Népek az ország használatában - 04

közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor
valami különös mutogatnivaló az egész emberen?
– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –,
hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!
Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy
irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A
magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget,
de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is
viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most
látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák
leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala
kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi
fejiben?
– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e
neköm?
Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére
vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.
– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát
hol szedte ezt a sipkát?
– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok
ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok
vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális.
Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal,
ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot.
Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög
a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd
csak.
Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor
megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a
fejében a mihókot.
Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes
foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó
lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a
biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert
majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.
Azonban Pista bácsi tiltakozik:
– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a
hitvány vaslovon ne tudnék ülni?
Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista
kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy
azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra
billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg
bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a
bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába
marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn.
Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a
biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy
inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s
azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.
E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van
minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát
belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. –
No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton,
körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán…
majd ott ereszti a füstöt a pipa.
Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a
hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a
vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak
egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan
jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a
fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka
asztrakán mihókkal.
Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek
utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol
arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa
felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel
mondta:
– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon
a bolond sipkájába…


Jakab Jakab a diplomáciával.
Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan
világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját,
hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van,
annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt
volna rajta, ha eső lett volna hozzá.
Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb
jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen.
Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot
nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a
Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal
idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten.
Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga?
Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már,
mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a
combjukra akasztani, mint a szögre.
– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a
lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön
soványodik, az embör is…
Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:
– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.
– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő.
– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az
embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de
ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem
a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.
Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is,
hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete.
Lónak lenni nem jó.
– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. –
Szégyönlet a világra ez a háboru.
Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát
sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha
az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az
erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér
löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába
vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.
A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák
levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá
semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem,
amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön
napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan
kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely
barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár
ló jön közelebb és rázza a fejét.
– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a
szunyog.
– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?
Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert
van neki még, szürke ugyan, de sok.
– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban.
Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava
nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az
apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp
adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a
fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral
helyrehozattak.
Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában
vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a
tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A
felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi
után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a
lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a
duda.
Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.
Azt mondja Jakab:
– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?
Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert
azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab
előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak,
hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?
Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a
hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó
oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: –
miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a
kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.
De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor
megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és
helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem
cserélik csak ki a mentéket?
Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki
tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza
vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)
Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen
kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a
hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik.
– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák
kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán
tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?
Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:
– Hát micsoda az a balkáni politika?
– Ezt nem tudja sönki.
– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk
olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához
mönni? Hát mi az a balkáni politika?
Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak
között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a
balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az
öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.
– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a
„svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu
szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly
pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már
részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári
népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a
török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a
szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól.
Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen
idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma
is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki
tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már
eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok,
hogy kakoje si ti jos?
Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor
hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz
kapitány ur hunyadi Noáknak.
Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár
lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.


A tatár.
A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos,
alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a
nyaka körül a legyek után:
– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még
a legyek lába is mög van patkolva.
A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos
ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a
szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik
rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja,
mutatván kézzel is:
– Ülj le.
A fogoly int s azt mondja:
– Ne treba.
Hogy nem szabad.
De a kovács csak lenyomja a székre:
– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig.
– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a
muszkáddal?
A kovács védekezik:
– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka
katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt
kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar
hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza.
Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?
A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja:
– Friskó.
Mások mondják:
– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az
uraság ökre.
– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a
muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.
A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a
szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra
magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is
ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben
az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk
volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a
szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a
padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a
szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.
A kovács egy kis pohár bort kér.
– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is.
A kovács legyint.
– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor.
– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor
mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög
szódavizzel kezelték.
– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi
vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun
knyáz.
A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre,
hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az
aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az
emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha
kedvük van hozzá.
A kovács odatolja a poharat a tatár elé:
– No. Kóstold mög.
A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s
keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a
fogolytartó gazdának:
– Ne treba. Nem szabad.
A kovács erőszakoskodik.
– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a
tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:
– Ne treba, ne treba.
Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat
halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A
tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:
– Tessék. No ne. Ne no.
Egyet kivesz a tenyérből.
– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő
férfiu.
Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács:
– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm.
A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem
állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor
fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen
és kitartóan szalutált.
Közben mondja a kovács:
– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni.
A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház
előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona
még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban
hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.
A dohány nagy ur.


Mindenek változnak.
Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint
elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki.
Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig
megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja
van ezekkel a mostani állapotokkal.
János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a
birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint
aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis
rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert
hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy
azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely
darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert
azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz
való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi
nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a
lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az
ágyon.
Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól
legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal,
szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü
földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás
vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá
nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a
birka adózik be neki a subával együtt.
Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át,
szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben
tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó
vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre
a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán
tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen
szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.
Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek
bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább
huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert
odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves
suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg
beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.
Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad
uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg
hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét
szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.
Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg
nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig
nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való
szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan.
Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a
lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben
lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már
megérzi az ember.
Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a
tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső
abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat,
vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.
Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a
bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a
nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra,
azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván:
ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.
Halbőr csak neveti a sok értetlent:
– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag.
A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért
szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az
elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.
Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru
juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a
lábonjárók után.
Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető.
A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki
sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy
kelljen a mezőn gurigálni.
Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén
ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése
előtt.
No, köszönés után:
– Hát János bácsi, hát mire végzi?
– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.
– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat
benne?
– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort,
csak ha csárda mellé ér.
– Mög ha ögyébb alkalom előadódik.
– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De
hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.
– Aztán mirül jó?
– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya.
– Tanya? Guruló tanya is van.
– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja,
kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai
hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én
nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum
lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába
húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul
a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem
birok pihenni, no.
– Hát aztán a hordó?
– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban
alszok.
– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent
eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.
– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a
vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én
akarom…
… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a
többi lábasjószág után.


Ötvenesek.
Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van
az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken,
a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a
nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény
tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr
fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép
legény lehetett valamikor.
A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös
forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad
kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg
nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel:
ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de
azért ez az ember sem most először katona.
Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az
asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert
mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás,
hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis
fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól,
nézik, hogy merre száll?
A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé
taszitja a másikat. Izlelik.
Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a
kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is
lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét.
Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az
ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.
A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most
sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen
mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már
feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert
mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát
körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé
vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.
Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul
rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s
odatolja a görbehátu elébe.
A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz,
amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot,
de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.
Amaz nézi.
Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg
ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a
szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott
van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne
józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság
szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos
ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony
meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány
jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a
hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály
ötvenesnek:
– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a
virághagymát, nini.
A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A
görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már
a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a
skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy
ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz.
Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.
Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul
a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem
valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a
skatulya oldalát.
Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába.
Biccentés. Visszabiccentés.
Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu:
– Gyarló vagyon most nagyon a disznó.
A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit
ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a
makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is
olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.
A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ,
hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.
– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó
nem beótott disznó. A disznó szöröncse.
Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint.
Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes,
akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a
másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?
Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt
mondja:
– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása,
hogy elpártol az embörtül.
A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit,
hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben
odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban.
Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket,
azután azt mondja:
– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert
negyvenhatot tartott.
A sasorru kérdezi: