Népek az ország használatában - 11

utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a
harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen
meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem
találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs
megint föltámadt és összehozta az embereket.
Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e,
akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él
is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba
jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az
élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába
esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma,
meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes
spongyával huzogatott végig az élet.
Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy
élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a
huszonötéves találkozón az érettségi után.
Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer
csak azt mondja:
– Hát kend csakugyan kend?
– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A
neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi
forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt.
Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“,
amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá
mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak
természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még
birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben,
mondogatja:
– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is
ugy, mint akkor Novibazárban.
Egy régi káplár felel rá, kissé huzódozva:
– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces
voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög
ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?
– A szemetesláda.
– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se
tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm…
Szomoruan huzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet.
– Ez – mutat rá – ez… Ez letött engöm. Nem látok az óromon tul.
De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a
szomorkodásnak, mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés.
– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet
voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról,
mert azt hitte, hogy macska.
Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van
csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást
kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások
kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint
csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat
manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által
kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e
majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel
mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon
évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt
a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a
mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni,
hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü
öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt
világéletében, csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak,
lesz-e majd minden estére kimaradási engedély?
Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s
egyéb régi kedvességeket.
Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna,
ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és
öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy
kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például
mikor egy ember azt mondja:
– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá
Csáki Pál nevetve:
– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta,
sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a
nyeremént.
– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett
– mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört…