Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 16

magam elébe tüzék; első részére azonnal nemmel kelle válaszolnom, mert a
gyors lovakat semmi esetre sem érhetém el; a másikra nézve azonban kissé
hosszabban tusakodtam magammal, mig határozathoz jutottam. Eleinte azt
gondolám, hogy nem ártand Börgernével szólnom; de csakhamar meggyőződém,
hogy ez nem igen sürgetős, részint mivel gyanuja minden veszélyes lépés
ellen biztosítá őt, részint pedig, mivel föllépésem vigyázóbbá tehetendé
Dalmert, s igy könnyebben kijátszhatná ellene intézendő
rendszabályaimat. Ugyanez okból Pándyval sem kivántam most találkozni,
kinek mostani ingerültsége könnyen mindent elronthatott volna, ha vele
körülményesen szóba bocsátkozom. Csak abban állapodám tehát meg, hogy a
párbajt annak idejében a helyszinén meg fogom gátlani, hol egyszersmind
Dalmert hatalmamba keríthetem, a nélkül, hogy zajt kellene ütnöm, mi
mindenesetre csak az ő ügyét mozdíthatná elő, ha nem birnék elegendő
bizonyítékokkal föllépni; mert ki sokáig bitorlotta az előbbkelő
társaságokba vegyülhetést, azt rendesen annyi kimélet ótalmazza, hogy
csak nehezen férhetni hozzá megsemmitési szándokkal. Pándy megjelenését
ezen elhatározó pillanatban épen nem csodálám, mert jól jegyzé meg
segédszerkesztő barátom, hogy legjobb őr a féltékeny szerelmes. Ő
bizonyosan figyelemmel kiséré Dalmer minden lépését, melyet Lenke körül
tőn, s igy e találkozásról is könnyen tudomást szerezhete magának.
Átlátván e szerint, mikép ez uttal itt nincs mit tennem, csöndesen
visszaballagék a városba, s mindenek előtt a segédszerkesztőt akarám
fölkeresni, hogy vele az események ezen ujabb fordulatáról
tanácskozhassam, mit már csak azért is szükségesnek tarték, mivel jól
tudám, hogy Pándy, mint legbensőbb barátja, bizonyosan szólani fog vele
mai kalandjáról.
Utam a városerdőcske elején álló csinos polgári lövészház előtt vezetvén
el, ennek czélszerü elhelyezése eszembe juttatá a budai lövészház
szerencsétlen helyzetét, vagyis inkább fekvését, épen a polgári kórház
szomszédságában, melynek betegeit talán szenvedéseik sem gyötrik jobban,
mint a gyakori lődözések, melyek oly közelről durrognak füleikbe, mintha
magok is tettleges részt vennének ezen különben meglehetősen lovagias
mulatságban. Egyébiránt valamint minden ügynek két, azaz jó és rossz
oldala van, ugy e fonákságot is bizonyosan alapos okokkal tudná a
jóravaló ügyvéd menteni; én legalább igy hiszem a kérdéses lövészház
sajátszerü elhelyezését jóra magyarázhatni. Köztudomásu, mikép gyarló
századunkban az anyagi élvezetet és mulatozást mindenek fölött
hajhásszák az emberek, hogy iszonyu nagy szellemi és közjóra törekvő
fáradozásaikért magoknak némi nagyon is illő és igazságos kárpótlást
szerezhessenek. Azt is tudjuk azonban mindnyájan, mikép a nevezett
városban, emberi emlékezet óta közös a panasz, hogy az ottani élet
nemcsak szerfölött csöndes, hanem egyszersmind meglehetősen unalmas,
elannyira, hogy a fűnek növését is hallhatná az ember fényes nappal, ha
a harangok zúgása, és targonczások s bérkocsisok kedélyes szóváltásai az
ünnepélyes csöndet néha jótékonyan meg nem háborítanák. A kedvtöltés
ilyetén pangó állása a lakosságnak természetesen mindig szerfölött
visszatetszett s egyáltalában nem volt kedvére; mivel azonban egész
nagyszámu lakosság kedvét, szerénység szűk korlátai közt is, magosra
lobbantani oly erős dolog, hogy ily óriási munka alatt bizonyosan a
legjobb kedvü, s még jobb szellemü polgárok erős vállai is
megrokkannának, tehát legalább az határoztatott már jó idő előtt, hogy e
tekintetben a szegény betegek, vagy betegszegények szomoru sorsát
hatályosan enyhíteni kell, mivel a szenvedő emberiség mindenesetre
nagyobb tekintetet és figyelmet érdemel, mint a nem szenvedő. Sőt mi
több, ezen üdvös határozat nemcsak szokás szerint papirra tétetett,
hanem kivételkép, és ellenére a százados szokásnak, még valósággal
foganatosítatott is. Ennélfogva a kórház mellé lövészház építtetett, s
most nappal lődözések, éjjel pedig vig dalok és harsogó áldomások
mulattatják a boldog betegeket, kik e szerint nem kénytelenek többé
fájdalmaikon kivül még bosszantó unalommal is viaskodni. Ime, nemcsak a
botnak, hanem minden fonákságnak is két vége van.
