Sárarany - 11

máma. Ó te boldogtalan nyomorék, te világ zsiványa te!…
Gyuri elkomorodott és bosszus mogorván vetett rá szigoru pillantásokat.
– Elhallgass már szerencsétlen. Ahelyett hogy a maga bajára gondolna,
itt hiábavalóskodik! Én rám haragudsz?! az uradra, aki most más jány
ágyába hever, arra nem?
– Semmi közöd hozzá! A magad dolgával gondolj! Én elvégzem a magamét.
– Na hát én is el a magamét! – kiáltotta Gyuri s hirtelen előre lépett,
a gubát hátra vetette s az lecsuszott a válláról, ő pedig körülölelte
Erzsit.
– Coki! – kiáltotta fojtva az asszony s minden erejét összeszedte, hogy
kiszabaditsa magát.
– Ezért jöttem, – lihegte a férfi s rettenetesen ölelte, szorongatta az
asszonyt és csókolta az arcát, a vállát, a ruháját, ahol érte.
Olyan hirtelen, olyan váratlan jött ez a rárohanás, hogy Erzsi
elvesztette a fejét a meglepetéstől. Tehetetlennek érezte magát az erős
férfi karja közt s az agyát elöntötte a vér a birokban.
– Majd megtanitalak én, – lihegte Gyuri – majd én segitek rajtad, ha a
te szamár eszed nem engedi, hogy egyszer boldog légy az életben. Te
őrült asszony, te marha asszony, az urad esztendőkön keresztül mindennap
megcsal, te egyszer se űtet! Csak szenvedsz itt nekem, eszed magad?
Hiszen lerothadt már a csontodról a hus, leszopta a bánat, a keserüség!
Azt hiszed nem tudom, mennyit szenvedsz? mennyit sirsz, te boldogtalan,
mi lett belőled? Mit csinált veled a gazember? De még ő is megfizet
érte, mert nem hal meg szépen, azt az egyet tudom, hogy nem viszi el ezt
a kutya életet szárazon! Én ontom ki a bélit, én. De csak érted! Nem ma
kellett volna ezt tennem veled, hanem régen, legalább három esztendeje…
Minek adta az Uristen, hogy szeresselek, ha nem azért, hogy azt tegyem
veled, amit azzal kell tenni, akit szeretünk. Ugy sincs már semmi
keresni valóm ezen a világon, még annyit megteszek, hogy ma téged
megszeretlek, holnap meg az uradat agyon verem. Mindakettőt megadja
nekem az én istenem, de csak egymás után. Az enyém leszel Erzsi egyszer
ebbe az életbe. Csak rugódozz, csak rajta! Tudod, az a természetem, hogy
annál tüzesebb vagyok, minél jobban ellenkezik az asszony. Ha nem igy
vóna, hogy tudtam vón ennyi ideig utánad esenkedni? Mi!
Erzsi borzadozva hallgatott s jeges hullámok szaladgáltak végig, végig a
testén. Valami ölő szerszám után keresett gondolatban, de emlékezett rá,
hogy minden kést berakott este az asztal fiába. Ha most a kezébe kerül
egy, megtenné.
– Haha, – sustorogta Gyuri tovább az asszony fülébe, – elébb kellett
vóna, mikor még szebb asszony voltál…
– Sssz! – szisszent fel az asszony és egyebet nem tehetve, teljes erővel
beleharapott a férfi arcába, ahol érte, épen az ajkához nyomta az a
száját s Erzsi szinte elharapta a fél alsó ajkát.
Gyuri a fájdalomtól felorditott s teljes erővel ellökte az asszonyt,
hogy az hanyatt esett egy széken keresztül.
Ebben a percben velőtrázó sikoltást hallottak.
Erzsi felugrott, olyan szivósan, mint egy macska. A fia ott állott az
ágyon s az őrület rettegésével, egész testében rázkódva, iszonyatosan
nézett az anyja gyilkolására.
Gyuri egy mozdulatot tett, hogy azért is, ha az egész világ összeomlik
is, megteszi azt, amit akar, de Erzsi fürgébb volt, felkapta az
asztalról a kis fateknőt s egy sikeres lendülettel bevágta a tésztát a
férfi arcába.
A tészta mint valami maszk boritotta be az ember arcát, hogy az
lélekzethez sem tudott jutni, mig le nem vájta magáról a ragacsot. A
teknő leesett a földre, az ember pedig némi tétova után halálos
elkeseredéssel és szégyennel, tapogatva kereste s amint megtalálta az
ajtót, kitámolygott rajta.
Erzsi utána se nézett, rohant a fiához, de ez nem volt eszénél többé.
Hanyatt bukott az ágyon s a teste vitustáncban rángatózott, a szeme
felfordult s nemsokára egy kis hab bugyogott ki szegény eltorzult
szájaszélén.
– Mennybéli Uristen! – sikoltott az egekig az anya hangja, – fiam! fiam!
fiam!

XV.
Bora virradat előtt kiment az ólba, odadta az apjának az ajándékozásról
való irást és megmondta neki, hogy menjen vele rögtön a városba, az
ügyvédhez. A szeplős Güzü megértette a lányát s ugy iszkolt a
papirossal, mint a kutya a lopott csonttal.
Akkor bement a lány. A szobában egészen sötét volt s amint Bora
belépett, mégis megérezte, hogy itt a férfi. Itt volt a szaga, a melege,
itt az emléke. És Bora, elintézvén ennek a szokatlan esetnek az üzleti
részét, a lelkiismeretét olyan nyugodtnak, olyan tisztának és olyan
melegnek érezte, mint a fiatal asszonyok az első reggelen.
Oda ült az ura ágyának a szélére és sokáig hallgatta a férfi lélegzetét.
Az arca ellágyult, a szemébe nedvesség szivárgott s nagyon jól esett
neki maga mellett érezni azt a hires, nagy embert, akit annyi sokat
bámult, mint gyereklány, s aki valóban jobban bűvölte őt, mint az Isten.
Most, hogy ime teljesen be volt fejezve a dolog, lágyan elmosolyodott,
amint elgondolta, hogy a nyáron milyen reménykedéssel, mennyi
gerjedelemes vágygyal, milyen forró fejjel marta, törte magát számtalan
éjszakán, egyre csak rá gondolva, gondolatban mindenfélekép odaadva
magát neki. Lágyan, becézve simitotta meg a férfi haját, oly szeliden,
nem is érintve, mint a szellő, mint a virágszirom hullása, hogy meg ne
érezze a férfi, hogy fel ne érezzen rá.
Aztán lelökte a csizmát s felkuporodott mellé az ágy melegébe. A férfi
megmozdult álmában s helyet csinált, mint a feleségének. A lány szivét
nagy boldogság töltötte be és ugy maradt ülve, mélázva, félkönyökre
dülve, karjával a férfia fejét övezve, a másikat szeliden nyugtatva
annak a mellén, a takaró felett.
Sokáig ült már igy s már nem is gondolkozott, csak engedte, hogy a szive
dobogjon, rebegjen s ebben a csendes érzéktelen odaadásban sokkal jobban
bevette a lelke lelkébe a férfit, mint a lázas őrület tombolásában.
Olyan nagyon asszonynak érezte magát! anyának a férfi fölött; mintha
máris a gyermeke bölcsője felett virrasztana. Eszébe jutott, ugy futó,
suhanó gondolatképen, hogy hiszen ő valójában becstelen személy, aki
eladta magát és elmosolyodott ezen a gondolaton. Semmi ez, szófiabeszéd!
Ujra megsimitotta a férfi fejét, gyöngéden, csak ugy gondolatban, nem is
érintve s ellagymadt ajakkal sóhajtotta, hogy hiszen szereti! Hát akkor
nem adta volna el magát, ha feleségül megy hozzá? Akkor tán jobban
szeretné? vagy ha ingyen adja oda magát, szamárul, cédául, egy perc
miatt? Akkor külömb volna? Nem jobb igy mindkettőjüknek? Neki is, aki
gondoskodott magáról, meg a gyermekéről, meg a férfinak is, akinek nem
kell, hogy többet gondja legyen reá, az ő hűségére, mert biztos lehet
felőle, hiszen most már olyan örökre párja ő Turi Daninak, mint a
felesége; csak még jobb mindakettőjüknek, nem követel tőle többet
semmit… És ha elmegy a férfi, tud reá várni, tud türni, tud imádkozni,
tud gyereket nevelni… Ha nem lesz semmi gondja, meg tudja neki őrizni a
hűségét, a tisztaságát, a nevét…
Jóleső boldogsággal ült ott magának. Összekuporodva, mint egy macska s
dorombolva is.
Hiszen ennyire nem lett volna senki másé, mert igy nem szeret senki mást
e világon… Hiszen ha nem Danitól kapja meg ezt a vagyont, hanem a
másiktól, a Gyuritól, akkor, Istenem, akkor milyen pokol lenne az élete,
micsoda szívfájás lenne egy párnán feküdni azzal, akit nem szeret… És
bár elmult a keserü pohár a szájától, mégis megborzongva, megiszonyodva
remegett össze rá, ha ugy esett volna! Óh milyen jó az Isten, aki
meghallgatta egy szegény lány szive vágyakozását s nem tette halállá az
életét.
– Én jól imádkoztam!… – mondja magában félhangon.
Akkor arra gondol, micsoda nagyot tett ő vele ez a férfi, az ő Danija.
Mit adott neki azért a semmiségért, amit ő adhatott és adhat ennek az
embernek. Olyan valamit, amit akármelyik házban, akármelyik
asszonyszemélytől megkapott Turi Dani, ha rászomjazott, csak intenie
kellett s kinálva vitték neki a kantát… Hát mivel érdemelte meg ő, hogy
épen ő az a kiválasztott, akinek ilyen jóval hálálta meg…
És olyan jó kis lánynak érzi magát, amilyen sohasem volt még életében. S
hirtelen szenvedély önti el a szívét s ráomlik, ráborul a férfi arcára,
a szájára és mohón, mohón, odaadással szijja, szijja, csókolja
asszonyosan, feleség csókjával csókolgatja.
Dani borzasztóan kábult. Felébred, felriad, türi, hagyja. Lassan
tisztázódik a fejében, mi történik vele, rájön, hogy hol van s
ijjedelemmel vegyes, kéjjel feles háborgás indul meg a szivéből. A lány
csókján valami idegent érez meg, valami puhát, odatapadót, mintha a
felesége volna mellette, a régi, a hajdankori felesége, aki olyan régen
semmilyen se már hozzá, és kikoplalt férfiszive megélemedik s elveszi,
elfogadja, leszakitja a ráhulló örömet…
Aztán, aztán annál nagyobb fáradtság, lankadtság vesz erőt rajta. Nem
alszik el többé, bár még egészen sötét van. Ébren marad s a lekókkadt
virágként elomló asszonyi testet eltaszitja magától s a hideg falnak
veti a hátát.
Jól esik neki a hideg, fagyos, jeges érzés, amely keresztül szaladgál a
testén. Ez magához tériti.
Minden átmenet nélkül a feleségére gondol. Tudja, hogy az asszony nem
feküdt le egész éjjel. Tudja, hogy az ablakot befüggönyözte, hogy senki
se lássa meg, hogy virraszt. Mert tudja, hogy az ő felesége a legkülömb
asszony minden asszonyok között. Mert olyan asszony nincs több. Azért is
lehet megtenni vele ezt a komisszságot, meg a többit, amit tett, meg
amit még tenni fog…
Dani az idegen ágyban egyszerre ugy érezte magát, mintha az istálló
alatt feküdne a meleg trágyalében. Undor fogta el. Utálat. Hányni tudott
volna, ökröndőzni. A feje fájt, szédült, az esti rossz bor sajgatta.
Testi és lelki nyomoruság vett erőt rajta.
Sokáig alig tudott gondolatra ébredni, csak érezte milyen alacsony és
becstelen. Egyet, egyet mozdult az a személy, s néha feléje nyujtotta
félálomban nedves tapintásu kezét, amely elől ép oly borzadva huzódott
el, mintha valami utálatos állat érintette volna meg. Aztán elaludt, ő
pedig átkozta önmagát, amért nem birt fölkelni s elrohanni valahova,
megtisztálkodni mielőtt a felesége szeme elé kerül.
Komorra vont szemöldöke mögött egyre vadabbul hánykódtak a gondolatai.
– Köpedelem!… – morogta. – Fi, mi lett belőlem!
Mennyivel külömb nála a felesége! Hát lehet azt olyan helyzetben
elképzelni, mint más asszonyt? Hát lehet más asszonyt maga mellé
képzelnie, aki annyit és ugy türt volna neki, mint ez az asszony?
Mindenben, mindenben! Az egész életben. Uristen, hová jutott az életük,
e néhány esztendő alatt, amit együtt töltöttek. És mindennek ő az oka.
Egyedül csak ő. Idegen nem láthatja, más meg nem értheti ki az ő
felesége, mi az ő asszonya.
Mintha az Isten számolószéke elé készülne, ugy gondolta át egész életét
ezen a helyen, amelynél büdösebb pocsolyában még nem volt soha!
Hogy el van bizakodva az ember a maga életének bőségében, mennyire nem
gondol a rossz napokra, mikor azoknak a magvát elveti… Bünös vagyok én,
– gondolta Dani, – nem csak szerencsétlen? Ki szalasztja el a jót, ami
magától kinálkozik az ember szájának?
Eszébe jutott az esküvője, a nagy lakzi meg az első éjszaka. És most nem
nevetett annak az éjszakának az emlékére, hanem elbusult. Erzsi semmit
sem tudott mi vár rá. Azt hitte, a csókkal ki van fizetve az egész
életre, azonkivül nincsen már semmi gyönyörüség. A jó isten tudja, tán
még az sem tudja, hogy nőhetett fel egy olyan asszonynak ilyen leánya.
Hogy szerethetett bele épen egy ilyen leány, ő belé, éppen ő belé. Dani
emlékszik milyen harsogva kacagott a lányon, lány-feleségén, akkor. S
milyen halálos rémület fogta azt el, mikor megtudta az utálatot, mi
fenyegeti. Hogy vonaglott és hogy elhalt. Hogy védekezett minden érintés
ellen. És az éjjeli harc, amely elválással fenyegette!… s mély
meghatottság fogta el, mikor eszébe jutott, micsoda apró ravaszságokkal,
apró hazugságokkal téritette el az asszonyt a lány észjárás egyenes
utjáról… Pedig akkor sem a vérénél fogta meg, hanem a szivénél s nem a
gyönyörvágy adta kezébe a szüzi testet, hanem a jó és könyörületes sziv,
amely megesett a gyötrődő és kinjában tobzódó, majd kétségbeesetten
lelankadó férjen… Olyan asszony nem volt soha más a magyar falukon!…
Olyan szent asszony az égben sincs, amilyen az volt. Az ő felesége.
De mit! ő nem volt szent, nem is akart az lenni. Ki tehet róla, ha nem
telt az asszonynak öröme a szerelemben, s nem birta el az ura csókját!
Jól emlékezett az első hűtlenségére, az is olyan ocsmány volt, mint ez a
mai. Harmadnapos házas volt… S a felesége rögtön rajta kapta…
Ne bocsátott volna meg! Tanitotta volna becsületre, törte volna meg őt…
De hogy? Olyan ember ő, akit becsületre lehet tanitani? Mi lett volna
abból? Gyilkolás! Más nem is.
Csak most látta először tisztán a felesége nagyszerü lelkét. Eddig csak
vádaskodni tudott rá a hidegségeért, s ráháritotta minden vétkét, mint
okozóra, ha büntelen okozóra is. Ebben a percben azonban olyan büntudat
fogta el, amelynek erejét még nem érezte. Sajnálta ami történt és
szánta, nem magát, hanem az asszonyt!
S valahol a lelke mélyén valami különös, szinte érthetetlen sejtelem
élt, hogy ma már betelt a mérték, ma már nincs többé jóvátétel, nincs
semmi vigasztalás, semmi jövő… Nem tudta, hogy fog a felesége szeme elé
kerülni, mert soha ilyen tisztának az asszony tekintetét nem érezte és
soha ekkora bünt ellene a maga lelkén nem viselt.
S gondolataiba mintegy zuhanva hullott bele gyermekei emléke. S ez még
feneketlenebbé tette az örvényt. Mi lesz mikor vége van a világnak? Mi
lesz, ha már egyszer nem birja tovább az asszony? Ha csakugyan el kell
válni? Ha nem lesz meg az a tiszta oltár a házában, amelyhez ugy
hozzászokott. Amelynek elvesztétől s amelynek becstelen elmultától soha
még ennyire nem félt.
A feje csontjai majdnem szétpattantak.
A szive szorult, mintha mázsás teher volna rajta.
Fel akart ugrani és kirohanni, de nem birt, hanem elgondolta, hogy
milyen rettenetesen messze van a lépés a gondolattól.
Ott maradt, amint volt s megint nem birt gondolkozni, hanem valami
esztelen kétségbeesés fogta el s attól rezgett a nyakán a vastag ér,
mintha a bitófára vinnék…
Minden, minden ellene esküdött, egész életében, hogy ne is lehessen
boldog. Mi boldogság az, amit a sok percnyi-siker adott, asszonyok ölén,
meg a pénzszerzésben, ha hiányzik az egészséges, csendes jó boldogság.
Mit kap az otthonától és mit teremt az asszonyának?… Van-e annak a
szegény asszonynak a két gyermekén kivül valakije, akivel csak szót is
válthasson? És ki az oka? Erzsi? Hát ő nem tudott volna ugy élni, hogy
mindenki tisztelje és irigyelje? Hiszen Erzsiben azt szerette, hogy még
ilyen állapotban is, ahogy ő mellette élt, nem lett köznevetség, mint
más asszony lett volna, nem sopánkodtak felette, nem gunyolták ki, hanem
megbecsülték s azt mondták, a saját füle hallatára, hogy derék asszony!
Nem érdemli meg az a komisz Turi. Az ebfaj Turi!
És erről eszébe jutottak a szülei, meg az asszonya szülei; az egész
zavaros láp, amely az életük mögött terjengett.
Igaza van, igaza szegénynek, – döntötte el a pört, amely a felesége és
az anyja között kezdettől fogva folyt, – nem tehetett máskép… Eszébe
jutott, hogy eleinte olyan szeretettel, olyan lelkesen járt a felesége
az ő anyjához, mintha igazi lánya volna; hogy megrémült, mikor először
hallotta, hogy nincsen ennivaló a házuknál, hogy vitt neki, hogy adott,
lisztet vitt és zsirt, meg pénzt adott, meg a gyermekeknek ruhára, meg a
zsidónak adósságot is fizetett értük… És kölcsön adott, és nem kapta
meg… Dani akkor csak nevetett a kölcsönön. Kivált meg olyan nagy
kölcsönön. Tiz forint! Hogy azt ők megadják! Ekkor meg akkor! Egy
summában megadni tiz forintot! Azt nem teszi meg a magyar napszámos
paraszt. Azt csak az a jó gazda teszi meg, akin be lehet hajtani s aki
ád valamit a becsületre. De a szegény ember? „Hát hiszen megadná, ha
vóna, de ha nincs!“ És soha sincs. Még akkor sem, ha van. Mert nincs
benne a lelkében az, hogy van. Mert nincs biztos jövője, nem tudja mi
lesz holnap? S mert abba nőtt bele mióta él, hogy ő szegény ember, akire
minden ráfér s aki ugy szerez, ahogy tud. Emlékszik a felesége szelid
méltatlankodására, azokon csak nevetett, aztán a haragos kifakadásokra,
amiken ő dühbe jött. S azokra az apró sértésekre, amelyek mint a raj
következtek el egymásután. Az adós ember megharagszik arra, akinek
tartozik. Még ha meg nem kéri, akkor is nehezen tudja elfelejteni neki a
kölcsönt, de hát még ha nem engedi el! Akkor valósággal meggyülöli s
türelmetlenül sértegeti. Hát még ha a menyével kerül ilyen viszonyba.
Itt is vége lett hamar minden jó viszonynak s Dani elemlegette, mint
számtalanszor: nincs okos apám, anyám! a helyett, hogy segitettek volna
a házasság nehéz dolgában rajtam; rontottak, de mennyit rontottak benne!
Hideg verejték ütött ki a homlokán.
Elvetette magát s várt, mintha a világ végét várná. Nem jó ezeken
gondolkozni!
És elaludt.
Mikor felébredt, már világos volt. Bora tett-vett a szobában s gyöngéden
és örömmel köszöntötte, mint anya a gyerekét. Édesgetve, babusgatva
szólt hozzá, de Dani mogorva volt és elforditotta a szemét.
Csaknem a guta ütötte, mikor látta, hogy nappal van s most már fel kell
kelni, fel kell öltözni, ki kell menni a szobából, ki az utcára, az
emberek szeme elé, a világ szeme elé, hogy levonja a tanuságot és álljon
azért, amit tett.
Bizony vétek volt, hogy nem kelt föl idején, sötétben s nem lopta ki
magát, mint a tolvaj, mig be volt hunyva a világ szeme. Most már szökhet
a szégyenével, messze fog az kiabálni, előre süvit a merre jár, hogy a
gyerekek is azt viszik az utcáról az iskolába.
Egyelőre nem is törődött egyébbel, csak ennyivel s mig nagy mogorván
felült s lábát lelógatta az ágyról és álmos szemekkel meredve nézett
körül a csizmája után, egy percre megállott.
És Bora ebben a percben nagy szerelmétől elragadtatva leborult eléje s
ráhajolt a lábára, hófehérbőrü, szép formáju lábafejére, amely soha sem
volt mezitláb, mint más parasztoké és megcsókolta, átölelte és sürün
csókolta.
– Hagyj békét – mondta Dani s dühösen rugta el a lányt, hogy hanyatt
bukott s a kemence lábáig esett s a ruhája szemérmetlenül borult fel.
Dani a hogy veszett medve módra utána nézett, meglátta, mielőtt a lány
összekaphatta volna magát s odaköpött rá. Leköpte, beleköpött.
Bora halálosan megrettenve kuporodott össze a földön, a sarokban és
egész testében reszketve, lángban égő arccal leskelt fel a gazdájára,
mint a megkorbácsolt eb, aki még sem álmodik hütlenségről, bosszuról a
gazdájával szemben; annak minden szabad!
Dani elforditotta a szemét róla s nem gondolt rá, mintha nem is volna.
Szijta a fogát és szerette volna magát főbeverni az ostobaságáért, hogy
reggel ujra elaludt.
Felöltözött; mikor mosdásra került a sor, Bora felállott és levette a
falról a legszebb tálat, vizet öntött bele az asztal alatt levő korsóból
s egy székre tette. Szegény teremtés, ugy félt, hogy nem fogja elfogadni
a szolgálatát a férfi. Boldog lett, mikor Dani egy szó nélkül
hozzáfogott nagy erővel mosdani. Előkészitett tiszta törülközővel várta.
Dani olyan közömbösen vette el a kendőt, mintha a fogasról akasztaná le.
Kissé felfrissült a hideg viztől.
Bora elővette a maga fésüjét s mig ő törülközött, megtörülgette. Aztán
gyáván, félve odakinálta neki, s szepegve meg is mondta:
– Az én fűsűm…
Dani elvette. A lánynak köny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy
hát még sem utálja.
Már készen volt a férfi, indulni akart. De megállott s elővette a pipát,
kikotorta, megtömte, töltötte az időt, csak hogy várjon; nem tudta, mit
csináljon.
Bora fájó szivvel nézte. Nem mert közeledni hozzá. Félt tőle és
féltette. Tudta, mi történik az ember lelkében, tudta, hogy az megutálta
őt és soha többet nem lesz találkozásuk. És nem birta elviselni ennek a
gondolatát, nem tudta, mit kell tennie, hogy csak egy percig megállásra
birja, hogy még egyszer egy szót kapjon tőle ebben az életben.
Hirtelen nagy öröm érte. Valami jutott eszébe. De hogy is feledkezhetett
meg erről!
– Dani! – szólalt meg s maga is meghökkent a bizalmas hangtól. A férfiba
is beleütött a szó.
Hallgattak. Az ember tömködte a pipáját s nem látszott rajta semmi
érdeklődés.
– Emlékszik-e, hogy az este valamit igértem… mondta csendesen, a szókat
tördelve Bora, mert nem tudta, mit hogy mondjon neki.
A férfi ugy nem szólt rá semmit, mint a kő.
– Valamit igértem… kelmednek…
Kinyögte a szót s nem magázta, mint idegen korában, hanem kelmednek
mondta, mintha felesége volna s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy
tegezze, mint az éjszaka…
– Azt megmondanám most… – folytatta kinos zavarral s roppant leverte,
hogy az ember olyan bálványképpel hallgatja.
Jó ideig hallgattak.
Kivülről kiáltás hallatszott. Majd ökörbőgés, a szomszédban kutgém
nyikorgott, az ablakot megrázta valami szél. És ők ott állottak s egyik
sem szólott sokáig. De mindeniküket valami titok szoritotta: a ki nem
mondott szó mélységében lappangó titkos sorsfordulat.
Csönd volt, még az ember motozó ujja is megállott.
Akkor megszólalt Bora.
– Itt van a grófné…
Mintha villám csapott volna le mellette, Dani ugy fordult feléje. Az
arca kikelt magából s elmeredt, háborodott lett, rémült, indulattalan.
– Hogy tudod? – kérdezte, kifakadt, száradt hangon.
Bora tudta, hogy most már meghalt reá, de nem bánta. Örült, hogy ő
mondhatja meg az emberének; mintha cinkostársa volna ennek az embernek,
minden bünre kész vele és érte. Lopni ment volna neki és ölni és
tömlöcöt ülni, csak kelljen neki.
– Azt nem tudja más, – suttogta, – csak én. Mert nekem megizente tegnap,
levelet hozott nekem a kasznár, akibe minden benne van…
– Hol az a levél? – lihegte az ember.
De a lány maga akarta elmondani, nem akarta elveszteni a szerencséjét s
gyorsan tovább mondta:
– Benne vót a levélbe, hogy a grófné máma itt lesz, oszt hogy én mondjam
meg kendnek, hogy máma okvetlen ott legyen a kastélyban a főd miatt, mer
hogy a fődeket oda fogja adni kendnek a grófné, hát hogy a miatt…
– Hun a levél?
– De nem a miatt kell ott lenni kendnek, nem a miatt, – zuhogott a szó a
lány szájából, – hanem a grófné miatt, a grófné asszony miatt, mer a
veszkődik kendért, mert azt a nyavaja töri kendér, azt…
– Hun a levél! – s az ember ugy megragadta a lányt, hogy majdnem a
markába szakadt ennek az egész karja. – Hun a levél, te szajha, te
ringyó, te!
– Itt van, itt van, – nyögte a lány s a homlokán, az arcán verejték
verődött ki. – Itt van édes uram, édes uram…
Az ágy sarkából huzta ki, ahol háltak.
Dani elkapta tőle s elolvasta és ujra elolvasta és olvasás alatt az arca
megnyugodott és megkeményedett.
Azután a zsebébe tette az összehajtogatott levelet, gyufát vett elő a
lajbija zsebéből, meggyujtotta s mig a kénes gyujtó lassan sustorogva
lángra kapta a vesszőt, a foga közé vette a pipacsutorát s teljes
nyugalommal rágyujtott.
Csak a szeme volt összehuzódva kicsire s amint elment, nyugodtan, biztos
léptekkel, egyenesen ki az utcára, az emberek szeme láttára, az
asszonyok bámészkodása közben, vissza sem nézve, soha többet ez életben
vissza sem gondolva ide: a lány, az asszonylány nem mert egyetlen szót
vetni feléje, utána, az utjába, mert tudta, hogy szétgázolná, mint a
pondrót…
S csak hadd menjen, ha őt semmivé tette, hadd tegyen más asszonyt is,
hadd a grófnét… Hadd tanulják meg a kegyelmes asszonyok, mi az… És csak
hadd éljen, hadd örüljön, hadd gázoljon térdig a virágban ez az ember,
az ő embere, az ő édes ura!
Ugy nézett utána könnyes szemmel, zagyva szomoru, örvendező, lesujtott,
felemelt, beteg és ujjongóan egészséges szivvel.

XVI.
Dani belevágott a vasárnapló faluba, mintha a Tiszába vágtatott volna
bele a lovával. Szinte hallotta, hogy csapódik szerteszét a kiváncsiság
vize, s az arcába freccsent a szemek éles sugara.
De ő oly keményen és kevélyen haladt előre, senkire sem nézve, semmire
sem ügyelve, mintha pocsolyában gázolna. Az arca hideg volt, elszánt és
lelkesült és meglátszott rajta, hogy nagy eltökélés lett urrá benne.
Egyformán kész volt arra, hogy teljes erővel evezzen s arra is, hogy
vitesse magát az árral.
Emberek, asszonyok, gyerekek ácsorogtak mindenfelé az udvarokon és a
kapuk előtt, mindenki tudta, honnan jön, mi történt s Dani nem gondolta,
hogy még többet is tudnak, mint ő, hogy pletykát már nemcsak róla
fujnak, hanem ellene is.
Senki sem merte megszólitani, senki sem mert utjába állani, mintha
mindenki érezte volna azt a rettenetes kitörésre, dühöngésre megérett
lelkiállapotot, amely csaknem szétrobbantotta.
Bátran, keményen ment be a kapun. Fel az udvaron. Be az ajtón, be a
tiszta szobába.
Hideg volt ott, de meg sem érezte. Előszedte a borotválkozó készüléket,
megfente a borotvát a nadrágszijjához, amelyet az ablak forditójára
akasztott, azután vizet öntött egy tálba a korsóból; nekivetkezett,
habot vert s tisztára aratta az arcát.
Mikor a gégéje felett járt a késsel, azt gondolta magában, jobb volna,
ha kettévágná a torkát, minthogy szépiti magát. Most, mikor már olyan
ruttá lőn, mint a fekély.
Öntelten elmosolyodott s mig ujra megfente a kést a karján, hogy még
élesebb legyen, hátra szegte a fejét, félig lehunyta a szempilláját s
ugy tetszett neki, mintha a szeme előtt valami ködös képben feltünt
volna a grófnő, ahogy a nyáron látta. Amint az ablakban állt s
átvilágitott rajta a napfény.
A szeme nagyot lobbant, a kép eltünt s ő nyugodtan tovább sikárolta az
arca másik felét.
– No, – mondta magában, – vagy voltál valaha valaki, vagy se, ma nyalka
legénynek huzd ki magad.
Olyan biztos volt a dolgában, hogy komédiázni tudott a lelke mélyén.
A ruhája, a fehérnemüje mind ott állott abban a szobában, mig
előkereste, felhányta értük a két siffont, eszébe sem jutott a felesége,
sem ellenségeskedést, sem ragaszkodó gyöngédséget nem érzett iránta.
Mintha a legidegenebb asszony, egy cseléd volna a másik szobában, akihez
semmi köze, akinek a szivéhez nincs köze. Ha halottan feküdne, sem tudna
most elfogulást érezni, nem érhetné olyan csapás, hogy könnyet ejtsen
érette.
Tele van a grófnéval, minden porcikája tele szivta magát annak a
vágyával s csordultig van vele, mint a vizbevetett spongya. Nincs már a
számára sem élet, sem halál, nincsen a faluja, az ismerősei, a felesége,
a szülei, az eddigi élete, az ezentuli boldogsága, nincs neki e világon
több cél, csak egy: menni, menni, utána rohanni s megkapni, ölbe kapni…
Aztán talán ott hagyni, mert azután jön és felőle bizvást jöhet is az
özönviz.
Nem siet, nem kapkod, pontosan, rendesen végzi a dolgát. Nem fog elkésni
s nem fog hamarább helybe érni, mint kell. Ragyogóra tisztitja a
ráncosszáru csizmáját, ahogy katona korában tanulta. S mikor fel van
öltözve patyolatfehér ingbe, gatyába, azt gondolja:
– Igy nem tud mosni egy asszony se a faluban, mint ez az én göthös
feleségem.
Soká habozva forgatja a kezében a szük magyar nadrágot, valami azt
diktálja neki, hogy ne vegye fel. Tél van, hideg van, senki sem jár egy
gatyaszárban és mégis ott hagyja, nem veszi fel. Igy látta őt a nyáron
is a grófnő. Hát ha paraszt, legyen paraszt. Sürün gombolja apró kötött
gombu lajbliját, s panyókára veti nyalka szabásu mentéjét.
Készen van. Leakasztja, vállára veti a drága, százötven pengős
fürtösgubát, megrázza magán s most tudja, hogy nincsen nála különb
legény hetedhét vármegyén.
Aztán kézbe veszi, meg ujra leteszi a botját. Neki nem kell bot, semmi
segitség. Puszta kézzel, maga erejével kell járnia, akárhová megy,
akármi eset elé kerül is.
Most habozik egy pillanatig, kalapot tegye-e, vagy süveget. Aztán
erélyesen félreháritja a lapos posztókalapot s a finomszőrü, szépformáju
báránybőr süveget nyomja a fejébe. Ugy illik neki, Árpád daliái közt
most vón helyén igazán!
Megindul, mint a hegy. S most már fel nem tartóztatja utjában senki,
semmi.
Ahogy kilép az első szobából, nyilik a másik szoba ajtaja is. A felesége
jön ki.
Dani rávet egy nyugodt, fagyott, természetes pillantást s mikor meglátja
az asszony halálos sápadt arcát, nem ébred büntudatra s ma nem haragszik