Sárarany - 03

IX.
Egy nagy kapu előtt állitotta meg a lovát s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyujtózott s nagyot ásitott.
Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
– Maj meglássuk, – mondta, – hány zsákkal telik. Még semmi sincs az
iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos
udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti
sötétben, megkötötte a kiskeritéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az
üveges, világos, vadszőllő befutta tornácra.
Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telesteli
van csecse butorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
– Jóestét! – kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc mulva lámpa világitott ki a belső szobából a pitvarba, onnan a
tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll.
Örült, hogy még egyet nem lépett, mert biztosan felrugja ezt s véle a
kis asztalt…
Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihuzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig
evődött, csak gyönyörüséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
– Jóestét kivánok! – ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. –
Itthon van a tekintetes ur?
– A kaszinóban van! – felelt a fiatal hölgy s nagy kiváncsi szemeket
vetett a szép parasztra. – Miért keresi?
– Dolgom vóna vele, – billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
– Nem kiskarai maga? – kérdezte a nő.
– A vónék én.
– Hiszen Turi Dani, ugye?
– Azt se tagadom, hogy a vagyok.
– Akkor jóestét! Üljön le. Jön az uram mindjárt… Most fektettem le a
médikét.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre
ült a szemközti nagy ebédlőasztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgásfehér világa roppant előnyösen szinezte az
asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először
vetette szemét igaz figyelemmel uriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és
messzelevő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kiváncsiságot is. De
most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen
illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Biztosan
ilyenféle asszony a grófné is, de persze, hogy ezerszer szebb!…
A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.
– Mi ujság maguknál, Dániel gazda? – kérdezte tőle s egy kissé zavarban
volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte
Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél, de azért
fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s ujra
elmosolyodott. Jól állott a mosolyos kifejezés erős vonásu, telt férfias
szép arcán. Bizalmas nézésü kifejezésteljes kék szeme csillogva
legelészett az asszonyon s néha szinte beleöklelt, átfurta a dus,
csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét
szemeit, amelyekben az ifjuság gyermekded önkéntelensége s a nagy
intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafondra s ezzel
egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos száju, májpuha s
finom bársonyarcu, omló vonalu szépségét a nézőjének. Dani az első
percben szinte megütközéssel leste; valahogy nem tetszett neki,
természetellenes volt előtte ez a finomság; de a fehérbőrü, feketehaju
ügyvédné oly tiszta volt, oly kevéssé mesterkélt, hogy asszonyértő szeme
rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az uri nőt.
S gyorsan kigyuló vére egy perc mulva már szinte rohanvást zuhogóhoz
ért. Im itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis
olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást,
amely elfogná ezt az asszonyt, ha ő hozzáérne kézzel…
El kellett forditani is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon,
amelyekkel nem is volt tisztában.
A szép hölgy megtalálta a témát.
– Hallja! – kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről
beszélni, – haragszom ám magára.
– Rám? – mosolyodott Dani.
– Magára bizony. Szépeket hallottam róla.
– Rólam?
– Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elibem a Dani, majd adok én.
– Itt vagyok! – szólt Dani s derüsen várt; az asszonyka fölényesen,
magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a
parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való
összetüzés. És ez neki gyönyörüség volt, mint mikor a komondor játszik a
cicával.
– Szép! Hát maga gyülöli a zsidót? – szólt a hölgy.
– Én? – mondta Dani megütődve, mert eszeágában sem volt effélére
gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival
téveszti össze az urnő. Nem tiltakozott a vád ellen, nem lett vón
férfias, fölvette a heccet.
– Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, – folytatta a hölgy.
– Nem jól mondták azt, – mosolygott Dani, azzal a közvetlen
felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s
amely játékká teszi előtte a vitát.
– Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyürődtek a szeme sarkában.
– Nem mindre!… Csak minden másodikra.
– No ja, – szólt az asszonyka bájos okossággal – nem mindre, ugye? A
jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg a fejét.
– Nem ugy válogatom én azt.
– Hát hogy?
– Hát… – s eltörülte szép gesztenyeszin nyalka bajuszát, – aszerint,
hogy a mék csipkés nadrágba jár, arra nem haragszok.
A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen
célzást.
– Csipkés… milyen csipkés? – mondta.
Danyi sunyin mosolygott.
– Ahoz már nem értek, mék a szebb, a horgolt, vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát s egy pillanatig álmélkodott a paraszt
előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, ugy hogy
alig birt magával. Két szép gömbölyü fehér karját kitárta, hogy a
csipkelebbeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az
éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörüséges
idomok habzását.
A hölgy kétszer-háromszor ujra kezdte a kacagást. Szép, fehér, szabályos
fogai kicsillogtak, kékesfekete haja kissé meglazult, fehér homlokába
hullott, nagy pilláin egy-egy könycsepp rezgett, mikor végre
szembenézett a férfival.
– Hát Dani uram, maga szereti a zsidóasszonyokat?
– A szépeket.
– Engem is!
– Magát?… Magáér, nagyságos asszony, elcsüngenék kötelen egy hétig.
Az asszonykából ujra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
– De azér nem lenne a kedvemér zsidó?
– Lennék én még Krisztus is!
– Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
– Hát iszen a zsidók feszitették meg a Krisztust, nem a Krisztus a
zsidókat.
Erre ujra kitört a kacagás az asszonyból.
– Jaj Dani gazda, Dani gazda – mondta végre, – hogy találja ki maga az
ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint az urak.
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
– Mi az, mi az! – kiáltotta, – mi van itt?
– Na hát ilyen ember nem létezik több, – ugrott fel az asszony s hozzá
szaladt, – mint ez a Dani bácsi.
– Igazán?… Áh, Turi uram?… Prima ember!
Dani felállott s odább taszitotta parasztosan a széket. Aztán elnézte az
asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan
könnyü mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha
egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses
bajszu, husos arcu férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is
érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra
csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen
valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a
ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tüz legyezése, a test
testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.

X.
– Hát mivel szolgálhatok Turi uram? – kérdezte az ügyvéd, hamarosan
bevezetve a parasztot az irodába. Nem szerette, ha ezek a bizalmaskodó
emberek magukhoz huzzák le az urat. Egyáltalában nem szerette a
parasztot, csak baj van velük, az értelmetlenségük, kicsinyességük,
ravaszságuk miatt. De kénytelen volt velük tárgyalni s valójában hasznos
is.
– Tessék rágyujtani.
Dani kivett egy szivart, megropogtatta és zsebretette.
– Majd otthon gyútok rá. Most nem zavarom magam. Beszélni akarok.
– Tessék.
– Meghalt Lichtstein ur. A fiatal.
– Mit beszél? – pattant fel az ügyvéd.
– Ma délután hazafelé jött a mezőről, a lova megugrott, levetette. A
kapufához vágta, rögtön meghalt.
Az ügyvéd felugrott s nagy léptekkel kezdett járkálni a szobában. Le s
fel. Az arca elszomorodott ugy jött-ment, sokáig ügyet sem vetett
Danira.
Ez nem bánta. Nyugodtan várt.
Egyszer csak meggondolta magát. Odanyult az asztalon a szivardobozhoz s
kivett egy szivart. Megropogtatta, a végét leharapta, a csutkát kiköpte
s a foga közé vette a szivart. Elővette a gyufatartót s aprólékos
gonddal rágyujtott. Két-három apró füstgomolyt fujt ki, s egyetlen
gondja a szivarja volt. Mikor rendbe jött vele, a szájába szoritotta s
hátrább ült. Jól tudta, hogy nem illik neki a szokatlan szerszám, de egy
jó haszna mégis volt belőle. Az, hogy most már uras önérzettel,
rátartibban nézte az ügyvédet, aki nagy izgalommal járkált.
– Hát mit akar Turi uram? – fordult hozzá végre az ügyvéd, mikor
valamennyire lecsillapult az izgatottsága s nagyjából átgondolta a
helyzetet.
– Én? – szólt Dani s hallgatott.
– Na. Csak ki vele. Na.
– Hát… csak meg akartam ezt mondani!… – és ujra bevette a szivart a
szájába.
Az ügyvéd bosszusan sarkon fordult és tovább sétált. Ez dühiti agyon a
parasztokkal. Ez a kutya modor. Ez a ravasz, piszkos alattomosság. Már
sejti, mit akar a paraszt. Valamit át akar venni a bérlő szerződéseiből.
Magától el is mondta volna, de most, hogy ő kérdi, hallgat. Egy
káromkodást morzsolt el gondolatban a foga közt. Nem mondta hangosan,
mert tudta, hogy Dani jómódu, élelmes, szerencsés ember s a falujában ő
a kolompos. Szóval, lehet valamit kezdeni vele. Tán sokat is!…
– Hát ügyvéd ur! – szólalt meg végre Dani s két ujja közé vette a
szivart.
– Tessék, – szólt akaratlan üzleti szolgálatkészséggel az ügyvéd.
– Hogy áll ez a… izé.
– Mizé?
– Ez a… – eregette a szót meggondolva Dani, – ez a szerződés.
– Melyik?
– Hát a Pallagrul való.
Az ügyvéd szeme fölcsillant. Már értette, mit akar a paraszt. A legelőt,
amelynek készen van az alkuja s a napokban kellett volna aláirni a
szerződést.
– Az rendben van, – felelt rá.
– Akkor jó… Nem nagy istória amit akarok. Annyi az egész, hogy ha a
fiatal úr meghótt, én beállanék helyette…
Fölvetette a fejét s nagyot nézett az ügyvédre, mintha valami merészet
mondott volna.
– Ha elfogadja a gróf – szólt az ügyvéd.
– Az legkisebb! mondta Dani. – Hónap bemengyek a grófnéhoz, nálunk van
most. Majd megmondom neki.
Az ügyvéd mereven nézett az emberre.
Aztán ujra járkálni kezdett.
Jó idő mulva megállott az ujra nyugodtan szivarozó ember előtt.
– Nézze, Turi Dániel uram. Mondok én magának valamit…
Dani hallgatott, ki se vette a szivart a szájából. A mögül, mint valami
fegyver mögül lesett ki óvakodva az ügyvédre.
– Hát nézze, azt mondom én magának, vegye át az egész bérletet…
Daninak a szeme sem hunyoritott, egy arcizma sem mozdult meg a nagy
szóra. Mintha semmiség volna, amit hallott.
– Látja barátom, – kezdte az ügyvéd hevesen, – ilyen kedvező alkalom nem
volt erre soha. Ezer szerencséje, hogy éppen ma jött be hozzám… Tudja,
nekem régi elvem a parcellázás… Maga a falujával vállalkozik a bérletre,
aztán majd megcsináljuk a dolgot. Mit szól hozzá?
Dani jó ideig hallgatott, végre ezt mondta:
– Be rossz szivart tart ügyvéd úr… Az embernek csak köphetnékje van
tüle.
Az ügyvéd megcsóválta a fejét. Paraszt a paraszt.
– Van nekem jobb szivarom is.
Kinyitotta a könyvszekrény üvegajtaját s kivett egy dobozt.
Elébe tartotta a vastag szivarokat Daninak.
Ez pedig mosolygós szemmel nézte a szivart, meg az ügyvéd puha, nőies,
hófehér kezét s amint hajlithatatlan vasujjaival gyámoltalanul belenyult
a skatulyába, ezt gondolta magában.
– Iszen csak volna nekem egy órára egyszer olyan kezem mint neked!…

XI.
Erzsi csak akkor eszmélt rá, mit mondott tulajdonkép az unokabátyja,
mikor az már eltünt a kapun túl, el az utca során. Előbb csak azt
értette, hogy fenyegeti az urát és a szinte állati megszokás, a feleség
gépies veleérzése tört ki belőle, amely mindenkivel szemben egy testül,
egy lélekül mutatja, hazudja a házaspárokat. De aztán lassan
kivilágosodott benne a Gyuri gondolata. És megint szégyenkezni kellett
az uráért ez előtt a férfi előtt. Mert ennek nagy állhatatossága közös
volt az ő lelkével. Nem hitte, hogy legyen idő, mikor Gyuri áll bosszút
ő érette, mikor már nincs más hátra, de jóérzés, hogy van akkorra
mentség.
Ha ő egyszer kimondja, hogy utálja az urát!…
Uristen, mi mindennek kell még elkövetkezni, ha még most sem tudja
kimondani. Hiszen már végig járta az egész kálváriát. Van még hátra
stáció? Vagy most jön még a legsúlyosabb?
Megremegett; eszébe jutott a grófné. Ha az az ember megpróbálja, hogy
még ahhoz is hozzá férkőzzék.
Mije neki hát ez az ember? Mi az övé belőle. Hiszen ha a lábát kihúzza,
már másé, minden asszonyé, akit a szemével lát; ha meg itthon van,
szólani se lehet hozzá, tele van a feje gonddal.
Keserves sirásra fakadt.
Meggyujtotta a lámpát.
Épen hozták a gyerekeket. Kovácsné hozta, aki az apjáéknál mióta ő
emlékszik, mindig egyforma hűséges bejáró volt. Ugyis ragaszkodott hozzá
Erzsi, mintha ez is anyja volna. Az ő apja körül minden ily állandó, az
élet, a napirend, az emberek, még az anyjával való örökös huzalkodás is.
