Népek az ország használatában - 08

Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen
olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok
a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége
arcképe is ott van a falon.
Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve,
aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A
pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a
válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.
– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni?
– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy
kecskét.
– Aztán jól őrzöd?
– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz.
– Aztán nehéz az őrzés?
A lányka komolyan gondolkozva feleli:
– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt
beleszalad a tilosba.
– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét?
Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést:
– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni.
Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati
melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is,
szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.
A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint
aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.
Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele.
Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával
oltani.
– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát,
csak azután jött ide segiteni.
– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt
a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert –
mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet
csak ugy az ut szélin hagyjunk.
Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van.
Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki
segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.
No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra
volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a
kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment
ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s
látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a
biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő
gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az
uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.
Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu.
– Hát te fiam, cseléd vagy itt?
– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van
katonának.
– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül?
– Láttam.
– Akkor?
– Akkor.
Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem?
Tudja-e, hogy mit beszél?
– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon
Magyarország?
A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével:
– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit
nem érök föl a kezemmel.
A biró folytatja:
– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország?
A gyerek hallgat.
– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén…
– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág.
– Aztán zsiráf van-e itten?
– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van.
– Hát csörgőkigyó van-e?
Azt mondja a fiu:
– Az van. Itt a szomszéd erdőben.
– Láttad?
– Én nem láttam, de a pásztorok mondták.
– Aztán te abból elhiszed, hogy van?
Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja:
– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem
is kérdözné…
S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a
tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz
itt, uram Isten?
A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet
hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga
mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett
rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet
végrehajtását fölfüggeszti.
Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s
megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a
fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:
– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy
éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…
Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét:
– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez
csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk
odaföl a Galiciában.


Józsep a haranggal.
Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen
idős süket hajósember:
– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle…
– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.
– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem
sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni,
mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?
A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély
bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a
városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város
felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha
fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a
mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt
beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra
nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az
emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek
a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az
emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő
fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.
– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi.
– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen
korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek
szól?
– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg
király.
– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben
az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt
kérdezte:
– Aztán a harang szóll?
– Hát.
– Aztán miuta?
– Van már vagy két fertály óra hossza.
Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi:
– Aztán nem repedt mög?
– Nem. Hiszen szól.
Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga
elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld
felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:
– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped.
*
Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről
föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és
lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról.
Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb
harang.
… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a
várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt
leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek
az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik
fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét
világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az
életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru
dolgok láttára meghasadt.
A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még
huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek,
mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is
mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a
harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert
parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által
hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még
néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban,
hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.
Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi
mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még
végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van,
legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.
Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a
toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába
megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a
népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak,
évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő
mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való
örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive
egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre:
megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig,
amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint
ismét meg kellett volna repednie.
Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia,
hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám,
Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt
el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek
és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni
akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e
a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen
különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe
jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem
véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep
hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért?
Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet
mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget
élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a
vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik,
örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok
viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.


Német katonák.
Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan
vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg
népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete
bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt
a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben
időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és
ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a
muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban
bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely
órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle
atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német
kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez
kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und
Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt,
amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más
egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes
sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora
reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre
szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él
egészen tisztán csak igével.
Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz
irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram?
Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván,
tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény
nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában
hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és
paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is
kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák.
Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.
Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a
képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a
képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a
halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez
igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a
háboru utánra tolunk.
Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal
jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy
bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb
holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar
föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is
alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a
kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg
kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.
Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most
zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy
élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot
harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy
ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a
könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur,
tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék
elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek
lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez
bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a
kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg
akarom hozatni ezt a könyvet.
Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván
megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az
Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még
nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.
Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai
iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem
felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a
délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell
rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem
tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A
táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van
nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei
számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.
… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban,
bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a
könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon
szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást.
Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel
szolgálhatnánk?
Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik:
– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el.
– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán?
– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt
egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.
– Igen, ez igy van.
– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf
Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon
szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt
meg.
– Azokból bizony itten nincsen.
A németek összenéznek. Az egyik mondja:
– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.
– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt
Szulejman korában.
– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más
hely? S messze van az innen?
– Elég messze. Tul a Dunán.
– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk.
Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal
német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit
Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek,
mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a
szivét.


A juhász meg a muszka.
Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki
még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még
nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi
pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért,
hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami
tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom
miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos
alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy
hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet
volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk
etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e
borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való.
Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be
belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon
minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy
ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is
ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára,
mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a
pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement
katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel
sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a
szomszéd.
Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan
előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a
pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak.
Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig
rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem
hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze
most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a
tengelyéből.
*
E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok
elmondásához:
A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz
káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg
juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt
ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha
a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget
erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon,
leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:
– Dicsértessék.
– Dicsértessék.
Mondja a juhász:
– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a
sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.
A káplár kérdezi:
– Hol urak adnak só népeknek?
– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz
előtt is erre szokott lönni.
Mondja megint a muszka:
– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.
– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével
jobbfelé.
– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem
tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod:
csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra –
Napolje!
– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a
Tisza-partra.
A káplár bólint:
– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.
A juhász mondja:
– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit.
A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?
Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a
fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.
A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A
seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé
forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet,
azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két
tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja:
– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót
népeknek?…
… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az
bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.


Mihály hazatér.
Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé,
Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra
bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország
hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint
már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az
eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy
időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat
altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével
leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette
azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt,
hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott,
hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején
Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta:
Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el.
Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is,
azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta:
hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem
kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha
tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek),
hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat
osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén
s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók
között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert
odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen,
a civilgúnyából megteszi az ócska is.
Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a
belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember,
érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári
sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben,
csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját,
áll meg s visszatekint.
– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves feleségöm, kis családjaim –
mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve
hazafelé, útnak indul.
Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az
útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek
csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat.
Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már
minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem
a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre
mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd
megmondják, hogy kire mennek.
– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember
s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a
nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy
menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd
visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig
kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem.
– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba
mögyünk, azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben
szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek…
Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a
beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a
mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak
látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet
szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja,
hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert
adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az
utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat.
Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan
fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a
káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár
vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki
mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett,
behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár
szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más,
csak indulás, s mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy
az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén
Lengyelország felé.
A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek
az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is
maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és
rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való
kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt
elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás
szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld
munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz
szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd,
hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a
suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek
rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a
fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik,
beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá
formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák agyon a
semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte
őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel
előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne
engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig,
ameddig Mihály a határokon van az ország használatára.
Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem.
De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja
azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át
Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe
kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé
elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg
megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe
is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy
dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából,
hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta
mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok
semmik ahhoz képest, ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből