s el lehet
buknia. Nagy dolog ez, de a látszat könnyen megtéveszti az ember szemét
s a felületes nézőnek ugy tetszik, mintha semmiség volna, amin könnyü
változtatni. Hiszen mi nem élünk reális életet. Mi voltaképen csak
vegetálunk!… És én magát most halálra untatom, de ha már belefogtam, ki
is fejtem rögtön azt az elméletet, amely ebben a percben jut ilyen
napfénytisztaságban az eszembe, de szentül meg vagyok győződve felőle,
hogy arany igazság!… Az az ősapánk, aki örökre biztositotta a
legmagasabb polcot, amit a mai emberi viszonyok között a társadalomban
el lehet érni: egyszersmind kivonta a létünkből a valóságos élethez
tapadó gyökereket. Mi megszüntünk egyének lenni s nagyon okosan ugy is
nevelnek bennünket, hogy ne is lehessünk soha egyénekké. Mi egy rend
vagyunk, egy kaszt, amely egyetemlegesen él, senkinek sincs meg az
egyéni magasabb cselekvési szabadsága, mert az egyes embernek nem szabad
kockáztatni a jövő generációkat. Az az ősapánk, aki akármiféle
utón-módon, de biztositotta a mi létünket: azt a szellemi lekötöttséget
hagyta ránk, hogy nekünk ehhez a léthez nem szabad hozzányulnunk. Ő a
jövendőnek gyüjtött tőkét a semmiből, mi azt a tőkét nem szórhatjuk szét
a jövő generációk elől a semmibe. Ezért nem mehetünk mi bele az élet
harcába. Ezért nem terem a magas arisztokráciából sem Napoleon, sem
Goethe. Hol van már valami előny, amiért mi harcolhatunk? Mi csak
veszthetünk! Még a nyereség is tiszta veszteséggé válik a mi kezünkben,
mert kihivja a rettenetes nagy és rettenetes szegény áradatok irigy
ellenszenvét. S ki mer belemenni az élet harcába azzal a ballaszttal,
hogy irtózatos nagy érdekeket kockáztat semmiért.
Elhallgatott. A grófnő okosan figyelt, de amikor a gróf elfordult, hogy
szivarja hamvát leüsse a kis japán tálcába, elmosolyodott. A gróf
szakadatlanul ugyanazt az egy gesztust használta, valami furcsa félszeg
vizszintes kézmozdulatot.
– Ezek a naiv fiuk, akik kiállanak a piacra és azt hiszik, valamit
csinálnak, mikor képviselők, miniszterek lesznek, mozgalmak vezérei,
sportférfiak, oroszlánvadászok; mikor istállót tartanak, kulturát,
irodalmat, maitresseket becéznek, ezek egészen öntudatlanul, filozófia
nélkül teszik, amit tenniök kell. Élvezik az életet, amely oly
föltétlenül biztos a számukra. Fickándoznak a bő, jó, egészséges vizben,
mint a halak. Ha valamelyiket baleset éri, kicsit megkoppasztják a
bőrét, vagy akár ha odavész is az oroszlán, vagy a politika torkában,
mit tesz az! Mindenkinek joga van saját magát elveszteni, a közöst, az
elvet, a kasztot nem veszélyezteti… És nekem ez nem passzió, mert nem
vagyok annyira naiv, mint ők, hogy át ne lássam, hogy akármibe kezdek,
semmi sem merészebb és komolyabb játék, mintha a szobában játszom
fakatonákkal, hát nekem nem okoz örömet, hogy a szoba falain kivül
játszam! Hát inkább engedem elveszni, elsorvadni, elpárologni a bennem
szunnyadó erőket s meg sem kisértem, hogy teremtsek, vagy elveszitsek
valamit.
– De ez nagyon unalmas.
– Lehet. Nekem nem nagyon.
– Nem önnek! nekem!
A gróf elmosolyodott.
– Igazán?
– Persze.
– Miért?
– Mert nagyon unalmas… Csak érdekesebb tán a küzdő és erős férfit látni,
mint a lustát, akinek mosolyogni sincs kedve.
– Lehet.
– Bizonyos. Sőt biztositom önt – s a grófnő frissen felállott a
helyéről, – hogy sokkal jobban izgat és érdekel most a legprimitivebb
ember, aki erős és kemény és valamit produkáló, mint a legfinomabb
élvező, aki elterül és olyan puha, mint egy gombolyag selyem.
A gróf összevonta a szemét s gondolkodva nézett el az asszony mellett.
Ez pedig kifeszitette szépséges karjait, amelyről visszahullott a selyem
lepel s kacéran mondta:
– Vigyázzon barátom, mert későn találja észrevenni, hogy az asszonyok
szivesebben türik el a szilaj ölelést egy erős paraszttól, mint a
legbölcsebb filozofálást egy tehetetlen gróftól.
Nevetett és csókra nyujtotta az arcát.
Aztán megfordult s elsietett. Az ajtóból még visszanézett s fehér
fogaival rákacagott a férfira, aki valami keserves megütődéssel nézett
utána. S mikor a hölgy eltünt az ajtón, mogorván nézett ki az ablakon át
a falu felé.

XVIII.
A gróf minden délután haza lovagolt a saját kastélyába, a szomszéd
faluba Vezekénybe. Ott nagy gazdasági átalakitások folytak s ugy tett,
mintha annak a kedvéért volna idehaza, bár ép oly kevéssé érdeklődött
irántuk, mint a világ többi dolga iránt.
Mig oda volt, azalatt a grófnő fürdeni s aztán aludni szokott.
Mire a gróf kilovagolt, a hölgy már élvezte a hüvös vizet.
Bora ült mellette. Leguggolva a kád mellé. Barna, kemény kis kezeivel
simogatta, locsolgatta a grófnő habfehér testét s szerelmesen nézett rá.
A grófnő nevetett rajta.
– Nos, – mondta – nos!
De Bora csak nézett nagy dióbarna szemeivel s nyitva felejtette
haragosvörös ajkait, melyek mintha szét akartak volna csattanni a
tulságos vérbőségtől.
– Mi az, Bora – szólt rá a grófnő, akit szinte feszélyezett már a lány
heves nézése és szótlansága. Mióta itt van mellette, még egy szót sem
szólt.
– Be szép maga gyönyörüm! – mondta a lány s begörbitett mutató- és
kinyujtott hüvelykujjával parasztos naivsággal megcsipte a szép hölgy
állát.
Az urnő elmosolyodott s kutatva, titkosan nézett a lány szemébe.
– Nos, mi ujság! – sürgette.
A lány odahajlott a füléhez s valami igen nagy titkot sugott bele:
– El fog jönni!
A grófnő megcsóválta a fejét s kissé bosszus lett. Ez a lány ugy sugta,
mintha valami nagy kitüntetésről volna szó. S ugy is néz reá, mintha az
arcáról azt akarná leolvasni, hogy ő most mindjárt elájul a
boldogságtól. Mégis sok ez a jóból. Nagyon is leereszkedett a parasztok
szinvonalára s ez kellemetlen, megrázta a fejét s hidegen pillantott
végig a lányon.
– Mondjad csak Borcsa, – szólt – téged még soha sem ölelgetett meg az a
Turi?
A lány ártatlanul nézett rá.
– Én nem hagynám magam.
– Ugyan!
– Én szegény lány vagyok.
– Hát aztán.
– Engem ingyen nem lehet…
A grófnő rábámult, nem értette.
– Dani bácsi pedig nem fizet senkinek. Inkább neki fizetnek, – tette
hozzá dicsekedve. – Az asszonyok meg a lányok mind mennek neki kapálni,
meg mindent csinálni, csak egy csókot kapjanak tőle. Mer ő tőle nem kap
ingyen csókot akárki.
A grófnőnek nagyon furcsa és kellemetlen volt ez a paraszt logika. A
megfizetett férfi.
– Hát akkor téged azért nem ölel meg, mert te nem tudsz neki mit
fizetni.
A lány kedvetlenül nézett vissza rá s megrántotta a vállát.
– Én is tudok kapálni! De ő nem fizetne nekem! Hát maga azt nem tudja,
hogyha az ilyen szegény lány, szép lány, akkor nem hálhat emberrel, csak
ha jól megfizetik. Nekem szerencsét kell csinálni. Megmondta azt nekem
az anyám, még kisiskolás koromban, hogy ha vigyázok a szépségemre, akkor
még nagy szerencsét csinálhatok.
– Milyen szerencsét?
– Vagy elvesz valaki, vagy annyit ád, hogy azután nem kell busulni.
– De azután majd nem vesz el senki feleségül!
– Nem! Bizony nem. Akkor már elveszik az embert, ha van valamije. De az
én apám zsellérember, hát a zsellérlányt csak valami rossz béres veszi
el.
Valami idegen, exotikus, büzlehelletü életnek az áramlata csapott
feléje. S mikor ujra végignézett a lányon, zavarosan érteni kezdte
micsoda nyilt vásár folyik itt, ebben az emberi világban, ahol a szép
lányok is, a szép férfiak is tisztán és nyersen kamatoztatják a
szépségüket.
– Hát Turi Daninak sem adnád oda magadat ingyen?
– Én szegény lány vagyok – mondta egyszerüen Borcsa.
A grófné egyet gondolt.
– És Turi Dani senkit se ölel meg ingyen?… Tán még egy grófnét se! Mi?
S a szeme sarkából nézett a lány tiszta szemeibe.
– Turi Dani ember! ü azt teszi, amit akar. Ü nem kér. Mit bánja ü. De az
asszonyok járnak a kedvibe. Azok odaadnák még az életüket is, csak rájuk
nézne egyszer. Nincsen olyan fejércseléd, aki szivesen ne adná oda még
az életét is, hogy Dani bácsi a derekához nyuljon!…
A grófnő megint hallgatott s lassan csapkodta a vizet.
– De te nem adnád oda.
A lány vállat vont.
– Én szegény lány vagyok, nekem szerencsét kell csinálni – ismételte
csökönyösen.
– Ah, az a te Turi Danid is csak olyan ember, mint a többi. Paraszt.
– Dani bácsi csak egy van! Csak ü.
– Annak nincs csufneve?
– Van a.
– Igazán! Mi az?
A lány összehuzta az arcát s lesütötte a szemét.
– Azt nem lehet kimondani!
A grófnő elámult.
– Mit! Olyan csunya!
– Meg aztán aki élő ember azt kimondja, azt megölné Turi Dani.
– Nincs itt, mondd ki csak.
– Jöjjön, a filibe sugom.
A grófnő kiváncsian oda tartotta a fülét.
A lány valamit sugott bele.
– Mit jelent ez? Hisz ez semmi! Hogy hol szép Turi Dani?
A lány hatalmasan elkezdett kacagni.
– Az a! Na hát hun szép? Hát nem érti? Hát hun szép?… Mije!
A grófnő elkezdett pirulni, mintha a vizből áradt volna felfelé a hőség.
A lány hirtelen nyers mozdulattal átkapta a nyakát és magához huzta.
Azzal belesugta a szót az asszony fülébe.
– Aszongyák, tette hozzá, azért szeretik annyira a fejércselédek, mert
ott igen-igen szép… – s lesütötte a fejét a kád megé.
A grófné behunyta a szemét s valami kis undorodó kéjes megreszketést
érzett. A vére pezsgett, az agyát vérhullám öntötte el…
Valahogy rettenetesen leegyszerüsödött előtte a szerelem, mióta Borától
vett leckéket.

XIX.
A gróf páratlanul finom élvező volt. Heléne grófnővel való viszonyában
éppen az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy méltó párra talált benne. Ugy
tetszett neki, hogy ő már régen tul van azon a koron, mikor naivul és
ábrándosan tud szerelmes lenni a férfi. Neki mulhatatlanul szüksége volt
a komplikált helyzetekre, a raffinált gyönyörökre s mindenekfölött az
érzések gazdag differenciáltságára. A grófnő neki egyszerre felesége,
szeretője s a szerelem kéjeiben felfedező társa volt.
Tudta, hogy a faj, a vér, a társadalmi helyzet s az intelligencia
legmagasabb fokának köszöni azt a képzelhetetlen idillt, amelyben most
része van.
S most rájött, hogy a hölgy betelt a mértékkel. Tulnőtt ő rajta s tovább
akar haladni azon az uton, amelyen ő meginditotta.
Mindennap vágtatva tette meg az utat Vezekénybe és vissza, most lassan,
lépésben haladt s kissé letargiára hajló hangulatban boncolgatta az
eléje került helyzet tartalmát.
A szerelemben nincs állandóság. S ha ő elveszitette a vonzóerejét, mint
him, hogy lehet ellenállani annak az uj árnak, amely elragadja tőle az
asszonyt.
Az asszony még nagyon fiatal. Nagyon tele van életnedvvel. Nagyon
kihasználatlan. Nem birja soká a csöndet, a puhaságot, az
elzárkozottságot… Most kezdett előtte kibontakozni a mai beszélgetés
igazi értelme. Milyen keveset szólt az asszony s milyen sokat beszélt ő,
és mégis minden szócskának, amit a grófnő kiejtett, több sulya van, mint
az egész filozófiának, amivel ő fárasztotta. Mit beszélt ő, henye
eszmefuttatást, amellyel takargatja mihasznaságát és tehetetlenségét s
mit mondott a nő! világot romba döntő szót: több az asszony szemében az
erős paraszt, mint a tehetetlen gróf.
Vér tolult a fejébe.
Honnan jut ez az asszony eszébe. Nem elméletből. Egy tény bukkant ki
abban a szóban. Valami valóság, amely nyersen tünt fel a nő előtt.
Biztos, biztos, hogy van egy paraszt valahol, akit látott, akiről
hallott, de aki ezt a gondolatot a maga valóságával ébresztette fel
benne.
Ködös lett a szeme. S megszédülve, maznán esett el a nyeregben. Félelem
és lemondás lepte el. Érezte tönkrement, energiátlan, férfiatlan
gyöngeségét s érezte, tudta, hogy nem lesz ereje szembe szállani az
asszonnyal.
Csak szivszorulással tudott arra gondolni, hogy lesz idő, amikor
kisiklik az öléből az asszony. Látta előre azokat a gyötrelmeket,
amelyek mindig agyon kinozzák minden szakitásnál s félt tőlük.
Egy percig sem gondolt a hosszu uton arra, mit kell tennie, hogy
elkerülje a kellemetlen jövőt, folyvást önmagával foglalkozott s magát
elemezte. Miért van, honnan van, hogy ő, aki olyan szivósan ragaszkodik
az asszonyaihoz, mégis oly gyakran kénytelen válni. Belenyult a
legbelsejébe s látta, hogy az a gyöngédség, amellyel az utolsó percig
viseli magát a kedveseivel szemben s az a makacs féltő ragaszkodás, nem
szerelem, de valami kellemetlen emberi érzelem. Nem tud szakitani.
Mindig neki kell megérni, hogy a másik fél teljesen elhüljön és az vágja
ketté a viszonyt. A lomha férj ragaszkodik igy a feleségéhez, akivel
szemben egy életre vállalt kötelezettséget s ezért becsületből hazudja a
szerelmet, mikor már csak az üres formája él annak a lelkében; s akit
fél elveszteni az életrend változásától való rettegésében. De mi szüli
az uj, meg uj rémületet, amely a szakitás gondolatára őt elfogja! Ő, aki
ugy tud unatkozni a régi viszonyban, miért keresi fel makacsul és
kilendithetetlen pontossággal a rendes találkozásokat, miért félti a
napok programmjának megzavarását s hogy lehet az, hogy mégis, mikor már
visszavonhatatlanul vége a viszonynak, uj lelki frisseséggel tud uj
érzelemre gyulni. Szánalmasnak és nevetségesnek érezte az asszonyokkal
szemben való helyzetét: mindig neki kell a gyöngébb félnek lennie,
mindig neki kell a pirulást elszenvedni. Előre sejti, hogy jellemének ez
a fonák vonása most is meghozza a rendes véget, s mégis bánatnak s
keserüségnek adja át magát. Ma már nem is csak azért, mert fél ettől a
gyalázatos befejezéstől, hanem azért is, mert haragszik önmagára.
Kedvetlenül ért be a kastélyába s szórakozottan beszélt azzal, aki
utjába állott. Épitettek. Szomoruan nézte el a munkásokat, amint lomha
mozdulatokkal mozogtak a falon s meglepetve figyelte meg, hogy az egész
kép mégis valami lázas sürgés-forgást mutat. Ha messziről nézi valaki,
nagy távlatból az ő életét, valószinüleg, igen változatosnak és gyors
eseménytermőnek látja azt is, pedig ő épp olyan habozva tesz egy téglát
a másikhoz, mint a kőmives, aki minden oldalról megnézi s itt letör
belőle, ott hozzá tesz s közben pipát töm.
Egyszerre összehunyoritotta a szemét.
Ezek a munkások volnának tehát azok az ősállatok, akik a maguk nyers,
vad erejükkel jogos ellenfelei lehetnek az intelligencia elpuhitotta
uraknak!
Ellenszenvvel s mégis tárgyilagosan figyelte meg egyenként az embereket.
Sorban mindet. S meglepő felfedezést tett.
Az uradalmi intéző lépett oda hozzá. A grófban megindult a filozóf s a
beszédkedv.
– Hát hol van itt az ember! Ez mind degenerált tipus! Nyomorult alakok.
Rokkant termetek, beesett arcok, alkoholos szemek, formátlanság. Hisz ez
mind nyomorék, szánalomra méltó szerencsétlen. Mindig azt mondják, hogy
a magasabb osztályok elvesztették, éppen a magasabb kultura miatt a
testi qualitásaikat. Hát hol vannak akkor a testi qualitások! Itt van
vagy harminc ember, hol van csak egy is köztük, amelyik normális
fejlődöttségü lenne! Mind olyan, mintha a kloakából bujt volna ki.
Éhesen, elgyötörve, elsatnyulva.
Az intéző, csinos, erőteljes fiatal férfi szintén elnézte a munkásokat.
– Nagyon rosszul élnek ezek, kegyelmes uram – mondta. – A falusi
mesterember a legalja az emberiségnek. Iszonyu sok pálinkát isznak,
rossz lakásuk van, rossz a kosztjuk, erkölcstelen az életük. Aztán ezek
nem is az igazi primitiv emberek. Aj, ezek kegyelmes uram mind az
intelligenciához tartoznak már. Azért ilyen satnyák, mert derogál nekik,
hogy becsületesen éljenek, nagyon cudar viszonyok vannak itt, korhely,
gazember ez valamennyi, nagyképü, tudatlan, megbizhatatlan szamár. Ne
adj Isten, hogy egy olyan mesterembert találjak az egész vidéken, aki
csak egy terminust is betartana. Hazug gazemberek, megérdemlik, hogy
mind nyomorult legyen, a gyereke mindnek már részegen születik. Az egész
iparososztály már születésétől fogva halálra van itélve nálunk, de meg
is érdemlik, mert nincs köztük egy becsületes. Ha van valahol egy
munkás, amelyik dolgozni tud, na hát az meg éppen akasztófára való
korhely.
A gróf kelletlenül hallgatta az intézőt, aki kizavarta őt a saját
eszmemenetéből és a maga anyagi érdekei szempontjából vette számba az
embereket.
– Hát a parasztság. Hisz a napszámosok nem iparosok, de ezek még
rosszabbak, még satnyábbak s még ostobábbak.
– A napszámosok! – mondta az intéző – azok mán igazán lejebb vannak az
állatnál. Azokról nem is érdemes beszélni, azok ugy élnek, mint a
disznók. Ha kegyelmes uram ugy ismerné őket, mint én!
– Hát egyáltalán van a népnek olyan osztálya, amely különb ezeknél, akik
itt dolgoznak?
– Hát bizony a jó falusi gazda, az nem ilyen.
– Kik azok? – kérdezte a gróf összevont szemöldökkel.
– Azok a gazdák kegyelmes uram, akik itt a falukban laknak, a java. Ott
annyi sok szép lány van, hogy mese. Ha kegyelmes uram akarná…
A gróf félbe szakitotta.
– A férfiak is szépek? Asszonyoknak…
– Hát van itt a szomszéd faluban egy parasztgazda, Turi Dani, ha egy kis
iskolája volna, beillene az akármilyen uri társaságba. Annyi esze van,
hogy egy egész falunak nincs annyi. Zsellérfiu, de ma a legnagyobb gazda
a falujába. De ez semmi! Az asszonyok ugy bomlanak érte, hogy olyant még
nem is hallottam. Olyan történeteket tudnék róla mondani kegyelmes uram,
hogy…
Elhallgatott és a kezében levő vesszővel a csizmaszárát kezdte
veregetni. Az intéző igen jó gentricsaládból való volt és nem ok nélkül
szokott azzal dicsekedni, hogy Vezekényben ő a gróf.
A gróf azonban inkább rendes tehetetlensége miatt türte a fesztelen
modort, mint megbecsülésből s most egy mozdulattal végét vetette az
előadásnak.
– Nagyon érdekes, – mondta s azzal elfordult és tovább ment. Ugy tett,
mintha valami érdekelné az épület kialakuló formáján.
Az intéző utána nézett s gentri fesztelenséggel mondta magában:
– Egy-gyen meg a fene, vónék csak én a gróf, én is ott hagynálak a
faképnél, akármelyik percben.
Azzal tultette magát a kis incidensen és vigan ment tovább, hogy azért a
közelben maradjon, hátha szükség lesz rá.
A gróf pedig el kezdte magában mondogatni azt a nevet, amit az intéző
beledobott a lelkébe.
– Turi Dani, Turi Dani!… Ez volna hát az igazi! Turi Dani!
Egyszerre egyet gondolt, megfordult, intett az intézőnek, kérte a lovát
s pár perc mulva már visszafelé vágtatott; az asszonya felé.
Az asszonya felé, aki egy szál liberty selyempongyolában várta a
sarokteremben a parasztot. S éppen azt a nevet mondogatta magában, amit
a gróf:
– Turi Dani, Turi Dani!
Bora ott állt a háttérben s egy oldalajtófélfának támaszkodva nézte,
nézte a grófnőt, aki az ablakban állott.
Az ablakon át beözönlött a sürü napfény s a grófnő egy szál
libertyselyem zöld pongyolájában ugy állt a mély ablaknyilásban, a
kemény fényességü napon, mintha zöld tengerködben állana Diána.
– Bora egy pohár vizet.
A lány elszaladt, nesztelen léptekkel, mint a macska s a grófnő jól eső
érzéssel állott az ablak világosságában s egyre mondogatta magában,
mintha kabalisztikus értelmét akarná venni e névnek:
– Turi Dani! Turi Dani!
Percek teltek. Az ablakon át meleg levegő tolul be s körülveszi egész
testét és körülömleszti poros illattal, nappal, kenderszaggal, és
primitiv skáláju parasztnótával. Máskor a grófot várta igy; az ő
iskolájának perverz levegőjében szokta meg a kéjelgés természetességét.
És jól esik neki, hogy az alkonyodó nap vörös meleg fényével átsüssön a
testén és szinte fényes párát izzon ki elefántcsont fehérségü testéből.
S a háta mögött padlócsikordulást hall. És szót hall, elfulladt, lihegő
szót:
– Itt van…
Visszafordul.
Bora áll előtte képéből kikelve, lángoló arccal, és boldogan és büszkén
és izgatottan. És visszamutat a szoba hátterébe, ahol a grófnő káprázó
szeme előtt a sötétben egy férfialak áll, egy fehér gatyás, vikszelt
csizmás paraszt áll.
A grófnő első pillanatban félre akar lépni az ablakból, de rögtön
parancsol magának, haragra gyul, hogy ilyen szemtelenül tolakodtak be a
parasztok. Mit képzelnek ezek magukról! S megvető bosszusággal
megsokallja a merészséget s ki akarja utasitani őket. De csak áll
egy-két pillanatig.
Aztán lassan előre lép. Istennői gőggel, a tiszta átsütő napfényen. Egy
teljes lépést a fények sugárözönében. Aztán elsuhan az árnyékba és
sulyos plasztikát ölt a ruhája.
Nem találja meg a legjobb szót, hogy adja legkönnyebben tudtukra
haragját, megvetését, a kiutasitást. És mégis visszatartja valami, hogy
a legegyszerübb és az egyetlen becsületes kifejezést használja, azt az
egy szót, ami az ajkán van:
– Takarodjatok innen!
Asszony. Ravaszkodik. Sujtani és becézni akar. Megalázni s megtartani.
Térdre roskasztani és ezzel felemelni. Istennő akar lenni, aki nimbust
őriz és egyforma távol s egyforma közel van a halandótól.
Végre egyetlen pillantásba csoportositja mindezt s ránéz az emberre.
Egy pár acélos szem pillantásával találkozik, amely nincs megzavarodva,
hideg és erős és bátor, biztos, mint a vivókard s a maga fölényességével
meghökkent.
A következő pillanatban már megriadt szaladással fut körül a pillantása
az ember arcán s ekkor olyan meglepetés éri, amely elveszi a nyugalmát.
Ámulattal, csaknem ijedtséggel fedezi fel az arc titkát, pillanatok
telnek el és ő áll lenyügözve, gondolkozva s már eszébe sem jut, hogy ki
akarta kergetni az imént a parasztot.
A kinos csöndben hirtelen rémesebb zaj hallatszik. A szomszéd termekben
erős férfiléptek alatt csikorog a deszka.
S belép László gróf. Kikelt arccal, kidülledt szemmel, dühét alig birva
palástolni.
És a hölgy, amint egymás mellett látja a két arcot, ujjongva jön rá,
hogy igaza volt. Szinte összecsapja a kezét örömében.
A két férfi ugy hasonlit egymáshoz, mintha testvérek volnának.
Csak épen magasabb, kövérebb, puhább a gróf. És szakállas. És indulata
vesztett. Es gyámoltalanabb…
A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állott az ajtóban, beljebb
lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsullyal, mint
szóval, kiáltott fel:
– Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais… Mais ma
chérie, tu es une réveuse, et tu manques de sens social et d’idées
generales…
– Je ne sais pas… – szólt gunyosan a grófnő s hirtelen hamisan
hozzátette: – Je suis une femme, voila tout!…
Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat.
A gróf megérezte, hogy még nem érett tragikai fejlettségre a dolog s
megkönnyebbült. Nyilván kiváncsiság az egész. Hisz ő is épen azon törte
a fejét, hogy felhivatja valamiért a parasztot, hadd lássa. Mennyivel
természetesebb, hogy a grófnő, az asszony ugyanezt tette. Ráismert az
ajtó mögött a parasztlányra, a közvetitőre, lesujtó pillantást vetett
felé, aztán a paraszthoz fordult.
Örült neki, hogy ő volt fölényben egy homlokmagassággal s termetbeli
arányaival.
– Mit akarsz fiam, – szólitotta meg a parasztot olyan kegyes pártfogói
hangon, amely a grófnő szemében kellett, hogy teljesen megalázza az
alacsony rangu férfit.
A grófnő belesüppedt egy fotelbe. Jól is esett, mert már fáradt volt az
izgatottságtól. Csakugyan tetszett neki a gróf fellépése s kiváncsian
várta, mi lesz. Biztosra vette, hogy a paraszt bambán hebegni fog és
vagy elárulja őt, amikor is semmi kiméletet nem érdemel, vagy nagylelkü
gavallérsággal őrzi meg a titkát, s az nagyon mulatságos lesz.
Turi Dani azonban nem sütötte le a szemét, hanem komolyan és
ünnepélyesen mondta:
– Alázatos könyörgéssel járulok a falu nevében a mi kegyelmes grófnőnk
elé.
– Hát ki vagy te fiam? – kérdezte atyáskodva a gróf.
– Kiskara község egyik szegény gazdája vagyok, Turi Dániel.
A gróf szeme megrebbent. Elcsodálkozott rajta, mért vette ő egészen
bizonyosra, hogy az a paraszt, akit itt talál, csak Turi Dani lehet, s
aztán megütődött azon, hogy Turi Dániel csakugyan itt van.
– Beszéljen Turi Dániel gazda, – mondta a gróf. Egy percig mintha
hallgatott volna, aztán hátat forditott a parasztnak s mintha nem is
törődne azzal, amit beszél, közelebb lépett a grófnőhöz.