Népek az ország használatában - 05

– A háboru utától fogva?
Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:
– Nem. Csak a tavalyi esztendőben.
Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem
tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország
használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver
alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben
elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet,
hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte
már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a
régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami.
Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az
Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a
fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a
király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési
igazsága, aki csámpás?
Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya
agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a
görbehátunak:
– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.
A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában
nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a
gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:
– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam.
Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat,
amiben tudja.


A szenvedélyről.
Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és
miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó,
hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert
mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan
öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:
– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan
régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás
cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát,
akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka
voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.
– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti.
– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak
mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt
mondok.
– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne.
De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az
asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen,
pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy
miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:
– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?
Azt mondja emez:
– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a
katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan
a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.
– Csakugyan?
– Hát…
Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal.
Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti
tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:
– Hát hun szolgált kend, sógor?
Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra
vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:
– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi
lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az
ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?
No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan
néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:
– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt
hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A
török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a
poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.
– A Klágenfurtba – igazitja ki emez.
Amaz legyint a kezével.
– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri
kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?
Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve
a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:
– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A
szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A
baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a
risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az
önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul,
szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul,
szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi
az az igazi katona szenvedéj?
Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért
tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka
zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj –
mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:
– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel?
– Micsodát?
– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe.
Azt mondja az egykori huszár:
– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla.
Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy
amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem
ismeri.
– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van.
Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte
stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de
be-teg va-gyok…
A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az
értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a
bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy
sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi
szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:
– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg
lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…


Etal és Tóni.
A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán
egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle
az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész
életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az
olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc
esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor
évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő
embert a régi katona-tréfáival.
Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől
engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett,
vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz
az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van
az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki
rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a
nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek
ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes
éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:
– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy
kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott
felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált
utasitást a könyveiben.
Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a
gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez
tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is
ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle.
Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok
felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog
megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok
előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi
be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.
Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen
észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem
lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is
történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség
ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri.
Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan
gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.
Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen
váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a
vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék
között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt
magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban,
ahol láthatta Etalt is.
Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg
Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán
legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz
mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a
sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi
lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből
olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.
Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem
kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a
betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is
szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni,
amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a
tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba
jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s
birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött
abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy
élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy
hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen
körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén
meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált
és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek
Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták
emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból
ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten
rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga
felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy
nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.
Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a
szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne
várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy
mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát
Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó
szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem
marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott
nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a
kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg
ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem
verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a
betegséget akarja elvenni.
Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona,
aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy
szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt
lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a
tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább
megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy
ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb,
erre hamarább.
A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak,
akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a
levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a
régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is
más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott
kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu
hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal,
hogy hol van.
Tudatja vele, hogy hol van.
Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás
előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az
teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan
helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert
ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából,
hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a
munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a
lelkében az életpárja iránt.
A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan
irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a
neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig
emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első
tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a
dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.
Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép
egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne,
vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves
párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a
barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.
A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a
tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.
Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van
borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy
némely fa már ott is virágzik.
Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem
lelkekből is lehet a sorok között irni.
Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne:
– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán
markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök.
Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják,
hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…
Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a
határon és Etal erősen áll a földeken.


Idegenek a jegenyék alatt.
Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet
mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó,
elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal
sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem
beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező
síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz
veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy
vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon
és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz
birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal.
Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a
szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a
gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.
Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka
köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv
buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a
sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar
mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja
nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén
mosolyogva:
– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet.
Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy
is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit
ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar
eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse
gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az
egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka
amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a
napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is,
amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a
szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.
Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a
végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon,
csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon
szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek,
már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.
Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen
vutki.
Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene
neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt
szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést,
amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez
hiányzik.
Mondja nekik Oltványi János:
– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál,
azoknak talán jobb dolguk van?
Egy idősebb muszka mondja:
– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj.
– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi.
Azonban a muszka erősödik:
– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot.
Oltványi rámordul:
– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl?
De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája
iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is
kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza
van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta
azt az embert ide a császárja?
Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt
kérdezi tőle:
– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide?
A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az,
hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők
nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták
magukat.
No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet
eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:
– Aztán, hogy mén az a mögadás?
– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni?
– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend –
mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés,
kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az
a mögadás.
Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná.
Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a
muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka
hirtelen mondani kezdi:
– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet
vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.
Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás.
Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:
– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De
legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.
Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az
ügybe. Most azt mondja:
– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek.
Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet
ellenük föltenni semmit.


Mári kártyái.
Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári,
szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét
próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a
faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból
egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig
lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a
félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá
voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az
alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a
nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat
szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony
szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg
parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát
kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és
azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem
tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott
eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.
Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a
részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya
az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári
zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan
laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a
Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs
ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás
bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a
Márival is.
Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki
sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a
legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta
van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu
kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka
madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal
cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el,
mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete
tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az
elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja
szerint belekiáltván.
Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább,
amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije
nincsen _oda_ s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban
van?
Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten
mondja:
– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya
tudja, a kártya mondja.
– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol?
– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem
csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a
kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy
szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.
Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi.
Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti
némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat,
amik a papirosokra vannak festve.
– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három
vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.
Mári rakosgat a kártyán. Nevet.
– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van.
– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány.
– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja:
vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona,
három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a
mellin.
Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja?
Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat.
– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked
van egy testvéred, egy testvérbátyád.
– Van.
– Az is katona.
– Az.
– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én
mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak
eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…
Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált:
– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt
van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!
… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó
fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a
kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt
is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a
borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott,
miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást
vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit
kivánhattak egyebet?


Pali – Pál.
Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos
sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől
nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső,
pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem
egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem
támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni
a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor
aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd
akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről
pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog
rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró,
egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő
adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok
igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a
Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.
Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s
kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala
közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu,
szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában
hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés
rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az
ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?
Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy
szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a
mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát
fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való
legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt,
káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a
lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a
pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen
a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.
Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint
Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott
volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli
járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan
volt, mint az ünőszarvas.
Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De