Tovább akarám még gondolatimat ezen nem annyira mulattató, mint érdekes
tárgy fölött folytatni, midőn rögtön e kiáltás szakítá meg gondolatim
fonalát:
– Nagyságos uram, kérem, alázatosan, csak egyetlen szóra.
Föltekinték, s egy vastag asszonyt pillanték meg magam előtt, ki
csipőjére tevé húsos ökleit, hogy lélekzetvételét valamennyire
könnyíthesse.
Nagy szemeit rám mereszté, s meghitten kérdé, száját mosolyra huzván:
– Nem ismer már, nagyságos uram?
Hangja és termete azonnal eszembe juttaták, hogy ez azon derék
asszonyság, ki csecsemőket tart kosztban, s kinél Eszter vagy Beattini
grófnő kis fiát láttam.
– Dehogy nem! – felelém tehát, s szemeimet kérdőleg függesztém a nagy
hústömegre, mely annyira terjedt már, hogy alig fért meg fényes bőrében;
valóban, a természet remekelt, midőn ezen egyénen bebizonyítá, hogy
mennyire lehet az emberbőrt kiterjeszteni.
Az asszony ismét megszólalt:
– Egy kis ujságot tudok.
– Halljuk hát.
– Méltóztatik még emlékezni nálam tett látogatására?
– Igen.
– Most is vannak ám kis kosztosaim, még pedig fölös számmal.
– Isten legyen irgalmas árva lelköknek, sorsukat nem irigylem.
– Eh, kis gyermeknek minden jó, mert jobbat úgy sem próbált még, aztán
sok helyen bizony oly jól sem bánnak velök, mint én.
– Meglehet, de ehhez semmi közöm; ön ujságot említett.
– Igen ám, hát emlékszik-e még nagyságos uram, a kis zsidó fiúra, kit
nálam látni méltóztatott?
– Igen.
– Legjobb kosztosomra?
– Igen.
– Kit elvittek tőlem?
– Igen, igen.
– Nyomába jöttem.
– Valóban?
– Olyan igaz, mint hogy tulajdon lábaimon állok itt.
– És hol?
– Nem messze innen, a holló-utczában.
– Bizonyosan tudja ezt?
– Oly bizonyosan, valamint azt, hogy bizonyosan a világ végén sem lesz
oly jó dolga a kis porontynak, mint nálam.
– És kinél van?
– Szegény özvegyasszonynál.
– A ház száma?
– Azt nem tudom.
– Vezessen engem tüstént oda.
– Az nem szükséges, csak tessék a hollóutcza baloldali szögletházába
menni, s a kapu alatt az első egyetlen ajtót benyitni.
– Köszönöm.
– Szivesen.
– De még egyet.
– Méltóztassék.
– Saját szemeivel látta ön a gyermeket?
– Nemcsak a gyermeket, hanem magát az anyját is.
– Hogyan?
– Igen ám.
– Hiszen az meghalt.
– Bajosan hiszem, mert a kisértetek csak éjfélkor szoktak barangolni; én
pedig épen most fényes nappal láttam azon szép asszonyságot, ki nálam a
kis Móriczot gyakran meglátogatta.
– És hol látta ön?
– Hát a gyermeknél. Foltozni való apró ruhát vittem azon
özvegyasszonyhoz, mert én már nem látom az apró öltéseket, s ott láttam
az anyát gyermekével együtt.
– Nem ismerte önt meg?
– Nem, mert csak fiával játszogatott, én pedig hamar odébb állottam,
nehogy talán valamikép visszakivánja az előre lefizetett kosztpénzt.
– Még egyszer köszönöm a tudósítást.
– Szivesen.
– Ha valónak találom e hírt, meg fogom hálálni.
– Oh, hiszen nem azért mondottam, hanem mivel nagyságod érdekkel
látszott a kis fiú iránt viseltetni, s mivel épen véletlenül
találkoztunk, tehát –
Utolsó szavait már nem hallám, mert lehető gyorsasággal sieték a
megnevezett ház felé, remélvén, hogy talán még ott lelhetem azon
asszonyt, kit a hízás mintapéldánya Eszternek vélt.
Alig hihetém ez állítás valóságát, és inkább azt hivém, hogy vagy a
személyben csalatkozott, vagy hogy nem Eszter volt az, ki nála és most
az özvegynél a kis fiút meglátogatta, mert Eszter halálában még nem
mertem kételkedni, minthogy az orvos tulajdon szemeim láttára írta meg a
halotti bizonyítványt, és ugyan ki merészelhetné ezen urak
csalhatatlanságát kétségbe vonni?!
Sieték tehát mielőbb czélhoz jutni, hogy bizonyosságot szerezhessek
magamnak, mert ha Eszter csakugyan élne, úgy frigyest nyerhetnék talán
benne azon kalandor ellen, ki már annyi nőszívet tiprott el, hogy méltán
a nőktől lehetne büntetését elnyernie.
A holló-utczát könnyen föllelém, mert alig van Pestnek oly zuga, melyben
többször megfordultam volna, s a sarokházat sem lehete elhibáznom,
melynek kapuja alatt egyetlen ajtó nyilt. Bizonyosan ez azon hely, hová
utasítatám, gondolám, s az ajtót kopogtatás nélkül nyitám meg, hogy a
benlevőket annál készületlenebbül lephessem meg.
Csöndesen beléptem, szemeimet hirtelen végig jártatám a parányi
szobában, de várakozásomban szerfölött csalatkozám: az egész szegényes,
de példás tisztaságú szobában csak egyszerű öltözetű középkoru asszonyt
láték, ablak előtti kis asztalnál ülve, és szorgalmasan varrogatva.
Alkalmasint csalatkozám, gondolám első perczben, de néhány darab
gyermekjáték, s tiszta ágyacska legalább ismét megerősítének némileg
abban, hogy talán mégis jó helyen járok. Már tudakozódásra akarám
megnyitni ajkaimat, midőn hirtelen eszembe villant, hogy az asszonynak
parancsa lehet, minden nyomozást szárazon visszautasítni, s azért
cselhez folyamodást határoztam, mely mellett épen semmit nem
koczkáztattam és csodálkozást szinlelve szólék:
– Elment már?
Az asszony végig mért szemeivel, s kérdésemet ekkép viszonzá:
– Kicsoda?
– Hugom.
– Huga?
– Igen, a kis Móriczczal.
– Bocsánat, – szóla most kissé nyájasabban az asszony, – de nem volt még
szerencsém önt látnom, és azért –
– Ah, értem, legyen ön nyugodt, hugomnak nincs előttem titka; csak
tegnap érkezém Pestre, s ő megigéré, hogy ma meg fogja nekem mutatni
fiacskáját.
– Fiát?
– Igen, a kis Móriczot.
– Lám, ezt előttem titkolá.
– Hogyan?
– Nekem azt mondá, hogy nővérének fia a kis Móricz.
– Úgy? Reménylem, – tevém hozzá ravaszul, – hogy ön nem fog bizalmammal
visszaélni.
– Oh, kérem, a világért sem!
– De ez megfoghatlan! Hugom engem ide rendelt, s nem várt be. Ugyan hová
ment?
– Csak azt mondá, hogy sétálni viszi a kis fiút kocsin, és délután
pontban három órakor ismét visszahozza.
– Ah, hiszen úgy jól van! bizonyosan szállásomra vitte, s ott kívánt
engem meglepni, hogy háborítás nélkül cseveghessünk, mert már több év
óta nem láttuk egymást, s ő azóta sokat szenvedett. Sietek hozzá,
ajánlom magamat.
– Alázatos szolgálója!
– Aztán el ne árulja ön magát előtte, hogy szerencsétlen titkát tudja.
– Isten mentsen!
Ezzel a szobát s házat elhagyám, s utamat gondolatokba mélyedten
folytatám a belváros felé, mert annak hallása, hogy nem a kis Móricz
anyja, hanem ennek nővére volt az, kit a vastag kosztadóné látott, ismét
megerősíte azon véleményemben, hogy Eszter csakugyan meghalt, s e
szerint nem föltámadt halottal kellett volna találkoznom. Egyébiránt
erősen elhatározám, hogy délutáni három órakor mindenesetre szólani
fogok vele.


XXXVII. Két Terka és egy liba.
Ily okoskodásokkal tépelődve, gyorsan haladék előre, s épen tizenkettőt
kongott a gellérthegyi harang, midőn a kétszerecsen-utczai fürdő elébe
érkezém, hol nagy népcsoportozatot láték tolongani a közel sütőbolt
előtt, mi mindenesetre rendkívül nagy jelentőségű lehetett, mivel
ilyenkor a szegényebb sorsú emberek vagy legkellemesb munkájokat,
tudniillik az ebédlést végzik, vagy pedig alusznak, hogy legalább
mindenféle jó eledelekről álmodhassanak, s ki nem tudja, hogy az evés és
alvás nemes gyakorlatában nem igen hagyja magát a magyar háborgattatni.
Én is kiváncsian a csoportba vegyültem tehát, miután hátulsó zsebemből
kendőmet kivonám és kalapomba rejtém, s kabátomat jól összegombolám,
hogy valakinek eszébe ne juthasson megtudni akarni, hogy ugyan jól jár-e
órám?
Eleinte zavart lármánál egyebet nem hallék, mintha német daljátékban
lettem volna, melynek gondolatárvaságát zavart és zajos futásokkal
törekszik elrejteni a szerencsétlen szerző. Utóbb a nagy zajból kis síp
és nagy brúgó hangja kezde kissé érthetővé lenni, melyek azonban oly
válogatott kifejezésekben hallaták magokat, hogy csak liba és pénz sűrű
említését merem följegyzeni, a többit pedig keresztyénség sűrű
fátyolával takarom el.
E két szóból azonban teljességgel nem bírám az iszonyú történet fonalát
összegombolyítani, ámbár mind a kettő igen jól illett össze, miután
mindnyájan jól tudjuk, hogy a tollas libát pénzért veszszük s mégis
szeretjük, a tollatlan és viganós libát ellenben csak úgy veszszük el,
ha neki van pénze, és még akkor sem szeretjük. Minőről volt itt a kettő
közül tulajdonkép szó, azt sokáig nem határozhatám meg, mert nem könnyen
találhattam emberre, kitől e bonyolódott esemény megfejtését alaposan
remélhettem volna.
Mellettem száraz targonczás állott, izzadtságtól nedves ingben, száraz
kenyér mellett fonynyadt augsburgi kolbászt rágva; ehhez nem akarék
folyamodni, mert az augsburgit soha nem szenvedhettem. Túlsó oldalon egy
víztől csepegő vastag vizesasszony rázta vörös ökleit, s három lépésnyi
körben oly irtózatos pálinkagőzt terjesztett, hogy égő szivaromat
azonnal elvetém, mert féltem, hogy a szeszes légkör meg fog tőle
gyuladni; két koldus pedig oly gyanusan vonogatá vállát, mintha nagy
háborgattatásnak lett volna kitétetve, ezektől tehát igen
tiszteletteljes távolban kelle magamat tartanom. Néhány mosdatlan
suhancz is állott még közelemben, de ezeknek szemei is majd átmetszék
valamennyi zsebemet, következéskép igen tanácsos vala tőlök lehetőségig
őrizkednem. Végre néhány meglehetősen tiszta nőcselédet pillanték meg,
kik hosszú pléheken kalácsot, rétest, halat, malaczot és egyéb
mindenféle sülteket tartottak, s oly nyugodtan mutaták fehér fogaikat,
mintha gazdáik egyáltalában nem bánnák, hogy meleg sült helyett majd
hideg összeporosodott eledelt fognak kapni. Ezek közé iparkodtam tehát
nyomulni, tudván, hogy a természet ezen titokteljes lényei igen
közlékenyek szoktak lenni; eleinte azonban mégsem feleltek meg
várakozásomnak, mert nagyon is félénkül viselték magokat, mintha még
soha nem beszéltek volna szakállas férfival; utóbb pedig oly versenyző
bátorság által tünteték ki magokat, hogy bizonyosan nem bírnának
szavaikon eligazulni nyájas olvasóim, ha hű közlésökre határoznám
magamat. Legyen tehát szabad saját szavaimmal előadnom az egész érdekes
történetet.
Budapest boldog s boldogtalan lakosira Terézia napja virradt föl, s a
névnapi üdvözlők ugyancsak izzadtak, mert annyi a sok szép Riza, Rézi,
Tézi, Terka, Tercsi, Teréz, Trézsi, és Terézia Budapesten, hogy egy kis
nőtelen armádiát azonnal papucs alá lehetne általok juttatni.
Épen nem csodálhatni tehát, hogy a Terézia város egyik parányi
viskójának legkisebb hátulsó szobájában is két asszonyi lény lakott, kik
a keresztségben e díszes nevet nyerék sajátul, mert e tekintetben bizony
rólunk nélkülünk szoktak határozni, akár van az utóbb kedvünkre, akár
nincs. E két asszonyi lény megette ugyan már kenyerének jobb részét, de
azért mégis Terkának szerette magát neveztetni, ámbár bizony már a
Trézsi is rágalom nélkül rájok fért volna. Az epegörcs kiragadá szerető
karjaik közül imádott férjeiket, s azóta testvéri barátságban éltek
együtt, mert a nagy veszteség mindig közelebb hozza egymáshoz az
embereket, mint a nagy nyereség vagy szerencse. Hogy azonban férjök
halála után is legyen valakiök, kivel gyöngéd vonzalmukat éreztethessék,
tehát egy gyepen felnőtt tíz éves hajdani libapásztornét tartottak, kit
közösen vertek, akarám mondani – fizettek. Egyébiránt mindketten igen
hasznos tagjai valának az emberi társaságnak, mert a mosás nagyhasznú
művészetét gyakorolták, még pedig igen előkelő házaknál, s így igen
természetes, hogy mindig ugyancsak volt mit mosniok!
Mások szennyessége és saját szorgalmuk oly kellemes helyzetbe tevék
őket, hogy igen édes megnyugovással tekinthetének azon nagy nap elébe,
mely az ő névnapjok vala; mert tudni kell, hogy a szegény embernek is
csak oly névnapja van, mint bárki másnak! Reggel fölültek ágyokban,
egymást nyájasan fölköszönték, és a kis szolgálót békés egyetértésben
meglehetősen eldöngették, hogy a mai ünnepélyes napot semmi ostobaság
által meg ne zavarja, s ne mutasson szokás szerint duzmadt arczot, hanem
ugyancsak jó kedvű legyen, mit a kis cseléd oly örömmel fogadott, mintha
húsz libát vitt volna el szemeláttára a kánya. Ezen kedélyes műtétel
után fésülködéshez fogtak, mely munka közt ily párbeszédre nyiltak meg
ajkaik:
– Hát névnapunk van ám ma, Terka!
– Az ám, Terka.
– Te boglyas!
– Tessék.
– Hozz egy garas ára ánizsost.
– Nekem dancigert.
– Megállj csak, hozz inkább két garas árát, hiszen nem romlik meg, ha
holnapra marad is.
– Nekem is, aztán úgyis minden esztendőben csak egyszer van az embernek
névnapja.
– Ki tudja, megérjük-e jövő esztendőre.
– Biz igaz ám.
– Aztán kinek fukarkodjunk!
– Igaz bizony, csak egyszer él az ember.
– És akkor is csak úgy isten irgalmából.
– Kivált ha minden uraság okos, s minden mosóné bolond volna.
– Úgy ugyancsak fölkopnék állunk.
– Meghiszem azt!
– Mégis csak nagy szerencse ránk nézve, hogy az uraságok úgy nevelik
kisasszonyaikat, hogy semmivel nem gondolnak, midőn férjhez mennek.
– Csak a cselédekkel ne kellene osztoznunk.
– Hja, juttatnunk is kell, ha azt akarjuk, hogy maradjon.
– De hát ugyan mihez fogunk ma?
– Már én megünneplem e napot.
– Magam is azt gondoltam.
– Hát mit süssünk?
– Káposztásrétest.
– Jó lesz biz az.
– Mindegyikünk két huszast ad hozzá, és akkorát süthetünk, hogy az ajtón
is alig fog beférni, és még holnap is rájárhatunk.
– Úgy ám.
– Én majd a tésztáját gyúrom meg.
– Én a káposztát vagdalom össze.
– A boglyas pedig sütni viszi.
– Úgy lesz.
Ah, nemde, ily szép egyetértés, a gondolatok ezen öszhangzó találkozása
csak a boldog egyszerűség szende hajlékában trónol, melynek küszöbét
nagyravágyás, ármány és vetélyvágy nem léphetik keresztül!
De csöndesülj le, érzékeny résztvevő szív, és engedd nyugodt öntudattal
elsorolnom a névnapi ünnepély nagyszerű eseményeit.
A káposztásrétes-szörny szerencsésen elkészült, s akár hátulsó
kocsikeréknek is beillheték, ha kovács akad, ki meg bírta volna vasalni.
A kis boglyas annak idejében el is vitte a sütőhöz, és érzékenyen
lelkére köté, hogy meg ne égesse, de nyersen se hagyja, mert mind a
kettőért neki kellene lakolnia. És a sütő csakugyan vigyázott, s a
remekmű oly remekűl készült el, hogy bármely asztalon is pirulás nélkül
foglalhatott volna helyet. Azonban, mi a csillagok fölött határoztatik,
az ellen a csillagok alatt nagyon keveset lehet tenni. A kis boglyas oly
sikátoron kényszerült keresztül menni nagy terhével, melyet zöld mocsár
borított, mikép azt több helyen mindenkor láthatni, kivevén a kemény
téli időt, midőn kisebb utczáink ezen veszélyes sebeit is beheggeszti a
jótékony fagy. Szemközt bérkocsis robogott elébe, ki kocsijának felével
a száraz gyalogútat foglalá el, hogy kevésb tisztogatni valója legyen. A
kis boglyas tehát csak a lovak patkói és mocsár közt választhatott, mert
azt falusi tapasztalatlansága daczára is tudta már, hogy az arszlánias
szellemű bérkocsisok három élet kedveért sem térnek ki kerékvágásukból.
Bátran a mocsárba ugrott tehát, de nagy erőlködése miatt lába
megcsúszott, s előbb a rétes zuhant a sárba, azután pedig ő a rétesre. Ő
maga egy tagját sem törte ugyan el, de a rétes egészen össze volt
roncsolva, s minden részecskéje vastagon sárral boritva. Szegény kis
boglyas tudta ugyan, hogy mi várakozik rá otthon, de azért mégis gyorsan
haza siete, mert a bizonytalanság még a legkeményebb valónál is
rosszabb. Hogy megérkezte után igen érzékeny házijelenet fejlett ki a
névnaposok kis szobájában, azt nem is szükség említenem, s azért
egyenesen csak az események további elsorolásához fogok.
– Mit tegyünk most? – szóla rövid pihenés után az egyik névnapos.
– Egyet gondoltam, – viszonzá a másik, miután a kis cseléd hátára
ráadásul még egyet kollantott.
– Hát mit?
– Mult pénteken Márton ludat vettünk közös költségen, süttessük meg,
hiszen vehetünk még helyette mást.
– Igen, de hiszen olyan sovány még, mintha mindig káplán konyháján élt
volna.
– De hát mit tegyünk?
– Legyen, nem bánom.
És úgy lőn. A liba sarúit lehúzák, ketté vágák hosszában, hogy két
darabban annál hamarább megsülhessen. Ezt azonban már nem bízták a kis
boglyasra, hanem az egyik névnapos maga ment a sütőhöz, onnan pedig egy
ismerősének látogatására sietett, hol szokás szerint annyi mondani és
panaszkodni valója volt, hogy a szerencsétlen liba már ki is hült a sütő
nagy asztalán, mire érte visszaérkezett. Most azonban iszonyú vita
támadott, mert a libának egyik fele nyom nélkül eltünt. Valamely betyár
lopta-e el az asztalról, vagy gonosz szellemek ragadták el, – ki tudná
azt voltaképen meghatározni? Czivakodás közben a boldogtalan mosóné oly
tüzesen szeldelte karjaival a levegőt, hogy a pléhet leüté az asztalról,
mire az éhes házi komondor a libának másik felével azonnal eltünt,
mintha szinpadi sülyeszték alá hullott volna. Ekkor természetesen
irtózatos spektákulum támadott, s e pillanatban érkeztem a vész
borzasztó színhelyére, hol egyszerre két névnapos fosztatott meg
ünnepélyes gyomorörömétől a konok sors által.
Keblemet oly kimondhatlan elérzékenyülés szorítá össze e pillanatban,
hogy már távozni akartam, midőn rögtön e kiáltás kezde minden oldalról
harsogni: «Halts im auf! Fogjátok meg!» – Ugyanekkor oldalba taszíttatva
érzém magamat, s föltekintvén – az öreg Móriczot látám futni, ki a
tolongásban bizonyosan csint követett el. Az egész csoport azonnal utána
iramodott, és én sem maradtam el. De a gyors lábú zsidó azonnal a fürdő
udvarába ugrott, mely sűrűn fákkal van beültetve. Mindnyájan tüstént
utána nyomultunk, s én, mivel az elsők közt valék, és történetesen
nemcsak előre, hanem minden oldalra is figyeltem, egy nyitott fürdőbe
láttam az öreg bűnöst suhanni, melynek ajtaját azonnal bezárta. Meg vagy
tehát valahára, gondolám, s az ajtót kevés percz alatt betörtük; de ki
képzelheti bámulásunkat, midőn a parányi fürdőszobát üresen leltük? A
kádat és rongyos pamlagot háromszor is fölforgattuk, de hiában. Már
csaknem azt képzelhették volna a babonáshitűek, hogy a föld nyelte őt
el, midőn a pamlag végénél alig észrevehető ajtócskát pillantottunk meg.
Azonnal berontánk rajta a szomszéd fürdőszobába, de az is ily rejtett
ajtóval volt ellátva, s így nagyon természetes, hogy Móricz a hátulsó
ajtón ismét utczára jutott, mialatt mi az első fürdőszobát motoztuk.
Hej, vajmi sok titkos és gyalázatos bűnt rejtettek már el ezen
oldalajtócskák, s valóban nem ártana, ha valahára találkoznék valaki az
illető helyen, ki ezen bűnfészkeket megvizsgálná, és a rejtett
ajtócskákat befalaztatná, mert ha nem lehet is mindent lehetlenné tenni,
legalább a kényelmes csábító alkalmat kellene megszüntetni.
A fürdő bérlője kissé zajgott erőszakoskodásom miatt, s így az okozott
kárt megfizetém, Móricz pedig bátorságba helyezheté ragadmányát, mely
mint hallám, egy falusi hentesnek jól megtöltött tárczájából állott.


XXXVIII. Művészet pongyolában.
A kevés pillanatnyi késedelmezést s néhány forintnyi költséget épen nem
sajnálám, mert legalább meggyőződém, hogy Móricz még életben van, s
mesterségét még most is gyakorolja; annálinkább sajnálám azonban, hogy
hatalmamból most is kisiklott, s teljességgel nem ismertem útat, melyen
hozzá férhettem volna. Bertókom folyvást legnagyobb szorgalommal
hajhászta őt, minden betyártanyát kikutatott, a zsidópiaczon egész
napokat töltött, Ó-Buda minden sikátorát megmotozta, a nap és éj
legkülönbözőbb szakaiban; de minden siker nélkül maradt, ámbár a hajdani
csárdás is híven segíté őt vasárnaponként, hogy végkép kitisztulhasson
azon gyanuból, mely a két pisztoly által eleinte ráháramlott, s
egyszersmind boszút állhasson tulajdonának fölgyújtásaért. Nem teheték
tehát egyebet, hanem egyenesen az ismert általános magyar gyógyszerhez,
a reményhez folyamodtam, s egyszersmind a véletlenségben bíztam, mely
nemcsak papiron, hanem az életben is több csomót oldott már meg, mint a
legügyesb kiszámítás.
A segédszerkesztőt nem lelém honn, mondák, hogy próbán van a szinházban.
Annál jobb, gondolám, ez alkalommal legalább én is megláthatom egyszer a
művészetet érdekes pongyolájában, mely bizonyosan ebben legérdekesb,
valamint a hölgyek.
Az előcsarnokban a lámpákat tisztogaták, lépcsőket seprék, s a rámákba
új szinlapokat illesztettek, mikből látám, hogy nagy látványos színmű
fog adatni, zenével, énekkel, tánczczal s minden egyéb mellőzhetlen
kellékeivel a művészetnek. A földszinti ajtót megnyitván, látám, hogy
ott is seprenek, minek egyébiránt különben előadás alatt csak szerfölött
ritkán tapasztalhatni sikerét. Ismét betevém az ajtót, mielőbb menekülni
kivánván a portól, s az udvarra menék, hogy hátulról léphessek a
művészet templomába. A színpadra vezető kapu közelében néhány díszítő
falatozott, kikre irigy szemeket vetett egy kapusarkához kötözött
harczmén, melyet a béke targoncza elébe, s onnan erejének fogytával,
szinpadra juttatott, hol a művészet szekerének rúdjai közé állíttatik
néha néha, midőn emberi erő már nem bírja a műértő nagyérdemű közönséget
a művészet templomába vonni.
Szent borzadás futá végig kontár tagjaimat, midőn a négylábú görhes
kapuőr mellett elhaladván, azon küszöböt érinték halandó lábaim, melyen
azon deszkázatra valék jutandó, mely a világot jelképezi. A ló
méltóságos állásba helyezkedék foszlányos, de azért mégis sujtásos és
paszomántos vörös takarója alatt, s tollas fejével ünnepélyesen
bólintott, mintha beléptemhez magas megegyezést akarna inteni. Első
belépésem azonban mind e mellett sem volt szerencsés, mert megbotlottam,
s oly erővel zuhantam egy nagy sziklára, hogy könyökömmel tátongó likat
ütöttem bele; szerencse, hogy a szikla papirosból volt csinálva, mert
különben bizonyosan nem ő, hanem én kaptam volna sebet. Mintegy két
lépést tevék nagy vigyázattal előre, midőn remegő gyöngéd hangon e
szókat hallám kiejtetni:
– Hah, kegyetlen szép nagysád, tehát azt méltóztatik akarni, hogy a jövő
éjszakát ismét álmatlanul kelljen eltöltenem?
Körültekinték s a homályhoz szokni kezdő szemeim köpczös férfit
pillantának meg, vaskos némber előtt térdelve és ennek kezeit csókokkal
borítva.
Bizonyosan az első vagy második szerelmes szerepét tanulja, gondolám és
tovább ballagék, papirosból készült felhők közt, mikről egy ócska
holdvilág és nap oly baráti közelségben függöttek, hogy a tapasztaltabb
csillagásznak is ugyancsak dolgot adott volna szomszédságuk
megmagyarázása. A felhőkhez ajtótlan remetelak támaszkodott, mely előtt
egy szakállas zsidó és sima arczú úr állott, következő párbeszédbe
mélyedten:
– Uram, én pénzemet akarom.
– Majd a hónap elején.
– Azt már tizszer tetszett mondani.
– Nem mondom többször, ha ön sem zaklat többé.
– Ön még tréfál!
– A közönség azt szereti.
– De én nem vagyok közönség.
Bizonyosan párbeszédet próbálnak valamely új vígjátékból, gondolám s
csak azt csodálám, hogy a zsidó már rendes szinpadi öltözetben volt,
mintha valóságos zsidó lett volna, a másik ellenben semmi szinpadi
öltözetet nem viselt. Most majd hangosan kiáltottam föl, mert óriási
oroszlán tátotta felém iszonyú száját, de szerencsére még jókor eszembe
jutott, hogy itt minden csak színlelés; nevetve fricskáztam tehát meg
papir orrát és balra fordultam; de csakhamar visszaszökkentem. Egy
rózsabokorhoz és összehajtott kútgémhez támasztott széles pálmafa
mellett ugyanis férfi és asszony állott egymással szemközt, villogó
szemekkel és magosra emelt öklökkel. A férfi fojtott hangon, de igen
dühösen így szóla:
– Asszony, te ismét azon átkozott íróra kandikáltál.
– Nem igaz.
– Jól láttam.
– S ha tettem, nem rossz czélból tettem; ő engem szavalásra tanít.
– Arra nincs szükséged, én is szinész vagyok s még sem tudok szavalni és
azért fizetésem mégis pontosan kijár s a karzat mindig tapsol, ha nagyot
kiáltok.
– Már most elég legyen, nem tűrhetem goromba zsarnokságodat.