Sárarany - 07

Total number of words is 4277
Total number of unique words is 2005
30.1 of words are in the 2000 most common words
43.4 of words are in the 5000 most common words
50.5 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Megáll az anya, mintha utját állaná, de Erzsi gyorsan, furakodva megy
befelé s maga után vonja a fiát. Az anyja tétovázva beteszi a külső
ajtót, egyet gondol, be is riglizi, aztán utána megy a szobába.
Már az ura is fenn van, ott ül az ágya szélén s meghökkent
csodálkozással nézi a lányát.
– Mi a bajod? – mondta az anyja.
– Meghalok édes anyám! – mondja fájó arccal Erzsi s nem tud sirva
fakadni, mert érzékeny szive az apja arcán épen úgy a rosszaló bámulást
fedezi föl, mint az anyjáén.
Eddig nem is gondolt magára, de most, hogy leteszi a babáját a falócára
a párnák tetejébe, ugy érzi, szétszakad a teste. Amint kiegyenesedett, a
háta iszonyuan fájni kezdett, a fejét végig simitotta s két nagy
daganatot érzett meg, egyet a homlokán, másikat a hajban, a feje
tetején. A karját nem birta emelni, majd letört. És amit a lelki részvét
híjja elfojtott, kiszakadt belőle a zokogás a testi fájdalomtól. Oly
keservesen és gyötrelmesen, mintha a rettentő feszültség egy elfojtott
lyukon bugyogna ki rémes erőlködéssel.
Apja, anyja álmélkodva nézték sokáig. Nem szóltak, egymásra sem néztek,
mint a szeretetlen pároknál szokás, csak magukban gondolták el a
gondolatukat.
Mikor jól kisirta magát Erzsi, s lecsendesedett, megszólalt közönyös
hangon az anyja.
– Na hát mi baj van?
Erzsi kedvtelenül s restelkedve vállat vont. Lehült a vére.
– Mi? Micsoda? – kérdezte élesen az anyja.
– Semmi, – mondta Erzsi s sirós ajkai megrándultak a belső fájdalomtól.
Az apja csak nézte, nézte őt, fáradtan, fásultan, szomoruan.
– Jajhaj! – sóhajtott az anya és kövér, meztelen karjait végigtapogatta
keresztben a tenyereivel. – Igazad van jányom, minden férfi disznó,
kutya. Galád, becstelen.
Erzsinek összerándult a szemöldöke, egész arca. Igen-igen rosszul kezdte
érezni magát. Nem otthon van, hanem idegenben, még az idegennél is
rosszabb helyen.
– Azt hiszed, nem tudom mi a bajod? – folytatta az anyja s egyre gyurta
hájas kövér felső karjait. – Igazad van jányom. Elég mán két gyerek.
Egye meg a fene a marha férfiakat.
Erzsi ijedten rápillantott az anyjára, aztán lesütötte a szemét.
Ökröndözés buffant fel a torkán, hányás ingerelte. S majd elsülyedt a
szégyentől.
– Azt hiszed engem nem vert el apád? – folytatta az asszony kicsinylő
szájrántással. Amint a mély kivágásu, ingvállban összeszoritott
karjaival feltolta hatalmas melleit, fehér bőre fiatalos ruganyossággal
dagadt. Egész teste megőrizte asszonyi szépségeit, csak az arca volt
öreg, mély, sötét ráncos, sürü barázdák eredtek szemei körül, s oly
gyürött és petyhüdt volt barna arca, mint a szerelmi izgalom csatatere.
De a teste kemény volt, hogy a bolhát meg lehetett volna pattantani a
bőrén s meglátszott friss, temperamentumos mozgásán, hogy ma sem ijedne
meg hét férfitől.
– Ajajh, de még hányszor elvert, – mondta tovább. – De mit csináljak?
Mégis mindig az lett, amit én akartam. Először én is hazaszaladtam az
anyámhoz, de nekem olyan anyám volt, hogy be se eresztett az ajtón,
haha, „lódulj innen, azt mondja. Ott az urad, nem bánom, ha tizenkettőbe
hasit se“. Az én anyám az asszony vót! Hajajh.
Derülten, vidáman nézett maga elé. Csak saját magának beszélt. Az urának
nem, hét számra nem szoktak ők szót váltani. A lányának sem beszélt,
attól is egész világ választotta el. De ő azért egész jól megvolt
magában s ha idegen ember került közelébe, mindig olyan friss,
talpraesett és kellemes volt, hogy az egész világ az „aranyos
Takácsnénak“ hivta. Senki sem értette a vén szamár „tövigszárazt“, hogy
nem tud meglenni evvel a szép és kedves feleségével?
A száraz paraszt, aki fekete csontjaival, mogorva arccal ült az ágya
szélén s komoly, barna szemével hosszan elnézte a lányát, köpött. Oda
pillantott a feleségére s utálattal látta, hogy vakarózik, hogy
tapogatja magát, hogy nyujtózik, tekergeti szemtelenül a derekát.
– Csak még egyszer vinne el a fene innen, – gondolta magában, – az én
ajtómon se jönnél be többet!
Azzal tovább szítta egy rossz fogát s hallgatott.
Mindhárman elhallgattak. A kis fiu ott kuporgott az anyja mellett s
álmosan meresztgette nagy szemeit szegényke.
Kietlen csönd volt.
– Most mit akarsz? – kérdezte az anya.
Erzsi kinosan vállat vont.
Mit akar? Ő? Istenem, hát mit akarhat? Ha halált lehetne idézni a saját
fejére, azt akarná. Maga mellett érzi a csecsemőjét, másik oldalon
meg-megroggyanó térdü kis fiát, kezével védően vonzza őket magához s
ellenségesen áll szemben az idegen két lénynyel, aki szemben van itt
vele. Tisztán, teljesen érzi, hogy az anyjával nem virradhat meg egy
fedél alatt s hogy az apja senki az ő számára, erejefogyott vén ember,
aki konok közönyösségbe fojtja bánatát. És még ő néz szánakozva,
résztvevően az öreg ember felé, akit az élet ugy lebirt, ugy semmivé
aszalt.
Körüljártatta a szemét a házon. Az éjszakai ágyvetés miatt rendetlenség
volt a szobában. Ő roppant gondosan, pontosan rak helyére mindent, az
anyja oly gondatlanul, felületesen, haszontalanul dob ide is egy párnát,
oda is. Minden széken ruha, ágytakaró, egyik csizmája a szoba közepén, a
másik az ágy alatt, mindenik piszkos, sáros, pedig hetek óta nincs eső.
Az asztalon ott az ételmaradékos tányér, piszkos villa, kés, kanál,
felborult sótartó. Falon félrebillent a légyköpte tükör; az asztal
fölött függő lámpát tavasz óta nem tisztitották, az üveget
alólról-felülről kitörülte valaha olyan darabon, ameddig az ujja beért,
a többi része fekete füstös…
Jajaj. Itt élni! Lehet-e itt élni? Semmi sem változott, minden ugy van,
mint régen.
– Az isten áldja meg a dolgodat, – mondta az anyja, – ilyen semmiségért
felverni az embert a legédesebb álmából. No, hát az olyan nagy baj?
Minek van eszed, ha nem azért, hogy élj vele. Na. – És ásitott. – Hát
pedig a te uraddal ki lehetne jönni! Kevés asszonynak van olyan ura.
Erzsi fölállott. Szédülést érzett. Minden lelki rongy, minden erkölcsi
piszok bűzzé vált, orrába szállt, ami az anyját és az urát egy dézsában
boritotta előtte. És neki, neki kell megérnie, hogy ez az asszony ő
előtte védje, neki, az ő számára, az urát!
Undor, halálos undor.
Tévedezve, szédelegve néz körül. Élet ez? Élet? Hát Uristen, mi jön még?
Honnan jön ennyi, ennyi csapás?! Mi van még hátra? Van, még mindig van
valami? Isten látja a lelkét, olyan kevés kell neki; sem étel, sem ital,
sem gazdagság, sem egészség nem kell neki. Olyan kis helyen meg tudna
élni, olyan szegénységben, olyan undok nyavalyákban, amilyen csak elért
valaha valakit, ha becsület! ha szívbeli tisztaság! ha erkölcsi egészség
volna körülötte! Mivel érdemelte ki az égtől ezt a szomoru sorsot,
minden bajok legszomorubbját, ami özönnel hull rá.
Az anya közelebb lépett hozzá s a fülébe suttogta:
– Osztán nem kell olyan nagyon megijedni. Hát mért nem szólsz nekem? Én
tizenegy gyereket hajtottam el!…
Irtózatos utálat vonaglik az Erzsi arcán.
– Ooáh! – orditja, üvölti az utálattól s mint a tébolyodott bámul üveges
szemmel az anyja képébe.
Aztán magához tér és reszkető kézzel kapja ölbe kicsinyét; mint a
farkasnőstény ragadja meg másik szegény kölykét s ki innen! Ki amig rá
nem szakad a ház. Ki, amig meg nem fojtja ez a rothadt levegő.
Ki, ki, kirohan. Az anya kitárogatja két keze szárát s ugy csodálkozik,
az apja törött, rongy teste kimered, ugy néz utána, de nem kél fel, nem
szólal meg. Erzsi az ajtóból még visszapillant rá s meglátja a
vigasztalan tehetetlenség gyászát kiülve az apja arcán s megtorpad e
képtől. És rögtön megérzi, hogy ezzé fog válni ő is. Igy jár, akit
megtőr az élet!
És most hová?
Bezáródott mögötte ez az ajtó is: a szülei házé!
Örökre.
Ujra kint van az utcán. A semmiben. A rettenetes világürességben.
És most hova.
Tévetegül, roskadozva viszi a lába vissza, arra, ahonnan jött. S oly
gyorsan száll alá lelki feszültsége, mintha legombolyitják a kifeszitett
kötelet. Már alig bir lépni, alig birja cipelni gyerekét.
– Meg fogok halni, – mondja magában – elevenen fogok meghalni, mint az
apám. Az erős, a szent, az igazi emberapám. Ha az idáig jutott, én még
lejebb, Le, le, le, le. Földig, föld alá. Leroskadok. Kereszt alatt,
mint a Krisztus. Óh édes Jézus. Óh megváltó Jézus. Óh szenvedő Jézus. Óh
adj erőt bünös lányodnak Jézusom. Válts meg uram Jézus…
Mig az imás szókat suttogta, egyre erősebb és nyugodtabb lett önérzése.
Mint az áldozati bárány, tisztába jövén sorsával, kész volt elviselni
azt. Megszakadt valami a lelkében. Az életvágy szakadt meg. Most már
csak a szomoruságra vágyódott a lelke. S örült, érezve, hogy inai
aligség birják, örült, hogy testi szenvedés sulyosbitja lelki baját.
Félt, hogy enélkül nem is birná ki amazt. Ha karjait kiszakadóban nem
érezné, ha háta, válla, bordái a beszakadás fájását nem sajognák, nem
birna most ily rettenetes megnyugvással vágyni a lelki szenvedésre, a
megaláztatásra, az ostorozásra, a mártiromságra.
Már készen volt a lelke halálnak halálára.
Egyszerre csak erős, de fojtott s ijesztően ijedt hang kiáltott rá, hogy
majd összerogyott tőle.
– Erzsus!
Erzsi megállott s remegve ölelte magához nyugtalanul alvó babáját. A
másik percben mögötte volt Takács Gyuri.
– Már az elébb is láttam, mikor erre szaladtál, – mi baj van? Mi? Nem
birtam nyugodni, valami kihuzott… Vártalak.
Erzsi halottfakó arccal meredt rá s nem tudott szólani.
– Mi? No mi baj no.
Az asszony megingatta a fejét s el akart szaladni.
– Állj meg… s megkapta a karját.
Erzsi sikoltani akart, de a torkán nem jött ki a hang. Iszonyu fájást
érzett összetörött testében s megállott remegve, mint a kihajszolt
paripa.
– Beszélj az isten áldjon meg, ne bolondits meg, – könyörgött rekedt,
hergő hangon Gyuri. – Igy csak nem eresztelek el. Szólj hát.
– Hagyj el, – mondta gyors, fuldokló hangon Erzsi.
– Nem én, mig nem beszélsz. Bajod van ugy-e.
Az asszony intett.
– Az uraddal… Tudom én! Nekem akarsz hazudni. Hazudj annak, aki nem
szeret. Az uradnak, ne nekem.
Az asszonynak türhetetlen volt a férfi sok beszéde. Ez maga is
megérezte.
– Megvert!?
Erzsi meredt arccal bámult.
– Haza szaladtál!… Az anyád kiszekirozott! Az apád, – eh, az mit tegyen?
Elkergesse a lányáért a feleségit?
Erzsi rémülten hallotta mindezt.
– Most mit csinálsz?
Hallgattak s egymásra néztek ijedt, kimeredt szemekkel. Mindenik attól
félt, hogy a másik kitalálja a gondolatát.
– Erzsi!
Az asszony gyülölködően rántotta össze a szemét a teli bizalmu hangra.
– Szereted még az uradat?
Erzsi dacosan, lenézően rántotta el magát.
– Szereted?
Hogy az asszony nem felelt, ujra kezdte:
– Megcsalt: kutya. Megvert: nyomorult. Elhagyott menni: utolsó szemét!…
Szereted?
Semmi szó.
– Visszamégy hozzá? Elfelejted neki? Hogy holnap ujra kezdje?
Erzsi összeszoritotta a fogát s kimeredt a szeme.
– Szereted?
– Mi közöd hozzá! – sziszegte az asszony.
A férfi, aki azt hitte már győzött, visszahőkölt.
– Mi közöm? Ó te istenadta! Nekem mi közöm? Jaj te boldogtalan!…
Szeretlek. Az a közöm.
– Akkor hagyj békén.
– Hát elment az eszed! Hogy hagyjalak! Gyerek vagy te, hogy beszéljek
veled! Éccaka van! Senkise lát!… Hej a kutyaistenit! – orditott fel
hirtelen hörögve, hogy végigbugott a falun.
Erzsiben megállott a szivdobogás.
– Hallgass! – szólott erősen.
– Gyere hozzám! Megvédelek az egész világtól!
– Soha!
– Gyere…
– Soha! – kiáltott rá az asszony teljes erejéből.
A férfi megbénult ettől a kiáltástól, amelyben benne volt az örökös,
teljes elutasitás. Lelankadt a karja s egyszerüen engedte, hogy az
asszony elmenjen. Látta, hogy siet előre az utcán, a porban
meg-megcsukló inakkal s hogy huzza magával az álmosan, már szinte
önkivületben tipegő kis fiát. Iszonyatos keserüség lepte meg a szivét.
Csikoritott egyet a fogán majd beletört mind, azzal sarkon fordult s
ment vissza, kártyázni.
És Erzsi szaladt előre, maga sem tudta, hogy miért, hova. Szaladt a
vérpadra. Szaladt a halálba, a máglyára. Rohant erényével szenvedni s
kinjaival vezekelni az apjáért, anyjáért, magáért, a gyermekeiért, ezért
a bünös világért, amely tele van rosszasággal, bünnel, átokkal. Mert
csak annyit érzett, hogy neki kell jóvá tenni, amit más vétett; csak
annyira vágyott most, hogy a tisztaság lilioma maradjon ő s áhitozott
száz kisértés után, hogy bizonyságot tegyen erényiről, áhitozott ezer
kin után, hogy próbáját adja állhatatosságának.
– Óh Uram Jézus, Szüz Mária anyám! Mi az én szenvedésem a tietekhez!
Könyörögj érettem…
Meg volt gyalázva, porig alázva. Soha föl nem éberedik tönkregyávult
lelke, soha nem érzi többet magát asszonynak, embernek, isten büszke
valakijének, áldozati bárány! megöldösött lény, mindeneknek utolsója.
Igy ment be a házba, az ura házába. Megtérve a Kálvária hét kőképe elől
maga is kész volt keresztre feküdni.
Az urát ugy találta, ahogy ott hagyta. Végignyujtózva az ágyon, ébren.
Dani szégyenülten látta, hogy megtért az asszony. Ő is kitalálta, mi az
oka: otthon még keserübb gyalázat érte, mint itt… És ökölbe csapódott
minden ujja, szerette volna szétdulni a vének házát s az üszkei közé
dobni őket, amiért az ő feleségével igy bántak! Már pedig ő maga is
egészen belegyőződött, belenyugodott, hogy elválik tőle az asszony. Jobb
is igy, mondta magában. Hiába, ha nem összevalók, az isten se párositja
már össze őket. Utálta magát, az életét s keserü szájizzel vetette meg
magát, amért egy asszonynak nem tud bálványa lenni.
De most mi lesz?
Erzsi egy szó nélkül fektette le a meggyötört kicsinyeket. Még jó
szerencse, hogy olyan egészségesek. A parányit a bölcsőbe fektette, a
másikat a maga ágyára, felfelé fejjel a nagy párnára, ő maga pedig eléje
térdelt és imádkozott.
Dani el-elszunditott, de untalan fölébredt. Erzsi egy percre sem érzett
álmosságot. Pedig gondolkozni sem tudott, csak mondta magában a
litániát:
Asszonyunk, Szüz Mária könyörögj érettünk…
Mikor a pirkadó hajnal bevilágitott az ablakon, Dani fölkelt,
felöltözködött. Szomoru volt és csüggedt.
Egy percre megállott s a sötétben elnézte az Erzsi alakját. Meghatva,
elbágyadtan bámulta a nőt, akinek embertelen erőt adott valami ő előtte
ismeretlen érzelem. Immár órák óta térdelt ott, mint a templomban, a
sötét templomok titokzatos homályában térdelnek fáradatlan asszonyok,
fölemelve összesimitott kezüket, oldalra hajtva fejüket, mint Szüz Mária
s halk szájmozgással rebegve a csudálatos, gépi szókat, amelyek mindig
ugyanazok, mint a vizesés csöppjei s mindig bőséges uj érzéssel tudják
eltölteni a hivő lelkét, mint a fáradtakét a vizzuhogás.
Daninak kitágult a szeme s féltékenység fogta el a szivét. Vad düh
kezdett benne megáradni. Látta, hogy ő nem teheti tönkre ezt az
asszonyt. Az ő ereje semmi ahhoz az erőhöz, amely titokzatosan belenyul
annak a belsejébe. Tudta, hogyha most ő engedne hirtelen gyülöletének s
széttiporná az imádkozó asszonyt, annak minden tagja külön az ég felé
emelkednék s a testi bántás a lelkét már nem érintené.
Sóhajtott s részvétet érzett iránta.
Dehogy bántaná szegényt. Dehogy is bántaná többet! Nincs is rá joga!
Senki már neki ez az asszony. És ha ezer esztendeig élnek együtt, akkor
is idegen lesz örökkön örökké…
Megmozdult s csöndesen, nehézkesen kiment.
Odakint az a szép nyári reggel volt, amely mostanában olyan
szivet-lelket élesztően derül föl napról-napra.
De az ő lelke szomoruság ónos szárnyától volt csapzott.
Lehajtott fejjel nézett körülkomor szempillái alól.
Itt-ott egy-egy tinó bőgése, kakas kukoritása, emberi száj
istenkáromlása hallatszott a friss, áldott reggelen.
És Dani kedvetlenül érezte, hogy itt a munka, a törekvés semmiért, a
harc ok nélkül valókért, az égedelem, amely mindent hamuvá tesz. Itt az
uj nap.
Hintórobogást hallott.
Kemény pillantással nézett ki az utra.
És rettenetes szédüléssel ismerte meg, hogy a grófi hintóban ott ül a
grófi pár s nagy utitáska hirdeti, hogy a vasutra mennek.
Tompa rémület ütött a fejébe, szivébe.
És utána bámult az elrobogó hintónak.
S amint az eltünt szeme elől, fanyar nyál futott össze inye közt.
Mi maradt itt neki?
Ez a rongy falu, rongy nép, rongy élet.
Még azt is utálta, hogy leköpje.
Mi ez? Ez az élet!
Sár!
És megint összekapta a szemét, ökölbe ránditotta öklét s vadul megdagadt
érzéssel lihegett körül.
– Legyen sár! Sár! De még legalább szétgázolok benne!
S veszettül nézett a falura, a házára s fenyegetően utána az eltünt uri
népnek!


II. KÖTET

I.
Hamar beállott a tél. Már november elején vastag hó boritotta a földet.
Még itt sem volt az igazi tél s a szegény emberek, akik olyan könnyen
élnek, mint a madár s minthogy kicsivel beérik, semmit sem gyüjtenek, –
már is lopkodták a nagy gazdák napraforgó kóróját tüzelőnek.
Turi Dani, a nyár óta megszokott szótlan, mogorva módján hajtott végig a
falun. Nem nézett jobbra-balra, csak a két ló közé a rud végire. A
vastagtalpu parasztszán keményen zötyögött a ridegre fagyott hótalan
uton. A lovak patkója csattogott a rögökön.
– Hát a csengő, Dani! – kiabált rá egy menyecske, aki nyakig
felgyürkőzve szaladt ki egy dézsa mosóvizzel, hogy kiöntse s a lázas,
gőzös munkától friss volt, jókedvü, – hol a pergő Dani? Szégyelli magát
a lovad!…
Dani nem felelt. A homloka egy árnyalattal komorabbra huzódott; ugy ült
a szekér elején az ócska fekete gubában, benyomott báránybőr süvegében,
mintha nem látna, se hallana; csak bámult mereven maga elejbe, a ló lába
elé szaladó rögökre, a szemetes, ganajos utra, amelyen minden olyan
keményre volt fagyva, mint az ő lelkében.
Nem látta két oldalt az utcasort, sem az embereket, akik pipavégről
diskuráltak egy-egy kapuban, sem az asszonyokat, akik még most is utána
néztek azért Turi Daninak.
– Há má mégis hát mi a fene baja van ennek? – kérdezte egy gazda
szószaporitó komáitól, akikkel jól begubázva szidták a hideget, a telet,
nyarat, kormányt, meg az istent.
– Ajjé, nagy annak a baja. Nem nyelheti le eccere a kiskarai tornyot. Az
a baja.
Dani a nyár óta valóban hihetetlen kapzsi lett gyüjtésben, munkában,
vagyona szaporitásában. Azzal a fáradhatatlan szenvedéllyel, amivel,
mint a tüz tudta mindig megemészteni, amibe belefogott, most tiz emberre
valót dolgozott. Nem törődött már sem a feleségével, sem a gyerekeivel,
sem az asszonynéppel, csak a pénzszerzéssel. A nyáron minden nap bent
volt az ügyvédnél, még se birta megkapni a meghalt bérlő örökét. A gróf
elutazott Afrikába, a grófné hallani sem akart többet a kiskarai
uradalomról; László gróf, a sógora meg nyiltan kijelentette, hogy ellene
van a parasztoknak. Mégsem történt semmi. Egyelőre nem is volt sürgős,
ujévre kellett meglenni a döntésnek.
Ahogy közeledett a falu végéhez, a kastélyhoz, Daninak is eszébe jutott
ujra a dolog.
Egyszerre csak önkéntelenül felpillantott s jobbra lenézett az utcára.
Bora állott egy kapuban. Be akart menni, de a Dani kedveért kilincsre
tett kézzel visszafordult. Dani szórakozottan jártatta a szemét a szép
lányon, akiről vastag szürke nagykendőjében is megérzett, hogy karcsu,
ideges teremtés. Csak épen egymásra néztek. Nem történt semmi. Nem
szóltak semmit. Még csak nem is köszöntek egymásnak a szemükkel sem.
Csupán csak megnézték egymást. Bora a maga ideges, érzékies, odameredő
nagy nézésével, Dani komoly, férfias, vizsga tekintetével. S Danival
elszaladt a szán; fejét sem forditotta vissza a lány után. Előre nézett
ujra, le a földre. Bora pedig benyitotta a deszka kisajtót s ropogós,
friss, halk neszü léptekkel ment el a tornác előtt be a házba.
Éles szél csapott a Dani szemébe; lejebb huzta a süveget a szemöldökéig,
lesütötte a fejét s gyorsabban hajtott neki a szélnek. A fákat vastag
zuz boritotta, fehér volt az egész világ s az akácok vastag fehér
lombjáról a szél hóport rázott le. A lovak gőzölögtek s dér fagyott a
szőrük szálahegyire; nagy fekete varjak tanyáztak itt-ott valami
hulladékon s lomhán reppentek föl a ló elől.
Dani felpillantott, végignézett a fasoron, amely közt siklott a szánja.
Csuda kép ez, a dusan bezuzmarázott ut, fehér cukorfák ezernyi ezer
foka. Megfagyott tündérország, amely holtában uj gyönyörüség. Dani
hunyoritott, megpihentette szemét, aztán ujra a lovaira nézett s érezte
az arcába vágó szél szurdosásait.
Az árok hidjánál gyors fordulással kitért az országutról a mezőre, az
uttalan utra, ahol nyoma sem volt a dülőut csapásának a hó alatt.
Repült, farolt a szán a sima havon, amely keményre volt fagyva, hogy a
gyors lovak patája nem szakadt bele.
Nagy, nagy magánosság közepébe csöppentek. Csak a szél csendes suhogását
érezte a fülében, meg a szán csikaritó éles surlóhangját, a lovak
egyenletes taktusát, fuvását, de a nagy sik mezőn sehol semmi más nesz
nem kelt szárnyra. Kékesen villogott a hómező nyugatra, bántóan szurós,
sárga fénnyel keletre. A reggeli nap áttört a laza opálos égen, amely
köröskörül ép olyan egyforma, bágyadtan világitó volt, mint a hó.
Dani szórakozottan figyelt rá a nyul csapására; tapsifüles járt erre,
még a friss hóban, a mély hóban s hasig dagasztott benne.
A két jó ló repült előre, gondolomra, találomra. Itt-ott egy-egy
kukoricaszár állott ki s leszakadt szárnyakkal cipelte a rácsapzott
havat. Egy távoli tanyáról kutyaugatás hallatszott különösen, idegenül,
de mély csendüléssel.
Jó félóráig rohantak igy. A két ló, mintha ki akarta volna rugni az
istállói zsibbadtságot csülkeiből, nyargalt mint a szél. Daninak
kipirult az arcéle s egyre fogyott kedvetlen maznasága. Egyenesebbre ült
a deszkán s a guba alatt nyujtóztatva derekát, megropogtatta
gerinccsontjait. Magára érzett s szilajul rántotta össze a szemét. „Gyi
te ló!“ Porzik a hószine. Jól esik a szél. Feljebb tolja sipkáját, hogy
telibben érje a levegő s gyorsabbra ránditja a gyeplő szárát. „Gyi, gyi,
kutyaló!“ Mit törődni az élettel. Mit a bajjal. Ki mit árthat? Ki mit
ér? Kire mi gondja az embernek! Sima az ut, szalad a szán, álljon elébe
aki mer. Elébb-utóbb mindent elérünk, ha élünk. És mért ne élnénk, mikor
élni jó, élni szép, élni mégis érdemes! Ez az egy öröme van az embernek,
hogy él és tesz, és repül! „Gyi te ló! Kutyák igyák véreteket. Gyi te
hát! Gyi hé! Gyi hé! Gyi hé!“
Végre szemébe tünik a nagy körtefa s erről eszébe jut, hol jár, mit
akar. Meglepetve néz körül. Puszta a föld, az ő földje. Sehol nyoma
sincs a kórókazalnak; azért jött ki most, hogy hazahordja mig el nem
lopják s ime csak a moncsalékját, a maszatos, hóba taposott, hóba
fagyott helyét hagyták meg a gazdának.
Dani éktelen haragba tör ki s a magas egekig hasit a káromkodás,
amellyel a tolvajt körülteremti. De hiába, a kóró nincs meg.
Nyilvánvaló, hogy nem régen hordták el; most, mióta felfagyott a hó. Ma!
itt a friss csizmanyom; a szántalp gyürte hó olyan friss, mintha ebb a
percben járt volna itt a tolvaj.
Körülnéz s a távolban nagy sötét foltot, egy futó boglyát lát meg. Az ő.
A tolvaj.
Utána.
Előveszi az ostort s közé vág a lónak. A két tüzes állat idegesen kirug.
Még egyszer végigvág rajtuk. És még egyszer. Kitölti dühét; a véknyába,
a hasa alá ereszti az ostorhegyét, hogy a lovakat majd megeszi a fene.
Aztán megereszti a gyeplőt s repül a két állat, mint a fütyülő szél.
Dani bedugja az ostort a helyére a szánódalba s ereszti őket. Utána a
tolvajnak. Szakadékon röpülnek át, le a vájásba, fel belőle. Néha
olyanokat ugrik a szán, majd átpattan a lovak felett, néha olyat farol,
majd felboritja a kocsist. De csak előre. Semmit sem kerülnek ki.
Ma jól esik épen ez a harc, ez a futás. Dani a süveget a bubjára
taszitja s villogó szemmel kémli az üldözött szánat. Az nem sejt semmit.
Nyugodtan, egyenletesen poroszkál s a távolság rohamosan fogy köztük.
Dani reméli, hogy mig a fasorba, az országutra beérne a zsivány, rajtaüt
akkorra. De jaj keserves lesz. Ha az öregisten vón, se irgalmazna neki.
Hátranéz s megbirálja a vasvillát félszemmel. Lesz annak dolga. Mikor
csakugyan közelre éri, vissza is fordul s kezébe veszi a villát. Olyan
jólesően fogja a markába, hogy érzi minden inában a férfiui erőt.
Egészen más ember már, mint akinek elindult hazulról. Már nem fáradt és
kiállhatatlan, nem közömbös, mit se bánó. Felpezsdült benne a vér.
Szótlanul folyik a verseny. Nem is verseny, csak üldözés. Az első szán
nagy rakodásával nyugodtan halad, tudomást sem vesz arról, hogy nyomában
a gazda. Gondosan, csöndesen döcög a szántalp s óvatosan billen a
kóróboglya. Minden akadályt kikerül s a hófuvásra sem ereszkedik, hogy
be ne szakadjon. Danit szörnyen bosszantja, sérti ez a nyugalom. Nem is
kiált utána a zsiványnak, akiből mit sem lát, még a lovait sem, csak
tartogatja az indulatját. Mikor már beérte, megcsöndesiti a lovait s
melléje hajtja a kórótolvajnak, rákiált:
– Állj meg, hé!
Amaz visszafogja lovait, megáll. Dani leugrik a szánkájáról s
vasvillával kezében, odalép.
A következő pillanatban megszégyenülve hőköl vissza.
Az apja néz rá a szánról.
Egy ideig hallgattak s Dani elfelejtve minden haragját arra gondolt,
hogy megvénült az apja. Az arca elborult s mély ráncok verődtek rajta.
Kopott, lapos szemöldöke alól kék szeme élesen néz s az egész emberből
epés keserüség árad.
Dani, mint az apja előtt mindig, megjuházva néz félre, kikerülve szemét,
mintha bünösnek érezné magát előtte. Pedig egyetlen bűne az volt, hogy ő
gazdag lett s a szülei ma is még a régi nyomorban éltek. Kárára nem volt
a családjának, inkább sokkal segitette őket, régebben pénzzel is, vissza
nem kapható kölcsönökkel, ujabban, mióta gazdagabb s jobban megbecsüli a
pénzt, már csak amolyan erkölcsi támogatással. De mindig érzi, hogy
adósuk s ezért, hogy ne kelljen látni az inséget, elkerüli őket. Az öreg
Turinak szavajárása volt, hogy „képen váglak, ha a bajuszodat a füledre
tekered is!“ De bizony mégis kinőttek a keze alól a fiai, csak ő maradt
meg a régi kapás nyomoruságban, pedig isten tudja hol szedte, hanem
nagyon uri hajlamai voltak. Nem is szeretett dolgozni, inkább spekulált,
jött, ment s apró seftekre költötte, amit össze tudott keresni, vagy a
fiaitól ki tudott préselni.
Megérezte az öreg, hogy fölibe kerekedett a fiának s akarattal fokozott
keserüséggel ripakodott rá.
– Nem restelled magad a kutyától…
Dani gyorsan ráomlott közönyösséggel vont vállat.
– Szégyen, gyalázat. Az ember felneveli űket, de azért, ha mán kikerül a
házból, egy se nyit rá ajtót többet. Ott fagyhatunk rakásra. Bánod te?
Egy szeker napraforgót nem hoz: nesztek!… Az anyád dögösködik, tudsz
róla? Ej…
Közé vágott a lovaknak, azok örültek, hogy pihentek egy kicsit s
óvatosan tovább vitték a szánat, a tüzrevaló napraforgó-kóróval.
Dani ott maradt, utána nézett az apjának, egyet sóhajtott, felült a
szánba s egy kis révedezés után ujra visszaforditotta a lovakat a
mezőnek. Örült, hogy nem vesztette el teljesen a kedvét, inkább valami
csintalanság forgott az eszében, ami egészen felvillanyozta.
– Majd bolond vagyok, – gondolta magában, – hogy kóró nélkül megyek
haza. Csak kint van még valakié.
Nagyon megörült neki, hogy nemsokára napraforgó-csomók sátrait látta; s
még jobban földerült, mikor kiszámitotta, hogy a Takács Gyuri kóróját
fogja most ellopni. Vidáman neki állt s fölrakodott erősen, lekötötte
jól a terhet a rudalló kötéllel s gondtalanul indult hazafelé.
Már nem mulik el, nem már a vidámitó érzés, amely a pusztai szél
danájára lopózkodott be a szivébe. Valami ugy feszitette belülről, olyan
jólesően, ahogy már régen nem érezte magát. Nyujtózkodni szeretett volna
s egyre mosolygott, hogy ő most meglopta a Gyuri sógort. A nyár óta
titkos, egyre jobban feszülő vetélkedés volt köztük s nem botlott elő
olyan apróság, amivel ki ne igyekezett volna egymást forgatni a két
ember a béketürésből.
És eszébe jutott Daninak Bora, akiről tudta, hogy Takács Gyuri utána
vetette magát. Elmosolyodott, neki csak egyet kén szólani, csak a kis
ujját kén mozditani, csak egyet kacsintani s a lány rögtön esze nélkül
rohanna utána…
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Sárarany - 08
  • Parts
  • Sárarany - 01
    Total number of words is 4232
    Total number of unique words is 2034
    30.5 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 02
    Total number of words is 4180
    Total number of unique words is 2004
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 03
    Total number of words is 4149
    Total number of unique words is 1787
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 04
    Total number of words is 4183
    Total number of unique words is 1925
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 05
    Total number of words is 4128
    Total number of unique words is 1861
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 06
    Total number of words is 4126
    Total number of unique words is 2029
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 07
    Total number of words is 4277
    Total number of unique words is 2005
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 08
    Total number of words is 4289
    Total number of unique words is 1962
    33.5 of words are in the 2000 most common words
    46.6 of words are in the 5000 most common words
    52.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 09
    Total number of words is 4222
    Total number of unique words is 1873
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    49.0 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 10
    Total number of words is 4188
    Total number of unique words is 1804
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.7 of words are in the 5000 most common words
    52.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 11
    Total number of words is 4400
    Total number of unique words is 1839
    35.0 of words are in the 2000 most common words
    48.9 of words are in the 5000 most common words
    56.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 12
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1887
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    42.8 of words are in the 5000 most common words
    49.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Sárarany - 13
    Total number of words is 3009
    Total number of unique words is 1474
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    47.8 of words are in the 5000 most common words
    53.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.