Sárarany - 10

– Na, üljetek le, oszt ne povedáljatok, bratyekovszkik, – mondta a
tanitó.
Lelökték a gubát s leültek. Mindjárt utánuk jött még két paraszt, egy
Kása nevü szótalan, röhögő fiatal gazda, meg egy Kis nevü öreg ember,
aki a szemét is kiszuratná egy kis italért.
Beszélgettek, hol ez, hol az vetett fel valamit; a tanitó, aki iszonyuan
unta őket, végre fölkiáltott, hahotázó módján gorombáskodva velük.
– No mi lesz? Hun az a pájinkás üveg?
Felállott, a rozoga lábu sublódhoz ment, amely téglával volt
feltámasztva, s felvett róla egy zöld üveget, megkotyogtatta.
– Üres! – mondta.
Nagyobb biztosság okáért kivette a papiros-dugóját, megszagolta s
felhajtotta azt a kicsit, ami még benne volt.
– Mondom, hogy üres.
– Egyen meg a fene, ha megiszod, hogyne vón üres! – mondta Takács Gyuri.
– Egyen meg benneteket, mért nem ütitek agyon a zsidót, ha nem ád a
főtanitó urnak mán hitelbe. Ilyen koszos falu, ahun a főtanitónak sincs
hitele.
– Főtanitó! – röhögött a repedt hangu Vinczellér.
– Hát biz annak befütött a miniszter! – mondta Takács Gyuri. – Neked is
jobb vóna rektor, ha mán eccer magadnak kaparnál ki valamit a tűzből.
– No ne karatyoljatok, egyen meg benneteket a fene, komisz, büdös
parasztok, – lármázott könnyes, részeg szemmel a tanitó, – hát mi lesz?
Mék vájja ki a fenekibül azt a pengőt egy kulacs borra?
– Borra! – mondta Takács Gyuri. – Bundapájinka nem jó hascsikarástul,
abba a rossz bendődbe?
Turi Dani ma nagyon rosszul érezte itt magát. A belső zsebéből kivette a
katonakori bugyellárist és abból egy ötöst; odaadta a tanitónak.
A tanitó elvette. Dani most látta, hogy a keze állandóan ugy reszket,
mintha a hideg lelné.
– Mariska! Mariska! Gyere csak. Szaladj át a zsidóhoz, hozd tele az
üveget borral… Te! hozzál egy kenyeret is, érted, meg egy fél kiló
szalonnát.
– Há, a kánya, hogy kap a pénzen! – röhögött Vinczellér.
– Ne egy félkilót! – mondta heccelve Takács Gyuri, hozzál legalább egy
féloldal szalonnát.
A lányka nevetett, az ő érzéke is el volt tompulva a cudar életben.
– Hozzál, hozzál lányom az egészér kenyeret meg szalonnát; nesze itt a
borra még egy forint, – mondta Dani.
– Hej a kutya Turi Daniját! – kiáltotta Takács Gyuri, – mán ilyen kis
lányokat is megfizet!
Daninak az arcába szökött a vér. Tudta, hogy Borára céloz a sógora. De
nem szólt. Egyáltalán ma oly fásult s kedvetlen volt, hogy nem birt
szólani, pedig máskor könnyen állott nála a felelet s az ütés.
Megzavarta az élet nyomorusága, amely ebben a házban meglepte minden
piszkával, lármájával, becstelenségével és savanyu szagával.
A hat forintos ajándék a többi parasztot valósággal föllázitotta s még a
szótalan Kása sem birta megállani, hogy szót ne vesztegessen rá.
– No ha annyi pénzed van, sógor, – mondta Takács Gyuri, aki egészen neki
szilajodott s minél csöndesebb maradt Dani, annál kihivóbb és kötekedőbb
lett vele szemben, – hát akkor lássunk dologhoz. Rektor, hol a biblia?
A rektor gyomrából hahotázva vette elő a piszkos, zsiros kártyát az
asztalfiából, kenyérhulladékok és tisztátalan, csorba evőeszközök közül.
– Huszonegy, vagy harmincegy, – mondta.
– Huszonegy! – kiáltott Gyuri s felkönyökölt az asztalra. – Az az igazi.
Semmi teketória. Egy, kettő, – nyertem.
Ridegen hahotáztak.
Az alacsony, tágas, kevés butoru, rosszul meszelt, alig megvilágitott
szobában egyszerre valami bünbarlangszerü hangulat áradt szét. Ott ült
az asztalfőn Takács Gyuri, az arcán lázas, kapzsi feszültség volt, a
szeme villogott; a többiek is mohón vetették bele magukat a kártya
örvényébe. Már is alig várták, hogy sor kerüljön rá. Minden este össze
szoktak ők itt gyülni, hogy éjfélekig, néha félhajnalig elüljenek a
legprimitivebb játék ostoba szeszélyeit lesve. Rendesen kis tételekben
játszottak, csak a tanitó hazardirozott, mert ő szabadon tehette, ugy
sem fizetett senkinek, csak adós maradt s azzal adott elégtételt, hogy
megitta a parasztok borát s részegen engedte, hogy akár szántsanak a
hátán.
Dani kedvetlenül nézte a többieket. Szeretett volna elmenni, de
lenyügözte a közhangulat s még sem akart kártyához nyulni.
– Nem értek én ahhoz! – mondta.
– Há iszen nagy tudomány! – szólt a sógora. – Aki ért hozzá, hordóba
sózhatják a fejit… Mit teszel rá sógor?
Dani immel-ámmal fölvette a lapját. Disznó volt, tökász.
– Egy koronát! – mondta.
– Ohó, – szörnyedtek el a többiek, akik krajcáros tételekkel reggelig
piszmogtak, – az nem járja! Koronával kezdeni! Még ilyen nem vót!
Végezni is sok avval!
– Nem baj, tartom a bankot! – mondta Takács Gyuri. – Ugy is ritkán jut
hozzá az ember egy kis friss zsirhoz, most olvasszuk a hájat.
Kiosztotta a másik kártyát. Dani fölvette s mellé tette a másiknak, ez
is ász volt.
Takács Gyuri magának is vett, – egy lapot, kettőt, hármat, – akkor
habozott s merészen még egyet vett. Felragyogott az arca s elkiáltotta
magát:
– Huszonegy, sógor!
– Ez még több! – mondotta Dani s kiteritette a két kártyát, amely
mindennél erősebb.
Borzasztó volt az elszörnyedés. Mindenki érezte, hogy ma este vészes
felhők jelentek meg fölöttük.
Takács Gyuri magános, rideg életében, amelynek semmi igazi célja és
alapja nem volt, ép olyan szenvedélyesen vetette magát neki a
kártyázásnak, mint a tanitó, aki páratlanul peches volt ebben is, mint
minden egyébben az életén át.
Jött Mariska a borral. Töltöttek, koccintottak, fenékig itták.
Aztán neki dültek a kártyázásnak. Dani az első szerencse után óvatos
volt s egy óráig is elhuzták az időt, hogy csak gyakorolták az idegeiket
és nézegették, próbálták a szerencse járását. A második órában, már
közel az éjfélhez, Dani egyre merészebb lett s mikor ugy érezte, hogy
most végleg hozzá szegődött a szerencse, mind szilajabban, keményebben
nézett bele a Takács Gyuri szemébe, aki már meglehetősen be is volt
borozva s a ragadós apró lapokkal kezükben veszett párbajba kezdtek,
amelyből a többiek, akiknek nem volt okuk, hogy elveszitsék a fejüket,
hirtelen kimaradtak.
Nehéz lett a lélekzet és sóvár az arckifejezés és rohanva nőttek a
tétek, mint a lavina. Ezek a parasztok, akik nehéz, keserves munkával
keresik a garast, most dühöngve és agyfájditóan vágták az asztalra a
nekik szokatlan nagy summákat.
– Irjad rektor! – kiáltotta Gyuri, mikor elfogyott a pénze. – Tartom a
bankot!
A bankban épen benne volt az egész summa, amit valamennyien magukkal
hoztak, hetvennégy forint.
Veszitett.
Ujra tartom.
Ujra veszitett.
Ujra az egészet.
Nyert.
Dani sápadt lett s a keze megreszketett. A szokatlan izgalomtól
iszonyuan megfájult a feje. Áttolta a pénzt s Gyuri átvette a bankot, a
kártyát s elkeverte.
Dani gőgösen, vadul nézett a sógora szemébe. Mindakettőnek ki volt kelve
az arca és izzadtságcsöppek folytak a homlokukról. Dani jobban lihegett,
mint a nyári kaszáláskor, de kipirult arca megszépült és valami
hősiesség volt rajta. Gyuri vad volt és durva, nyakrafőre dobálta az
ocsmány szókat s válogatatlan trágárságokat csapkodott ki. Szerencse,
hogy a másik szobában aludtak már a lánygyerekek. A lámpa már egészen
kormos volt s alig világitotta meg az asztal lapját. Senki se szólt
tovább, a bor ott állott a poharakban s meleg volt és utálatos a rossz
lőre; csak az ivott, aki meg akarta nedvesiteni kiszáradt torkát.
Dani érezte, hogy a hátán forró hullámok futnak végig s olyanforma
kéjes, gyötrő izgatottságot érez, mint az este, mikor Borával beszélt.
Végre elült a tagok mozgolódása, a testek remegése.
– Mi a bank? – mondta Dani s fölvette az első kártyát. Meghallotta, hogy
a hangja fulladt.
– Ezer forint, – szólt Takács Gyuri.
– Tartom.
Gyuri ujra kinosan összeszoritott foggal szedegette a kártyát. Dani még
mindig a naiv játékos maradt, aki egyszerüen felboritja a lapokat, nem
öregbiti izgalmát azzal, hogy lassan csusztassa ki egyiket a másik
mögül, amit a paraszt kártyás sohasem mulaszt el, hogy teljesen
átreszkesse az izgatottságot.
Gyuri ujra gőgös lett s előre kivágta a huszonegyét, bár nem volt
köteles vele.
Dani lecsapta rá a maga két lapját: ujra két ász!
Nyert. Az emberek szeme szinte kiugrott.
Dani vissza akarta venni a bankot.
– Nem adom! – kiáltott Gyuri, – disznó, kutya! – utálatosan
szitkozódott. – Tartom tovább! s ujra keverte a kártyát.
– Mi a bank?
– Ezer forint!
– Tartom.
A harmadik kártyájánál, bár a lapok összege csak tizenhét volt, Dani
megállott.
Gyuri a szemébe nézett, de lihegő izgatottságában semmit sem tudott
kiolvasni belőle. Kapkodta a kártyát s mikor tizennyolc volt a kezében,
még egyet vett.
– Pász! – mondta fakón, rekedten s mikor meglátta, hogy Daninak csak
tizenhete van, csaknem megütötte a guta.
– Még egy bank! – orditotta, hogy a másik szobában felsirt valamelyik
gyerek.
– Mi a bank?
– Az apai jussom!
Dani megtorpadt s ránézett.
– Ne bolondozz Gyuri, – mondta neki.
– Gyáva paraszt, pfi, leköplek! Meghátrálsz, te sár, te sár!
Dani hallgatott.
– Az apai jussom; minden főd ami az apámról maradt. A Malomalján, a
Rekettyésen, a nádas, a tiszafarki káposztás, a Hatöles föld.
– Tartom.
Amint fölvette s megnézte a kártyát, valami sejtelem lepte meg. Ász
volt! Ez ma az ő szerencsekártyája.
– Takács Gyuri! – mondta s az ajka remegett, a keze is, benne a
kártyalap. De azért kimondta: – ne mondd, hogy semmi ember vagyok,
felteszem az apai jussod ellen mindenféle vagyonomat, amim csak van az
anyaszült meztelen testemen kivül.
Gyurinak ömlött az arcáról a tajték s a melle fujt, mint a
kovácsfujtató. Irtózatos volt és utálatos.
Dani felvette a kiosztott második kártyát.
Ránézett, felsóhajtott s az ég felé pillantott.
Aztán ujra jóság és békesség és nagy nyugalom volt a szivében.
Ismét ászt kapott. Két ász volt a kezében, azt le nem veri semmi, csak
ha a másiknál is az van.
De annál nincs, mert uj kártyát vesz, harmadikat, aztán negyediket,
ötödiket, hatodikat és mégis összesen megint tizennyolc a kártyái
értéke.
Iszonyatosan gyötrődik. Látja a Dani arcán a nyugalmat és ekkor ugy
érzi, hogy elveszi az isten az eszét s még egy hetedik kártyát vesz fel.
IX-es volt, kilencet érő.
– Pász.
Kiejti a kezéből a kártyát.
S aztán, mikor meglátja a Dani csudáját, a két ászt, azt hiszi, rögtön
megtébolyul s a nyála megered száraz inye közt az elbágyadástól s
lefolyik az állára, mint a haldoklóé.
Csönd van egy darabig.
Dani feláll, hogy elmenjen.
– Megállj csak hé! – ordit utána Takács Gyuri s a részeg
tehetetlenségével felállva, ütőeszköz után kapkod réveteg kezeivel. –
Szöksz tolvaj! Elszöksz zsivány! Utonálló, pribék, bujnyik. Elszöknél.
Hát a reváncs! Hé!
Dani megáll s ránéz.
Nyugodtan, csöndesen mondja.
– Mi legyen a bank?
Felveszi a kártyacsomót s elkeveri.
– Mi? Mi? Megmondom! Megmondom kutya. Az ami a legbecstelenebb a
házadban, ami a legkisebb előtted…
– Mi az? – mondja Dani feszülten.
– A feleséged!
Dani megszédül, mint a bunkócsapástól.
– És mit teszel ellene Takács? – szól fakóan, hörögve.
– Azt ami a legkivánatosabb neked ezen a világon.
– Mi vón a?
– Bora!
Dani ugy áll, mint a szélütött.
Aztán dermedt kezeiből kiejti a kártyát s az széthull a földre.
– Nincs bank! – mondja.
Nem tudja, mikor tér magához, mintha álomban hallaná a saját hangját,
megfigyeli, hogy a szája mozog:
– Tanitó ur, vegyen csak elő két árkus papirt. Irjon.
A foga összekattan, mint valami géprész. S mikor ködlő szemén át ugy
látja, hogy a tanitó irásra készen vár, diktál.
– Én, alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól kétezer forintot, amit örökös ajándékul adok a
Vásárhelyi Pál tanitó gyermekeinek, azzal a kikötéssel, hogy a pénzt az
árvaszék kezelje.
Takács Gyuri leült a székre, leesett és zordonan hallgatott.
Az irást aláirta Dani s látta, hogy a keze, ez az idegen szerszám nem
reszket, hanem a rendes ismert kacskaringós T betüt irja.
Mikor a két tanu is aláirta, Dani ujra diktált. Egy csöppet sem ocsudott
lázas önkivületéből.
– Én alantisirott Turi Dániel, az alantirott tanuk előtt elnyertem
Takács György sógoromtól az apai örökségét, vagyis a Malomalján tizenhat
köblös földjét, a Rekettyésen harminc holdját, négy hold nádas
illetőségét, a hat köblös tiszafarki káposztását, meg a Hatöles földet,
amely tizenhét hold. Ezt az egész vagyont, józanésszel ajándékozom
örökösen azokért a szivességekért, amiket nekem tett –
Megállott, hogy bevárja, amig a tanitó befejezi a szókat.
Akkor kimondta a rettenetes süvöltő igét:
– Ajándékozom Kis Borának, a Kis Pál uram hajadon lányának.
Mindenki ugy érezte magát, mintha rettenetes dolgoknak,
világpusztulásnak lenne tanuja.
Takács Gyuri nem szólott, ült megsemmisülve. És Dani mégegyszer látta,
hogy irja le gyilkos keze a Turi Dániel gazda becsületes nevét.
Akkor ezt az irást magához vette; a másikat a tanitónak adta; szédelegve
fölvette a gubáját s elment.
Senki sem szólt hozzá egy szót sem, csak néztek utána s még mikor elment
is, ugy bámultak egymásra, reszketve, mint a szélütöttek, mint a
földrengés rémeinek tanui.
Dani pedig nyugodtan figyelte meg magát, ahogy kiment, kivitte a lába a
kis kapun. S aztán odakint nem balra fordult, az uton, amely hazavitte
volna, hanem jobbra. És egyszer csak ott találta magát a Kis Pál, a Güzű
Kis Pál udvarán. Látta, hogy a keze megzörgette az ablakot. A lányt
látta, aki mezitláb ajtót nyitott és reszketett a hidegben. És ő a
kezébe adta az irást és tisztán, értelmesen, csak néha dadogva elmondta,
hogy mi van benne.
És a leány a nyakába ugrott, a guba alá bujt s ott állva, mezitláb, a
hidegtől reszketve ölelte át és csókolta őt.
És behuzta a házba, a sötét meleg szobába s aztán ott járt-kelt és
valakinek suttogott és a fekete sötétben valakik fölkeltek és kimentek.
Az ólba ment aludni Güzü Kis Pál, meg a felesége, merthogy nem volt több
szobájuk.
És neki valaki levette a gubát a válláról. Lehuzta a csizmát a lábáról.
És ő tudta ki teszi azt.
És mikor a meleg ágyban feküdt s magához ölelte a szüz asszonyi testet,
tudta, hogy nem a feleségét öleli.
És a szive ugy fájt, ugy fájt, azt hitte, rögtön megszakad.

XII.
Alig ment ki Dani a kapun, Takács Gyuri felugrott, kapta a gubáját s
utána sietett. A másik két paraszt (a harmadik, az öreg Kis már elment)
abban a percben, ahogy a két nagygazda nem ült az asztalnál, az ott
felejtettek kényelmetlenségével feszengett a székén. Gyerünk, no gyerünk
mi is, – noszogatták egymást.
– Ereggyetek hát, – szólt a tanitó, – nem látjátok, hogy ez késelni
akar!
– A lehet! – nevetett ráncos tokájába Vincellér, – azt jó lesz látni!
– Azt jó! – mondta a másik is, és elmentek.
– Forduljatok fel mindnyájan reggelre, – morogta magában a tanitó, aki
torkig volt a parasztokkal, a parasztságokkal, megutálta az utálatot, s
valami emelkedett hangulatot érzett magában. Valami szokatlant, szépet,
nagyot akart tenni. Körülnézett bágyadt fényü szemével, piszkos körmével
belekapart a szakállába s átérezte a helyzete fonákságát, át azt a
lehetetlenséget, hogy ő itt valaha valahogyan hozzájusson emberi
méltóságához illő egyetlen mozdulathoz. Füst volt ott és borbüz, és
köpések és kimondott trágárságok undora, amely szinte beleévedt a rozoga
butorokba s vastaggá tette a levegőt. A lógó lábu lámpa azt izzadja ki
üvegén, attól növeszti a hamvát, még ennek is az fogyasztja el a
lángját. Hát az ember, az isten képére teremtett, az élet, a társadalom,
az öröklött és szerzett és rátukmált gyarlóságok embere, akit az alkohol
vitt félre utra s aki az alkoholtól várta a szabadulást, hiába, – ez a
gyarlandó ember hogyne állana szédülve remegő inain s hogyne izzadná itt
a jótehetetlenség elernyesztő csöppjeit.
És egyszerre fellobban benne az isteni szikra, az ész, az emberi
dicsőség. S csaknem felbukik álltában, amint hirtelen tettre lóditja az
ötlet, a szép és jó és nagy tett ötlete:
Kinyitja az ablakot.
S amint betódul a tiszta, éles, szabad levegő, amint berohan s
körülszalad az első jeges szélroham, a lámpa rémületében nagyot lobban,
elalszik, az ember pedig összerázkódik s vékony ruhájában reszket. De
nem omlik össze és nem teszi be az ablakot, hanem örül az isteni
szikrának, amely még ott pislog az agyában és állva a hideg, a
fagyasztóan tiszta éjszakában, rezegni, sugárzani kezdenek a csillagok a
szem nedves tükrén s egyszerre csak ujabb nagy és szép és jó tettre tör
ki egész lénye:
Zokogni kezd.

XIII.
Takács Gyuri a kapuban állott s lefelé nézett a falun. Ahogy a két ember
utolérte, megfordult s igy szólt:
– Látjátok ezt a bitangot? Megyen a jányhoz, – kis idő mulva ismételte,
– a jányhoz megy!
– Hát te meg eriggy az asszonyhoz! – mondta neki egy kis röhejjel
Vincellér.
Gyurit igen kellemetlenül érintette, hogy lassan forró gondolatát ilyen
nyilvánosan dobták a szemébe.
– El is megyek! – morogta.
– El hát. Ü a jányhoz megy, te meg eriggy az asszonyhoz.
– Az a! – mondta a másik is. – Ugy dukál.
Takács Gyuri mogorván fordult meg s elnézett a Dani háza irányában.
Egészen elvette a kedvét s lehütötte őt ez a megszégyenitő
tanácsolgatás. Magától ha rájött volna, ha ugy tör ki belőle az
elhatározás, önként, akkor hősiességet érez s tüzzel-vassal meg is
teszi. Igy pedig csak állott mogorva konoksággal.
Vincellér, a fakóhangu paraszt, azt hitte, hogy noszogatnia kell, s
egyre ismételte:
– Eriggy az asszonyhoz. Ü el mert menni a jányhoz, te is menj el az
asszonyhoz.
A kisebbik paraszt azt hitte, kitalálja a Gyuri habozásának az okát.
– De hátha visszagyün Dani, hogy hát csak odaadja a jánynak az irást,
oszt ü visszagyün.
– Ha visszagyünne! – kiáltott Gyuri s a hangjában benne volt, hogy azt
szeretné, állana elébe.
– Gyün fenét, – morogta Vincellér, – dehogy is gyün. Tán bolond. Épen
Turi Dani az a bolond, aki szüzen hagyja ott a jányt.
– Lehet a! – mondta a kis paraszt.
A szavuk, ritkán, fojtott hangon elejtegetett szavuk a hideg, fagyos
téli éjszakában titkosan, fázósan, kisértetiesen hangzott.
Gyuri lassan megindult. Nem szólt.
A másik kettő vele mozdult.
A hó sercegve csikorgott a lábuk alatt, süvegüket szemükbe nyomva, nehéz
léptekkel mentek előre. Nem tudták, mi lesz még ma.
– Ami igasság, az az igasság, – mondogatta Vincellér, – ha ű a jányhoz
megy, te erigy az asszonyhoz.
– Szakaggyon rá az ég… – morogta Gyuri s komor keserüséggel hozzátette –
meg egy darab Isten!
Tovább mentek, de akármilyen csendesen lépkedtek is, nem sokára odaértek
a Daniék kapujába. Közel ahhoz megállottak az utca közepén. Elől állott
Gyuri s rögtön mögötte a két ember.
– Eriggy csak be bátran, – mondta Vincellér a maga módján, – te csak
eriggy be. Ha ű elment a jányhoz, neked itt a helyed.
– De mit mond a menyecske! – bökte ki a kisebbik paraszt azt a
gondolatot, ami mindnyájukat szoritotta.
– Mit mondana, – dünnyögte Vincellér, – nem igen haragusznak az
asszonyok azért, ha olyankor megy látogatóba hozzájuk valaki, mikor
nincs otthon az uruk… Osztán, ha valamit mond, meg kell neki felelni.
Azér van az embernek nyelve, hogy az asszonynak meg tudjon felelni.
Osztán, ha a se elég, nem sokat kell teketóriázni, hanem…
Gyuri habozó lépést tett, menjen-e vagy se. Visszanézett az uton, mintha
azon töprenkedne, eljön-e Dani?
– Nem jön az el onnan reggelig, – mondta a kis paraszt, – a nem jön el,
nem kell attól félni!
Gyurit szörnyen megbántotta ez a megjegyzés. Nem félt, vágyott,
kegyetlenül vágyott a veszedelemre, csak ugy feszitette az izmait a
harcvágy.
Hirtelen megmozdult s egyetlen szó nélkül ott hagyta a két embert,
bement a kis kapun. A parasztok a helyükön maradtak s utána néztek.
– Bemegy! – mondta a kis paraszt, – egye meg a fene a kis bürit, bemegy.
A másik csak rábólintott fejjel.
– Hej hogy fog onnan repülni kifele, de rögvest, – nevetett kuncogva a
kis ember.
Vártak, de nem volt semmi nesz. A feszült várakozásban roppant hosszunak
tetszett minden pillanat.
– Má nem lesz baj!
– Minek lenne? – mondta vállatvonva a másik, – nem kell űket félteni,
jól ismerik űk egymást. Már legénykorában is nagyon körülte volt ez a
Gyuri annak a jánynak. Ki tudja, mi alszik a hamu alatt!
Ezzel félre huzódtak a kerités tövére és onnan várták, mi lesz.
Pár percig vártak, aztán megnyugodva elmentek.

XIV.
Erzsi nem feküdt le, mikor haza jött, hanem hozzáfogott varrni, mihelyt
a gyereket elaltatta. Amint telt az idő és Dani csak nem jött,
sirdogálni kezdett. Sorra elismételte magában minden keserüségét és
szive szerint kisirta magát. Szinte megkönnyebbült a zokogástól és
visszaemlékezett arra a fogadalmára, hogy bármit is mér rá a sors,
zugolódás nélkül fogja elviselni. Még vigasztalást is talált magának a
bajban. Istenem, hiszen olyan régen nem volt már semmi igazi szenvedése,
nem lehet büntetlenül maradnia azért, hogy ezeket a békés napokat is
olyan bünös könnyelmüséggel engedte elmulni. Csak most látta, milyen
hiábavalóan szalasztotta el azokat a perceket, amelyekben az ura
szivéhez közel férkőzhetett volna. Hiszen itt volt előtte az ember,
puhán, jószivvel és erős bizonyságát adta annak, hogy igazán szereti a
feleségét. Félesztendeje sehova sem ment, semmi olyat nem tett, ami
ellen valami kifogása lehetett volna. De ő pogány volt hozzá, s nem
hajolt, nem hajolt, pedig mégis csak az asszonynak kell a gyöngébbnek, a
békülőnek lenni…
Erzsi most, hogy nem volt a szeme előtt az ura, annyi, de annyi
mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt
meglátta.
Amint patakzó könnyeit kissé felszáritotta, letette a varrást, amely
ugyis hiába hevert az ölében és erősebb munkát talált, hirtelen
elhatározással hozzáfogott kovászolni, reggel kenyeret süt…
Éjfélig eltöltötte az időt, akkor megijedt. Hol maradhat ilyen sokáig az
ura.
Ujra csak megvigasztalta magát. Olyan régen nem volt kinn az ember a
házból, hogy akár a komákhoz ment, akár a tanitóhoz, nem eresztik el.
Majd haza jön reggelre! S hozzá fogott egy kis kalácsnak való tésztát
keverni a gyerekeknek. A nagy fatál tele volt hig tésztával. Erzsi
meghintette a tetjét liszttel, keresztet vetett rá, aztán megmosta a
kezét, lerakta maga elől a kötényt, rendbeszedte magát, a tüzhelyen egy
kis tüzet is rakott, mert igen hideg kezdett lenni, pedig meleg kell a
tésztának s a gyerekeknek.
Ezt is elvégezte; mikor készen volt vele, ujra felfakadt a szemében a
könny, s ujra átengedte magát a keserüségnek.
Ki tudja mióta sirt, sirdogált igy, mikor csak hallja, hogy nyilik a kis
kapu, nemsokára rá az ajtó s idegen léptek hallatszanak a pitvarban.
Fölegyenesedett ültében. Az első pillanatban zagyva ijedtség ült ki a
szemébe, a következőben már tiszta volt előtte, hogy az urával történt
valami.
A vér mind alá futott a szivébe.
Amire ma egész este nem gondolt, most egy szemrebbenés idő alatt tiszta
bizonyossággal rémedt fel a lelkében.
Az ura összeakadt Gyurival s baj lett belőle, amiatt a jány miatt.
Még egy átok sem nőhetett ki a nyelvén, mikor nyilt az ajtó és előtte
állott Gyuri.
Egy percig ugy néztek egymásra. Egyik sem tudott szót szólni. Egymásra
néztek mint kisértetnézők. Mindeniknek rettentően el volt fulva a torka.
Végre Gyuri erőre kapott s elébb lépett. Ez a mozdulat magához téritette
Erzsit.
– Mit akarsz itt? – kiáltott rá a férfira s felállott.
– Mit? Veled akarok hálni!
Erzsi ugy megrémült, majd összeesett.
Gyuri előrelépett egy tapodtányit, de ott megállott s kidudorodó
szemekkel nézett az asszonyra.
– Azt hát! – kiáltotta ujra, – meg akarom már én is próbálni, hogy
milyen az urad mestersége!… Hát csak Turi Daninak szabad minden? Hát
csak ű gázolhat keresztül mindenkinek az asszonyán? Hadd tanulja meg ű
is, mi a!
– Megbolondultál?
– Dehogy bolondultam! Inkább most jött meg az eszem!… Elnyertelek
kártyán az uradtul, hát az enyém vagy.
– Hazudsz! – kiáltotta Erzsi.
– Én?
– Te hát! Akkor nem is jönnél a szemem elibe, mint egy bujnyik! Az nem
igaz, az én uram nem tett fel engem egy kártyára!
– Hogy ismeri! – mondta Gyuri, – hogy ismeri! Jól van, nem tett fel a
kártyára. Hanem mikor elnyerte mindenemet, az apai jussomat, a pénzemet,
mikor kódussá tett, akkor megszökött!
– Asse igaz ám!
– Aszontam neki, hun a reváncs! De megszökött!
– Hazudsz!
– Aszontam neki, tegye fel ami a legkisebb, a legbecstelenebb a házába!
– téged! – én meg felteszem neki, ami a legkivánatosabb a bünös
lelkének, – azt a jányt!
Erzsi sápadozva hallgatott.
– Hát osztán, hát osztán!
– Megszökött a bitang! Nincs bank! asszongya, nincs bank!
Erzsi leült és keresztet vetett.
– Mária, szűz anyám!…
– Csak imádkozz, jól imádkoztál! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye!
Mi! Hun az urad? Ha szeret, itthon a helye! Mi! Hun az urad? Jól
megbecsül… No! Minek vagyok én itt? Hogy kerülök én ide? Én vagyok az
urad?
Erzsi hallgatott, de szilárd lélekkel, már nem mondhatott neki rosszat
ez az ember az uráról. Olyan méltóságos érzéssel volt eltelve, hogy az
élet minden megváltását elfeledte azért az egy szóért, hogy nincs bank!
– De az enyém leszel ma! – folytatta lihegve az ember és erősen nézte az
asszonyt, aki gunyosan méregette végig őt.
Hallgattak, gyötrelmes csöndben.
– Hun az urad jó asszony? – kezdte ujra Takács Gyuri és szinte ugy
komiszkodott vele, mintha rajta akarna bosszut állani az uráért, azért a
nagy hitért, amit az urára tékozolt, azért a nagy eltaszitásért, amivel
az ő hosszutürő szerelmét fogadta. – Mondd meg na, hun a hires! Há, ha
tudnád! Megmondanád, ha tudnád! – És cudarkodva nézett a szegény
asszonyra.
Erzsi konokul, szilajon nézett maga elé.
– Jó is vóna, azt tudni egy asszonynak, egy hűséges asszonynak, hogy hun
jár az ura éjfél után két órakor. Ugyi nem tudod?
– De tudom! – kiáltotta Erzsi.
– No ki vele, ha tudod! Csak halljuk, hogyha tudod! Mondd ki csak no, ne
félj, megmondom, jót gondolsz-e!
– Ott van a hun te szeretnél lenni, Isten gyávája. Azért jösz ide nekem
fecsegni, mert tele van a májad irigységgel. Szégyen, hogy egy Takács
Gyuri egy olyan lánnyal se bir el. Fi, sirni jösz a kötőm mellé,
panaszkodni, hogy az uram, ember léttére kedvesebb a lányoknál, mint egy
ilyen vén legény. No hiszen majd megpirongatom az uramat, hogy máskor a
kis öcsém lekváros kenyerét ne vegye el. Szégyelld magad, ilyen
maflaszent, jobb lesz, ha mégy az anyádhoz szopni, mit neked jányok után
járni! Hát van olyan jány, aki a te szódra füleljen!
Gyuri hunyoritva hallgatta a huga beszédét. Érezte a Takács fajta éles
nyelvét s szinte tetszett neki. Nem haragudott meg érte, csaknem vidáman
felelt rá.
– Elmehetek én már szopni az anyámhoz. Abba igazad van, ugy sincs más
nekem a világon. Leszedte előlem Turi Dani a virágot, az én pénzemért
vette meg, ne félj! A Takács-vagyonból telik ki neki az a csók, amit
most nyal fel… Tudod-e, hogy azt az egész birtokot, amit tőlem elnyert,
az apai jussomat, odaprezentelte az én truccomra Kis Borának, a Kis Pál
jányának!
– Mit beszélsz? Megőrültél! – sikoltott fel Erzsi. – A Takács-földeket
merted elkártyázni!
– Te is csak most veszed észbe, mikor azt hallod, hogy nem a tied, hanem
a másé…
– Persze hogy most! – nekem csak van tán jussom hozzá.
Gyuri elmosolyodva legyintett.
De az asszony szörnyen elkeseredett s könnyel csukló hangon veszekedett.
– Bitang vagy, kutya vagy, még te mertél rám szemet vetni, te senki, te
semmi. Te Istengyávája, te idétlen szülött. Te rontottad meg az
életemet, mert te nélküled sose jutott volna az uramnak eszébe amit tett