Sárarany - 01

_Móricz Zsigmond_
_Sárarany_
_Nyugat kiadása_
_Budapest • 1911_
A cimlapot Falus Elek rajzolta.
„Jókai“ könyvnyomdai műintézet Budapest, Thököly-ut 28.

I.
Égető meleg nyár van. A sok eső után, amiben nem érhetett a buza,
egyszerre borzasztó forróság lett, amely megaszalja a szemet. A kemény,
meggondolt parasztok csak megingatják a fejüket, „az isten is kitanult
már a mesterségiből“, de nem zugolódnak, nem ijedeznek, nem sápítoznak.
Az idő ellen? Azt el kell fogadni, ahogy jön.
Turi Dani a falu felől jött haza. Szép menyecskék utána bámulnak, észre
sem veszi már. Gondban fő a feje, s néha rá-rábólint a gondolatára. Nagy
terveket főz, a hamar meggazdagodó emberek módjára egyre nagyobb
vállalatokba fog.
Amint a kiskapun belép a tisztán tartott udvarra, fölemel egy eldobott
kukoricakórót, mig beér a pitvarba, apróra töri s bent a szabad tüzhely
elé veti a többi tüzelőhöz.
A felesége a konyha előtt pirosodik. Ingvállából kiemelkedik gőzölgő
fehér sovány válla, nyaka s a baboskék pendely-szoknya alól, fekete
megkopott papucsban mezitlába.
Ahogy az ura belép, visszaforditja az arcát feléje. Irigység és méreg
futja el. Persze ezt az embert nem nyuzta le az öt esztendei házasság,
meg a két gyerek. Neki mindenből csak a java jut. A barnapiros férfi
szebb, mint legénykorában volt, mert ő kihizlalta. Bezzeg ő odavan, róla
leszopták a hust a puják, meg a sok dolog, meg a sok méreg.
Dani hajnalban ment el hazulról, most déllére jár, érzi, hogy köszönni
kén az asszonynak, vagy legalább szót vetni neki. Köszönni derogál; az
asszony kötelessége, hogy köszönjön az embernek, aki aztán egy komoly
fejbólintással elfogadja. Hanem Erzsi elmulasztotta a percet s Dani
ahogy bámuló nagy fekete szemébe néz, ugy érzi, mintha adósa volna az
asszonynak. Kipislant hát félszemmel az ajtón az égre, aztán odasandit
félszemmel az asszonyra s azt mondja:
– Hát ha esni akar, csak hagy essék!
Elpödri szép bajuszát, amiről „nyalkabajszu Turinak“ is hivják; az
asszony, akarata ellen is biccent a szempillájával, evvel rendben van a
dolog.
Dani befelé mozdul, az első házba. Ujra szólni készteti valami. Mintha
nem volna minden rendben közte, meg a felesége között.
– Hun az az én veres noteszem, – mondja.
– Hun. ’Sz ott van a mándliba. A sifonyba.
Dani bemegy. Ő is tudja, hogy ott van.
A hűvös szoba levegője megcsapja; tele van az a fölmázolt föld szagával,
a kissé dohos ágynemü, meg a tiszta szobában tartott ételnemüek, az
avasodó vaj, savanyodó tej szagával. A sifon uras, annak az ajtaját
kinyitja s kiveszi a kabátzsebből a veres noteszt. Leül az asztalhoz s a
homályosra bezsaluzott, párologtatóan hűvös szobában hozzáfog számolni.
Megnyalogatja a plajbász hegyét s gyerekes, iskolás nagy betükkel
szókat, számokat ir egy tiszta oldalra.
– Kitapodom a béledet, te kutya! – hallja egyszer a felesége hangját. –
Hogy az isten vegyen el te, – hát nem felforditotta a tejes csuprot!
Sipp, supp! hallatszik kivülről, ahogy az asszony csattogó tenyérrel
rápaskolt a gyerek vastaghusára. A kis fiu csak egy jó perc mulva
kezdett el rikoltani, de akkor aztán ugy, mint a malac, akit nyuznak.
Dani egy kis ideig odaügyelt, aztán tovább folytatta a dolgát. A gyerek
az asszonyé, ahoz neki semmi köze; ha még a két gyerekével se volna
szabad az asszony, akkor itt hagyná a házat.
Kis idő mulva nyilik az ajtó, dühösen berohan az asszony s a fal mellett
álló tejesköcsögökhöz áll és szemlét tart felettük.
– Mi az istennyilát csináljak már, – zsémbel hangosan, de nem mintha
valakitől tanácsot kérne, hanem mert nem birja magába fojtani a szót, –
még vót egy messzely abba a csuporba, épen elég lett vóna. Most mán
kezdhetek egy egész köcsögöt. Bajlódhatok, mig leszedem a tetejit…
– Nem árt a vaj a bélesbe, – szólt oda Dani, gondterhes arccal, amelyen
meglátszott, hogy föl sem veszi az asszony mérgét.
Erzsi összeszoritotta a fogát s felkapott egy jókora tejescsuprot. De a
nagy cserépedény már régen repedt volt, mindig várta vele Erzsi a
drótost s hogy az nem jött, nagy félve mégis használta, hiszen olyan
szükébe volt a kedvére való jó tejescsuproknak. Most izgatottságában
elfeledkezett a csupor hibájáról, felkapta s ahogy kifordult vele a
szoba felé, az abban a pillanatban kirepült a ház közepére, s ezer
darabba tört.
– Apróra! – szólt ujra Dani hidegvérrel; vagyis: ha van, legyen, ha
törik, törjön! ugyse baj, nem kár…
Erzsi fogta a csupor fülét, ami a kezében maradt s ugy odaszánta az ura
fületövéhez, hogy ha az utolsó percben egy gondolattal vissza nem
tartja, baj lett volna belőle. De hát az asszony nem tud ütni, csak
magát emészti, ahelyett, hogy máson töltené bosszuját.
Sarkon fordult, kiment, a cserepet a szemétbe lökte, elővette a seprüt,
lapátot, meg egy nagy mázoló rongyot s bement feltakaritani a ház
földjét.
A szeméből könyek szivárogtak, olvadt, égő cseppek s bent feszült a
vulkán az indulatoktól.
Dani kedélyesen nézte; motoszkált ugyan valami benne, hogy kár most
bizgatni az asszonyt, nem jó lesz, de ugy benne volt az uszitásban, hogy
nem állotta. Szórakozottan tartotta vastag ujjai közt a vékony plajbászt
s ugy nézett csendesen somolyogva a feleségére. Roppant mulatságos volt
neki, hogy Erzsi minden dühe mellett is milyen szépen, szaporán, ügyesen
dörzsölgeti a sáros földet.
– Látod, – mondta neki jámboran, – most lesz szép. Mindig igy kék,
tejjel surolni fel, de sajnálod…
Az asszony megszédült, a nyelve megbénult a váratlan sértéstől.
Ebben a percben robajló nagy sustorgás hallatszott a konyhából, a
tüzhelyről.
– Az a tej is kifutott! – kiáltott az asszony és kirohant.
Dani felkacagott. A nyitva maradt ajtón csakugyan égett tejbűz áradt be.
A következő pillanatban a tulsó szobából éles babasirás hangzott fel. A
csecses baba felébredt és sírni kezdett.
– Dögölj meg! – kiáltott be rá az anyja. – Ebkölyke. Most halj meg, ne
legyen belőled olyan kutya, mint az apád.
Dani nevetett magának.
Az asszony kisvártatva folytatta:
– Hun az a kis bitang! Te! – kiabált ki az udvarra, ahol a nagyobb fia
még mindig bömbölészett, az eresz alatt a gerendán ülve. – Gyere be! Egy
pissz ne legyen, mert a nyakadra hágok. Eregy, ringasd azt a másik kis
nyavaját… De ki ne forditsd!
Dani ujra nevetett: azért mégis van gondja rá. Ki ne forditsd! Asszony!
A fiatal asszony a tüzhelyen rendbe hozott mindent, s ujra bement a
házba, hogy kiseperje a cserepeket.
– Szakadhatok én százfelé; szakadhatok én! – mohogta.
– Nem árt az ugrálás! legalább frissülsz egy kicsit! – vetette oda Dani.
– Hallgass! – rikácsolta az asszony, képéből kikelve. – Hallgass, mert
mingyán itt döglök meg! Vagy itt ölöm ezt az egész frekvenciát.
Lihegett, fujt.
– Bitangok! Megétetni eccer! Mer az vón jó csak. Mind belőlem él. Ha
százan vannak, mind nekem kell körültáncolni. Mindnek én vagyok a
cselédje.
– Minek vagy! – mondta kicsinylő bosszusággal Dani, – hány segitséget
állitsak?
– A kell nekem! – szólt undorral Erzsi, – a te segitőid, nyald ki
mindnek a… Az csak neked való. Az én konyhámba nem teszi be a lábát egy
dajnád se. Az én tiszta edényembe nem nyul egy asszonyszemély se a
faluba.
Dani fölkacagott, megkapóan tiszta csengésü, egészséges, jóízü
kacagással.
– Na, na! Van tán a faluban olyan is, akit nem pellengéreztél még ki
velem.
– Van. A nagyanyám, aki husz esztendeje a fődbe rothad. De más nincs.
Dani ujra felkacagott. Szép egészséges, harapós fogai kicsillogtak. Erős
bikanyakát hátraszegte s merész tekintetü piros arca férfiasan
ragyogott. Barna haját, amely izzadt fehér homlokára csapzott, félre
háritotta, hogy széles hullámot vetett a fürt, s szeme bizalmasan,
gondtalanul sugárzott.
Az asszony gyülölettel nézte ezt az embert, akiért valaha a kutba
ugrott. Első gazdalány volt s nem akarták a zsellérfiuhoz adni. Nem is
adták, mig a nyalka legény, aki már akkor is hires kapós volt az
asszonynépnél, nemcsak a lányt, de az anyját is meg nem ölelgette. Későn
tudta meg Erzsi, mikor már nem volt mit tenni, mikor már a félfalu
szeretője volt az urának s e miatt féltékenységében szinte megháborodott
az anyja és maga világositotta fel asszonylányát. Erzsi fölundorodott s
azóta rá sem tud nézni az anyjára. Hiszen csak legalább ha egy szeretője
lett volna az urának, akkor összetörtek vón valahogy. De igy, mikor
egyszerre tiz-husz lánnyal-menyecskével, de még vén asszonynyal is
bizonyos-köze volt s jól tudja, hogy az édes anyja is ott van maig
köztük, – igy nem lehetett hova lenni. Jobban undorodott a fiatal
asszony attól, akit az urával meggyanusított, mint a hullától. S nem
mehetett sehova, inkább itt maradt ezzel az emberrel, akiről még most is
ugy érzi néha, hogy nem tudna nála nélkül megélni.
A férfi csak nézte, nézte a szikrázó fekete szemü asszonyt, aki egészen
belecsúnyult a haragjába. Olyan furcsán, olyan kétes érzéssel nézte az
erős ivü fekete szemöldökök alól, a szép alaku hófehér homlok alól, a
keményen kiszögellő arccsontok, éles vékony orr, epés metszésü száj
keretéből kinéző nagy sötét szemek poklát, amely még sem tudott igazi
hatást tenni rá… Most már értette, miért volt ő hüvös ehhez az
asszonyhoz már elég régi idő óta, pedig maga is bámulta, milyen
gerjedelmes mostanában a vére. Csuf ez az asszony, csuf. Imádkozásra,
térdelésre és gyülölködésre termett, nem szerelemre. Pápista. Szivós és
szenvedélyes, amit ő nem bir megérteni. Az ő jó kövér, hamar felgyuló,
lecsendesedő, keveset haragvó, sokat káromkodó kálomista természete sok
puhaságra s örökös jókedvre vágyakozik… És mégis izgatja, leköti ez az
asszony, sokkal jobban, mint a világ minden asszonya. Nem cserélné el
senkivel, de senkivel a világon. Tele van vele, örül a nagy
tisztaságának, a testi-lelki-életbeli szeplőtlenségének. Nagyra van
vele, mint olyan asszonynyal, akihez nincsen több hasonlatos. És mikor
szabadon csatangol a kurta örömök virágos kertjében, mindig örvendve
gondol az asszonyára, aki otthon van, neki őrzi meg tiszta virágkelyhét,
s térden imádkozik a maga szigoru isteneihez, akik neki olyan idegenek s
valójában olyan gyülöletesek.
A husos, rózsásképü ember szeme lobbot vetett, balkézzel elkapta az
asszony megfeszült kezeszárát s odarántotta őt magához. Az asszony másik
kezében ott volt a teli szemétlapát; arról mind lerepült a cserép
szanaszét a szobában. Dani jókedvvel kacagott rajta, mintegy
megkönnyebbülve. Átölelte az asszonyát, leszoritva két karját s az
izmos, szivós asszony érezte, hogy ereje a férjeé mellett semmi, mint az
ő kezében a gyerekeé. Ugy bánt vele, ahogy akart. Oda szoritotta az
ölébe, lefektette a vállára s megpaskolta a hátát.
– Te bogár te! – mondta neki s aztán fogta, eltartotta két kézzel
magától messzire, hogy jól az arcába nézhessen.
Az asszony kezéből kihullott a vaslapát s csörömpölve állt meg a földön
egy pár cserépen. S a nő eleresztette magát; összerokkanva hagyta,
bármit tesz vele az ura.
– Ó te hónapos rózsa! mi bajod? – mondta Dani s a győző kedvtelt
érzésével nézett az asszonyra. – Hát van híjjod? Megkárositalak? Hiszen
nem birod el, ha megcsókollak, te! Mindig kifog utána a a – betegség. Te
üvegvirág. Hiszen sok vagyok neked, te harmat. Belehalsz, ha addig
csókollak, mig nekem elég.
Kiterítette a két karján az asszonyt, mint egy vékony gyereklányt. Erzsi
érezte, hogy fölrepül a levegőbe. Elveszett a lába alól s a lelkéből a
biztos föld kisugárzó ereje; szédült és ájult és érezte, hogy az ura
tenyerén van, de olyan biztos helyen, mintha az isten markában volna.
Megvillant szük kis agyában a gondolat, hogy ilyen erős ember nincs több
a föld kerekségén, mint az ő ura, aztán elalélt s hagyta, hogy azt tegye
vele, amit akar. Főhetett már, futhatott már odakint a tej, a rántás,
pecsenye korommá.
Dani odaboritotta a meleg asszonyi testet magára, mellére, vállára s
gyengén átölelte. Alig volt ruha a forró testen, amelynek szine, a bőre
érintése kezdett meghidegülni, saját magára lecsapódó gőzében, a fagyos
szobában, és mégis olyan hőséget sugárzott ki a test, mint az olvadt
vas…
– Látod, látod, – mondta csendesen a férj, – olyan vagy, mint a sár. Mit
kezdjek veled. Ha egy ujjal hozzád nyulok, véged. Affenébe, száz asszony
is kicsi vón nekem!…
Átölelte s magán tartotta a pihegő asszonyt; aztán ráncba szedte
homlokát s elcsöndesedett. Eszébe jutott az üzlet, ami most az egész
lelkét lefoglalta s az asszonnyal az ölében, pár pillanat mulva olyan
tisztán és nyugodtan gondolt az imént félbeszakitott tervére, mintha
csak a plajbász volna az ujja közt s nem egy szerelembe fuladt asszony,
a tulajdon hites felesége.
Az asszonyi test lassan odasimult hozzá. A két meztelen kar megölelte a
férfinyakat, vállat; a szorgalmas, ügyes, tapintó ujjak megbizseregtek,
amint a férfi puha, simuló gyolcsingén átérezték az üvegsima és ruganyos
kemény hust, s elkezdtek játszani, tovább tapogatni s egyszerre lázasan
görcsösen markoltak bele a husba; marokra fogva, gyurva, gyötörve,
csókolva a váll alatt meggyürődő, egész tenyért betöltő husdomborulatot.
Az asszony esze alázatos segitője lett, hirtelen fölviharzott testi
gerjedelmének, s amig két megbarnult erős karjával átfonta a férjét,
cserepesre szikkadt szomjas ajkával beletapadt a nyakára, ott, ahol az
ingből kifehérlik s ekkor teljesen elfeledett minden bajt, keserüséget,
szivfájást. Csak kivánta, áhitotta, odaadta magát a himjének.
A férfi elmosolyodva ébredt fel komoly, szikár tépelődéséből. Megérezte,
hogy az asszonnyal van valami, megtapogadta puha, lágyhusu, kidagadó
csontu tagjait s nyugodt hangon, gondolatait folytatva igy szólt:
– No ha ez a vállalat beüt, akkor se bú, se kár.
Az asszony összerándult s görcsösen ölelte át az urát, mintha agyon
akarta volna benne fojtani az idegen gondolatokat s a testétől
könyörögne segitséget a lelke idegensége ellen.
A férfi el akarta tolni, de nem bírt vele; az asszony szivósan és mégis
kéjesen ölelte: arra elmosolyodott, ő már szinte el is felejtette, hogy
került az ölébe az asszony.
– Ha ezt a bérletet megkapom, ugy, ahogy szeretném, akkor osztán nem
cserélek a vicispánnal se.
Az asszony karjai lelankadtak. Mintha a délignyitót nap éri. Dani egész
könnyen birt vele; mint szokta, eltartotta magától két tenyérrel s ugy
nézett a felesége arcába.
– Bizony még uri asszony lesz belőled! – szólt ragyogó örömmel.
Az Erzsi arca olyan szomoru, olyan halálosan szomoru és ijedt volt, a
szeme ugy könyörgött és remegett, könyek rezegtek a sarkában és az
arcvonalai elbágyadtak. Sovány arca sóvár volt, ajkai izzóak, orrlikai
tágultak s felső szemhéja leereszkedett a szembogarakig.
De a férfi nem látott semmit nagy izgatottságától, ugy tele volt a
terveivel. Ugy látszik már mindennel tisztában van, amin eddig
töprengett.
– A szatmári bótosok nem győznek annyi selymet lemérni, amennyi viganóra
valót vehetsz!
Az asszony szemei lecsukódtak, feje lebágyadt.
– Kiveszem az egész Nagyszeget. Hallod!… Már beszéltem az ispánnal. Az
ur a zsidóra megharagudott, osztán az egész az Asszonytól függ ugyis.
Felmegyek hozzá magam, nem esz meg. Egy asszonytól nem ijedek meg,
láttam én már mást is. Ha még olyan kegyelmes asszony is, csak asszony!
Erzsi, mintha vipera csipte volna meg, felugrott. Minden porcikája
remegett. Most értette meg, mit beszél az ura.
– Mmit! – szólt bukdácsoló nyelvvel, – mit mondasz? A kegyelmes grófné –
Hát oda akarsz? Hát…
– Nonono. Mondom, hogy csak nem esz meg! Mit féltesz?
– Mmán azt is! – orditott fel rekedten az asszony s leugrott az ura
térdéről. Összecsapta a két kezét, aztán igy összekulcsolva felemelte a
feje fölé, meg ujra leeresztette; ugy rohant, száguldott összevissza a
szobában, mintha kedves valakijének rögtön bekövetkezhető,
kikerülhetetlen halálától félne, – már azt is, azt is! – ismételte.
A férfi egy darabig nézte, értetlenül.
– Hát beléd mi ütött?
– Uristenisten! Keresztrefeszitettszentisten! Mikor lesz vége ennek az
én kinkeserügyász életemnek. Ó menybéli szüzanyám!…
– Ne bőgj! – rivalt rá az ura. – Ez kell nekem. Ez kell épen! Tyukeszü.
Bosszusan dobta odább a ceruzát az asztalra.
A helyett, hogy örülne, táncolna, – bolond! Igazán, hogy egy asszony
alábbvaló a… Nem érted? ha sikerül, – mer még semmise biztos, – olyan
kontraktust csinálok az urral, hogy belegebed. Ki fogom venni az egész
Nagyszeget, az egész pusztát, a Tiszasarkon olyan káposztásfőd van,
hogyha kiadom, nyócvan pengőt, százat adnak egy vékásért.
– Ezret.
A férfi elhallgatott. Ez már okos szó. Ez legalább az üzletre
vonatkozik. Az asszony mindig, mindenben a legrosszabbra számit, nem
ugy, mint ő, akinek roppant rikitó minden terv, alig birja magát
megállitani, ugy rohan a képzelete. S elégszer bebizonyosodott már, hogy
az asszonyának igaza volt. Ezért nem vágja ketté az asszonybeszédet,
hanem meghőköl rá s ujra meggondolja.
Hozzáfogott hát és mint szokta, apróra elmondott a feleségének mindent.
Ez csak állott a szoba közepén, lesütött szemmel, szórakozott
pillantással, majd meggondolta magát, kiment a konyhába, eligazitott a
tüzhelyen minden edényt, a kutyát kikergette, a félrácsajtót betette s
ujra bement. Az ura felnézett a noteszéből s tovább folytatta a
beszédét.
– Ha tizenhat pulyád lesz, mindre maradhat elég. Hát nekem ne vágj ilyen
fancsali képeket; nem tudnám miért.
– Nekem nem kell a macáid zsirja.
– Eh, – hehentett Dani bosszusan, – már megint eszi a…
– Nem hát! inkább a nyakamba veszem a kölykeidet és megyek koldulni, de
nekem nem kell piszkos pénz.
– Milyen piszkos?
– Bhhh, amiért osztozni kell – rajtad!
Dani kedvetlenül ránditotta meg az arcát.
Az asszony folytatta.
– Persze! most már megy a méltóságos asszonyok után. Nem elég ami vót.
Eredj, csak eredj, hogy kivetnek a disznók közé. Oh, csak az én istenem
adná, hogy egyszer már ráakadna a bajára! Mer nagyon elhitte mán magát!…
Dani kitágult szemekkel nézett az asszonyra; megértette a gyanusitó
gondolatát és az szeget ütött a fejébe. Tán még igaza is van az
asszonynak. Hisz az uri asszony is csak asszony!…
Összevonta a homlokát s az ablak felé fordult.
Az Erzsi lába alatt megroppant egy cserép. Lehajlott érte s összeszedte
a darabokat, aztán kitört:
– Azt mondom neked, elég legyen a cudarságokból, mert ha egyszer elfog a
keserüség, az isten legyen irgalmas-kegyelmes mindnyájunknak.
Dani felállott. Villogó szemmel nézett az asszonyára.
– Én meg azt mondom neked, – adta ki kemény hangon a parancsot, – hogy
eredj a dolgodra, egyébre ne legyen gondod. Ott a konyhád, ott az
udvarod, ott a gyerekeid. Az én bajomba ne piszkálj bele… Ha nem tudsz
segiteni, ne állj keresztbe… Semmi bajod. Tudod, hogy szeretlek; érted
élek; meg értetek, a gyerekekért. Az egész világot ide akarom hordani a
kötődbe; még a mai napig egy bokor kendőt se adtam más asszonyszemélynek
rajtad kivül. Mit sajnálsz? Lekopott a csókolóm? Nézze meg az ember. Mi
közöd hozzá, hogy csinálom a magam seftyét, csak sikerüljön.
Az asszony visszaszivta az orrába a könnyét, érezte, hogy most még csak
csöndesen foly a szó, de hamar rossz vége is lehet. Elhallgatott a
kemény hangra, mint a megszidott gyerek.
Az ura is meghiggadt. Visszaaereszkedett a helyére s komor arccal
hozzáfogott ujra rendezni a gondolatait.
– Tudod te jól Dani, hogy nekem nem kell semmi, – szólalt meg szomoruan,
csöndesen az asszony. – Eléltem vóna én veled az anyád kis házában is,
kapás napszámos sorban is. De ha van annyink, amennyink, minek ide több?
Minek a sok gyerek, meg a sok birtok, a sok gond? Nem jó nekünk ugy,
ahogy apámék voltak? Csendesen, rendesen. Nem kell felfalni a világot,
de elpotyázni se, ami van. Minek töröd te magadat, ha nem muszáj?
Meglásd, meg,… rossz vége lesz egyszer!
– Az isten áldjon meg, – szólt a férje mutatott bosszusággal, – hallgass
mán, ha mondom, hogy hallgass… Ne hasonlits engem az apádhoz, nem vagyok
én Tövigszáraz, mint ő.
A fiatal asszony elvörösödött az apja gunynevének hallatára; szive egész
szenvedélyével szerette és tisztelte az apját s gyülölködve nézett az
urára.
– Csak hagyj békét az apámnak! Jól vigyázz, mert te is megkapod a magad
csufnevét, a viz se viszi le rólad!
Dani meghorkanva, vizsga szemmel nézett a feleségére, nem tud-e már is
valamit? Az utóbbi napokban többször észrevette, hogy utánanevetnek s
valami szót suttognak, ha meglátják. Még nem jutott a fülébe, hogy mit,
megkérdezni meg nem merte, félt, hogy még megmondják.
– Az isten irgalmazzon annak! – morogta fenevad módjára, lapos
pillantással, – aki rám ragaszt valamit!
A beszéd egészen posvánnyá lett. Ugy indult egy félórával ezelőtt,
mintha vihar készült volna belőle s ugy végződött, mint az őszi köd.
Nyomott hangulat és nagy kedvetlenség maradt utána, amelynek a mélyén
feszültséget éreztek mindaketten.
Erzsi látta, hogy az ura nem szól többet, kifordult a konyhába, Dani meg
mogorván belekönyökölt a tervezgetésébe.

II.
A falu csinos kis alföldi magyar falu. Alig száz házból áll. Rendesen
kiszabott hosszu telkek; a kert mindenütt gyümölcsös és a falu közepén a
pompásan megépült fatorony valóságos kis erdő kellő közepéről nyulik ég
felé, mint egy dárda. A hegyében kakas berzenkedik s ez messze hirdeti,
hogy itt református, tehát szinmagyar nép lakik.
A gróf Karay-család névadó birtoka ez a falu.
A reformáció idején a Karayak áttértek s magukkal vitték számos birtokuk
magyar népét is az uj hitre, az erdélyi fejedelmek hitére, nem lelki
szükségből, nem is politikából, csak hogy bosszantsák a bécsi udvart.
Mikor aztán Pázmán idejében megint divatba jött a katholizálás, a
Karayak is visszatértek, de hiába akartak a császárnak kedveskedni vele,
a nép nem váltott velük hitet. A magyarság nagyon hamar beleszokott abba
a szabad, önálló egyházi életbe, amelyet uj hite biztositott neki. S az
üldöztetések idején a tömeglélek megkeményedett s hősi kielégitést
talált a hithez való ragaszkodásban.
Még ebből az időből való a falu és a földesur ellenséges viszonya. A
falu határa nyolcezer hold, ebből mintegy hatszáz hold a kisbirtokos
gazdáké, a többi nyolcadfélezer a grófé.
Ez a föld ősi idők óta történelmileg elévült törzsvagyona a Karayaknak.
De épen olyan ősi eredetű a parasztság tulajdoni joga is. Ugyanaz a nép
lakik itt rengeteg idők óta. Különös szerencse védte, hogy sem
tatárdulás, sem törökvész nem pusztitotta el a népet;
évszázadról-évszázadra bátorságban lakott itt s családi jobbágysága volt
a Karayaknak. Közülök vált ki a földesurak személyi cselédsége s az urak
meg az urnők szerelmi fölöslege századokon keresztül itt ömlött szét a
hajdani kevésbé válogatós korokban. Volt is már valami fajbeli
közösség-érzet az urak meg a parasztok között s Öreg-Karán báró Karay
Pált a nagy honárulás után azzal a jussal utálták meg a karai parasztok,
amivel az atyafit az atyafi. Ez a legádázabb gyülölet, ez
engesztelhetetlen.
Báró Karay Pál hiába eszelte ki az árulás jogi formáját simára és
kerekre, a veséjébe látott minden parasztja. S mit ért, hogy a
forradalom leigázása természetesnek és bölcsnek látszott a nagy
szerződés szerint, ha a kibujdosott utolsó fejedelemtől végig az egész
országon az utolsó karai béresig, mindenki lapos, gyülölködő
pillantással mérte őt végig. S mit ért, hogy a kibujdosottak birtokát
nem ajándékba kapta, hanem szerződésen vette meg, mikor mindenki tudta,
hogy a százharmincezer hold földet százezer aranyért vette s abból a
százezer aranyból a császári pénztár fizetett ki helyette ötvenezret, a
másik ötvenezeret pedig elengedte a legkegyelmesebb királyné. És
mindenki tudta, hogy csak akkor tette le a szegény magyar nép a fegyvert
azon a hires sikon, mikor már ez a szerződés készen volt a tábornok
tarsolyában…
Báró Karay, amikor konok kurucfejével belevágott ebbe a vállalatba,
előre leszámolt minden nemzeti gyülölettel s lerázta magáról a
megvetést, mint a kutya a vizet. Mit, ő már ugyis vén ember, majd
elfelejtik az unokáinak.
De mikor visszavonult, haza, az öreg házba, villogó szemmel nézett
vissza rá minden paraszt. Az öreg báró felhorkant, összecsikoritotta a
fogát s megpróbálta megtörni a parasztjait. Nem ment. A magyar paraszt
már ekkor egy szinen volt a kurta nemesekkel, csak épen a politikai
jogok hiányoztak a számára. A kötelességek azok mind rajta sulyosodtak
el.
Felőle dul-fulhatott az ur. Nekik többet nem volt uruk a „gróf“. Makacs,
kemény kálomista nyakak szegültek ellene a gróf méltóságának. S eddig se
sok köszönet volt a robotjukban, de ezentul erős és rendithetetlen
ellenszegüléssel rontottak mindenütt, ahol s amit lehetett.
– Megálljatok, – rikoltott fel dühében gróf Karay Pál s ment Bécsbe, a
királyné szine elé.
Egy pár hónap mulva már kiverte egész vármegyét tevő uradalmairól, az
áldott, kövér, kalászos rögökről az ősi, ott termett magyarságot s a
„kutya kálomista jobbágyság helyébe az mü szent religiónkban való szelid
katholikus sváb nemzetséget plántált.“ Olyan nép kellett neki, aki ne
fájdalmasan zokogó, kesergő dalokban buslakodjék a portája tövében,
hanem szent zsolozsmát énekeljen égre forgatott szemmel s ne laposat
köpjön a Karay név kimondása után: „honnak árulója“, hanem keresztet
vessen: „svábság pátrónusa!“
Nem is hallatszott soká magyar szó az ősmagyar földeken. Tizenhat falut
és három mezővárost üritettek ki a vén gróf gazdatisztjei. A nép
elbujdosott messze földre, más megyékbe, csak itt-ott fizettek ki
egy-egy falut, igy Karát is valami kis, megszabott urbéres területtel.
Az akasztófapusztát rendelte a gróf Kara lakosainak: odavalók, egyig! S
a nép a szomoru őszön átköltözött az édes otthonból a semmibe; uj falut
telepitett, nevezve Kiskarának…
Egy télen át üresen állottak az elhagyott falvak házai. Hó behullotta,
viz telefolyta, fagy szétrongálta. Ordas ütött tanyát a templomokban, s
ha az ég megszánta a szomoruság képét, mennykő csapott egy-egy toronyba
s arról tövig égett az egész faluhely. Néhol a kivertek gyujtották fel
édes ősi lakukat, hogy ne jusson döghollók karmába a hajdan békés
fészek.
Mikor aztán megjöttek uj tavaszon az uj földfoglalók, tele lett idegen
nyelvü vájákolással a levegő, hogy itt nincs minden olyan kész
paradicsom, ahogy igérték. A kiehült, otthon éhnyavajába dült svábok
kicsinylették, amit kaptak: a jó földet, az áldottat, a tehenet, lovat,
szekeret, öt évi adó és robot elengedést, meg a házi macskát, amivel
mind ellátta őket a kegyelmes gróf…
A vén vak Karay, aki egy árva szót sem értett uj népe nyelvén, – vele
esett meg, hogy huszonötezer főnyi táborával együtt sem tudott elolvasni
egy elfogott német levelet, – ujra dühbe borult. Kergette volna már az
ujon jötteket pokolba, de nem lehetett. Nebántsvirág lett a svábság a
Tiszalaposon. A királyné csak erre a tettére békült meg az öreg
kuruccal, akinek olyan volt a formája, hogyha megjelent a Burgban, az
udvari frájlák összesugtak, hogy veszedelmes játék a királynétól, ha a
medvét szabadon hagyja.
A vén Karay azzal a dühödéssel jött meg ujra Bécsből, amivel a paraszt
verte a szőlejét, mikor a jég esett: lássuk uramisten, ki csinálja
jobban.
Ha van már kellemetlen jövevény elég, hadd legyen még alacsonyabb, még
rosszabb, bőséggel! Még alázatosabb, még éhesebb, piszkosabb faj kell.
Itt az oláh!
Ki vette addig észre, hogy ez is van a világon? Pedig itt vannak. Ugy
huzódnak lefelé a tölgyes, bükkös hegyekből, mint némely nyáron a pockok
a mezőkön. Az oláh? Az is ember? Hiszen igaz, hogy ahol már nem terem
meg a buza, csak a makk, meg a boróka, ott megtalálni az oláhot, ahogy
öt-hat kecskéjét legelteti, fáradtan, lomposan, vállig érő hajjal,
rövidre nyirt bajusszal és éhes, örökké éhes hassal fujja a tilinkón a
véghetetlen, unalmas, gyászos nótákat. Ugy nézték ezt idáig, mint a
medvét az erdőben; a határtalan nagy erdőkben, ahol nincs az oláhnak egy
talpalatnyi földje sem, épen mint a medvének. Olyan is, mint a mackó;
hát nem egyformák, ha együtt lejönnek és vásárokon, faluhosszán
táncolnak a bőrdob egyhangu dobogására, az oláh nyelv édesgyökér izü