Népek az ország használatában - 06

más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere
könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni,
hogy:
– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.
Még sem volt Pali egészen Pál.
Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak
fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben
kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát
nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a
bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne
vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban
sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen
és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly
bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.
Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy
mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon
mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem
tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék
bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a
Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél,
hogy lássam a kezed irását.
Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat
haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta,
magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz
jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet
előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett
sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából
szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.
Rozál olvassa:
– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem
káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.


Ócska puska a sarokban.
Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi
vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta
puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek
tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a
Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután
mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem
előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is
puska, hanem óragép.
Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem
is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges
holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett
venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De
még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi
faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy
akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett
fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi
fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az
egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet
pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint
„Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.
Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon,
mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer
csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején,
hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett
jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg
népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert
hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a
puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még
ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska,
hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája.
Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran
elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s
a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a
régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta
a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a
sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:
– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot?
– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek.
Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s
olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről.
Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert.
Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja.
Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya
viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek
jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van
a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is,
revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és
megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek,
hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel
a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett
sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen
ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az
emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem
bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált
hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s
megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a
rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy
állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.
Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü
Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a
sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával,
amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett
akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám,
ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a
Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos
habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.
Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még
mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig
lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a
bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a
zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a
szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom
és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó
aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a
nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni,
háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett
huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a
hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet
nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon
az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a
handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter
szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy
mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával
fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az
ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az
aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy
krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az
egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült
utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt
bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a
piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját
elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a
bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt,
egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal
dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott
nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott
valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek
barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.
A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját
szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu
libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe,
a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig
huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem
bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju
formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a
fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a
karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No,
és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a
láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik.
Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek
mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált
fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a
karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben
elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga
bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról,
akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s
a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a
pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult
évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma
sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már
akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta
sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson.
Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy
némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek
kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül,
hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt
jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e
hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet,
uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken
sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt,
hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi
katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig
birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk
előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán
lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.
De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak
tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert
akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.
A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi
trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel.
Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb
vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga
alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a
népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett
valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a
föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a
másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem
csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez
nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a
gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben,
meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol
meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a
Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a
sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?
Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a
társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a
honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más
baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az
itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva
majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a
katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált
szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a
katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment
az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés
tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön
fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása,
akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák,
elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt
elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor
meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein
átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert
ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha
takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a
századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak
itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember
odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra
valót.
De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a
patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a
sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani
mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt
rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt
panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott
derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból
egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán
megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi,
csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal
a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a
vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha
megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a
trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert
máskülönben befagyott.
Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy
észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár
egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a
szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang,
melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török
katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros
sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki:
gyere asszony szolgálatba…
Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek.
Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem
igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös
ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni
tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…


István a nótájára talál.
Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár
hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a
lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“
Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához
illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván
két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy
nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla,
de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal
oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el
korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak
tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a
fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire,
mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.
István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a
szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.
No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek
meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a
szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi,
ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre.
Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor
két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt
esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot
is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén
jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és
annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma,
mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István
ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután
lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki
láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy
megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja
nyugalmasan, kedvére.
– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány.
– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem
lönne elég?
– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.
– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő.
Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek
valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól
lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele,
mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg
a Jakab ócskazsidó.
– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon.
– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy,
Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok,
pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika
van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!
István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika
az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön
kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem
viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá
akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok
volna hermónikát!
István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén.
– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek
látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.
– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni.
– Hát kend tán tud?
István mérges.
– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok.
Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is
öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni.
Köllene tudni, értitök?
Salamon kérdezi:
– Hát aztán nem tudunk?
– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami
fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának
nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan
sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.
Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben
áll Salamonék előtt.
Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István
valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon,
hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van
már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt
valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?
Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon
szegény, azért löttem én is juhászlegény.
István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán,
amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá,
akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István
szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:
– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm
szükségöltetik.


A sas utja.
Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével.
Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben
diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg
itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar
negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe,
ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden
megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy
a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:
– Vengerszka. (Magyar asszony.)
A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor
szabad megsimogatni a magyar zászlót.
… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert
nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz.
Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét
a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta
elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan
verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.
Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban,
a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára
fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak
belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt,
láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a
szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje
fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös
cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt
munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres
lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte,
hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.
Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai
előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a
srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát,
azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne
legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a
várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.
A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra
megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.
Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz
az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis
trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy
mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia
fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a
németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte
magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt,
vihette.
Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián,
bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy
hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova
cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak
felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen
mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem
viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a
vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette
tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon
a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek
a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert
eladta a muzeumnak.
No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy
parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd,
idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen,
az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar
asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.


„Őrmestör ur!“
Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles
ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu
sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem
igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem
ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a
füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép
vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte
játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi
foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta,
mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a
kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen,
csak ugy maga elé:
Őrmester ur, adjon Isten.
Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy
erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de
nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna
okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már
igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:
– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi?
– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.
– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám.
– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem
odabent.
– Hol?
– Hát ahun majd fölőtözünk.
– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint
én.
Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a
lóhajtó-ülésben, mint a szobor.
– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd
elmönyünk.
Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen,
ellenvetésül:
– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén
csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek.
A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull
róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát
és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a
kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani
világ.
– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok
mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni?
Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.
No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül
elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt
csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne,
mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges
hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami