Népek az ország használatában - 02

kis állomásra a faluból az asszonyok kimentek a nézésükre s ahogy látták
a szomoru muszkákat szótalanul glédába sorakozni, az asszonyok
elfakadtak sirva, mire azután a sorban a muszkák is elfakadtak sirva. Az
asszonyoknak az embereik, a muszkáknak az asszonyaik jutottak az
eszükbe.
János bácsi is a közön halad valamerre a féllovas kocsival, viszi
magával a muszkáját is szomszédolni, azonban a kocsiban csak ugy háttal
maga mögé az alcserényre ülteti, mint a gyereket szokás, mert nem kell
attól tartania, hogy a muszka hátulról fejbeütné, vagy pedig, hogy
elszökne. No, majd éppen Jánoséktól szökne, ahol jobb dolga van, mint
otthon az édesanyja kötőjében. A szakállas muszka pedig ül a fekete
simléderes sipkában az alcserényen, néz szét a tájra, hol jobbra, hol
balra, néha talán ismerőset is lát benne. Jól elláthat onnan, ahol van,
akár csak valamely finom vonat kilátó kocsijából: János igy hurcolja
muszkáját szomszédolni. Mint a gyereket, akár mekkora szakálla van is
neki. Nem csoda, ha van köztük olyan, aki azt mondja, hogy de jó volna
itt maradni, de jól volna sohase menni haza.
Azt mondja a szomszéd a Jánosnak:
– De hát akkor mért törtek ránk fegyverrel, az ördög bujjon a fatornyos
hazájukba?
– Ugyan már – védi János a muszkáját –, hiszen a kecske se a maga
jószántából mögy a vásárra.
Ilyen nézetek és beszédek vannak a lapos sipkás, idegen fogságos emberek
elől. Kedvelik őket, mint ehagyatottat, de mégis csak ugy, mint valami
kisebbfajtát, mint valamely gyermeket, mint gyámoltalant. Magukhoz
egyenlőnek nem veszik, de nem is igen lehet.
– Nem egyformák vagyunk, mint ahogy az ujjunk sem egyforma. Amit birnak,
mögtöszik, amit mög nem szoktak, hát azt ne követöld. Sönki se köszönhet
különb kalappal, mint amilyen van neki.
Ilyenkor, aratás alkalmával pedig ugyancsak meglátszott, hogy kinek
milyen kalapja van. Egy, a pusztáról jött levélből irom ki ezt a pár
sort:
„Kaptam én is harminc muszkát. Elég tisztességesen dolgoznak. De csak
istállómunkára alkalmazom őket, isten mentsen meg muszkával aratni vagy
szénát kaszálni. Learattam idevaló néppel. Negyvenkétéves korig mindenki
oda van, hát előjöttek a szőlőkből részesnek az öregek, aztán learattak
időre fejenkint tizennégy katasztrális holdat. Hát ezt csinálja meg
bárki is utánuk!“
Bizony ezt aligha csinálná meg bármely más nemzet öregje is utánuk. De
ez is oka azután annak, hogy jóindulattal vannak ugyan a muszka iránt,
de magukkal egyenlőnek nem tartják. Afféle nagy gyámoltalan szakállas
gyereknek nézik.
– Ülj no muszka te is a kocsira, de ne ide mellém, hanem csak háttal
hozzám, fejjel a saroglya felé, mint a kislány szokott.
Jó azonban neki ott is. Leginkább…


Ajándékok a királynak.
Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó
vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az
emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől
pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak
papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a
fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén
csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat
valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a
fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik
részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a
katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami
vele most majd megtörténik.
– Csak éppen, hogy még egyször mögjátsszuk magunkat.
A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a
sorozást tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak,
aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt,
mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros
papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan
kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint
sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még
keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak.
– Nini, hát csak beóvakodunk – nevetik egymást a vén-fiatalok.
Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem
tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át
pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen:
– El van üdősödve.
A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte
nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső
testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy
egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött
magamentegetőzéseül mondja:
– Megtört a dolog.
Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik
csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána
nézve:
– Mög ám a subagallér…
A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert.
Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a
lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott
állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik
subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A
nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből
kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér
és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni.
Mondják ugyan annak, aki emezt megszólta:
– Ugyan ne beszéjön kend már ilyent.
Ránt egyet a vállán:
– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha
világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A
nyakolaj. A spiritusz… – s legyint.
Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik az embert. Betegségek, gondok,
átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor
ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos.
Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment
Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette
testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja
sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel.
Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási
napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került
a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még
beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a
századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég
jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind
a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik
városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az
egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig
a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge
mókus és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás
után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a
legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan
huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben
fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember
szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot
rántván rajta, kérdezi:
– Hát uram, mikor mögyünk vissza, lefelé?
No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta
az a darab föld már kétszer változtatott gazdát.
– Aztán csakugyan mönjünk?
– Hát mönjünk, – mondja.
– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták?
– Hát kéröm – véli a tüzoltó –, majd odamögyünk, ahova küldenek.
Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda
megyek, ahova küldenek.
Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház
emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy kicsit
nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen.
Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része,
még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük.
– Hát kend mennyi?
– Ugy szászhusz kiló körül.
– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne
kend.
De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak
katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve
hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan
mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A
kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák,
adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet
rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági
kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a
kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás
hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat.
A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért
a tréfa csak járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség
egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a
barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál,
megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait.
Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván
alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a
mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai
csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik.
(Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a
kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek
észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva
viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a
kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután
előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz,
varnyútnyeltbajusz, kefebajusz.
Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek.
Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy:
– Mögént csak bentmaradtam, mint kisgyerök koromban.
A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben
is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli:
– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott
a kiabálás.
Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a
sorozások alkalmával.
Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a
kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben:
ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki
kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó
vásárt csinál.
– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor
legelsőbb hítt a király.
… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka,
kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok
egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna
tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden
vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok,
jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi
országban“, azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói
kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését
hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében.
Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a
tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a
szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint
bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen
szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek?
A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy
az. Csak együtt, mint egykor.
Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási
gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál,
mondván:
– Hát engöm már mög lóvá töttek.
– Már miért?
– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban
szokás, hogy mennyi idős.
Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem
kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen Tököli el
akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek:
– Ajándék lónak pedig nem szokás nézni a fogát.
Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert
mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a
belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt
balkézt), szintén azt mondja:
– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a
királynak.


A város végén.
A város végén, a legszélső házak lábjában van most az uristen legszebb
állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén
három malac ül egymás mellett s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt,
ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik és vágják egymást a
szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómaga biró özvegy
pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad
rá, alighanem látott már különbeket s lehet, hogy tul is van már azon a
koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró
pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott és a víz szélén
sarat gyur: alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a
sárpalacsintába és megsüti a kóró parázsán: a primitiv konyha Tubalkain
óta nem sokat változott.
A víz szélére kirug a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán
a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa,
legényvirág, mályva, miegyéb, a kerités mellett ki tudná mi szél
idehajtotta fügefa, a kerités meggörbült lukas deszka, halászbárka
oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros törött félmalomkő, ez
meg vizimalomban „őllt“ valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy:
„Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő,
majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom.“ Azonban nincsen már
csárdás kalap s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái
járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem
egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerités
felé az udvaron át s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:
– Adjon isten jó napot, kéröm.
– Adjon az isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi?
– Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan
ki jár erre mifelénk itt a város végin. Urforma nem igen szokott
errefelé.
– Csak talán a végrehajtó?
– Az, az, a jó isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm.
Hanem valóságosan. Nincsen erre az urfélének járása. Mit is keresne itt,
ugy-e bizony?
A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt?
– Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjártatom
magamat.
– Ugy-ugy –, mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután
gyanakodva pislog s azt kérdezi:
– Mondja már, ha mög nem sérteném: nem dedegtiv maga?
– Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az
volnék?
Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja, meg kisimitja
megint.
– No – mondja –, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant
gondolok én.
– Másforma pedig nincsen, szülém.
A szüle tiltakozik:
– Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik.
Az ujságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan ujságdedegtiv
maga, kéröm?
– Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is.
A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda
beszéd ez? Nézd el, nézd.
– Hát csak tudom, amit tudok – szól megsértődve. – Van ujságdedegtiv.
Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör
fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az ujságba az
egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abban irva
mindön.
– Ugy hát, szülém? Hát akkor az ujságiró volt.
– Az, az – esik nagyot a szón a szüle – hát az… hát hiszen éppen ezt
beszélöm. Hogy mondom, nem olyan ujságdedegtiv maga, aki mindönt tud?
Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul
szerkesztette ki az ujságba?
– Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?
– Hát maga csakugyan az?
– Hát ugy, körülbelül… szögrül-végrül, ha éppen nagyon keressük.
– No, kéröm szépen – mondja most már vidámabban a szüle –, hát akkor azt
mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan
embört mennyi idő mulva eresztik haza szabadságra?
– Hát kit igy, kit ugy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tiz
hónap után.
– No ugy-e – mondja diadalmasan a szüle –, ugy-e, hogy maga is ugy
mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő
igazságtalanság történik, nézze már!
– No?
– Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje
oda van; aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy
egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem
eresztik.
– Nem löhet az, szülém.
– De amikor ugy van, ahogy mondom, – erősködik a szüle.
– Nem esött el?
– Dehogy – véli a szüle –, nem szokott az elesni.
– Nem is beteg?
– Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem
eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad igy
sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő?
Hát van akkor isten az égben?
– Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém?
– Hát hol szolgálna? – mondja a szüle –, hát Oroszországban szolgál.
Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de
nem eresztik haza.
Jaj, hát ez már más, ha igy van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a
szülének hosszasan kell ezt magyarázni és csak nem érti meg.
– Nézze, kéröm – szól elszomorodottan –, ezt még neköm sönki eddig nem
mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a
fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis… egy kicsit… a ház körül.
Könny csillan meg a szemében és a szüle csendesen itatni kezdi az
egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket – a
szüle is belesegit zokogva.
– Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly
itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza
a mitüllünk valókat.
A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki
szomorusággal:
– Hát akkor hiába is várom… Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva
nem mondta mög sönki… hogy hiába várom…
A malacok ülnek a viz szélén, nézik az asszonyt és nem tudják mire vélni
a dolgot.


Beszéd a csizmáról.
Fiatal surbankó legény viszi az uj csizmát a vállán, a két fülével
összeakasztva, ugy megy vele be a vendéglőbe, amelynek az udvarán a
tanyai kocsik megállani szoktak. A szobában sok a külső ember, mert
éppen hetivásár van; az uj csizma tehát érdeklődés tárgya minden
oldalról. – No, ez még meleg – véli az egyik. – A másik a bőrét
vizsgálja, morzsolgatván az ujjai között és megállapitja, hogy az nem
tehénből, hanem borjuból való. Egy ember, ahogy enné az asztalnál
bicskával a paprikáshust, a bicskafokkal a talpát kopogtatja meg,
mondván: – Hat telet nem áll ki, de egyet, azt bizonyossan – talán.
Megint egy másik ember rászól a legénykére:
– Hiszen jó még a csizma a lábadon, hát minek vötted?
A legény rángatja a vállát:
– Hát mért ne vöttem vóna. Azért viszik a piacra, hogy eladják.
Megint beleszól egy ember, aki alighanem ismeri a legényt:
– Futja a paprikábul, ugy-e?
– Hát – mondja büszkén a legény – futja.
Révbeli András megkérdezi:
– Ugyan eltanálom-e vaktában? Hetvenöt forint.
– Följebb – mondja a legény.
– Nyolcvan.
– Följebb.
– Kilencven.
– Még följebb.
– Hát száz?
A legény ráhagyja:
– Eltanálta kend. Éppen annyi.
A csizma földisputálása megint megkezdődött. A fülét is megnézik, hogy
jól oda van-e varrva, a szárát, hogy egy bőrből való-e és hogy oldalt
van-e varrva, vagy hátul, mert az különbség. Azután a torkát, a torkát a
jó reggelét, mert ha a torokban spórolt a bőrön a mester, az kész
veszedelem, mert akkor két ember kell a csizmához. Már hogy a
levetéshez, meg a fölhuzáshoz.
Azonban a csizma, mintha valamely régi mester remeke volna, állja a
szigoru birálatot. Csak Farsang-Virág János tesz némi észrevételt az
orra ellen. Megvetőleg mondja felőle:
– Kácsaórú.
De hamarosan leszavallják, hogy hiszen nem mindenki a juh után él, mint
Farsang-Virág. A juhászféle nép ugyanis nem barátja a kácsaorroknak,
hanem a kecsegeorrokat szereti, mert az izlésekben mindig vannak
különbözőségek.
E kisebb bajoktól eltekintve azonban, a csizma megállja a helyét a
birálatban, amint kézről-kézre vándorol és csupa ujcsizmaszaguak lesznek
tőle a népek. De hát az ára, az már mégis… Száz pengő! Két rossz lovat
adtak érte valamikor. Hogy soha annyi marhát nem vágtak, mint most, soha
annyi ló el nem pusztult, mint most – hát hova lett a bőrük, ha ilyen
drága?
De a legény, vállára vetvén megint a csizmát, azt mondja:
– A régi időben is öt füzér paprika áráért vötték a csizmát. Most is öt
füzér paprika áráért vöttem a csizmát.
– Hát akkor – mondja Révbeli András – eggy a kuckó a kemöncével.
Ez igy van. Hát. Egy öreg ember mondja:
– Az eggyik marja a másikat, a másik marja az eggyiket.
– Az – véli egy másik. – Aki tudja egymást maratni. Akinek van mivel. De
akinek nincs mivel a másikat maratni?
Ez alighanem szőlősgazda. Ezeknek nem igen termett az idén. Nincsen
mivel a másikat maratni.
– Hát pedig ez nincsen másként, – szól bele a beszédbe Dobszai Pál. –
Még a maratás, az csak-csak. Hanem még abban is van furfang.
– Mert töszöm azt én a nyáron behoztam a piacra egy kocsi dinnyét. Ahogy
mögállok a kocsival, azonnal körülrajzanak a kofák, hogy hogy a dinnye?
Mondom: hetven forint. No, akkor mindjárt átkoztak. Azt mondták, rabló
vagyok. Azt mondták, ögyön mög a fene. Már hogy engöm. Mondtam nekik,
hogy ögyön mög a fene tiktöket, hát mért vagyok én rabló? Akkor azt
mondták: azért, mert az vagyok. Hogy hetven forintot elkivánni egy kocsi
dinnyéért, amikor azelőtt tiz forint volt egy kocsi dinnye.
– Hát – mondom a kofáknak – ne dumáljatok annyit, kofák, amikor ugyis
tudjátok, hogy tik vagytok a rablók. Hát ne járjon a lepényleső. Tudom
én, hogy tiz forint volt egy kocsi dinnye. De azt is tudom, hogy tiz
forint volt egy pár csizma. Hát most már nem adom pénzért a dinnyét,
rablók. Hanem aki hoz érte egy pár csizmát, azé a dinnye.
– Hát erre a szóra, ahogy kimondtam, ahány kofa csak volt, annyifelé
szaladt, hogy ü lössz az első, aki hozza a csizmát. De azután utánuk
hujántottam, hogy: – annak a csizmának nem köll egészen röndösnek lönni,
de legalább olyan lögyön, hogy legalább egy telet kibirjon.
– Hát – fejezi be a beszédet Dobszai Pál – erre a szóra ahány kofa csak
volt, mind mögállt a szaladásban, mert azt mondták: – Akkor nagyon drága
lönne a dinnye.
A pipát a szék sarkához verve, mondta:
– Hát ilyen történetök vannak.
A nincsetlen szőlősgazda bólintgat hozzá:
– Maratás… hát maratás, ha mondom. Az egész világ nem csinál ögyebet,
csak marja egymást. Csizmával, dinnyével, paprikával.
Azt kérdezi tőle Dobszai:
– Aztán azt hiszi kend, ha a fejit beleveri kend érte a falba, akkor
másképp lössz?


A fémszóró.
Péter népfölkelő fent szolgál messze az oroszok országában, valahol a
Sztochod mocsarai között, sokat kell utazni onnan, amig hazaér az ember,
mint Péter is, aki most kétheti szabadságot kapott. Nem sok, de hát nem
adnak többet, még jó szerencse, hogy nyolc napot külön adnak az utra,
mert ha még az is benne volna a két hétben, alig maradna belőle itthonra
csak valamennyicske is. De nyolc nap nem is kell egészen odavissza az
utra, különösen ha a vasutak járáskelésben már kiismeri magát az ember,
igy a nyolc napból is marad kettő spórungnak és a két hétből ilyenformán
tizenhat nap válik. Ez is haszon, mert minden perc haszon, amit itthon
lehet tölteni.
Péter szét is néz a maga kis gazdaságában, a földecske körül,
elszórakozik a kiscsaláddal, miegymás. Azután két birkát, amik a
tanyaház háta mögött nevekedtek az eperfák alatt, behajt a városba. El
is adja, mert most kelendő a birkahus is nagyon, nem találja már a
kényes izlés olyan faggyuszagunak, mint ezelőtt. Voltaképpen nem is
faggyuszagu az, csakhogy a városon a gazdasszonyok nem igen tudnak vele
bánni, nem tudják, hogy melyik faggyuja való az ételbe és melyik való
gyertyának.
A bürgék hát eladatván. Péter fölkeresi a régi megszokott
kisvendéglőjét, hogy majd eszik benne egy kis paprikás hust, meg iszik
rá egy pohár bort. Péter azonban már régen kint van a táborban, nem
ismerős az itthoni világi forgalommal; nem tudja, hogy éppen ma hus
nélkül való nap van és igy a kisvendéglőben, ahol az étkek rendje
egyedül a paprikás hus szokott lenni, ma nem főztek, hideg a konyhában a
tüzhely, ami onnan is látható, hogy rajta ül a macska. Mert a macska
mindjárt fölmegy a tüzhelyre, ha hideg, gondolván, hogy máskor ezt ugy
sem teheti, mert megégetné rajta a talpát.
Igy Péter csak azon a kenyéren marad, amit a tarisznyában hozott, arra a
bor sem csuszik, de nem baj, ha nem csuszik, mert ugyis drága nagyon,
ennél már a harctéren csakugyan olcsóbban mérik. Szerencsére azonban
jönnek oda más, öregebb tanyaiak is, akik már tudják, hogy mikor van hus
nélkül való nap a városon, azok hoztak a tarisznyába hust meg szalonnát
és fölismervén Pétert, kinálják a katonát. No hát, igy már jól van.
Azután beszélgetnek és kérdezik Pétert, hogy odafönt van-e hus nélkül
való nap. Mondja Péter, hogy valamikor volt, ha a zárótüzben nem tudták
a szakácsok a gödörbe juttatni az ételt, de mostanában nincsen. No,
akkor mindjárt azt kérdezik, hogy milyen az a zárótüz, meg ha zárótüz
van, van-e nyitott tüz is, mert az emberek azt képzelik, hogy az a tüz
is olyan, mint a lakat, hogy be is lehet zárni, meg ki is lehet nyitni.
Péter, mint afféle kevésbeszédü ember, vontatottan magyaráz, mondván,
hogy:
– Hát az egyik emilyen, a másik amolyan.
Azután akkor azt kérdezik, hogy milyen az a gödör. Hogy igaz-e, hogy a
muszkák országából egészen a törökök országáig egy vonalban van, mint a
lénia. Akkor Péter elmondja, hogy az sem ugy van egészen, mert az görbén
mén, aztán annyi van, hogy ugy van kiirva a sarkukra a neve, mint a
városban az utcáké.
Ejnye, hejnye – csóválja a fejét egy hitetlen.
– De pedig az ugy van – mondja a másik öreg – mert ezt már más katona is
mondta.
– Aztán olyan görbe – mondja Péter – mint töszöm azt, az ujjam högye,
mög az ujjam völgye. Aztán ha az ujjam högyire esik a sraknel, aztán ott
van három embör, hát akkor legföljebb annak a három embörnek esik baja.
De aki másik három embör az ujjam völgyibe van, annak nem esik baja.
– Né! mondják az öregek – hát milyen ez a mostani kitalálás. A mi
időnkbe, amikor odalent voltunk, hire se volt ennek.
– Hát – mondja Péter – mindig uj ki-kitanulások vannak. Hanem aki gazdáé
az a föld, az ugyan nem tudom, hogy a háboru után mit csinál vele. Mert
ugy mög van csinálva az a gödör, hogy azt ugyan szét nem hordja, ha csak
bele nem ágyuzik.
Egy öreg kiváncsi kérdezi:
– Azután azt mondják, hogy van olyan is ott a gödörbe, olyan masina,
akit ugy hivnak, hogy fémszóró.
– Van – mondja Péter büszkén, de olyan büszkén, mint amikor a gazda a
terített asztalnál a vendégeinek mondja, hogy: Van itt mindön. – Van –