Sárarany - 12

Total number of words is 4106
Total number of unique words is 1887
31.1 of words are in the 2000 most common words
42.8 of words are in the 5000 most common words
49.7 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
meg érte. Ebben a percben olyan idegennek érzi magához, mintha ezer
mérföldre lenne tőle.
Erzsi megáll félig az ajtóban. Szólani akart, de hogy igy látta meg az
urát, elvesztette a lélekjelenlétét, a szó benn rekedt a mellében a
fájdalmas, keserü felindulástól s egy pillanatig csodálkozva és csodálva
bámult rá. A következő pillanatban már minden elkésett, Dani elment,
fényesen, hidegen, vészt hordva magával s lélekkápráztatóan, mint az
üstökös, akit csak egyszer lát az életben az ember.

XVII.
A grófné már teljesen készen volt a toilettejével s a tulfütött szobában
az ablaknál ült.
Már nem volt olyan szép, mint a nyáron. Arcáról lefogyott a gyöngéd
puhaság, a harmatos teliség, időközben testi-lelki betegségen ment
keresztül. Aranyosszőke hajkoronája alatt tulságosan fehér, szinte
sápadt volt az arca. A szőke nők kora megvénülésének nyomai látszottak
rajta. Kék szemei beestek s a bőr megpetyhüdött alatta, megjelentek azok
a finom ráncok, amelyek jobban kétségbe ejtették, mint maga a halál.
Kinézett az ablakon s elgondolkozva feledkezett magáról.
Kinn nagy fák állottak az ablak alatt s vastagon boritotta minden águkat
a hó, a zuzmara. A nap opálos fénynyel csillogott rajtuk s a kis
szellőre meg-megrezgő hókristályok szivárványos fényt szikráztak a
szemébe.
Bent nagy volt a hőség, mert a grófné csodálatosan könnyü ruhában volt.
Ugyanabban a zöld liberty selyem pongyolában, amelyben a nyáron látta a
paraszt s ugyanugy.
Összeomolva ült, mintha elvesztette volna az akaratát. Félig nyitott
szeme meg-megrebbent s maga sem tudta eléggé elgondolni, hogy került
ide. Volt valami több, mint emberileg érthető ebben az egész dologban. S
amint parányi, lesoványodott, fehér kezével végigsimitotta homlokát, láz
és keserüség fogta el. Egy percig restelte magát és hideglelés
borzongatta meg; arra gondolt, ha teljesen ki fog ábrándulni! Összébb
huzódott és betegnek érezte magát. Szeretett volna ágyban feküdni,
pehelyvánkos alá bujni, szeretett volna keserü orvosságot szedni,
émelyitő orvosságot, mint gyerek korában. Szerette volna, ha valaki az
ágya mellé ül, valaki akit szeret, akit jól esik látni, hallani… Ugy
félt most minden idegentől és ismerőstől.
S elomolva a puha nagy székben, az ablakon át beszivárgó hidegtől
megborzongva, elernyedten hunyta le szemét s Danira gondolt.
Oly sokat foglalkozott vele azóta.
Nem emlékezett rá tisztán, hiszen csak pár pillanaton át látta s akkor
is elveszett előtte az ember, aki szines, nagyszerü fantommá bomlott.
Óh, mennyit táplálkozott azóta abból a pár pillanatból a lelke. Van
valahol egy férfi, aki a maga primitivségében megőrizte ősi emberi nagy
erejét, a legszüzibb és leghatalmasabb lelki kapacitást. A csömör, a
társaságba, az emberekbe, a világba, az életbe való belecsömörlés hozta
ide. Ugy torkig van mindennel, olyan halálosan beleunt mindenbe, ugy
megvágyta a vad, a nyers, a brutális embert. Ugy szeretné, ha valaki
durva volna hozzá, egy olyan valaki, akinek illik az, akinek szabad az,
aki arra való. S mig erre vágyott, sokszorosan érezte a legkisebb
gyöngédtelenséget s fájt az élet legparányibb durvasága neki és
legjobban fájt a László gróf sebkimélő gyöngédsége, amely már
türhetetlenül vette körül, mint a beteget a rászakadó levegő.
Hirtelen elhatározás volt, mikor elszánta magát erre a vakmerő utra, de
nagyon lassan érett meg az a perc és rengeteg sok motivum készitette
elő. A nyár óta nem is élt normális emberi életet. Egyik tulzásból a
másikba szédült, mig aztán a végletekig volt feszitve a hur s a grófnő
közel jutott a kétségbeeséshez az üres, oktalan és céltalan élettől
elgyötörve. Ekkor kapta véletlenül kézbe a Turi Dani folyamodványát,
azt, amelyet a tanitó irt. A különös irás ideális módon vágta ki benne a
becsülésnek a leggyökerét azokkal szemben, akiket jobban gyülölt és
lenézett, mint bárkit a világon; a férje s egész családja voltak ezek.
Hihetetlenül felizgatta és fellelkesitette ez az ügy. A komornájával
keritett magának egy fiatal plebejust, akivel utána járatott a
történelemben a Karay-család multjának s boldog volt, hogy a fiatal
diákot aki naiv, hazafias gyülölettel tárgyalta az összes Karayak
történetét, nőies, olcsó eszközökkel még nagyobb s még lelkesebb
gyülölködésre izgatta. A fiatalember az ifjuság lángolásával szentet
látott benne s honleányi tettre sarkalta: vigye ki a grófnál, hogy adja
vissza a parasztoknak a földjeiket, nem ingyen, ajándékba, vagy
expiálásul, hanem pénzért, parcelláztatva. A grófnő beszélt az
ügyészével, aki fölvilágositotta, hogy nem lehet a földbirtokhoz nyulni,
mert hitbizomány. Lassan mégis rájöttek, hogy épen a Turi Dani esetében
kivételt lehet tenni, mert ezek a földek ki vannak véve az egész
vagyontömegből. A grófnő erre megcsináltatta a szerződést, amely szerint
egyik birtokot, a Pallagot Turi Dani veszi meg készpénzért, a másikat a
község egyetemlegesen; ez a szerződés is ugy volt szerkesztve, hogy Turi
Daninak kellett egyedül aláirni a község nevében.
Ki volt téve az irás az asztalra s a grófnő, amint bágyadtan ott ült az
ablakban, rápillantott.
Elmosolyodott.
Sohasem gondolta volna, hogy ő igy fizesse meg a paraszt Don Juánt, akit
megszoktak fizetni az asszonyok.
Nagyon is tisztában volt a parasztjával, az első percben tudta, mit
várhat és mit kaphat tőle és ez az utolsóig sem bővült és nem
gazdagodott.
A szerelmi társ, a távolban, egzotikus körülmények közt élő, csodálatos
férfi csak ugy élt a tudatában, mint egy teljesen tiszta és megoldott
kérdés: egy rettenetes nagy és kemény és iszonyatos ölelés, amely olyan
borzasztó gyönyört igér, hogy bele lehet pusztulni s amelyért érdemes
élni és meghalni.
Az a paraszt valaki, valami! Asszonyokat tudott megbolonditani, sok, sok
asszonyt, amellett senkiből valakivé lett, elsővé a maga alacsony szintü
világában!
És őt ugy sziven döfte a puszta megjelenésével, olyan bomlást, erjedést
inditott benne, amely hónapokon át forrt a vérében, mig teljesen
megérlelte a szerelem lázborát.
És már rég a paraszt hatalmában érezte magát. Az ismeretlen parasztéban,
aki talán nem is gondol azóta rá, aki oly nyugodtan s idegenül él a maga
világában, mint azelőtt.
A grófnő kipillantott erre a világra, amely ott terül el a gyönyörü
fehér fák mögött, az apró viskókban.
Valami sejtelmes, vágyteli meggyőződés derengett benne, hogy ő sem
lehetett közönyös a parasztnak, a férfinak, s tüzlobbanásképpen
felömlött benne a láz, a férfi emlékére.
Lehunyta a szemét s engedte, hogy a szive végigrezegje a kis lázat.
Akkor a kézi tükörért nyult. Belepillantott s biráló szemmel nézte
magát. Vonásról-vonásra látta, hogy az arca elveszitette az üdeségét s
koránál sokkal öregebb lett. De pirosság égett most az arcán és bőre
finom volt, haja dus és aranyszinü. Kell, hogy ugyanaz a mese szépség
maradjon a paraszt előtt, aki a nyáron volt, ott az ablakban.
És összekuporodott a székben s titokzatosan, elszántan, cinikusan
mosolygott bele a tükörbe.
Abban a pillanatban kimondott egy rövid kis mondatot. Nem hallucinált,
nem vizionált, egyszerüen, váratlanul kimondott gondolatban egy kicsi
kis mondatot, tisztán, hanggal, hangsulylyal. Idegen hanggal és idegen
hanglejtéssel. A Boráéval.
Kimondotta azt az ártatlan kis mondást, amit a nyáron Bora sugott a
fülébe. És elmosolygott és meghökkent és bizsergés futott végig,
erkölcsi izgalom a lelkén és testi gerjedelem a testén.
Lassan, ki-kirohanó izgalmakkal ébresztette fel ez a szoba mindazt a
gyalázatos, édes, kinos, elpiritó vérverődést, amin keresztül ment a
nyáron.
És nevetve, összeszoritott foggal, buján, cudarul mondta ki ujra a
paraszt Don Juan gunynevét, az ocsmány ötletü, ronda paraszt fantázia
termette gunynevet.
– Hun szép Turi Dani?
Eldobta a tükröt a szőnyegre s két tenyerébe temette az arcát. És
kacagott nyögő vihogással, befelé, hangtalanul, magának. És reszketett
az egész teste erre a váratlan, képtelen ötletre.
– Hun szép Turi Dani?
És látja azt a különös becstelen lányt, aki maga is meredt ihogással s
durva bájjal mondta ki a kérdésre a feleletet.
– Szép a…
Hirtelen elkapta a szót, felkapta a tükröt, maga elé tartotta,
belenézett szégyentől, gyönyörérzéstől, büntől, aljasságtól égő arcába s
szemérmetlenül szoritotta gyönyörü fehér felső fogait élveteg, piros,
kéjes alsó ajkához és kifujta a leggyalázatosabb mássalhangzót a magyar
nyelvben.
Pillanatokig tartotta igy fogacskáit, az ajkát amely görcsösen ugy
maradt s közben tisztán elgondolta, hogy most utolsóbb a legutolsó
asszonyi állatnál s hogy most megérett a gyehennára, az egyházi
kiközösitésre, a minden poklokra.
És ujra kimondta azt a szót.
Amint fölnézett, előtte állott a belépő Turi Dani.

XVIII.
A nagyuri nőben lehült a hőség a paraszt láttára, mint a higany, ha
jeges vizzel loccsantják le.
Egy pillanat alatt kiábrándult.
Nyugodt lett s fesztelen tartással ült tovább. Hideg lett a pillantása s
gunyosan nézett az emberre, aki mint valami nagyon közönséges,
szeliditett medve állott előtte nagy szőrgubájában.
Megbosszantotta a neveletlensége s régi, rossz érzést idézett fel, hogy
a süvegét most sem vette le.
Hallgatott, várt; várta, hogy megszólaljon a paraszt és esetlen szava
teljesen kirázza előbbi borzasztó emlékü izgatottságának utolsó
maradványából is.
Teljes közönségességében akarta látni a parasztot, hogy ezzel
megbüntesse magát. Akarta, hogy olyannak lássa, mint a suta félállatot,
aki semmi, semmi és egy pillantást sem érdemel.
És kicsinyelve, nem is gyülölve, nem is utálva, közönyösen nézte a
szőrsüveget, a szőrgubát, a csizmát. Mikor erre nézett, megakadt a szeme
rajta. A csizma nagyon szép formáju volt, karcsu, hegyes, fényes.
Elmosolyodott s az arcára nézett. Az sem volt csunya. Ismét feltünt
neki, mennyire hasonlit László grófhoz.
– Ez hát az egész – mondta magában s csufondárosan huzta el a száját egy
árnyalatnyira.
A paraszt állott; könnyedén és biztosan állott. Nem szólt.
Feltünő sokáig tartott ez igy.
A grófnő végül ugy vette észre, hogy már nem nézi le a parasztot s nem
is közönyös, nem is jóakaratu iránta. Ugy rémlett neki, mintha valami
tréfáról volna szó, valami tréfáról önmagával szemben.
Oly nyugodt volt már, olyan magaura s olyan fölényes, mintha a leégett
templomra kéregető parasztot látná.
Megjött a hangja s könnyedén szólalt meg s a hangja oly fesztelen volt,
olyan természetes, mint a szél susogása a gazban.
– Megkaptam a kérvényüket…
De a paraszt nem szólott. Ugy állott, mint a szobor. Az arca meg se
mozdult. Pillája sem rezdült. Nyugodtan állott s a süveg a fején.
A grófnőt boszantotta a paraszt parasztsága.
Kellemetlenebb lett a hangja.
– Elintéztem a kérésüket. Ott van az asztalon a két szerződés. A gróf
mindeniket aláirta…
A paraszt nem szólalt meg, nem mozdult meg. Állott.
A grófnőt felháboritotta ez a butaság.
– Ott van a tinta, toll az asztalon, irja alá.
Várta mi lesz.
A paraszt a nyakát hátraszegte. Örülni kezdett a grófnő, hogy uriasság
tör ki belőle s visszadobja az ajánlatot.
De nem. A paraszt félvállra vetette a gubát s az asztalhoz lépett.
Felvette az egyik szerződést és a tiszta gépirást hamar végigfutotta.
Olyan éles volt az esze, mint az acélpenge. Soha frissebb.
A községnek szóló szerződés volt. Azok a föltételek, amiket ők
ajánlottak.
Fogta a tollat s ráhajolva a papirosra, aláirta.
Felvette a másik ivet.
Olvasás közben megütődött. A Pallagról szóló szerződés volt. Az ő neki
eladandó birtokról. Azon hökkent meg, hogy a vételár felényire volt
szabva, mint amit ő ajánlott, viszont a részletek helyett rögtöni
fizetésről szólott az irás.
Egy percig, csak egy jó másodpercig habozott, akkor a szeme kigyult s
egy könnyü mozdulattal hátrább tolta a süvegét, hogy egy fürthaj
kiborult a homlokára, lehajolt s ezt is aláirta. Kap ő pénzt arra a
birtokra!
A grófnő olyan tisztán olvasta az arcát, mint a könyvet, csak az utolsó
gondolatát nem sejtette.
Kis ideig elnézte a parasztot, aki most festői szép pózban állt előtte.
Tetszett neki. Mint egy kuriózum, mint egy kép.
A paraszt letette az irást s oldalra forditva fejét, szótlanul odanézett
a grófnéra.
Ez pedig fölállott s megindult, hogy megtegye, amit oly bünös lélekkel
tervezett. Hogy megtegye a maga büntetésére. Vezeklésül. Önmagának
megszégyenitéseül. Hogy teljesen befejezze; hogy kellemetlen emlékké
változtassa, ami egy életet megérő bünbeesésnek indult.
Fölvette a tollat, tintába mártotta és sietve odairta a szerződés
végére, a Turi Dániel gyatra, nevetséges betüi alá, hogy:
„Az egész összeget átvettem.“ És a nevét.
Turi Dániel nem látta, mit ir a grófnő, mert egyebet látott.
A lehajló asszony teljes magamegfeledkezésében állt előtte s amint a
pongyola résén akaratlan bepillantott, meglátta az egész asszonyt.
Minden vér a fejébe tódult, ugy hogy fekete lett az arca a vérömléstől.
S pillanatonként ujabb vérhullámok szökelltek fel s tökéletesen elvették
minden öntudatát.
Megértette az asszony titkát. Lehet már a hangja akármilyen; megértette
mit szánt neki, mit várt tőle a nőstény.
Pedig a grófnő gunyosan, megvetéssel szólt:
– No, Turi Dániel!… A kiskaraiaknak nem lehet többet panaszuk a
hazaárulóra!…
Felsóhajtott.
Milyen máskép remélte ő ezt a jelenetet!
Letette a boritékot az asztalon, s rápillantott a férfi arcára.
És megrémült.
A paraszt olyan szemmel nézett rá, hogy ilyen irtóztató nem lehet a
vérebé, a téli farkasé…
Az asszony megdermedve állott. Ruhájához akart kapni, hogy összefogja;
megérezte, egész testében érezte a megbőszült him felfaló szemizzását.
De nem birta fölemelni a kezét, ott állott védtelenül, kiszolgáltatva a
tajtékzó kannak.
És ez fölemelte a karját, kinyujtotta, torkon ragadta őt, a ruháját s
egyetlen moccanással lábujjhegyig szakasztotta rajta a zöld
selyemleplet.

XIX.
Valami távoli dörrenésre, kettős dörrenésre felpattantak a szempillái. A
hosszu pillák alól bágyadtan, megtört fénnyel csillant ki az okos két
szem. Aztán ugy maradt nyitva, sokáig nem domborodott ki a vánnyadt
szaruhártyákon az élet ruganyos csilláma.
Végre öntudat verődött az agyvelő belsejében.
S rájött a grófnő, hogy hihetetlenül gyönge…
Nincs semmi fájdalma, de nem birja megemelni kezét… Lába lecsüng a
divánról… jobb lába valahol messze lóg az ürben s nincs hatalom, hogy
közelebb vonja magához. Milyen jó, hogy a karja nem esett le, milyen jó,
hogy az legalább itt fekszik mellette a pamlag puha bársonyán.
Az öntudat uj szünete.
Aztán valami apró nesz, valami egyhangu, egyenletes nesz…
Csöpp, csöpp, csöpp.
Nagyon jó igy elterülni, ily kényelmesen, ilyen teljesen.
Csak a jobb lába fejét huzza valami suly… Szeretné elereszteni,
térdizületben elbocsátani, hadd essen le, ahová kivánkozik…
Az ember még a saját testének sem ura. Mért nem lehet lebocsátani azt a
lábat. Mért van az odanőve térdben. Ha csak fel volna csatolva. Milyen
jó annak, akinek falába van. Az lecsatolhatja, mikor igy lóg le az ürbe…
Elmosolyodik,… Azt hiszi elmosolyodott erre a naiv gondolatra. Tréfál,…
azt hiszi tréfál önmagával… Milyen jó, milyen nagyon jó lenne, ha sehol
sem függenének össze oly nagyon a tagjai. Csak ugy feküdnének egymás
mellett.
Az volna a tökéletes boldogság…
Aztán sokáig, egy ezredévig, két ezredévig némán fekszik, mit sem tud
önmagáról.
Majd egész tisztán felvillan előtte, hogy ő ruhátlanul hever a divánon.
Aztán mindent tud.
Elmered az arca s elmosolyodik. Azt hiszi elmosolyodott, pedig merev az
arca…
S ujabb ezredévek jönnek, mennek… Milyen soká él az ember.
Valami uj nesz.
Csöpp, csöpp, csöpp…
Milyen boldog volt ma… Most. Milyen nagyon, nagyon boldog.
Ez jó volt. Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt…
Valami megszakadt benne s most elfolyik a vére. Nem baj… Jó.
Honnan tudja, hogy az ő vére csöpög?
Csöpp, csöpp, csöpp…
Ezért érdemes meghalni. Ez jó volt. Ez jó volt.
Ki mondta meg, hogy az ő vére csöpög?
Nincs semmi fájdalma. Olyan kellemesen gyönge; nagyon jó gyöngének,
ilyen nagyon gyöngének lenni.
Nagyon jó ilyen puhán feküdni. Meleg folyadékban feküdni; nagyon, nagyon
jó a saját vérében feküdni.
Ki mondta meg, hogy a saját vére csöpög?
A komornának nem szabad bejönni, mig nem csenget. Milyen jó, hogy annak
nem szabad bejönni, mig ő meg nem hal. Ez nagyon jó, nagyon helyes.
Szegény paraszt… Szegényke…
Borzasztó suly van rárakva az ember testére.
Miért csöpög az embernek a vére.
Szegény paraszt. Szép… Erős!… Szerelem! Szerelem!… Ez a szerelem…
Istenem Uram… legyen áldott a te neved… nagyon jó igy feküdni… Istenem,
de jó…
Csöpp, csöpp, csöpp…

XX.
A süvege kissé félre volt csapva, a guba könnyen, félvállán lógott s az
arcán nagy, torkigjóllakott érzés tündöklött. Fulásig volt a
megelégedéssel s olyan elteltnek érezte gyomrát, száját, szivét, hogy
nem vágyott többet semmire. Mit neki már étel-ital-asszony! Mi jöhet az
után, ami volt!
Megállott a lépcső felső fokán s körülnézett a kápráztatóan fehér
világon. Nem is hunyoritott, inkább kitágult a szeme a déli napsütéses
fehér fehérségtől. Vakuljon meg, aki nem akar többet látni.
Megrázta a fejét, mint a ló a tavaszi bogárzáskor s ökölbe szoritva
kivágta a karját.
Szeretett volna odaütni. De ugy, hogy törjön, szakadjon utána.
Hogy mint egy isten roskassza meg ezt a világot.
Aztán megindult s lement a lépcsőn. Könnyü léptekkel, mégis méltósággal.
Határozottan és mégis tétován.
Ment, mert nem maradhatott. Mennie kellett. De hová? Miért? Miért?
Olyan semminek látszott előtte az élet, olyan üresnek. Mit csináljon ő
már ezután? Egyszerre kicsi lett előtte a falu, hóbafult szemétdomb. És
ő maga olyan nagy lett, hatalmas, erős, szerencsés, kevély. Nem tudta
megérezni, mi lesz belőle itt tovább.
Ugy ment előre a hersegő havon, mintha most vágna neki isten igazában a
vak sorsnak.
S bizony a Végzet roppant elébe.
Amint a vasveretü nagy kapu elé ért, nyilt a belesarkalt kisajtó s
László gróf állott szembe vele.
Mindaketten borzasztóan meghökkentek.
A gróf a puskájához kapott s az első pillanatban lövésre emelte.
Belesajgott a lelkébe a tiszta megértés, hogy a paraszt arcáról teljes
bizonyossággal lerikolt minden amitől fél, ami ellen torlásra indult.
De az elcivilizált ember nem engedett az állati ösztönnek s megállott az
ujja a fegyver ravaszán.
Szembe néztek s szeme nem birta követni, részleteiben meglátni a
képtelen átalakulást, amelyen a másik ember arca e pillanat kis része
alatt átment. Csak egy szemrándulás és egy egészen uj ember állott
előtte. Egy hazug őszinte arc torpadt a szeme előtt, amely minden
psychologiai igazságot megcsufolt.
Az átélt hősiesség, vagy gazság, vagy szerencse gyönyörétől sugárzott
előbb a paraszt ábrázata.
Ijedtségnek, megriadásnak, a büntudat verejtékverő sápadtságának kellett
volna kigyürődni rajta a rettegett gróf szeme s fegyvercsöve előtt.
És lett belőle egy közönséges, ravasz, kicsinyes parasztpofa, amely
elbámészkodik a ráemelt puskán s aki nem érti, mit akar vele az ur s aki
bárgyuan kiváncsi, nem bolond-é ez, aki kikezd vele.
A gróf már nem tudta, nem káprázik-e a szeme. S ugy lomhult, ernyedt,
lethargiába sorvadt hirtelen kilobbant indulata, hogy megremegett
kezében a fegyver, mint a nádszál s szégyenkezés kezdte környékezni.
Ez a paraszt! Ez a bárgyu! Ez a barom!
És pirult a grófnő helyett és a grófnőért.
Ha igazán találkoztak, jóisten, micsoda kiábrándulás érhette azt a
szegény asszonyt. Hiszen ő benne is nagyra nőtt a távolban, az események
hatása alatt, az asszony lelkének suggestiójára ez a paraszt. Tulnőtt a
paraszton, el az emberig, tul az emberen, fel a ködökig.
S itt van előtte egy kicsinyes, ravasz, komisz kutya.
Fegyvert erre? Medveölő, vadkanölő fegyvert?
Korbácsot! Lovaglóostort! Valami suhogó vesszőt! Végigvágni a képén.
Pofonütni kétszer és kirugatni a huszárral.
Leeresztette a fegyvert. Lábig konyult a cső. És megvető haraggal,
arisztokrata gőggel, az intelligentia felháborodásával kiáltott rá.
– Mit akarsz itt?
És a paraszt lenyelte a hangsulyt, mint nagyapja, a neki jussal kijáró
huszonötöt a deresen.
Meglökte a vállán a gubát s jól látszott, hogy ugy tesz, nem bánja, lesz
ami lesz, de visszafelesel.
– Instállom, – mondta alázatosan és hányivetien – a fődek felől
szerettem vón a kegyelmes asszonynak könyörögni. De hát –
Elhallgatott s legyintett.
– Mit de hát! – rivalt rá a gróf.
– Hát, – azt izente ki a kegyelmes grófné, hogy délután gyüjjek!…
A gróf föllélekzett s egész megenyhült az arca. Föloldódott minden
feszültség a szivében. És már bizonyos volt, hogy csak vak rémületétől
káprázott a szeme, mikor olyan érzést látott a paraszton, ami nem
lehetett ott.
Pillanatokig hallgatott s érezte, élvezte a megkönnyebbülés
gyönyörüségét.
Aztán ridegen kiáltott rá a parasztra:
– Mars!
Tudta, hogy tuloz a keménységgel, a megalázással, hogy felháboritja
benne az emberi önérzetet, de most az egyszer nem sajnálta azt, aki
tudtán kivül okozott neki embertelen fájdalmat. Gyülölte és szét tudta
volna tapodni, miként a kigyótojást, amelyről még mindig nem bizonyos,
nem halált érlel-e?
A fegyvert leeresztve tartotta, de fenyegetően, nem gondolt többé arra,
hogy használja, de jelezte, hogy kész volna rá s a szemével kisérte a
parasztot, aki előtte került el, hogy a nyitva maradt kiskapun
kisomfordáljon, mint a kiutasitott kuvasz.
A gróf már csak külsőleg volt haragos, csak a vonásai fenyegettek, a
lelke szórakozott volt és szeretett volna rohanni az asszonyához és
rettegetten gondolt rá, hogy rögtön látni fogja.
Ebben a pillanatban, mikor szórakozottabb volt, mint valaha, ugy tünt
föl neki, mintha szörnyet villámlott volna. Sötéten és zöldesen
villámlott meg a másik ember szeme s ugyanakkor leütött a menykő is.
Turi Dani, mint az éhfarkas ragadta őt torkon s letiporta a hóba.
Arccal vágta le az ösztönösen visszarugó testet és arccal gyurta bele a
hóba és vasmarokkal szoritotta a torkát, mint a hidráét és a boldogtalan
tetemet hagyta, hogy gyászosan vonagoljon, rugdosson, vergődjön,
kinyuljon. És irtózatosan rövid volt a küzdelem. A büszke emberállat, a
hosszu időre való életerőtől duzzadó gazdag test épen olyan rövid ideig
tombolt az abszolut erő markában, mint egy tyuk a gazdasszony kezében. S
a paraszt, aki a vértolulásos szenvedély irgalmatlanságában is tisztán
figyelte a nagy test vonaglását, türelmetlenségében már meglazitotta
ujjai kapcsát. S ahogy ujra megmozdult és ujra kapálni kezdett sarkával
az égre, eleresztette a jobb tenyérrel, hogy a balba fogja a nyakát, a
jól megfogható gégéjét és a jobb öklével üthesse-vághassa és
ütötte-vágta, ütötte-vágta.
És olyan volt, mintha megbomlottak volna az izmai és szabályosan kezdett
sujtani a csontos bunkóval a puha, szakállas és véres és szétlapitott
fejre és ütötte-vágta és cafatokban verte le róla a hust és mállasztotta
le a lógó porcogóst. És ütötte-vágta és mikor ez is kevés volt,
felugrott, két karba kapta a lábszáraknál fogva és ugy csapta a
kapubálványhoz a fejét, hogy az szétment és ujra kanyarintott a
nyomorult tetemmel és paskolta vele a kőfalat, mintha az volna a
legyőzhetetlen ellenség, amit egy hitvány hus-ostorral, nyavalyás
szétfolyó hus-oszloppal kellett volna szétvernie.
És mikor már rongy volt, alaktalan, haszontalan tömeg volt csak a
kezében és mikor eldobta a hóban, hát keveselte a munkáját, ökölbe
szoritotta az öklét és fujt és toporzékolt és nem birta kilihegni a vad
tüzet.
Felkapta a puskát s kezébe szoritotta a csövét s haptákba állott, mint a
katona és őrt állott meredetten, mint egy véres akasztófa.
A karja ki volt rugva, mint egy acélrud, és az arca dermedt volt és
isteni dühödés tüzében égett.
És most érezte a legfőbb gyönyört, amit ember érezhet. Egyszerre érezte
minden erejének tüzokádását.
Megbánás, szánalom, emberi erkölcs holmi párája, mint a kohó
ércfolyamára szórt vizsugár láthatatlan hamar sisteregtek el a levegőbe.
Égett, messzelövellő hősugarakkal szinte felolvasztotta a hóba fagyott
világot.
Átment a legfelsőbb emberi izzáson:
Gyilkolt.
És százszorosan érezte azt az emberin fölüli lelkiállapotot, amely már
ott a lépcső csucsán elfogta.
Mi keresni valója van még ezen a földön?
S agyában oly tisztán szikrázott ki a gondolat, mint az isteni
kijelentés a Horeb hegyén.
– Faltam, öleltem, öltem!
S azzal a gőggel mosolygott, amivel a földön csak neki volt joga elnézni
az élet és az emberek és önmaga fölött. Csak neki, aki annyit rabolt az
élettől, amennyit embereknek ezrei nem is álmodnak meg.
És amint ott állott a nyitott kapuban, mint az örökitélet kielégitetlen,
új pokolra szomjazó, vérivó árkangyala, egy szegény, lihegve rohanó
ember támadt eléje. A sógor, Gyuri sógor, aki egész nap az ő lépteit
leste és tudta, hogy a grófnénál van, a magános grófnénál és
meghallotta, hogy jött a gróf s rögtön szaladt, hogy ott legyen, hogy a
sógor ellen tegyen, a grófnak ha kell segéljen, a kiváncsiságát,
bosszuját, maga érdekét kielégitse.
És amint szembe került a megfagyasztó jelenettel, a véres emberi
roncson, vérbeborultan őrtálló, izgalomra szaglászó bőszült fenevaddal,
megállt, visszatorpadt, halotti sápadtság és szintelen verejték öntötte
el az egész testét.
Turi Dani nyugodtan nézte.
Elnézte s nem mozdult. Nem mozdult, de mint a tenger vihara háborodott
fel a lelke mélyén, fel a lenyugodott burok belsejében a vér és a
szenvedély és a titáni cudarság gyönyöre.
A másik ugy meg volt dermedve a tekintete előtt, mint a madár, ha kigyó
szemébe néz.
És Turi Dani fölemelte a fegyverét. Szabályosan, katonamódra a
katonafegyvert.
Lőtt.
S a boldogtalan kettészakadt gerinccel csuklott össze, meg sem lassitva
a messzesüvöltő golyót puha akadállyal.
És Turi Dani ujra lövésre kapta a fegyvert.
És ujra lőtt. Vakon, rögtön, mert le kellett lőnie még valamit, valami
életet kellett még elpusztitania. Boldog életet, nyugodt létet, amihez
semmi köze, ami utjában áll tuláradt egyetlen önös életérzésének, az
istent megtipró erejének.
S egy lassu keringéssel arra szálló fekete varju szinte pukkanva ment
szét a levegőben.
A fekete tollak keringve szállottak, rezegve hullottak lefelé.

XXI.
Pillanatok szüntek el, de mintha végtelenségek multak volna.
Valahonnan a mélyről, mint a fenékről felszálló tengeráramlást,
megérezte a helyzet szokatlanságát. Percenetekre meg-megszakadt az
öntudata s csak állott egy helyben, mint előbbi valójának üres
jelszobra.
Hirtelen, átfutóan, mint mikor vihar előtt egy szemhunyásig sebes
szélforgó jelenik meg, elkapta a rémület, hogy valami kegyetlen veszély
fenyegeti.
Nem tudta, tul van-e, innen van-e valamin s a szeme megüvegesedett s
révetegen járt körül a levegőégen.
Akkor teljesen visszatért az öntudata. Tudta, hogy megölte a grófot,
pokolian pusztitva el, s tudta, hogy lelőtte a sógorát. És még a
lehullott madárról is tudott. Mindent tudott és semmit sem bánt,
mindennek meg volt az oka, s kimondta az okot: dühömbe!… S megrántotta a
száját, semmit sem sajnált, azt se ha felakasztják érte…
Ebben a percben fölemelte a kezét; idegen érzést érzett rajta s
akaratlan megnézte.
Elsápadt tőle, a szeme összehuzódott kicsire s ellenségesen, riadtan
nézett a kezére; az orrából hánytató inger folyt vissza le a gyomrába s
olyan undorodás és kétségbeesés fogta el, hogy azt hitte ledobban.
A keze csupa vér volt.
Friss vér. Embervér.
Sohasem látott még vért. Halálosan megrémült tőle.
Pedig tisztán tudta, hogy nem bánja, nem sajnálja, örül neki, bánná ha
meg nem tette volna, amit tett, de azért elkezdett reszketni és minden
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Sárarany - 13
  • Parts
  • Sárarany - 01
    Total number of words is 4232
    Total number of unique words is 2034
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 02
    Total number of words is 4180
    Total number of unique words is 2004
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 03
    Total number of words is 4149
    Total number of unique words is 1787
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 04
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1925
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 05
    Total number of words is 4128
    Total number of unique words is 1861
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 06
    Total number of words is 4126
    Total number of unique words is 2029
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 07
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 2005
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 08
    Total number of words is 4289
    Total number of unique words is 1962
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 09
    Total number of words is 4222
    Total number of unique words is 1873
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    49.0 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 10
    Total number of words is 4188
    Total number of unique words is 1804
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 11
    Total number of words is 4400
    Total number of unique words is 1839
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 12
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1887
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 13
    Total number of words is 3009
    Total number of unique words is 1474
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.