Népek az ország használatában - 07

tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak,
hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek
nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével
kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután
mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég
letett fegyvereknek ujból való viseletére.
– Hát akkor mögyünk, komám?
– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk
a fölőtözködésnél.
Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur…


A kraszniki csata.
Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett.
A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most
foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az
ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat,
szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak,
ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik
még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek
jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé
aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai
körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki
szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és
megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.
Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az
üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a
bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus
verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt,
noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust
ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet
hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja,
hogy nem megy bele a por.
– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe
nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.
Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát
még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság
volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a
légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy
bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már
nyert.
– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő –
amikor már nyert.
– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig
mögvönni, amig még nem nyert.
Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a
füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A
fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor
jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép
képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is
legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.
A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára
támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc
év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták
igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a
szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja
feltámasztani.
Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:
– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez
nagyon izléses most a vendéglőkben.
A bácsi mutat a falra.
– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt
azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt…
Mondják fejbólintva az öreg katonák:
– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti,
hogy civil volt valaha.
A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a
képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának
diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…
Egy őrmester beleszól:
– Nézzük.
– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata.
A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.
– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata
ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.
Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent
féloldalt a fejével.
– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.
A kisasszony kérdezi:
– A vitéz ur ott volt?
– Hát – mondja az ember.
– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi
szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és
müvészi kivitelben, kérem.
Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:
– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a
szoba falára is fölakgassam.
Azután elmosolyodva teszi hozzá:
– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a
császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.
– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni
arra, amig én magával üzletet csinálok.
A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt.
Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást:
– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta…


Esti ima.
Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán
s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a
külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven,
aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra,
kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez
elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van
munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a
fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a
pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az
asszonyok a kvártélyra visznek nekik.
A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már
haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája
van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis
elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.
S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő
megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak
ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.
Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a
napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső,
mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen
meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind
leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen
anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy
Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi
templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.
Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad
népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.
– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi
oroszok…
Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek
sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg
éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér
össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha
kártyát keríthet, kártyázik.
Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt
olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről
összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek
kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a
makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben
még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.
Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál
deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom,
akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután
nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál,
hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát
ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a
maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint
előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.
Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség
fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az
Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást
vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.
Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a
jelzést. Semmi közük hozzá.
Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző
kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A
dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a
takarodó: hátra, csak csendesen hátra…
Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet
vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi
éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember
énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a
sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is
elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a
balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő
és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:
– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd!


Alku a szülével.
A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a
vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is
volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek),
vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral,
továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és
látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S
ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni,
magával viszi.
A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert
vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb
dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime
szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a
kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget,
amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a
homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból.
– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle.
– Adjon Isten. Üljön le szülém.
– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó.
– Már miért ne?
– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a
Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.
– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában.
– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert
hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy
mért gyüttem?
– Majd megmondja.
Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik
csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.
– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.
– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.
– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni.
A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a
bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd
párnás-széknek mond.
– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz
valamit?
– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.
A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja
is megsértődve:
– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a
pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül
van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem
még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön
járt.
– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.
Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a
fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál
ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).
– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a
piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert
ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.
A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.
– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.
– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?
Azt mondja a szüle:
– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok
kéthatosárát.
Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt
tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy
akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon
az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet
azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja
szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.
– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém?
A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony
zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a
kezébe, mondván:
– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a
házba a magyar katonák levelit eltöszik.
– El hát.
– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor
körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár
hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az
én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?
– El, bizony, nagyon. A többi közé.
– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól
eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.
– Ugy, ugy, szülém.
Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt,
hogy kezet foghasson.
– No, az Isten áldja mög.
– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?
A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul.
– Csak maradjon – mondja – szivességiért…
Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle
elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti
szót: madárlevél.


A föld és a bevonulás.
Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven,
negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a
negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a
tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab
tartozik ide.
Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik.
Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a
vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi
mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az
emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák
haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a
kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a
katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra,
olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A
„vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval
forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a
háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a
népeknél tapasztalható.
Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam –
egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a
vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai
embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.
Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig,
bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet
negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem
próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a
korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól
megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s
ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot,
egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa
póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek
elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy
hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már
másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment,
mint a drótonrángatás.
Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni
tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra
vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége,
szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal
korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a
lelküket.
Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan
elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:
– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink
is behaladhatunk. Más itten a baj.
– Ugyan mi hát?
– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is
beszélni.
– Nono… de hát mégis?
– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet.
Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van
valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most
üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik.
– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz
hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát
majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát
itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van
szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött
vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.
– Hát majd lössz talán még jobb idő is.
Hatan is beleszólnak:
– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene.
A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután
vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?
– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a
sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is
bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik
ki. Ki vasal mostan?
Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem
találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit
vigasztalásul a többinek, mondja:
– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok.


Tűz az iskolában.
Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem
sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még
kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett
a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:
– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé,
jelentközni.
Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona.
Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik
már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután
kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is,
amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a
ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül
nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova
maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló,
azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már
ez a lovak erejéből futja.
Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem
haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a
másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A
tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a
gyerekek, mert a tanító is elment katonának.
Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy
malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac
mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez
hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a
szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is
igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor:
kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt:
mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No,
mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de
nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák
kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a
pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb
sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette.
Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút,
éleset sivít:
– Tüz van! Ég az iskola!
Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen
szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a
szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek
futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a
tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi
elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban,
az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a
kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg
Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de
az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután
lohol a vasvillával.
De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem
az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az
iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van
benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a
lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.
Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját
találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A
tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki
bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene
fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.
A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak
az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan
mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a
szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda
távol van.
A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott
szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:
– Van-e még gyufád, Sanyi.
– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három
szálat.
– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató.
Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban
olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért
éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa,
azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet
lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis
szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a
körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.
Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az
unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem
volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még
iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit
segiteni. A gyerek azt mondja:
– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is,
hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem
kiabálni…
Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a
baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy
tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el
a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:
– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi.
Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán
biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat,
istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de
iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is
biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha
nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni
meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak,
amik messziről az anyagot hozzák?
Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek
ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.
– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök.
Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli
tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi
lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből
fizessünk? Honnan?
Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást
mondani.
– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a
gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a
mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.
– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan
katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam
vigyázni…
A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő
gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró
gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a
városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a
hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a
panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán,
hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája
az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem
szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“
Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők
haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő,
itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek
már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének
a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben
néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában
fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös
tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.
Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem
tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru
csinálja-e ezt is?
– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem
volt.
Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az
bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi
történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva
az emberek között.