Népek az ország használatában - 10

az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó,
hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a
bajos embörök közé tartozok.
– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj?
Azt mondja Mihály:
– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.
– Aztán ki fosztotta ki?
– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya.
– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.
Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal
sarkát megsimogatja két ujjal.
– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki
volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé,
ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két
lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan,
ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet
lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én
itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.
– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három
mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének.
Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.
– Ismerte azelőtt?
– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak.
– Azután mi lett?
– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már
örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint
Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan
ütött rá a kezével a levegőre.
– Hát elhagyták?
– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász
nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek,
hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A
pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek
rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit
is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én
fosztva.
A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan
ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte
el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.
– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan
csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?
Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja:
– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha
néha egy kicsit mögverögetik a hátát…


Amit a szüle nem ért meg.
A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz
hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi
a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha
éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez
alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az
ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a
városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint
különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt
mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az
évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton
varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska
már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A
kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község,
amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát,
de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták
le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot
fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy
elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és
meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat
nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a
nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor
toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más
egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy
összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban
forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát
nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.
Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul
maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus
tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga
dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak:
– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.
– Nem baj az, szülém, arra való.
– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén
állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a
hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?
– Majd elmondja szülém.
Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:
– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt
esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.
– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.
– Meg… katona…
Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez
a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.
A jegyzői úr belesegit:
– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza
aratási szabadságra.
A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja:
– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom
mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?
– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző.
– A katonaságnál – mondja a szüle.
– De merre?
– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja
is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a
Szibériában.
A jegyzői úr mondja:
– De hiszen akkor fogoly.
A szüle mondja:
– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel.
– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.
Mondja megint a jegyzői úr:
– Onnan nem lehet hazahozni, szülém.
A szüle megütődve lép hátra a papucsban.
– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan
már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd.
Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok
ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért
nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?
– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból
hazaeresszenek.
Mondja a szüle:
– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után
visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem
eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt
mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?
– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se,
szülém.
– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle.
– Hát.
– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom
a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.
A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket
Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem
eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…
A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:
– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk
iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.
Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.


János megalázása.
Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni,
mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit
sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna
vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz
mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát
fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit
és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak
nap-nap után meglenni.
Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert
háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj,
hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit
is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta
Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal.
Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani
a háboruról s más egyéb körülállásokról.
Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az
emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint
valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral,
szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt
gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt
forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet.
Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül
szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta
is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár
olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás
még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog
van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor
minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros
csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel
elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad,
tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott
tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli
hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet
kapna, ha katona volna.
János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három
fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban,
krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju
edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl
a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a
gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon
találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva,
még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül.
Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a
mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem
ugy, hogy öszömadta.
– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne
szörözni…
Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy
ember, cipel egy féloldal szalonnát.
– Ihun – szól neki János –, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?
– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába
egy bizonyostul.
– Eltönni valónak?
– Nem. Eladásra.
János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni,
mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a
szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért
válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog,
hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S
János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel
vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal
is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.
– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi
felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön,
hogy az csak csuda.
Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól
a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva:
– Szerelmes Jézus… hivalkodásomban de mögaláztál…
János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes
embertül.


Nyári kép 1916-ból.
A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek.
A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog
bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék
szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj
gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat,
rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi.
Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek
nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a
fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár
most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.
Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta
volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig
állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott.
Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül,
mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:
– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor.
Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni
télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még
itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos
forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a
boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem
nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak,
olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a
hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy
kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a
csürhéről, visitozás sincsen.
A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de
civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a
bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága,
fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad,
összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az
idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő
vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével
és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor
a látó emberek sem járnak az utcán.
Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona
annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van.
Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a
botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig,
körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal,
azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét,
ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog.
A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel,
meghallja s bejön.
– Adjon Isten, Jóska – mondja.
– Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki?
– Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron.
– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt
maradok csősznek.
Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor
hozzáteszi:
– Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is.
Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul
a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a
gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni.
– Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratját.
A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi
játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol
arra és mosolyog.
… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal
katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát.


Öreg regruták.
Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok,
hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a
sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre
vidáman:
– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene
pedig ide közébünk.
A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel
mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:
– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts
attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én
szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban.
Ugy, ugy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt.
– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend
csontja már el se birná a bornyut.
Emez megvigasztalta:
– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja az még, ha éppen muszáj. Ha
majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm
tülled.
Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy
valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből
is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában
van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán
kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:
– Hát mink mikor mögyünk, komám?
– Majd szólnak, ha köllünk, komám.
Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni
ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a
vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre
csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi?
Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?
Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik
egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki
időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy
hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még kránfutternek sem való, bár
hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat.
Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a
hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy
elhajitani, mint a bornyut.
– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint
végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van
ez neköm, kár ezön évődni.
Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna.
Elég neki a maga baja.
– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik
keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb
gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.
Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből
való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy
testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb
játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést
(ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való
bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a
fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia
tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az
ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás.
Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak
azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin
nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon
sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki.
Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg
komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg –
nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint
eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem
vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az.
Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek
felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta
is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás:
– Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is.
Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg
elébe a víz ellen jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan,
de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.
Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori
fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy
legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók
vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a
többit:
– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik,
nem mulik.
Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy
ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –,
hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy
piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a
tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák,
csárdák szobájában a szögre.
– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a
kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.
Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan,
a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül
valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt,
mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt
az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki
gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át,
idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol
visszaszoktatták rá.
Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással
és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá
intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány
ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a
fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő
fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.
No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni.
Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben
sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést:
– Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképen mi lössz?
– Már miért?
– Hát hogy – tanakodik Muladi – én mönjek-e, vagy ne mönjek?
– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország
szolgálatára lönni.
– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős
vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel
alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.
Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is
megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a
hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták
őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők
voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak
s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy
hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már
kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona,
mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik
korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval
többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban
álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment,
mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem
akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt
aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak.
Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek
katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az
utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt
kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben
sorozták.
Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei
között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg
voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen
megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói
tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.
– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy
gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát
hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a
kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az
embört.
– Hát hánybeli maga?
– Hetvenötbeli.
– Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én.
– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom,
hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán.
A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti
tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az
öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban
született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő
naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az
öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet
katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud,
azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi
katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a
tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám,
már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem
is szólitották!
– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként
forog, mint ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami
változtatást.
A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy
katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is
előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja,
azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most
már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán.
Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház
második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész
hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért
igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint.
Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok
találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor,
huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“.
– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur
Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám!
Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben
az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a
szavat husz néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy ujból
regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak
elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.
Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen
nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most
találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik
Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton,
vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei
nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán
találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett,
az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is
csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony
már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az