Népek az ország használatában - 09

megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is
lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom.
Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s
átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik.
Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig
meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas
tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát,
ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a
följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály
kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül.
Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket,
akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő
öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle
venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket.
Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz
irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták neki, hogy
éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett,
hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a
föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az
ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a
szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon
földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt
örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg
merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető.
Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen
oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban
ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát
nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával.
A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott,
annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett
maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul,
azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van,
ott van benne harminc muszka katona.
– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon
a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a
parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a
bőrök el ne száradjanak –
– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a
muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel,
ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék.
Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló
századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az
orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát,
azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is
magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert
fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a
tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket.
Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos
sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a
hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem
írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az életfogyás, hol és
mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az
eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott
világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések
ingoványába kergetni az asszonyt.
Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon
ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát!
Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a
térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta;
vögye át valaki a komandót.
Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és
kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő
népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik
őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak.
Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a
mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának
létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák.
Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek
neveztetnek, de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert
ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat
a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek.
Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették,
ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált
térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé.
Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert
fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza.
– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a
legjobban a kisebbitésbe?
De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt
mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a
mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet.
Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy
gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni.
Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már
most mint rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a
kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel,
gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én
azokbul elmaradok?
Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már
visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut.
– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál
sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm,
ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e?
Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd
kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem
becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez
mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört
volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt
Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre
tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén
fityegett.
Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint
rendszerető és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a
kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók
között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott
lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a
civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából
hoztak haza ilyesmit.
Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog
iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az
embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó
szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok
hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az
asszonykocsis:
– Üljön mán föl, ameddig löhet, addig elviszöm.
Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az
ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni
most már.
A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le
kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály
térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s kérdezősködik az uráról. Hogy nem
tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a
domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a
tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba
tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az
emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi
vérek egymással, vagy pedig sógorok.
– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai
rétön szoktak lakni.
– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan
követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára.
– Gyalogos katona?
– Nem – mondja az asszony. – Lovas. Az ágyuknál van szolgálatban.
– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam
szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit.
Az asszony legyint a lóra s mentegőzve mondja:
– Mások… mégis… többet beszélnek.
– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az
alja.
Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a
dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis)
megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé
tart.
Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon,
ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a
vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a
felmenés.
– Idővel – neveti a béna Mihály – még majd bele is tanulok.
– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat
látta-e? Szücs Borús Balázst?
A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai
kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai
pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos
Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a
beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is
haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton.
Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig.
Csorvaszélig nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az
anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen
igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék
szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a
hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a
kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik
és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját.
– Jézus – gondolja –, szerelmes szép Jézus, hát haza vezéröltél?
Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya
közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei
megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái,
mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a
mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az
egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez.
– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A
mankómmal verlek agyon!
Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei
szalajtását. Mihály elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és
azzal integet az úton átal Mátyás felé:
– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát
hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam,
hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!…
Hát az én kácsámat bántjátok?
Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a
magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes
hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is
ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram.
Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály
kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály:
– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.
Az asszony mondja:
– Majd fölmék én.
Azt mondja Mihály:
– Az eke után se tudok már járni.
Azt mondja az asszony:
– Majd járok én.
Azt mondja Mihály:
– Hát aztán köllök én igy is?
Azt mondja az asszony:
– Te vagy énneköm igy is a mindönöm.
Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag
fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke
pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét
az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább
szokott:
– Édösz apám. Meszéjjön vajamit a hábojujuj.
Mihály nevet a cölöpön.
– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van
mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet.
Az asszony szorongva kérdi:
– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor
is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret
rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram?
Mihály azonban csak azt mondja:
– Elsőbb nézzük mög a fődet.


Rasputinfiókok.
Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek,
rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak
egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a
napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni
kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba
tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját
hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat.
Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s
csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó
azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről
beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a
tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha
akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az
udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen
kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy
havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint
égi világából a hold.
Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer
csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és
gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg
Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le
a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor
meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat
esztendeje nem birta a derekát.
A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó
paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei
pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem
csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték
összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János.
Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is
gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek
neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé.
Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a zászlóaljunkat Bécsujhely alá
valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat
csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam
tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a
kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az
ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna
valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok
vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat
példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg
ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon
öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a
gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd
elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s
ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben.
Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire
nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak
abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta,
az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye
zsebébe, mert ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki
embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját.
Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor,
ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban
nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a
régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve,
a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi
kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban
ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok
minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez
támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos
szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik
ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy:
„eljönnek az idők végezetei“.
Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé
mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg
a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra
szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába
mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli
világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy
Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas
éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt
földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül
valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél
fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat
kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje,
mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik
ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér
az elbódorgott borju.
A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem.
Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét
otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor
feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával
lép előre és meggyőződéssel mondja:
– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon…


Orosz sipka alatt.
– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem
vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs
pucolni.
Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót
egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit,
néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz
megismétli:
– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis
kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.
A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt
elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök
ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi
köze sincsen emezekhez.
De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék,
szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való
ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus
marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik
elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg
volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a
szavát.
Egyszer mégis megkérdik:
– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért
csufolja?
– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon.
– Hol van az otthona?
– A Kaukázusban.
No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel.
– Mondja csak, beteg maga, Ametov?
– Nem, nem vagyok.
– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét?
Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet.
– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez.
Huzódozva mondja, mintha restellné:
– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok.
No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A
hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy
a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a
vállát: a vallás tiltja.
Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud
elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban,
mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen
jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud
magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:
– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a
zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el.
Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.
Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja:
– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja
disznóhus.
– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis
megeszik.
Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól:
– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat.
Kérdezik tőle:
– Hát lóhust enne, Ametov?
A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre:
– Lóhus? Van itt lóhus?
– Persze, hogy van.
A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy
dolog!
Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki.
A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.
– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az
istent!
Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is
szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak
gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok
az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát:
elnyomott nép beszél belőle.
*
De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért
olykor csak beleszól a beszédbe.
Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz,
hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem
kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk
lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon
is már kódorgó életet éltek.
– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon.
Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll.
Azt mondja az egyik:
– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt
maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem
bolond ez, kérem szépen?
A másik az orosz állapotokról ennyit mond:
– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak –
magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár
nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.
Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza:
– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni?
Az ugrifüles nevet:
– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha
béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz.
A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig.
– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország
kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…
Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly
beszédében, itt a vakok háza udvarán.


Magukbanélők.
Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a
csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most
kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az
ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely
varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju
most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban.
Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek
társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most
a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a
trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az
apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy
feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.
– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó
Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával.
Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.
– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat
visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.
Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába,
mondván:
– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.
Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.
– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit.
Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek
valakije van.
Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az
elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház,
amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak
valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon,
fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a
nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes
teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga,
téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a
sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan
melyiktök jár most itthon?
Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy
hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte,
hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a
körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen,
Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt
kérdezte tőle:
– Mit akarsz?
A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska
ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen
nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván:
én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a
ködmöndarabon.
– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl
is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim,
hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután
valami jobb helyért?
– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör.
*
Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti
a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor
dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál.
Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem
pihentetik néha ezt az erőt?
Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a
hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a
hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a
lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az
egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének
a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.
Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen
alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely
részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti