Magyar titkok: Regény (2. kötet) - 03

veled; de vigasztald magadat azzal, mikép vannak a világ történeti
évkönyveiben példák, hogy királyok és nagy hősök is semmivé lettek a
vaskaru sors ércz csapásai alatt.
– Igen, – sóhajta szörnyű elszántsággal Háni – de mi művészek voltunk!
– Igaz, s méltó fájdalmadat tisztelem.
– Mily jól esik az embernek az ily méltányos megismerése az érdemnek!
– Háni!
– Méltóztassék.
– Valamire figyelmeztetlek.
– Mire?
– Sokat eltitkoltál.
– Oh, nem!
– De mégis.
– Csak méltóztassék kérdezni.
– Történeted csak tizenkét éves korodig terjed, pedig már idősebbnek
látszol valamicskével.
– Valóban idősebb vagyok néhány esztendővel.
– S további életed felől semmit nem mondhatsz?
– Legalább érdekest nem igen mondhatok magamról.
– Talán mégis, például: egy pár szerelmi kalandocskát.
– Oh kérem, minek méltóztatik engem tartani, nagyságos uram!
– Igen derék és nagyon csinos szobacziczuskának, jó Háni.
– Kérem, én nem vagyok olyan, mint a többi.
– Elhiszem, hanem sokkal szebb.
– Nagyságod megszégyenít.
– A világért sem, csak igazat szólok.
– Én még eddig nem voltam szerelmes.
– És most?
– Most?! Nem méltóztatik vizet parancsolni?
– Aha, értem, te el akartál pirulni, Bertókom pedig a bajuszát
pödörgeti. De félre a tréfával. Háni, te azt mondád, hogy akkor, midőn a
művészet templomát elhagyád, Dongai grófnő szolgálatába állottál?
– Igen, mint pesztonka.
– S hány esztendeig voltál ott?
– Csak kevés nap előtt hagyám őt el.
– Ez is mutatja, hogy derék lány vagy, mert különben nem maradtál volna
meg oly sokáig egy helyen. És miért hagytad őt el?
– Féltett udvarlójától, s e miatt egyszer előtte rút békának nevezett.
– Téged?
– Igen.
– Szörnyűség!
– Azt csak nem tűrhettem el.
– Semmiesetre. És ki azon udvarlója?
– Dalmer báró.
– Látod, Háni, engem mind a báró, mind a grófnő érdekel kissé, s nagyon
szeretném, ha viszonyukról némi fölvilágosítást kaphatnék.
– Fölvilágosítást?
– Igen.
– Én a grófnő minden titkát tudom, még azt is, melyről szentül hiszi,
hogy még csak nem is gyanítja senki.
– Kiváncsivá teszesz.
– Higyje nagyságod, hogy a rút béka ugyancsak árthatna neki.
– Tehát szólj.
– De előadásom hosszacska lesz.
– Annál jobb.
– Még eddig senkinek nem szóltam ugyan, de nagyságod oly szives úr, hogy
teljesítnem kell parancsát.
– Csak minden tartózkodás nélkül.
– Úgy mondok el mindent, mikép részint a többi cselédektől hallám,
nagyobb részint pedig magam látám, s a grófnő némely vigyázatlan
megjegyzéseiből sejtém.
– Csak rajta.
A szobalány széket vont, parancsomra ágyamhoz leült, s a következő
történetet mondá el.


VI. Uj titkok.
Gerdai gróf fényes család utolsó ivadéka volt, igen természetes tehát,
hogy testi és lelki nevelése nem hanyagoltatott el, hanem minden
tekintetben rangjához illőn rendeztetett. Különösen az anyagi nevelés
volt az, melyre magas szülei legnagyobb gondot fordítának, mert, mint
utolsó csemetének, számos új ággal kelle a sok százados családfát
ellátnia. Legtáplálóbb eledellel élt, kénye szerint aludt, sétált és
lovagolt, s szeszélyeit mindenkin korlát nélkül gyakorolhatá, hogy
ellenkezés által boszúságra ne gerjesztessék, s ennek következtében el
ne sorvadjon.
Tizenötödik évében némi elemi oktatásban részesült, s öt év mulva,
szüléinek halála után külföldre utazott, az élet finomabb élveit is
megismerni óhajtván. Páris és London, mintegy húsz év alatt, nemcsak
jószágainak, hanem testének erejét is tökéletesen kimeríté, s ő
visszatért hazájába, mert a nagy világvárosokban szégyenlett már
szerényebb lábon élni, s azon fölül megrongált egészsége is nyugalmat
igénylett. Mind ez egyébiránt oly mindennapi tünemény, hogy említést is
alig érdemel.
Jószágait igen szomorú állapotban lelé, s tiszteinek nagyobb része,
mindjárt hazatérte után, leköszönt, mert szerzeményöket kényelmesen
akarák élvezni. S azért nem is igen gáncsolhatni őket, mert
gazdálkodásuk által legalább sok pénz a hazában maradt, mely különben a
francziákat és angolokat gazdagította.
A grófnál, számos hitelezőn kívül, a hűséges ragaszkodású köszvény is
jelenteni kezdé magát, s e két kellemetlen körülmény házasságról
gondoskodásra birta őt.
Végig jártatá tehát szemeit a tejfölös körökben, mikép a főbb körök
magokat, isten tudja mi okból, nevezni szeretik, és kevés hónap mulva
Foszlány Ida grófkisasszonyban szép és igen gazdag menyasszonyt vezete
oltárhoz.
E házasságnak Izabella lett egyetlen gyümölcse, ki a magas törzshez
tökéletesen méltó vala, mert atyjának minden testi s lelki
tulajdonságait, azaz: minden hibáit teljes mértékben öszpontosítva
öröklé. Anyja csakhamar meghalt, s a gondos atya mindent elkövetett,
hogy lánya hozzá mindenben tökéletesen hasonló lehessen.
Ezen kivánatát a rendes, czélszerű, finom nevelés legóhajtottabb
sikerrel koronázta. Izabella még a felhőkre is parancsoló tekintettel
nézett, s görcsöket kapott, ha kivánatára rögtön nem oszlottak el. Az
embert, ki hozzá nem vala hasonló, csak eszköznek tekinté, melyet kény
és kedv szerint törhetni el. E mellett fényűzési vágya határt nem
ismert, s e tekintetben még atyját is fölül multa, ámbár ez minden
lehetőséget megkisérte, hogy lánya szörnyű pazarlásán túltehessen.
E kettőztetett kölcsönös nemes vetélkedés csakhamar kimeríté a roppant
vagyont, és az érdemes atya aggódva kezde a szép Izabella számára gazdag
férjet keresni, kinek vagyonából az eddigi víg életet folytathatnák. Ez
azonban igen nehéz munka volt, mert házasodható fiatal rangtársai szinte
szereték a rendkivüli fényüzést, s többnyire hamarább tértek vissza
külföldről, mint ő, azaz: hamarább pillantottak erszényök fenekére.
A körülmények mindinkább nagyobbuló veszélylyel fenyegetőztek, s
Izabella mindenre, csak visszavonulásra nem lévén kész magát elszánni,
mindkét szemét behúnyá, s régi nevét, fiatal kezét és számos adósságát
Dongainak nyújtá, ki csak új nemes volt ugyan, de atyjától annyi ó
aranyat öröklött, hogy ugyancsak ember kelle roppant vagyonának
eltékozlására.
A házasság szerencsés megkötése után az öreg grófot három vagy négy év
mulva az öröm és köszvény csakhamar megölték, s Izabella, ki azért még
mindig grófnőnek nevezteték, külföldi fürdőbe rándult férjével, hogy
szeretett atyja s mestere halálát könnyebben feledhesse.
Hogy Izabella nem szerette férjét, azt talán nem is kell mondanom, mert
hiszen jól tudjuk, hogy vannak oly körök, mikben ily kötéseknél
leginkább csak az illedék vagy birtok tekintélye határoz, s a szív
rendesen nem élvezheti a szólásszabadság szép jogát.
És Dongai? Ez azon közönséges bangók egyike volt, kik kimondhatlanul
boldogoknak tartják magokat, ha mesteremberből nemessé, s utóbb grófnő
feleségök első komornájává válhatnak. Ő tehát lelketlen volt,
tivornyázott, és egyebet nem kivánt. E szerint neje, ha még lett volna
is benne némi csirája a jónak, melyet okos férj a rossznak elnyomására
megerősíthetett volna, ily ember oldala mellett végkép gonosz
szellemének áldozatává lőn.
Ugyanazon fürdőben bizonyos Dalmer báró is mulatott akkor, ki nemcsak az
egész főrangú hölgyvilágnak, hanem egy igen gazdag pesti zsidónőnek is
kedvencze volt. Ezen utóbbi különösen nagyon ragaszkodott hozzá, s nem
is sejté, hogy szivét másokkal osztja meg, mert az ügyes báró nála más
név alatt udvarolt, tudván, hogy minden magas körből száműzetik, ha ezen
aljasnak magyarázandó viszonya napfényre jőne, mert vannak emberek, kik
a bűnt csak akkor tartják bűnnek, ha szokott társasági viszonyaikon
kivül követtetik el. Hogy ezen árulást a zsidónő nem tudá meg, azt
könnyen gondolhatni, mert ő azon fényes zárt körökhöz még csak távolról
sem közelíthete.
Dalmer fényben uszott, sokat költött, s ámbár kártyaasztalnál többnyire
szerencsésen játszott, mégis általánosan föltünt pazarlása, melylyel
több kis fejedelem is alig mérkőzhetett volna, s melyet a zsidónő
erszénye sem lehete képes tartós forrással ellátni. E mellett fiatalság,
deli külső és legcsábítóbb társalgási modor egyenlően ajánlák őt.
Hogy a szépnem e bálványa Dongai grófnő, a szép Izabella figyelmét sem
kerülte el, az igen természetes, valamint az is, hogy Dalmer e figyelmet
lehetőségig hasznára törekvék fordítani, de csak bizonyos pontig; mert
Dalmer éles látású szemei csakhamar átláták itt, hogy mindent nyerhet,
ha vigyázva lép föl.
Izabella ellenében tehát búskomoly és erényes andalgónak szerepét
játszá, ki a bűnnek árnyékától is irtózik, s élete legnagyobb üdvét is
kész inkább föláldozni, mint lélekismeretét bemocskolni, s azt bűnre
tántorítani, kiért szíve olthatatlan tűzzel lángol.
Ezen ügyes fogás által Izabella lelke előtt egészen új mezőt nyitott,
mely eddig ismeretlen volt neki, miután kivánatai korlátra még soha nem
akadtak. A pillanatnyi fölhevülés legyőzhetlen szenvedélylyé alakult,
melyet csak az illedék törvényei birtak még fékezni.
Ez volt azon pont, melyre Dalmer a szenvedélyes grófnőt juttatni akará,
s most, tettetve magát, mintha iszonyú szenvedélyének árjától
akaratlanúl ragadtatnék el, magán kívül Izabella lábaihoz omlott, s a
leghevesb szerelmi nyilatkozást tevé, mely valaha halandónak ajkait
elhagyá.
A grófnő szive lázasan dobogott, szemei kéjtől lángoltak, szerelmet
lehelő ajkai megnyíltak és a báró – dühösen homlokára ütött, s őrűlt
gyanánt rohant ki az illatos teremből.
Izabella szobor gyanánt meredezett utána, s fél óráig maradt mozdulatlan
helyzetében, meg nem bírván e viharos jelenet okait és jelentését
fejteni. A báró minden szavai a legtüzesb szerelmet leheltek, minden
mozdulata, minden tekintete legforróbb szenvedély kifejezését
tolmácsolák, s mégis azon pillanatban tünt el, midőn azt kellett volna
hallania, hogy – szerettetik.
Kétségei közepett levél lepé meg a grófnőt, levél Dalmer bárótól,
melyben a szenvedély legőrjöngőbb kifejezéseivel nyilvánítá, hogy
távoznia kell, mert iszonyú szenvedélye fölött többé nem bir uralkodni,
s inkább százszoros halállal kész kimulni a legborzasztóbb kínok közt,
mint azon hölgyet, ki minden gondolatát sajátjává tevé, olyasmire
csábítani akarni, mi által kötelességei sérelmet szenvednének; azon
hölgyet, ki ha szabad volna, őt halhatlanná tehetné szerelme által, s
kinek ő birtokait, sőt egész életüdvét oly kimondhatlan kéjjel tudná
föláldozni, habár mindezek által csak egyetlen mosolyt nyerhetne is
jutalmul, melyet nemcsak a szív, hanem a törvény és vallás is
szentesítene.
Ily hangon még senki sem szólt a grófnőhez, s e hang minden korlátot
lepattanta szívéről, és határtalan szenvedélylyel tölté azt el, melyen
kívül egyebet többé nem látott, nem hallott és nem érezett, tökéletesen
igazolván azon állítást, hogy a legönzőbb, leghidegebb sziv tud
legdühösebben s kiolthatlan lánggal szeretni, ha valaki oly hatalmas
szózattal bir, mely annak jeges kérgét áttöri.
A báró csakugyan elutazott, s időről-időre hasonló tartalmú levelekkel
tűzelé a grófnő heves szenvedélyét, melyet a távollét már különben is
óriásilag táplált. Eddig még csak türheté férjét, de most már csupán
azon akadályt kelle benne szemlélnie, mely őt az élet minden üdvétől
elzárá. Az eltűrés tehát legkérlelhetlenebb gyülöletté változott, mely a
legiszonyubra is képessé tevé az akadályt ismerni nem tanult grófnőt.
Több hónap mulva a fönebbi események után Olaszországba utazott
férjével, honnan három hónap mulva mint – özvegy tért vissza, testén a
gyásznak fekete szinével, s arczán sóvár kéjnek rózsáival. Dongai
Terricinában rablók által gyilkoltatott meg, mit az özvegy hiteles
bizonyítványokkal tanusított, ki most már a házassági szerződés világos
értelme szerint, elhunyt férje vagyonának fele fölött szabadon
rendelkezhetett, másik felét csak lányának halála után birhatandván.
Dalmer báróval még mindig levelezésben állott, de a tüzes imádó folyvást
távol tartá magát, minek okát az özvegyen kívül senki nem tudhatá meg;
de a levelek tartalma nem igen lehete vigasztaló, mert a grófnő arczán a
rózsák halványulni kezdének, fekete szemeiből sötét tűz villámlott, s
valahányszor négy éves lyánkájára pillantott, ellenállhatlan borzadás
látszék tagjait átfutni, s halványsága egészen rémes halottivá
változott.
Ily pillanatban egykor e szók törtek ki ajkain: «Ő azt hiszi, attól fél,
hogy szerelmemet meg fognám köztetek osztani, s ez megölné őt!»
Egykor este felé egyedül ment sétálni a kis Idával, s egy óra mulva
egyedül s kétségbeesetten tért vissza, szörnyű görcsök közt mondván,
hogy gyermekét a vásári tolongásban elveszté.
Tüstént leggondosabb fürkészések tétettek, de a kis Ida nyom nélkül
eltűnt. Azóta tizenkét év telt el, de Ida kisasszonyról mindeddig semmit
nem hallott.
Ezen szerencsétlenség után Dalmer báró levelei rögtön elmaradtak, s a
grófnő hosszú utazásokat tőn, a nélkül, hogy nyomába akadhatott volna.
Búskomoran tért tehát vissza Pestre, és szigorú elvonultságban élt, alig
költve el negyedrészét vagyona jövedelmeinek, mi által az évről évre
növekedett.
Néhány hónap előtt azonban egészen váratlanul ismét megjelent Dalmer
báró, s kevés nap alatt újra kiderült a grófnő homloka, és nyiltan
nőszülési fényes készületeket kezde tenni, melyek azonban csakhamar
ismét elnyomattak, s minden újabb intézkedések oda látszottak mutatni,
hogy minden fekvő vagyonát pénzzé törekszik tenni.
Hosszas hallgatását azzal mentegeté a báró, hogy a lengyel zendülésben
részesülés miatt Poroszországban elfogatott, s mindeddig oly szoros
őrizet alatt tartatott, hogy egyetlen sornyi levél által sem tudathatá
szomorú sorsát, melyet még kinosabbá tőn azon borzasztó érzés, mely azt
sugá neki, hogy az idő ki fogja nevét törleni távol kedvesének szivéből.
Egyszer négy napig távol volt, s visszatérte után egy ifjút mutata be a
grófnőnél, kit testvérének mondott, de csak nagyon ritkán hozott a
házhoz.
Így állottak a grófnő viszonyai, midőn házát elhagyám, s szinte
könnyebben lélekzem, mióta titokteljes körétől távol vagyok.
A szobalyány ezen elbeszélése, melynek valódiságában semmi okom nem volt
kételkedni, rendkívül meghatotta egész belsőmet. Egészen új tömkelege
fejlett ki ez által azon ember gazságainak, kit üldözőbe vevék, s most
már világosan látám azon okot, mely miatt nyomozásaim daczára sem akart
Pestről távozni, sőt kész volt gyilkosságot is elkövettetni, csakhogy,
tőlem szabadulván, biztosabban hajthassa végre gyalázatos terveit. Ő
tehát a roppant vagyonú grófnőt bizonyosan külföldre akará vinni, hogy
kincseit sajátjává tehesse, s ezt, mint látszék, házasság által akará
eszközleni. E szerint tehát Móricz felesége, a szép Eszter, csakugyan
nem volt felesége, vagy valóban meghalt, habár üresen temetteték is el a
koporsó. De hátha csak vagyonát akará e két megcsalatott asszonynak
elrablani, s azután Börger Lenkével kivánta azt megosztani? Mert mind
az, mit eddig e szép hajadonról hallék, meggyőzött arról, hogy bűnös
csábítás által nála semmiesetre nem fog czélhoz jutni. De mikép birhatta
Esztert oly hirtelen férje elhagyására? Oh, az ügyes csábítónak könnyen
szokott ilyesmi sikerülni oly asszonynál, ki öreg zsugori férj mellett
szenved! És mikép jutott a rablók s csalók társaságába, kik személyében
főnöküket látszottak tisztelni? Ezt még könnyebben magyarázhatni meg,
mert a gazemberek mindenütt könnyen és hamar megismerik egymást, s az
előtt, ki köztük legromlottabb és legelvetemültebb, azonnal meghajlanak.
De hát a grófnőről mit kelle gondolnom?! Férjének halála, s gyermekének
rejtélyes eltünése igen gyanussá tevék őt ugyan előttem, de e puszta
gyanura mégsem lehete valót építenem; mert mind a két eset csakugyan
véletlenségből is megtörténhetett, s így e tekintetben csak a jövendőtől
várhaték alapos fölvilágosítást.
Ezen gondolatok sokkal gyorsabban futották át elmémet, mint azokat
leirhatám, s miután háborgó kedélyemet ez alatt kissé megnyugtatám, e
szókat intézém a szobalyányhoz:
– Itt van még a grófnő?
– Igen, épen ma hallottam az új szobalyánytól, kivel történetesen
találkoztam.
– És a báró?
– Azt egy pár hét óta nem látták.
– Mit csinál a grófnő?
– Úgy látszik, hogy még mindig nagy útra készül; szobalyányának azt is
mondá, hogy a magyarországi levegő egészségének ártalmas.
– Háni, bizhatom benned?
– Tökéletesen.
– Maradj a házmesternél, s légy Bertóknak segítségére szolgálatom körül.
– Örömest.
– Időről időre add tudtomra, ha valamit hallasz grófnőd viszonyairól.
– Értem.
– Ezen beszélgetésünk pedig mindenki előtt titok maradjon.
– Mindenesetre.


VII. Állatsereglet.
Azon új felfödözések, miket Háni szavaiból meríték, alkalmasint többet
tettek egészségem helyreállítására, mint a sok orvosság, mert azóta
állapotom szemlátomást javult, s egy pár nap mulva dél felé már sétálni
meheték. Mily jótékonyan hatott rám a szabad levegő, midőn gyógyszerbűzű
szobámból az utczára jutottam! Testem egészen megújult, s mire a
nagyhidutczába értem, már, hogy úgy mondjam, akár fogadni is mertem
volna, hogy soha nem voltam beteg. S ezen kellemes érzésért örömest
megbocsátottam azon gazfiaknak, kik miatt forrólázba estem, annyival is
inkább, mert szenvedésemből azon okulást merítettem, hogy bizony csak
nagyon becses adomány az élet és egészség, s hogy annál fogva ugyancsak
megérdemli a gondos föntartást!
Az utczákon mindent régi állapotban lelék, s szinte jól esett egy kis
sajátszerű szeméthalmot látnom az egyik utcza közepén, melyet már
betegségem előtt is láttam, mert ebből azt lehete következtetnem, hogy
még sem voltam szerfölött sokáig beteg, minthogy különben bizonyosan
eltakarították volna már a botrányos szemetet. Egyébiránt ez nem nagy
baj, mert ha a frakkos és keztyűs gazt nemcsak járdán, hanem szőnyeges
termekben is eltűrjük, ugyan mért ne maradhatna meg a lelketlen gaz is
békével az utczán, hiszen ez koránsem oly veszélyes, mint a másik.
Ime, a német szinház előtti tér is oly gyönyörű, mint volt. Kövezete
valódilag aristokrata szellemmel látszik birni, mert annyi csakugyan
bizonyos, hogy az egyenlőség onnan tökéletesen száműzetett. Sok kő
büszkén emeli magosra fejét, vagyis inkább tetejét, mert hiszen az
efféléknek nincs fejök, s valahányszor lecsuszik fölületes simaságukról
az ember lába, mindig az alázatos alacsony köveken rúg egyet, ámbár ezek
épen nem tehetnek arról, hogy amazok oly magosan hordják orrukat. Így
történik ez mindenütt az osztályozott világban, mért ne követhetnék
tehát e sok élő példát a német szinház előtti kövek is! Sok ujdonságiró
vádolá már magyar s német nyelven az illető hatóságot ezen hoporcsos és
göröngyös kövezet miatt. Szegény rövid látásuak, tehát azt sem birtátok
fölfogni, hogy ezért inkább nyilvános köszönet kifejezésére kellene a
lakosságot fölszólítnotok?! Midőn az ember jó, egyenlő sima kövezeten
jár, akkor rendesen a csillagokra, vagy hölgyek szemeire – a mi
tulajdonkép mindegy – irányozza tekintetét, és nem igen szokott lába
elébe tekinteni. Ily modorú járás-kelés közt pedig, ha az ember korán
fog is kelni, mégsem fog aranyat lelni. Az említett szinháztéren
ellenben a kövezet rosszasága miatt szükségkép mindig le kell szemeinket
szegeznünk a földre, hogy nyakunkat ne törjük, és igen hasznos ám ez,
mert habár aranyat nem lelünk is, de bezzeg találunk mást! A bérkocsisok
ugyanis seregestől állnak azon téren, s lovaik nemes vetélyvágygyal
utánozzák azon kétlábú rokonaik példáját, kik azon szinház egyik
szögletén megállnak, s az illedéket, szemérmet, becsületet és mások
egészségét fényes nappal kedvökre gyilkolgatják, a nélkül, hogy ezért
bár csak füleiket is levágná valaki. A négylábú lovak tehát buzgó
versenyzéssel szemetelnek reggeltől késő estig, s ha a rossz kövezet
miatt nem kényszerülnénk szemeinket mindig e gyönyörűen trágyázott téren
jártatni, vagyis legeltetni, úgy minduntalan félelmes puhaságú tárgyakba
merülnének lábaink. És ugyan mért nem hárítatik el valamikép e minden
tekintetben botrányos kétféle undokság? Oh, kérem, mindennek van haszna,
habár első tekintetre károsnak látszik is. Ime, mily csinos bódé van e
pompás téren fölállítva, neve fagylalda, de jobban illenék rá talán a
bélgörcsde czím, mert szorgalmasb látogatóit gyakran mulattatja ezen
kedélyes betegség. Ezen fagylaldában legjobb a fagylalt, s némelyek azt
gondolják, hogy ezt készítőjének kell érdemül fölróni. Épen nem, mert a
két és négylábúak említett szép működéseinek gyönyörű kipárolgása
kölcsönöz oly sajátszerű zamatot a fagylaltnak, sőt mi több, azonfölül
még egy kis náthával is megajándékozza a csemegézőket, s ugyan ki ne
tudná, hogy a nátha rendkívül egészséges, mert sok veszélyessé válható
bajtól szabadítja meg az embert. Mind ezekből alkalmasint eléggé világos
tehát, hogy a többször említett tér ellen nagyon kár nyilvánosan
fölszólalgatni, mert az legjobb úgy, a mint van, s épen így illik minden
tekintetben az előtte emelkedő épülethez.
E rövid szemle után Dunánk partja felé folytatám utamat, melyen nagy
deszkabódét pillanték meg, melyből iszonyú ordítás harsogott. A
kifüggesztett képek világosan tanusíták, hogy állatsereglet van benne,
mi mellett különben az ordítás is elég hangosan szólott. Hm, gondolám,
ugyan miért ne lépnék e bódéba, most úgyis etetés ideje van, s ilyenkor
legérdekesb a vadállatokat látni. Különben is elég bajba ütköztem már az
emberek társaságában, épen nem fog tehát ártani, ha most az egyszer
szelidebb társaságba lépek, melyben legalább vas rácsolat által
ótalmaztatik az ember azok ellen, kik ártalmára lehetnének.
[Illustration: Állatsereglet.]
Beléptem tehát, s mivel alapos okom van hinni, hogy szives olvasóim
közől egy sem volt Noe apánk bárkájában, tökéletes bátorsággal mondom,
hogy minden tekintetben Noe bárkájához hasonlíta belseje; ám czáfolja
meg állításomat az, ki a valódi bárkát saját élő szemeivel látta!
Voltak benne ugyanis tiszta és tisztátlan állatok, csakhogy az utóbbiak
osztályából sokkal többen. Engem leginkább azon furcsa hasonlatosság
lepett meg, mely az állatok s némely nézők közt uralkodott.
Először is természetesen az oroszlánt vettem szemügyre, melyhez egy
kétlábú arszlán rendkívül hasonlított s meg vagyok győződve, hogy saját
anyja sem tudná e két állatot egymástól megkülönböztetni, ha az oroszlán
sörényét fölégettetné, szemeihez üvegdarabkát csiptetne, tagjait fehér
nadrágba és szürke zsákba rejtené, s fogai közé szivart szorítana, mert:
mindegyiknek csak ösztöne van, mindegyik józan értelem nélkül ordít,
mindegyiknek nagy körme van, s mind a kettő eszik, iszik, alszik, le- s
fölsétál, holnapról nem gondoskodik és hizelgő macskatermészetű, ha
körmeit használni nem merészli. Hogy szabadban egészen más a valódi
oroszlán, az nagyon természetes, mert a szabadság hiánya minden nemesb
tehetséget elöl.
Ezen nagy éjszaki medve még csak nem is morog, hanem alattomosan pislog
tüzes szemeivel és körmeit mindig készen tartja a ketrecz rostélyánál,
prédára várakozva, mert ő csak akkor kap valami után, midőn már
tökéletesen bizonyos abban, hogy hatályosan megragadhatja. Csak szakálla
hiányzik e medvének, s tökéletesen hasonlítna azon gyakorlott uzsoráshoz
ott a szögletben, kit még egy hitelező sem birt megcsalni. Az ily hideg
vérű és hidegen számoló medvék és uzsorások rendkívül veszélyesek.
Őrizkedjünk tőlük.
Mily furcsák ezen majmok! De ugyan minek vesztegetnénk fölöttük szót,
miután titkon bizonyosan mindnyájan kénytelenek vagyunk magunknak
megvallani, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, s egy vagy más
tekintetben, bizony mindnyájan hasonlítunk hozzájok.
Egy kék róka is ugyancsak megérdemlé a figyelmet. Oly szelid, oly
nyájas, oly őszinte tekintetű volt, farkát oly szívnyerőleg csóválá,
szemeivel oly édesen hunyorgott, pittyedt ajkaival oly kellemesen
mosolygott, mintha valóságos ember lett volna, ki épen hatályosan akarja
embertársát megcsalni. Ezen róka alkalmasint legalább háromszor ment már
csődületen keresztül az állatok közt.
Mennyi szép, czifra tollú és kiállhatlan üres csevegésű szajkó! Bizony
szinte azt kénytelen az ember hinni, hogy tizenkét és egy óra közt a
váczi utczában sétál.
A hatalmas sas azon távol zugolyban igen szomorúnak látszik, hihetőleg
azért, mivel látja, hogy körülötte leginkább csak verebek és ökörszemek
hemzsegnek, melyek végre még ki is gúnyolják őt, miután hátán magosra
emelkedtek.
Amott –
De ime, az állatsereglet tulajdonosa perselylyel közelít s kérkedő
hangon mondja, hogy most eddig még soha nem látottat fog a nagyérdemű
közönség látni és soha nem hallottat hallani.
Ugyan mi lehet az?
A perselybe néhány krajczárt csusztatnak azok, kik ily összeget tréfából
is nélkülözhetnek, s a tulajdonos meghajtja magát és egy magas ketrecz
függönyeit széthúzza, mely a vadmacska és csörgő kigyó közt áll.
Ah! Ah! Ah!
Ezen szellemdús megjegyzés hangzott minden oldalról.
A tulajdonos hatalmasan köszörülé torkát és mintegy ezeket mondá:
– Nagyságos.
Néhány szabónő és rőfös boltossegéd mozog, mert e czím csak őket
illetheti.
– Tekintetes –
Egy pár dajka és pattantyús nyájasan mosolyog.
– És nagyérdemű közönség!
Számos inasgyerkőcz és gyufás suhancz oly kifejezéssel nyújtja előre
piszkos nyakát, mintha ezt akarnák mondani:
– Értjük!
– Nagyságos, tekintetes, és nagyérdemű közönség! Itt most oly csodát
méltóztatnak látni, melyhez hasonlót Európa és Budapest még eddig nem
látott, s melyről bizonyosan senki nem képzelte, hogy azt valaha
láthassa. Kimondhatlanul boldognak érzem tehát magamat, hogy e
rendkívüli csodát a nagyérdemű közönségnek bámulás, a tisztelt tudós
világnak pedig mély vizsgálat végett szemei elébe állíthatom. Ezen csoda
egy ismeretlen tengernek eddig még nem ismert szigetén született, honnan
a legcsodásb kalandok által jutott birtokomba, miknek elmondásával
heteket, sőt hónapokat kellene eltöltenem s azért kénytelen vagyok
azokat inkább egészen elhallgatni. Ez tehát – vad lyány és valamint őt
nem ismeri senki, úgy ő sem ismer senkit; kígyót, békát nyersen eszik,
mit azonban nem szabad nézők előtt tennie, mert sokan eliszonyodnának;
vadsága daczára azonban oly szelid, hogy még csak nem is harap, ámbár
igen szép fehér fogai vannak. Egyébiránt nagyon szépen tánczol és énekel
s csak az kár, hogy szavait nem érthetjük; méltóztassanak mindazáltal
elhinni, hogy azok mindenesetre rendkívül érdekesek.
A tulajdonos megtörlé homlokát, intett s a vadlyány kilépvén
ketreczéből, az állatok előtti keskeny téren énekszó mellett tánczolni
kezde és a bódé minden zugából hangos éljenek harsogtak, ámbár az éneket
nem lehete érteni s a táncz is olyan volt, hogy inkább csak jellemtelen
ugrándozáshoz hasonlított, minőt színpadunkon is elég gyakran láthatni.
Már megunám e bohóskodást s épen távozni készülék, midőn a vad
kisasszony nagyot ugrott felém, kezeit vállamra tevé s mi alatt fogait
mutatá, mintha meg akarna harapni, e szókat suttogá: «Szabadítson meg!»
– és ismét hangosan énekelve tovább szökdécselt.
Ez egyetlen másodpercz alatt történt s következéskép senkiben nem
szülhetett gyanút. Csak most kezdém élesb figyelemre venni a lyányt s
minél tovább vizsgálám, annál inkább meggyőződém, hogy ehhez hasonló
arczot már láttam, ámbár most nagyon el volt mesterség által
változtatva; sőt még hangjáról is azt véltem, hogy egykor már hallottam
valahol, noha egészen más hangon énekelt, mint melyen a fönebbi két szót
sugá. E kaland rendkívül fölizgatá kiváncsiságomat s én nem távozám a
többi nézőkkel a bódéból, hanem magamhoz intém a tulajdonost, miután már
valamennyi idegenek kitakarodtak.
– Méltóztassék parancsolni, nagyságos uram! – szóla ezer bók közt az
állatok uralkodója.
– Küldje ön ki segédeit.
Parancsolatom azonnal teljesítetett, ámbár emberem kissé aggályosan
kezde rám tekintgetni.
– Uram, ön gazember.
– Hogyan?!
– Mondom, ön gazember.
– De –
– Szót sem. Feleljen őszintén. Kicsoda ezen úgynevezett vadlyány?
– Nagyságos uram – kérem – hiszen már megmagyaráztam; – de ha
parancsolni méltóztatik, még egyszer is elmondhatom. Itt most oly csodát
méltóztatik látni –