Erzsi ebben az uj életben, ahol naponként széditően gyarapodnak
valamivel s minden percben fájdalmasan vesztenek valamit, nem tudott
meglenni. Hiszen ő azt akarta, hogy tökéletessé teszi, ami otthon csak
gyarlón volt meg. Az apja vérét örökölte s örült, hogy a maga
gazdasszonya lett, most már lesz alkalma rá, hogy azt az abszolut rendet
és tisztaságot megteremtse, ami az anyja mellett lehetetlen volt. De még
rosszabbat kapott. Csak kicsiségekben valósithatta meg az ura mellett
amire vágyott; a nagy dolgok ugy zajlottak el fölötte, mint a vihar. S
otthon épen az alapja volt rendben az életüknek!…
A vén asszony sok mizserálással tette le öléből a már alvó kisebbik fiut
és ő maga fektette szépen a bölcsőbe. A nagyobbik rögtön meglátta s
megérezte, hogy anyjának baja van s vidám arcocskája elszomorodott,
nagy, sötét szemei tágra nyiltak, azzal nesztelenül a fal melletti kis
székre ült s öregesen megtelepedve, lóbázta a fejét, mint a nagyapja
szokta, igen, igen.
Erzsi ugy járkált, mint az alvajáró, nem is tudta mi történik.
– Jajh, be elfáradtam eccer, – nyögött fel a vén asszony.
– Mit dolgozott Mari néném?
– Én ugyan semmit, de az a legnagyobb dolog hogy nem lehet máskép előre
menni, csak ha az ember egyik lábát a másik után rakogatja. Ebbe fáradok
én el legjobban…
Erzsi álmodva nézett rá, alig értette a tréfát.
– Mi ujság otthon?
– Óh jaj, ott ugyan kevés jó. De hol van mán jó ezen a világon? Mán még
az is kiment a divatból, mint a nevetés. Én legalább van esztendeje,
hogy nem huztam el a számat.
Mari néninek az ilyen mondásain nevetni szoktak, pedig ő tiszta szivéből
komolykodik. Erzsi nem nevetett. Busan kérdezte, a torkát fojtogató
szomoruságtól alig birván egy-egy szót ereszteni:
– Mi történt?
– Összekaptak eccer.
– Kik? – rémült meg Erzsi, azt hitte az apja, meg az anyja.
– Arra járt ez a vén Turi.
Erzsiben elfult a szó. Egy pillanat alatt, mintha meggyujtják a kazlat,
lángralobbant benne a halommá felgyült düh az ura családja ellen.
– Mit mondott?
– Azt, hogy köszönje meg az a tetves Tövigszáraz, hogy nagyasszonyt
csinált az ő fia a lányábul.
Erzsi szédülést, a gutaütés rohamát érezte a dühtől.
Szólani nem birt, csak kinyitotta, meg becsukta a száját.
Egy ideig kinos csend volt, akkor a vén asszony megbánta amit tett. Nem
birta volna ugyan magában tartani a szót s nagyon megkönnyebbült, hogy
ilyen hamar kiadta; de most aztán restelte is, sajnálta is, hogy
megtette.
– Hát ugy vót a, – kezdte kis idő mulva, magyarázva, békitve, – hogy
arra járt a vén Turi, ott ment el a kapu előtt, osztán az anyád
kikiáltott neki, hogy álljon meg. A miatt a nyavajás tető miatt van ez
mind, akit olyan rosszul csinált meg nektek a vén fuser apósod. A vén
Turi megállt. Oszt aszondja az anyád: „hajja-e nászuram, megint csorog
az a tető.“ A meg gorombán szólt: „Hogy csorogna, mikor eső sincs? Bár
csorogna, mintha vederbül öntenék, mert kék a kukoricára.“ „Azér kell
most csinálni meg, aszongya az anyád, mig itt nincs az eső. Mer akkor
oszt mit csináljunk, ha befoly?“ „Tegyenek alá dézsát, meg tekenőt. Ha
nincs elég, kérjenek a lyányuktul. Van ott. Mer az nagy-asszony…“ Akkor
gyütt ki az apád. Nagyon mérges lett, mert mégis cudarság, hogy ez a vén
kutya Turi, ha mán zsupkötő mesternek adja ki magát, olyan rondán
csinálta meg azt a fedelet, száradjon el a keze. Oszt aszondja az apád:
„Hallod-é nászom! Vagy tudsz valamit, vagy nem. Vagy csináld meg, vagy
rádbecsültetem!“ Nahát lett akkor ott égiháboru. Az a csufszáju vén!
nohát olyat emberfia nem hallott, amit az tett. Óh Uramisten még annak
is el kell kárhozni, aki meghallgatta. Jajjaj, csak aztat az egyet
sajnállottam, hogy csak eccer vót e világra kénköves esső. Most kellett
vóna, ha mindjárt engem magamat is odatemetett vóna. Akkor mondta a vén
gazember, hogy „köszönje meg azt egy tetves Tövigszáraz, ha az ü fia
nagyasszonyt csinált a lyányábul“.
Erzsi kóválygó fejjel hallgatta el a beszédet.
– Hát mit mondasz erre Erzsus? Mit mondasz erre? Hogy egy ilyen ember,
egy kapási ember, aki a két keze után él; egy ilyen ember, akinek
faltányija nincsen az apja után, ez merjen szájat tátani egy jó
gazdára!… Mit szólasz ehhez!…
A fiatal asszony összébb huzódott, mint akit a hideg lel s megrántotta a
vállát.
– Maga is jobban tenné, ha elfelejtené már a beszédet, minthogy
ilyeneket hord egy háztul a máshoz.
Az öreg asszony meghökkent. A kendőjét beljebb huzta az arcába s az mély
árnyékba takarta vonásait.
Kis ideig csöndesen ültek s a gyerek ott a fal melletti kis széken
öregesen bólogatott fényes, tiszta, szép, kerek fejével.
Aztán felállt a vén asszony.
– Jajh, de menjünk mán… Egész éccaka lett eccer. Még a nap is elfáradt
mán, elbujt a vackába. Hát egy ilyen rosseb vén asszon hogyne törődne
el… Jóéccakát Erzsus!…
– Isten áldja.
S a vén asszony, mint egy vén boszorkány bujt ki a lámpavilágról, bele
az odakinti sötétségbe.

XII.
– Eszel?
– Nem kérek.
– Akkor feküdj le.
A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkezni Levetette magáról a
fekete kis kabátot és kihuzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a
hátulsó házba és várt, mig az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az
anyja ágyában, lábtól.
Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segitségével
elmondta az imádságokat. Aztán gyorsan bebujt a lepedő alá, nem fázott,
csak el akart bujni; elvackolódott s kis idő mulva szabályosan lélekzve
elaludt.
Az anyja elnézte egy darabig; majd a másikhoz lépett s azt igazgatta el
a bölcsőben.
Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott
a kislángu, magastalpu petroleumlámpa.
Egy ideig bus arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a
komóthoz lépett és kihuzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi
foltozni való fehér ruhát.
Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.
Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.
Mig a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegitette
meg gyors csutkatüzön a vacsorát.
– Jóestét! – köszönt be vidáman a férfi.
Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elforditotta. Bántotta, hogy
az urának ilyen ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomoruságával
van tele.
Dani mintha jeges vizbe bukott volna hőtestével.
Hát még most is igy van? – mondta magában s roppant elkedvetlenedett.
Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér
asztalhoz, türhetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen
elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való
találkozás, a pillanatok uj, meg uj benyomásai, a tervek, az ésszel való
munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a
változatos, forgalmas élet közepett egynek tetszett a sok közül, de
idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.
Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el ma hazulról és megérezte
azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És ime most ugyanabba
toppant bele.
Valóságos düh fogta el, az asszony ellen, ezért a rettenetes
szivósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már
megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó,
könnyen felejtő férfi dühös keserü szemeket vetett a fagyos, rideg
asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit,
szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami
retteneteset csinálni. Csak segitene. De a belső érzése azt diktálta,
birja le magát s szelidséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám
ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomoruságba csapott
át.
Hunyorgó szemmel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony
a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el
egy-egy husdarabot.
Egyik sem szólt semmit.
Bementek a szobába. Az asszony elfujta a lámpát, a sötétben levetkezett,
lefeküdt.
Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el,
hogy mozdulni sem birt. Ugy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt
és rettenetes fáradt minden tagja.
Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehuzta a csizmát. Egészen
levetkezett.
Akkor átment a feleségéhez. Esténként gyakran hozzáfeküdt egy-egy
kicsit, csak ép hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze.
Mert ugy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem
tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az
egészséges, erős lelki talaj, amelyben bizott, amelyen állott, amelytől
az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.
Az asszony, mintha kigyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott,
felült.
– Menjen, menjen! – lihegte gyülölettel. – Menjen az ágyára.
A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az
agyába s ökleit befogva, kivágta karját.
– Erzsi, vigyázz! – mondta rekedten. – Vigyázz. Baj lesz.
Az asszony mereven ült.
A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyujtózkodott az ágyban,
hogy az majd leszakadt.
Az asszony reszketett a haragtól, a gyülölettől.
Dani félkarral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefesziteni
magáról.
– Piszok! – mondta az asszony.
Dani egyet nyelt.
– Mint az egész fajtája! – lihegte ujra az asszony.
A férfi végig összerándult.
– Az a komisz, fecsegő apja!
A Dani karja kinyilt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A
szive nagy sebére csapott az asszony.
– Az mer valakit tetvesnek mondani?… A ronda. A gazember. A piszok.
Annak tetves az én apám?
Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserü
mérgében, amin ezek ujra elrágódnak egy esztendeig.
Az asszony gyönyörüséggel érezte, hogy most a szivét marcangolja az
urának s lihegve, gyülölködve folytatta.
– Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?
– Hagyj békét, Erzsi. Már megint az a házfedél?
– A nyomorult!… Tetves az apám?
– Az hát! – vágta oda Dani s a sötétben szinte világitott a szeme.
Az asszony elhallgatott.
Dani leszállott az ágyról. Ott állott meg előtte mezitláb a jó hüvös,
tapasztott földön.
A homloka majd szétcsattant.
– Nyomorult élet, nyomorult élet! – tört ki az asszony s arcára
tapasztott kézzel hangos, jajjos sirásra fakadt.
– Nyomorult fajzat!… Óh Uristen, oh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett
belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kéntelen
vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem
volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott
egyetlen lettem vóna. Földi menyország lett vón az életem, földi
paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy
futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.
Dani ugy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az
asszonyt.
– Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire
készen tartják minden percben a kést, hogy szivibe mártsák…
A Dani karja ismét lelankadt.
– Te! – kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon,
közönségesebb dühvel. – Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét,
mert baj lesz.
– Erzsi!
– Utálatos vén dög.
– Hogy nem is bir már a főd alá bujni! – hördült fel a férfi, az asszony
szemébe vágva a szüle-átkot.
Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.
Sokáig voltak igy siri csöndben. A férfi kimeredten állt a
fekete-sötétben. Az asszony elbágyadt, hogy kiadta az indulatát.
Jó negyedóra mulva az asszony elhanyatlott s hideglelősen huzódott
össze. Meztelen karjára felhuzta a lepedőtakarót.
– Én fogom kitapodni belőle a lelket! – üvöltött fel egyszerre,
váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. – Meg az
anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre
az átkozott életre?… Élet ez? Pfuj! Köpedelem, undorodás. Élet ez? A
réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a
kinhalál. Nekem itthon kell elszenvednem minden poklot.
Az asszony megint megkeményedett. Összeszoritotta a fogát, összevonta
erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.
– Óh én megátkozott! – hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka.
– Óh én átokalatti! De én vagyok az oka! Nem vagyok férfi, nem vagyok
ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kinlódnom, akkor egy
szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy
vagyok, sár vagyok.
S két ököllel retteneteset ütött a fejére.
És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.
– Bolond! Bolond! – kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a
karját.
Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel
meredt el a sötétben.
Az asszony teste iszonyuan reszketett.
Hangos zokogásra fakadt.
– Istenem, Istenem! – Micsoda élet! Milyen iszonyu élet! Igy kell nekem,
ilyen emberrel kell nekem élni!
Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sürü
könyhullatással sirta ki magát.
A férfi támolyogva állott és várt, ész nélkül.
Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elejbe, s ölébe tette a
fejét, azzal maga is könyekre fakadt.
– Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek… Be örömest adnám
ezt a rongy dög testet a férgeknek…
Az asszony a fejére hullatta sürü könyeit s az urának rettenetes
fájdalmu szavaira fel-felnyilamlott a sirása.
Végre megenyhült, megszánta vivódó urát. A fejére tette a kezét s hosszu
szünetek után tovább-tovább simitotta két tenyérrel a fejét.
– Ilyen élet. Ilyen élet!… susogta.
– Azér van, – kapta fel a fejét az ember, – mert szeretjük mink egymást
Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én,
ha akármit is szenvedsz?… Bánnál te engem, ha nem szeretnél?…
Az asszony ujra sirt.
Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte