Népek az ország használatában - 03

Total number of words is 4326
Total number of unique words is 1782
32.6 of words are in the 2000 most common words
42.7 of words are in the 5000 most common words
49.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ismétli Péter –, van olyan is.
– Aztán milyen löhet az?
Ugylátszik, hogy Péter nem igen lehetett még fémszóró közelében vagy
legalább is, hogy a titkaival nem teljesen ismerős. Azt mondja:
– Hát az olyan, hogy az nagyon furfangos. Az olyan, hogy aki nem tud
hozzá, az semmit se tud hozzá. Hanem aki tud hozzá, az csak fölizéli,
aztán akkor izél.
Egy öreg ember elgondolkozva mondja:
– Csakugyan ilyesvalamiféle löhet. Mert a multkor is egy katona éppen
akkorátosan ilyennek mondta, mint a Pétör…


A mamuty ára is fölment.
Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon
egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy
a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból.
Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami
három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is
megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint
elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába
a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni
a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is
régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat
itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert
most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a
fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől
kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak a mesék birodalmába
tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből
idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor
hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül
némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a
vizbe.
Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert
már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még
nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy
szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki,
nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek
a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most
még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd
rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta.
Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a
Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él
a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse,
hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá,
feszitsd, hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná.
Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei
munkát megér ez, ugy lehet.
Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a
nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle
vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab
csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából.
Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád
a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka
volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik
belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal
helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a
harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti.
A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a
tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő
előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők
is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska,
vagy a fenékháló. Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld
mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De
másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről,
hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a
rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s
ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy
ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád
löhetött.
A veszett fejszének a nyele az ilyesmi.
Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen,
persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor
szoktak.
– No, ez sok.
– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is
számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután
összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk.
– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert
sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem.
– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges
tehénbűrcsizma ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön
föl a mamutynak is az ára… kéröm.
Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól
keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott
elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer
évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár
esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze,
miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik
valamikor a mamutyot pusztitották.


Ami nincs messze.
A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze
van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként
juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy
többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó,
hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.
Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem
volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt.
Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak
inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a
vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen
a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem
volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a
hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való
kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.
A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is
inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta.
Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni,
mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás
járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek
messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a
fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett
megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a
tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem
munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.
Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék
tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak
másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak
gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig
nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon
járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az uton kérdezősködnek az irány
felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van?
Messze van-e még?
– Dehogy van messze – mondja a magyar, akit megállitottak.
Hátrafordul s mutat visszafelé:
– Látják azt a három nyárfát ottan balra?
A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran,
magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.
– Látják?
– Látjuk.
– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél
óra járás.
A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez
az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet
alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már
csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik
ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az
övék „nem messze.“
A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a
muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit
sem lehet tenni.
Az öreg Veron azt kérdezi:
– Aztán a te urad is oda van messze a Szibériába?
Kata megnyugtatólag világositja fel Vera ángyát:
– Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.
Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak
arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.


Lesz még virág a kalapon.
A vén csontok, a szentséges hős atyák, a borzasztó agg plenkerek, a
király legöregebb katonái a mult héten még csak ugy szó nélkül nézték
ezeket a sorozási dolgokat. Nem érinti még az ilyesmi a hadsereg őszi
virágait.
– No, komám, hát kend? – kérdezte egyik a másikat.
A másik legyintett:
– Ugyan… hiszen még csak a regrutája mén…
Az. A regrutája. Ezek a fiatalabb népségek, negyvennégy, negyvenhat,
negyvenhét évesek. Könnyü kis legények, ifju, „még meleg“ katonák, akik
szintén viselték ugyan a fegyvert valaha, de csak itthon kaszárnyáztak,
vagy legfeljebb a Fehértemplomon, vagy a Bécsben a Rossauban, vagy a
Mariahilfen, de nem voltak odalent testvéri sorsban a bolond nagy hegyek
között a török katonákkal. Szóval: még csak a regrutája mén. Aki itthon
szolgált és a kaszárnyából parancskiadás után hazajárt szopni.
Miután azonban az idő eljár, idővel el fognak majd következni a
negyvennyolcasok is, meg a kilencesek, továbbá a hihetetlenül borzasztó
szent és hős atyák: az ötvenesek, akik őrizték a király pihenését téli
éjszakákon a bécsi Burg várkastélyában is, de védték a trónját ott lent
is… ott lent… ahun abba az időbe… mondja kend már, komám, hun is
voltunk?
– Spanyolviaszkországban – mondja a koma.
– Ugy, ugy – hagyja rá amaz, de van is benne valami, mert a sok piros
töröksipka miatt olyan spanyolviaszkforma visszaemlékezései vannak az
embernek.
– Azután hát kend mén-e a sor alá?
– Én – mondja amaz büszkén –, hát én hogy mönnék? Hiszen kiváltságos
embör vagyok én! Hát hova gondol kend, komám? Hiszen császári királyi
műpatkoló vagyok én!
Emez az ember, a paraszti sertéssebészet mestere, azt mondja erre:
– Akkor én se mék, ha kend nem mén. Mert akkor én mög fönséges császári
és királyi műmiskároló vagyok.
– Bolondok vagytok – véli a harmadik, hát már mit tréfáltok ebbe a komoj
üdőkbe?
Azt mondja a negyedik:
– Már mért ne tréfáljanak, komám? Eggy a fizetés.
– Ugy, ugy – hagyják rá többen –, hagy játszuk mög magunkat. Mert lösz
még egyször virág a kalapon, komák.
Várakozó Pál tépelődve néz maga elébe. Azt mondja:
– A fiam őrmestör, én mög káplár voltam, hát most én szalutáljak neki?
Nevetik, mert biz ez megtörténhet, ha egy századba kerülnek. De hiszen a
régi időben is megesett a fegyvergyakorlaton, hogy káplár volt a makói
szolgabiró, a hajduja meg őrmester. Nem baj az ilyesmi. Hát mikor
közembör volt a vásárhelyi főkapitány, aztán a gödörben megrugta a lábát
a hadnagy, mert nem volt a kilüvéshöz helyes fekvése neki, aztán a
főkapitány nem szólt sömmit, hanem a manéber után párbajra szólitotta a
hadnagyot? No aztán hát ez se volt baj. Mindegy az. Az ur karddal
párbajozik, doktorral, a paraszt bicskával, doktor nélkül. A paraszti
párbaj annyiban becsületesebb, mint az uri, hogy a gyógyitásnál a
doktort a győző fizeti. Hát üssön bele a mennykő az egészbe. Nincsen
itten mit tanakodni, hanem… hanem lösz még egyszer virág a kalapon. Aki
rendes ember, még csak le se vetkőzzön, mikor a jövő héten a sor alatt a
doktor elé megy, hanem csak azt mondja: katona voltam én, most is az
akarok lönni én.
Engi Kispéter Imre, egy köhögős beteg ember, akinek a hátához van
száradva a melle, felel erre a véleményre:
– Én is ugy töszök. Mert már nem győzöm pénzzel a doktort mög a patikát…
Hátha odabe ingyen kigyógyitanak a katonaji orvosok…


Jó, francia dohány…
Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza
mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy
mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy
mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy
kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is
a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az
ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves,
itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a
husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara
van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is
istálló.
No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a
viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak,
hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak
hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a
tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a
kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a
finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki
főzte.
Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis
helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére
mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg
Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis
borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy
kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor
felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha
jönne valaki, aki beszélne.
Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi
kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt
világéletében.
Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és
odakiáltja az öregeknek:
– Adjon isten, tatámék.
No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat
Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis
azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:
– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez,
akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a
dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez
valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.
A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János
bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a
dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes
miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos
francia dohány.
János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.
– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez
francia dohány.
A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más,
mint aki idevaló dohány.
– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi?
Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli:
– Verdunbul.
Zakár mondja:
– Az messze löhet.
Fercsi mondja rettentő komolysággal:
– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát
tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de
nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a
franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a
szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a
vasalót beletönni a zsebibe.
Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter
bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.
– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül,
Fercsi?
Fercsi a lábára mutat:
– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt
vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu
szanaszét katona betegek felett.
Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen
valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy
ijedtségre. Aztán – –
– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza?
Mondja Fercsi:
– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a
hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön.
De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.
– Huj – mondja az öreg Mihály.
A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát,
kérdezvén:
– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?
Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:
– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer
fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a
vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet
engedni, hogy mozoghassanak.
A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes
szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.
– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?
Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia
dohányt:
– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem
ugy, mint minálunk a kórmán.
No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja
Zakar.
– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt
akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat
elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.
– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli
Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá
töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt
abban a Verdunban?
Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak…
negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu…
hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban
pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék
elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj
és szól Mihály gazdának:
– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.
Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres
közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.
– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira
kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!
Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a
cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor
odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az
értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az
csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez
már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó
asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár
emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud
beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált,
hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert
rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira
is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó
jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a
kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét,
miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk
Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan
kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a
poháron.
Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok
után a vendéglősné:
– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya
rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést
se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya
csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a
Verdunban lött volna.
Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy
kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:
– Szép eszmetöhetsége van neki.
Nyikuláj zörög az ajtón:
– Gázda…


Julis asszony levelez.
Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza,
bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van
beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan
muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik
előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a
foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül
iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha
oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják
sem elolvasni, sem megérteni.
Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az
egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.
A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen
muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a
szomszédokhoz, azok sem értik.
– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet
mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.
– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is
rá van irva a levélre.
– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha
ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a
vadkácsa-nyelvön.
Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira
kedvetlen.
– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se
mássát nem tudom küldeni a levélnek.
– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő
öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi
Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze
van ugyan…
– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak
tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.
El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében,
mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a
levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is,
de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul
„habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a
levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is
igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete
fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak
magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a
két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul,
elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét
és megint csak a régi szótalan.
– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert
mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.
Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi
muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul
ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka
csak a vállát rázza.
No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok
azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi
muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre
jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.
Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton
adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek
is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd
eligazitják az ügyét valahogy.
– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman
lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még
„választot“ is lehessen rá küldeni.
Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar
odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak
elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:
– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa.
– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud
magyarul.
– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül
is tud.
– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se.
– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom
magának magyarul.
Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is
mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.
A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül,
hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva
hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell
hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?
– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen
uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit
akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul,
aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?
Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a
levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni.
Elgondolkozva szól:
– Tudja az isten…
– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni?
Julis mondja:
– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz.
– De valamit mégis csak akar izenni az urának?
– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék
mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…
Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért,
mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog
ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a
szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a
kezüket.


Régi huszár muszkasipkában.
Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi
vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja,
hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt
nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi
valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis
áldomást csinált valahol.
– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony.
Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon:
– Hát nem látják rajtam?
Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is
olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül,
egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:
– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.
– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak
azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is
vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a
helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a
gumilabda.
A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista
bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Népek az ország használatában - 04
  • Parts
  • Népek az ország használatában - 01
    Total number of words is 4233
    Total number of unique words is 1871
    31.8 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 02
    Total number of words is 4304
    Total number of unique words is 1780
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 03
    Total number of words is 4326
    Total number of unique words is 1782
    32.6 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 04
    Total number of words is 4351
    Total number of unique words is 1829
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 05
    Total number of words is 4335
    Total number of unique words is 1829
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    50.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 06
    Total number of words is 4299
    Total number of unique words is 1983
    30.2 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    47.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 07
    Total number of words is 4300
    Total number of unique words is 1851
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 08
    Total number of words is 4323
    Total number of unique words is 1845
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 09
    Total number of words is 4200
    Total number of unique words is 1904
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 10
    Total number of words is 4318
    Total number of unique words is 1781
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    50.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Népek az ország használatában - 11
    Total number of words is 685
    Total number of unique words is 406
    44.3 of words are in the 2000 most common words
    54.1 of words are in the 5000 most common words
    60.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.